Archive for június 2013

Nagyon megszerettem tavaly Nellie Blyt, aki 1889-ben egy rejtélyes gyilkos miatt vette nyakába a világot és egy titokzatos járványnak is a végére járt. Jules Verne akkor egy fogadást ajánlott a számára: utazza be kevesebb, mint 80 nap alatt a Földet. Nellie természetesen elfogadja a kihívást, hogy földön és vízen versenyt fusson az idővel.

Az utazás 13. napjától az utolsóig követhetjük nyomon ezt a mindenre elszánt nőt, aki ekkor még nem is sejti, mi minden vár rá a következő két hónap alatt...

Nellie a Victoria fedélzetén érkezik Egyiptomba, hogy onnan továbbhajózzon Ceylonba. Útitársai közt van Von Reich, egy bécsi üzletember és a Warton házaspár, előző üzleti partnerei és meglehetősen sznob emberek. Éppen Port Said-ben sétálgatnak a piacon, amikor gyilkosság szemtanúi lesznek, sőt az áldozat, egyik útitársuk, Mr. Cleveland éppen Nellie karjai közt leheli ki a lelkét és utolsó szavának egyedül ő lesz fültanúja. Nem is lenne igazi újságíró, ha nem szeretne a dolog végére járni, de hamarosan be kell látnia, olyan titkot tudott meg, amiért az életével fizethet.

- Bevallom, nem nagyon hiszek a természetfölötti dolgokban. Talán azért, mert az életem nagy részében azon fáradoztam, hogy tető legyen a fejem fölött, s legyen mit az asztalra tennem - így hát a rejtélyeket azokra kellett hagynom, akiknek volt idejük és energiájuk ilyesmikre. De amikor ma reggel kiléptem a fedélzetre, és a ködön és félhomályon át megláttam Egyiptomot, éreztem valamit. Nem tudom pontosan megmagyarázni, s aligha fogom megosztani a szerkesztőmmel táviratilag, mert attól félek, még azt hinné, agylázam van - de az az érzésem, hogy mintha nem lennék egyedül.

A hajón utazik az ekkor már ismert Afrika-utazó és vadász Frederick Selous, akivel hamarosan egyre több időt tölt együtt, de vajon megbízhat-e benne? Sőt egy titokzatos nő is felbukkan az utasok között, akiről kiderül, nem más, mint az ekkor már ünnepelt színésznő, Sarah Bernhard. Vajon ő miért utazik inkognitóban? Mit titkolnak a többiek Nellie elöl? Miért gondolják egyszerűen csak egy minden lében kanálnak?

Az út hátralévő részén sem ülhet hősnőnk ölbe tett kézzel. Miközben eljut Colombóoba, Japánba, majd San Franciscoba, nem hagyja nyugodni a gondolat, ki volt ez a Mr. Cleveland és vajon mi rejtőzik az utolsó szava mögött, amit csak ő hallott? Amíg Nellie ezeken töri a fejét, mi egyre többet tudhatunk meg az adott országokról legyen szó politikai helyzetről, kultúráról vagy éppen kínzási módszerekről. Utóbbiak gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott!

Nellie Blyt pedig nem lehet nem szeretni: hány nő lenne, aki ma egy kézitáskával neki merne vágni egy világ körüli útnak? Arról nem is beszélve, hogy ő egy olyan nő, akit nem zavar, hogy nem tud naponta háromszor új ruhát felvenni, mint pl.: a rendkívül sznob és ellenszenves Mrs. Wartont. Öltözködés helyett inkább az eszét használja, amire végig szüksége is van. Ráadásul most is megcsillantja a humorát, amiben Sarah Bernhard sem szenved hiányt.

Nemcsak részesei lehetünk a Föld körüli utazásnak, végére járhatunk egy újabb rejtélynek, hanem számos ismerettel is gazdagodhatunk a történet végére.

Izgalmas, humoros, olykor megrázó olvasmány. Remek kikapcsolódás mindenkinek, aki szereti összekötni a kellemeset a hasznossal :).

A regény egy trilógia második része (aki esetleg még nem tudta), és őszintén remélem, jövőre itthon is kezünkbe vehetjük a harmadik részt.

Nellie útja térképen:

Carol McCleary: A gyilkosság illúziója
Eredeti cím: The Illusion of Murder
Fordította: Boda András
347 oldal
K. u. K. Kiadó, 2013
3300 Ft

A bejegyzésben szereplő képeket Nellyről a Wikipediáról ágyaztam be, a térképet az Expedition Diariesön találtam.

Fordította: Tandori Dezső

Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?

Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:

„Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.

Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.

Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!"

De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.

Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.

Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,

Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!

Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát nem érted, nekem mindegy, micsoda.

Nem adhatod oda?
Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.

Ne útálatoskodj, felkészülten minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,

Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.

Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy

Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,

Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.

Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,

Szalaghullás, felkiáltása végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.

Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.

Pedig, úristen, a felhők: minta gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.

Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám

Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -

Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,

Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.

Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,

Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.

Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.

Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,

Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.

Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,

Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.

Vers: innen
Kép: The Airship

Éppen egy éve ismerhettük meg az erdélyi Radnay családot, akiknek történetét fél évszázadon át követhettük nyomon. Már akkor biztos volt a folytatás, amit nagyon vártam és a Könyvhétre meg is jelent.

A folytatásban a főszerep Zoltán ópa dédunokáinak, az ikreknek, Zsófinak és Lórinak jut, akik édesapjukkal, nagyszüleikkel és dédszüleikkel élnek a várfalvai erdőben, távol mindentől. A házban nincs se víz, se áram, az ikreknek kilométereket kell minden nap bicikliznie az iskolába, de a család nem akar ezen változtatni. A gyerekek táncosnő édesanyja egy napon elhagyja a családot. Miért szánja el magát erre a lépésre egy anya? Egyszerűen nem tudja elfogadni férje politikai nézeteit, hiszen egy Radnay a pokolban is úr, és mindenáron kitart az elhatározása mellett. 1989-et írunk ekkor. A politikai üldöztetések hatására, ami a legifjabb fiút, Lórit is utolérheti, a család úgy dönt, hogy a Tata és két gyermeke Magyarországon próbál boldogulni. A döntés 1992-ben egyik napról a másikra születik meg, így a 16 éves ikrek és édesapjuk egy szombathelyi bérlakásban találja magát.

Az ikrek felvételt nyernek a gimnáziumba, amit elölről kell kezdeniük, apjuk pedig egy építkezésen kap munkát, de csak feketén. A fizetése nem elég, ezért Zsófi különórákat ad, hogy a közös családi borítékban a hónap végén is legyen elég pénz.
Az ikrek mintha csak tűz és víz lennének: Lóri a nagy Magyarország elkötelezett híve, Wass Albertet olvas, tetoválásokon töri a fejét és nem akar beilleszkedni, míg Zsófi mos, főz, takarít, korrepetál és kitűnő tanuló.

Gyorsan eltelik a négy év, a fiatalok leérettségiznek, Zsófi számára egyenes út vezet a Táncművészeti Főiskolára és Budapestre, míg Lóri még nem tudja, mihez kezdjen. Egyelőre nem akar tanulni, nem hallgat senkire, inkább lovakat gondoz (elvégre a Radnayak vérében van, hogy értenek a lovakhoz) és iszik és füstöl a Tatával.

Zsófi megkezdi budapesti életét, a férfiak pedig Szombathelyen maradnak. Azonban a 2000. év első napja örökre megváltoztatja mindhármuk életét...

Az eseményeket ezúttal Zsófi szemszögéből követhetjük nyomon az erdélyi léttől egészen napjainkig, immár feleségként és anyaként. De - ahogy megszokhattuk az első részben - a Radnayak sorsa mindig összefonódik, így folyamatosan jelen van Zsófi életében a család többi tagja. Leginkább Lóri, akit sosem kell arra emlékeztetni, mit jelent Radnayanak lenni, míg Zsófi sokszor szeretne tudomást sem venni róla. De mégsem tagadhatja meg a vérét:

- (...) Ez nem normális, Zsófi. Ti semmit se csináltok normálisan.
- Mi?
- Ti Radnayak! - köpte a szót a Spanyol.
- Szóval, mi Radnayak. Értem.
- Nem értesz semmit. Hóbortosak vagytok, őrültek, bolondok... Apád, ahogy magázzátok, a bátyád, hogy ő aztán valaki, ráadásul egy báró Radnay! Hát kik azok a Radnayak?
Kis híján felnevetett, mert eszébe jutott, hogy erről aztán hosszan tudna mesélni, de nem tette, mert a Spanyol éppen azon dühöngött, miért éppen egy nyafogó kis művésznőbe kellett belebotlania, aki ráadásul bárónő, ráadásul nagyságos kisasszony...
- Méltóságos - javította ki ösztönösen, de a Spanyol nem hallotta meg.

Nagyon tetszett, hogy minden fejezet egy-egy odavágó idézettel indul, ami vagy valamelyik családtagtól ered vagy Zsófi olvasta valahol. Talán önmagukban közhelynek tűnhet egyik vagy másik, mégis, az adott fejezethez nagyon illik, és olyan érzésem volt, mintha a Radnayak füveskönyvét olvasnám.

Radnayak lenni soha sem volt könnyű és nem lesz könnyebb a XXI. században sem. Bárói cím ide vagy oda, úgy gondolom, bármelyik Erdélyből áttelepült család története lehetne a Radnayaké, hiszen nekik is ott kellett hagyniuk a gyökereket, be kellett illeszkedniük egy új környezetbe, ahol nem mindig fogadták barátságosan őket. Nekik is megvannak ugyanazok az apró-cseprő gondjaik, mint mindannyiunknak. Sőt, ahogy mondani szokás: Veled is megtörténhet, az ő magyarországi életük akár a miénk is lehetne. Éppen ezért lehet ezt a regényt szeretni, mert az ÉLETről szól, amelyben csalódhatunk, sírhatunk, nevethetünk, boldogok lehetünk. Olykor feltűnik egy-egy régi barát vagy ismerős, aki segítő kezet nyújt a bajban vagy éppen még inkább összekuszálja a szálakat.

Sokan félnek a folytatásoktól, de bátran megnyugtatok mindenkit, aki olvasta az első részt, hogy a másodikban sem fog csalódni.
A családregények és az igényes irodalom kedvelőinek igazi csemege lehet és lesz is. És ki tudja, talán egyszer újabb résszel bővül a sorozat. Az utolsó mondatok alapján nem kizárt :).

A trilógia részei:
A Radnayak
A Radnayak örökében
Krisztina bárónő

Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: A Radnayak örökében
Búcsú Erdélytől
373 oldal
K. u. K. Kiadó, 2013
3800 Ft

Amikor Niki is Kertész Erzsébet Elizabeth-ét olvasta, felhívta a figyelmem a regényben szereplő versekre is, egészen pontosan a mai versre, mely sajnos ma is aktuális, és minden évben június 12-én tartják a Gyermekmunka elleni világnapot.

Elizabeth Barrett-Browning: A gyermekek sírása

Fordította: Vajda Endre

Ó jaj, milyen szörnyű gyermekélet,
melyben már csupán halálra várnak ők!
Tört szívükre gyógyító kötésnek
áhítják a síri szemfedőt...
Gyermekek, hát fussatok ki a szabadba!
Mint vidám rigófiókák, énekeljetek,
tarka réten gyermekláncfüvet szakasztva,
s húzzátok az ujjatokra gyűrűnek!
Ám ők szólanak: A rét virága,
ugye, az is olyan, mint a gyom?
Jobb nekünk már itt a mélyárnyékú bánya;
a hímes rét messze van nagyon.

Mert a lelkünk, testünk elcsigázott;
ugrándozni, futni nem kíván.
Arra jó nekünk csupán a réti pázsit,
hogy ledőljünk és álom szálljon reánk.
Térdünk már az állástól is reszket,
s arcra bukunk, ha elindulunk.
Fáradt szempillánk mögött nekünk a legszebb
rózsa színe is csak szürke, unt.
Mert rabmunka terhe húz a földre,
föld alatti szénporos rögön.
Forgunk egész nap egy érckeréknek dőlve,
gyárak mélyén, végtelen körön.

Az a kerék folyton zúg és csattog,
szélörvénye az arcunkba csap;
s már szívünkbe, már agyunkba mar egy vasfog,
és velünk együtt keringnek vad falak.
Rácsos ablakok mögött kering az ég is,
nyirkos tűzfalon kering a ferde fény;
mennyezetünkön kering a légy is...
és minden kering süvöltve, feketén,
mert az érckerék zúg, mint az átok,
és sírásunk néha felszakad
fuldokolva: Ó, kerekek, miért nem álltok
forgásotokban meg egyetlen napra csak?
...............................................................................
Ránktekintenek, soványka, sápadt arccal,
szemük mélyén ül a rettenet;
azt hiszik, előttük áll a bosszú-angyal,
s tört szavakkal ostromolják az eget:
Meddig, ó meddig tapos gyermekszívekre
irgalmatlan ez a nemzet itt?
Meddig kell nekünk roskadni még lihegve,
vérrel hintve egy kufár trón lépcseit?
Ettől válnak bíbor színre a palástok,
és amerre mennek, véres nyom marad,
mert a gyermeksírás jobban sújtó átok,
mint a férfiakban a kemény harag.

Vers: valahol a Google segítségével találtam.

Kép

Fordította: Rónay György

Mottó

Aki keres...

.

"Marilyn sokkal több volt, mint aminek látszott" - Anthony Summers - Istennő

Andrea

SUBSCRIBE & FOLLOW

Népszerű bejegyzések

Bejegyzések

Műfajok, egyebek

Kiadók

Hozzászólások

Popular Posts

Híres ember

Ország, város

Labels

Személyiségtípusok

Sorozatok