Mary Poppins is a gyerekkori hiányosságaim közé tartozott, így amikor a Könyvkihíváson egy varázslatos könyvet kellett választanom, A csudálatos Mary mellett döntöttem. De már a bejegyzés címéből is kiderül, hogy Mary nem lett a szívem csücske. Természetesen nem szeretném megbántani a rajongóit és senkit sem szeretnék elriasztani a könyvtől sem, csupán a saját véleményemet osztom meg.

Valószínűleg gyerekként láttam részleteket a filmből, de csak arra emlékszem, hogy Mary az esernyőjével repült, akihez szeles időben mindannyian hasonlítunk, ha nem éppen jó minőségű az ernyőnk. Az viszont tény és való, hogy nem sokkal az után, hogy elkezdtem angolul tanulni, Anyukámmal vettünk egy magnókazettát, amin Disney-mesék dalai voltak, köztük a Mary Poppinsból is több, és azt nagyon szerettem.

Egy szeles napon pedig mi mást is olvashattam volna, mint Mary történetét, aki egy ilyen napon csöppen a Banks család életébe.

A család Londonban, a Cseresznyefa utca 17. szám alatti házban él. A papa bankár a City-ben, a mama otthon van négy csemetéjükkel, Jane-nel, Michaellel és az ikrekkel, a pár hónapos Barbarával és Johnnal. Éppen faképnél hagyta őket a dadusuk, amikor alkonyatkor az égből pottyan hozzájuk Mary Poppins, aki sajátságos módon is mutatkozik be és vállalja el a munkát. E perctől kezdve, a két nagyobb gyereknek különleges kalandokban lesz része.

De nézzük előbb azt, ami tetszett a könyvben: A táncoló tehén és a Karácsonyi vásárlás című fejezeteket nagyon szerettem olvasni. Előbbiben a Vörös Tehénről mesél Mary Poppins, aki egyszer csak táncolni kezdett, de sehogy sem sikerült abbahagynia, ezért a királyhoz fordult segítségért. Utóbbiban Jane és Michael ajándékokat indul vásárolni Mary-vel, és az áruházban megismerik Maját, aki valójában egy csillag, és a testvéreinek szeretne ajándékot. Maját nagyon szerettem, bájos és igazi csupaszív kislány.

Meg kell említenem még a John és Barbara történetét, melyből kiderül, hogy a pici gyerekek még értik az állatok és a növények beszédét, de amint egyévesek lesznek, már eltűnik ez a képességük. Ezt a fejezetet Travers annyira jól tálalja, hogy még én is elhittem, és nagyon sajnáltam a szarkát.

Most pedig nézzük, mi nem tetszett. Azt azért előre megjegyzem, hogy egy pillanatig sem húztam fel magam olvasás közben.

Banksék házára igencsak ráférne a felújítás, de a papa kijelentette, hogy vagy négy gyerekük lesz, vagy a házat teszik rendbe. Ezek szerint akkoriban még nem létezett a szocpolhoz hasonló támogatás. És az is meglepő, hogy a bankár apuka fizetése ilyen kevés? Tartson inkább eggyel kevesebb alkalmazottat. Banks mamának leesne az aranygyűrű a kezéről, ha neki kellene takarítani?
Azt meg sosem értettem, hogy valakinek összedől a háza, de inkább még egy gyereket vállal. Az rendben van, hogy a gyerek után több pénz jár, de mi van, ha egy nap rájuk dől a ház?

Ha a tizenhetes számot keresed - márpedig alighanem azt keresed, mert hiszen ez az egész könyv éppen arról a házról szól -, hát azt hamarosan megtalálod. Először is, mert az a legkisebb ház az utcában. Mellesleg pedig az egyetlen, amely meglehetős rozzant állapotban van, s erősen ráférne, hogy újrameszeljék. Hanem a gazdája, Banks papa, azt mondta Banks mamának, hogy vagy szép, tiszta, kényelmes háza lehet, vagy négy gyereke. Mind a kettőre nem telik.
Banks mama kissé fontolgatta a dolgot, aztán arra az elhatározásra jutott, hogy mégis inkább kell neki Jane, aki a legidősebb volt, meg Michael, aki utána következett, meg John és Barbara, akik ikrek voltak, s legutoljára születtek. Így hát el volt intézve a dolog, s ez a története annak, hogy a Banks család a tizenhetes szám alatt lakott. Brill néni főzött rájuk, Ellen terítette az asztalt, s Robertson Ay nyírta a gyepet, tisztogatta a késeket, kefélte a cipőket - azonfelül pedig, ahogy Banks papa mondogatta: "pazarolta a maga idejét s az én pénzemet".

 
Mary nagyon hiú. A karácsonyi vásárlás közben is a kirakatok portékai helyett inkább saját magában és az új kesztyűjében gyönyörködik. Igen, ezt ma már narcizmusnak hívják.
Ráadásul arrogáns is, az ilyeneket pedig nem szeretik a gyerekek, inkább félnek tőlük. Gondoljunk csak arra, hány gyereket íratnak át másik óvodába a szülők egy hasonlóan viselkedő óvónő miatt.
Mary folyamatosan úgy viselkedik, mintha ő körülötte forogna a világ, és mások érezzék megtisztelve magukat, hogy egyáltalán szóba áll velük!

Eszembe jutott a Mosolyogni kell című dal a musicalből, amit nem egyszer hallottam a tévében Kállay Bori előadásában (2:30-nál van belőle részlet), és ilyennek képzeltem Maryt Poppinst is, míg a kezembe nem került a könyv. Ellenben a regénybeli Maryt előbb nevezném udvariatlannak, mint mosolygósnak, és inkább a gyilkos pillantásai voltak többségben, mint a mosolyai.

Mary szippantott egyet.

Eleinte az jutott eszembe, hogy nyilván egy zsebkendőre lett volna szüksége, ami egy dadánál azért elég trehány dolognak minősül, mert rossz példát mutat a gyerekeknek. Aztán arra gondoltam, hogy Mary bizonyára valamit szed, pontosabban szív, és azért viselkedik így. 

Az elején még nekem is szimpatikus volt, aztán fokozatosan vesztette el a rokonszenvemet. Mert mégis milyen furcsa, hogy itt ez a nő, aki az üres táskájában magával vihet akár egy fél házat is (sok nő ilyen táskára vágyik), ismeri a világ minden teremtménye, ő mégis sokukkal egyszerűen udvariatlanul viselkedik és egy pillanatot sem hajlandó rájuk pazarolni. Ez aztán valóban nagyon jó példa a gyerekeknek...
 
De nem feledkezhetem meg Corry néniről sem, aki rettegésben tartja - nem éppen kiskorú - Fanni és Anni nevű lányait. Az anyai szeretet bűbájos példája.

A "kedvenc" bakim a könyvben:

Jane és Michael nézték a táncot, az óriáskígyó titokzatosan táncolt, s lehajolt, hogy mancsába fogja egy brazíliai fácán szárnyát; (...)

Mióta van az óriáskígyónak mancsa?

Persze megértem a rajongókat, hiszen a magyar musicalváltozatok bájossá és kedvesé tették Mary-t (a dalszövegeket magyarul elég szabadon értelmezték) és valószínűleg a Disney stúdió filmje is, Julie Andrews-zal a címszerepben. Én szeretem a meséket, a blogból is kiderül, hogy szoktam is őket olvasni, de Mary engem nem győzött meg. Tudom, hogy jóval túlkoros vagyok, hiszen a kiadó is nyolc éven felülieknek ajánlja, de nem vagyok benne biztos, hogy nyolcévesen tetszett volna-e nekem.

Az első részt további hét kötet követte a Wikipedia szerint, míg nálunk hatrészes a sorozat. A harmadik rész címében A csudálatos Mary kinyitja az ajtót, én pedig azt mondom, hogy: Mary, inkább maradj kint, és már csukom is be az ajtót.

Szintén a Disney-filmhez kapcsolódik a Banks úr megmentése című film (még nem láttam), melyben Walt Disney (Tom Hanks) vív csatát az írónővel (Emma Thompson) A csudálatos Mary megfilmesítése jogaiért. Csak néhány véleményt olvastam róla, de ebből is kiderül, hogy a filmbeli P. L. Travers nem adta könnyen jogokat és az általa kitalált Maryhez hasonlóan viselkedett. Így már mindent értek.
Egy érdekes cikk az írónőről. 

  

P. L. (Pamela Lyndon) Travers: A csudálatos Mary
Eredeti cím: Mary Poppins
Fordította: Benedek Marcell
221 oldal
Móra Kiadó, 1974

Legutóbb a Cicerónál jelent meg, tavaly pedig hangoskönyvben is a Kossuth Kiadónál, amit Polyák Lilla olvas fel.
A regény a MEK-ban

Amikor újra esni kezdett a hó, megkerestem ezt a meseregényt, hogy a legmegfelelőbb körülmények között végre megismerkedjem a téli tücsök meséivel.

 A téli tücsök valójában nyári tücsök volt, de amikor a szigetre - ahol élt - megérkezett néhány ember, a tücsök belebújt a terepszínű hátizsák bal zsebébe és így került mostani lakhelyére, a szobába.
   A tücsök mindennap kimászik a hátizsák bal zsebéből - ami gyengülő zsályaillatot áraszt -, felugrik a székre, onnan az asztalra, majd az ablakpárkányra. Kint csak a havas táj látványa fogadja és ekkor bent felfedezi az asztalon álldogáló írógépet. Mindennap felugrik egy-egy billentyűjére, a befűzött papíron megjelenik egy betű, ami a tücsköt egy-egy, a szigeten történt eseményre emlékezteti. Ekkor leugrik az asztalról a székre, onnan a  földre, elsétál a zöld heverőre, felugrik rá, fel és alá kezd sétálgatni és közben emlékezik.

A meseregényben tizenhat mesét olvashatunk, melyből tizenöt a tücsök egy-egy visszaemlékezése. Megismerjük a sziget lakóit: a mókusokat, a tücsköket, a vakondokot, a legkisebb ugrifülest, a siklókígyót, a nádiverebet és a hőscincért, a háromlábú kutyát, akikkel mindig történt valami: az ugrifüles futóversenyre hívta ki a siklókígyót, a hőscincér hencegett, a vakondoknak fájt a foga, de azt is megtudjuk, hogy a legöregebb tücsök milyen kalapot talált magának.

– Jaj! – kiáltott fel ekkor az unokatücsök.
– Mi az? Mi az? – kérdezte a legöregebb tücsök.
– A lepke! Rászállt a kalapodra! Jaj, ne moccanj, nagyapó! Mert még elijeszted!
A legöregebb tücsök nem moccant, állt, mint a cövek, nehogy megijessze a kalapjára szállt lepkét.
Az unokatücsök ámulva nézte a lepkét.
– Lepke! Gyönyörű lepke! Levegőben lebegő, nagy kalapon megülő, látlak! – suttogta.
A lepke pedig kényelmesen elhelyezkedett a legöregebb tücsök kalapján, és szépen elaludt.
– Elaludt! – suttogta az unokatücsök.
– Ejhej, hejhej! – dünnyögte a legöregebb tücsök, de nagyon halkan, nehogy felébressze a lepkét.
És állt mereven, mozdulatlanul, mint a földbe vert cövek, állt a nagy kalap alatt, a kalapon pedig szépen aludt a lepke.

Bár nem tartozom a célcsoportba, de így is jó volt megismerkedni a sziget lakóival. A mesék aranyosak, humorosak és szinte mindig tartogatnak valamilyen tanulságot. Megszerettem a sziget lakóit és a téli tücsköt, aki bár megszokta új környezetét, de mégis visszavágyik igazi otthonába, a szigetre.

Azért bevallom, amikor egyhuzamban olvastam több mesét, kicsit zavart a tücsök napi menetrendje (lásd fentebb, milyen sorrendben és hova ugrik fel), amit minden történet elején végigolvashatunk és az illusztrációk sem nyerték el a tetszésemet. Ezektől eltekintve, a célcsoport bizonyára remekül szórakozik egy-egy téli estén, miközben valaki felolvassa neki a történeteket. Vagy a már olvasni tudók, maguk is olvashatják.

Már elkészült a bejegyzés, amikor én is találkoztam a téli tücsökkel. Tegnap este felkapcsoltam a villanyt és a szőnyeg mellett egy fekete valamit láttam. Rögtön tudtam, hogy csakis tücsök lehet (mert nyáron és ősszel is néha be-belátogat egy), úgyhogy már nyúltam is az üres zsebkendős zacskó felé, amivel meg szoktam őket fogni. Nem, nem vagyok állatkínzó, mert ma reggel kivittem, és a szomszéd árokparton elengedtem - épen és egészségesen.


Csukás István: A téli tücsök meséi
Illusztrálta: Heinzelmann Emma
100 oldal
Móra Kiadó, 1974
Tavaly a Könymolyképző Kiadó jelentette meg Cakó Ferenc immáron színes és jóval szebb illusztrációival.

 Ha ez ember lánya délután úgy érzi, már nem tudna odafigyelni egy drámára vagy regényre, eszébe jut, hogy inkább mesét olvas. Így került az én kezem ügyébe is Tündér Lala története, ami szintén kimaradt annak idején. Bár a filmváltozatát valószínűleg láttam sok-sok évvel ezelőtt, de egy kockára sem emlékszem belőle.
A borító ne tévesszen meg senkit, nekem ez a kiadás van meg.


Tündérország királynőjének, Írisznek mostanában sok a baja, ugyanis tízéves fia, Lala  igen sok gondot okoz nemcsak neki, de másoknak is. Lala előszeretettel kutat édesanyja holmijai között, ahol talál magának egy adag konvertort (aminek köszönhetően azzá változik át, amivé csak akar) és veszi magához anyja jogarát, hogy elhagyja Tündérországot. Tündérországon túl található az Író öble, ahol annak idején valóban egy író élt, ő volt az egyetlen ember, akit mind a tündérek, mind a szövetségeseik megtűrtek a területen.

A helyzetet csak bonyolítja, hogy a királynő az eltűnés napján éppen államtanácsra készül, amikor megérkezik hozzá a varázsló, a sötét lelkű Aterpater, aki természetesen mindenről tud. Mivel Írisz egyedül neveli kisfiát, a varázsló házassági ajánlatot tesz neki, ám kosarat kap, ami igencsak feldühíti a kérőt:

(...) Félre ne értsd, hogy nevettem, az nem neked szólt. Csak ma reggel egy kicsit ideges vagyok. Hogyne lennél vőlegénynek való, mikor olyan szemrevaló vagy, és igazán alig múltál kétszázezer éves.