Könyvörömök

Elég régen született bejegyzés a témában, és mivel éppen az utolsó enneagramoson dolgozom, miközben két befejezett könyv is várja, hogy írjak róla, egyértelmű volt, hogy ezt választom, mert néhány napja eszembe jutott egy nagyon jó elnevezés.

Rájöttem, hogy nem kell népjólléti miniszternek lennem. Igen, két l-lel, azaz nem én vagyok a felelős a környezetemben lévő emberek jóllétéért, hogy mindenki jól érezze magát, hogy átvegyem azokat az érzéseket, amikkel nem tudnak mit kezdeni.

Még tavaly is többször azt éreztem, hogy feltétlenül beszélgetnem kell valakivel, vagy tovább kell valahogy vinnem, ha beállt a csend, és mindketten érezzük a súlyát. Az ilyen helyzetek után nem éreztem jól magam, éreztem és tudtam, hogy nem kellene csinálnom, otthagyhatom az illetőt kedvesen, ill. nyugodtan ellehetünk egymás mellett néhány percig csendben is.

Egyszer csak úgy alakultak a dolgok, hogy volt, akit el tudtam kerülni, vagy csak köszöntünk egymásnak, és ennyi. Ez pedig annyira jó. Ettől függetlenül még megtalálnak az emberek, ismeretlenek is, akik azonnal elkezdenek magukról beszélni, a problémáikról, azonban már nem töltöm azzal a napom hátralévő részét, hogy ezeket kielemezgessem.

Természetesen eszembe jutnak, ám már csak rövid ideig és az érzéseiket sem veszem át. Nagyon megdöbbentett, amikor szembesültem vele, hogy azért vettem át a mások érzéseit, hogy ők jól érezzék magukat, mert ki tudtam üresíteni magam azért, hogy ne kelljen a saját problémáimmal foglalkoznom, mert azok is legalább olyan fájdalmasak voltak. Pff.

Ma már otthagyom másoknak a bajait, és rengeteg saját dolgommal szembenéztem, és megtaláltam, miért történtek úgy a dolgok, ahogy. Meggyászoltam, elfogadtam és a helyükre tettem őket a múltban. Tudom, hogy voltak esetek, amikor nem úgy kellett volna viselkednem, ám akkor és ott, csak annyira/arra voltam képes. Akkor is, ha ezzel valakit megbántottam. Mert én is csak egy ember vagyok.

💮💮💮

Egyre jobban figyelek magamra, és azonnal változtatok. Tegnap reggel azzal a tervvel a fejemben keltem fel, hogy reggeli után, míg megy egy adag mosás, ágyneműt cserélek, elmosogatok, kiteregetek, beteszem a másik adag ruhát és kitakarítok.

A mosogatásig és a mosógép elindításáig eljutottam még, mert már az ágyneműcsere közben nem éreztem magam 100%-osan. Rájöttem, hogy nem fog menni ma (vagyis tegnap) az a takarítás, és elrendeltem a pihenést. Egyszerűen erre volt szükségem. Ma pedig egy gyors törölgetéssel és porszívózással megoldottam, és nem éreztem lelkiismeret-furdalást, hanem szuper, hogy végre ennyire odafigyelek magamra. Van még mit gyakorolni, ám ez már nagy lépés volt.

💮💮💮

A köztudatban az a hír járja, hogy a szuperérzékenyek olyan kis Gondos Bocsok, akik mindenkire odafigyelnek. Nos, ez nem egészen igaz. Az elmúlt időszakban (több hónapról van szó) megfigyeltem, hogy nagyon sok szuperérzékeny nem reagál pl. a YouTube-on a videói alatti hozzászólásokra. Emlékszem, volt, aki elmondta, mennyire szereti olvasni a hozzászólásokat, írjunk nyugodtan. Csak azt nem mondta, hogy válaszolni már nem fog, sem a szívecskét nem nyomja meg, amivel jelezhetné, hogy látta, hogy valaki írt neki.

És köztük van INFJ és INFP, akik köztudottan olyan cukik és odafigyelnek másokra. Nos, nem mindegyikük olyan figyelmes. És nem olyan hozzászólásokról van szó, amikben melegebb éghajlatra küldi valaki őket.

A LinkedIn-en tagja voltam egy csoportnak is, ahol lelkesen posztoltam is az elején egyet, ám senkit sem érdekelt, nem reagált a kérdésemre. A szuperérzékeny szereplők a könyvekben volt a posztom témája.

Megfigyeltem, amiről Boldizsár Ildikó is ír az internetes csoportok kapcsán, hogy nagyon sokan csak passzívak. Információt gyűjtenek, de sosem írnak semmit, és az online csoportok jelentős része ilyen emberekből tevődik össze. Ez elég szomorú - legalábbis szerintem. Tavaly, amikor nagytakarítottam a LinkedInen, ki is léptem minden csoportból.

Tudom, már megint magamból indultam ki, de akkor miért nem tiltja el a hozzászólásokat? Oké, az emberek egymás közt is beszélgetésbe elegyedhetnek egy-egy videó alatt, de akkor is. Akkoriban tényleg nagyon csalódtam ezekben az emberekben, mert éppen így nem hitelesek, és csak azért írtam le, hátha valaki esetleg belefut(ott) egy hasonló helyzetbe. Nem kötelező követni őket, sem hozzájuk szólni, ezt én is tudom.

Ebben a blogban is le van írva, és a kezdetek óta mindig is az volt az elvem, hogy tényleg minden hozzászólásra válaszoljak. Ezek egy része valóban blogköltözés miatt tűnt el, tudtommal egy kommentet nem vettem észre sok évvel ezelőtt, azonban van néhány válaszom, amit én töröltem, és nem a hozzászóló személye miatt.

A korábbi blogom Andiamoként írtam sokáig (így az olaszos csoporttársaim kezdtek hívni, mert az andare ige az elsők közt van, amit kezdőként megtanul az ember, és ennek a T/1. alakja, azt jelenti, megyünk, menjünk (valahova)), míg Andreaként töröltem nyolc éve.

Közben volt egy nagyon rossz időszakom, amikor a Fekete hattyú volt a kedvenc filmem, és a Molyon avatarként is ebből használtam egy képet. Ekkoriban bukkantam valahol az olasz fannullona szóra, és tudtam, ez tökéletesen illik rám. A szó nőnemben semmirekellőt jelent, így Andiamo Fannullona lettem néhány hétig, mivel könnyedén átírhatom bármikor a felhasználónevem.

Bár az az időszak tovább tartott akkor, néhány hét múlva töröltem a Fannullonát, és csak Andiamo lettem újra. Ezt csak azért meséltem el, mert ma már nem hívnám így magam, azonban legalább amit eredetileg kitűztem magam elé a blogban, még abban a pocsék állapotomban is betartottam.

Mostanában kifejezetten belefáradtam sok mindenbe, és a YouTube-on a legtöbbször zenét hallgatok, miközben gépelem az utolsó enneagramos bejegyzésem. És tudom, hogy ez teljesen rendben van, hogy már nem kötnek le, nem érdekelnek bizonyos dolgok, témák és elengedem őket. Ahogy a pitypangot elfújja a szél, én is elengedhetem őket, és foglalkozhatom mással.

Ehhez pedig nincs mit hozzáfűzni:

A jövő héten lesz más jellegű bejegyzés is, csak ezeket a gondolatokat szerettem volna most megosztani. Neked van hasonló tapasztalatod/élményed?

Képek: Unsplash - Kim Ramiscal és Artem Beliaikin, Mafab, Pinterest

Arthur Miller kisregénye sokaknak a filmadaptációja kapcsán cseng ismerősen, hiszen a főszerepet az író akkori felesége, Marilyn Monroe játszotta Clark Gable és Montgomery Cliff mellett. (A filmet még nem láttam, ám tervezem, hogy megnézem.)

Erre a kis kötetre évekkel ezelőtt bukkantam egy könyvtári selejtezés során, és emlékeztem, hogy Marilyn Monroe és Arthur Miller házasok voltak (akkoriban még nem ismertem annyira a színésznő életét, mint most), ráadásul a címe is azonnal kíváncsivá tett, így egyértelműen velem jött.

A kisregény cselekménye kevesebb, mint 24 óra eseményeit meséli el. Hajnalodik a sivatagban, ahol három férfi alszik. Az első, a 45 éves Gay Langland, már ébredezik. Gay kamaszként hagyta el a családját, majd megnősült, gyerekei születtek, ám a felesége megcsalta, ezért őt is elhagyta. A férfi azóta alkalmi munkákból él - ahogy mondani szokás.

Végtére Amerikában él, ott az apja is, ha ugyan él még; bárhová megy az ember, ugyanaz a végtelen hegylánc húzódik mindenütt, s valahogy ez is összeköti apjával, feleségével, gyerekeivel. Bármelyik városban összeakadhatnak egy rodeón, mondjuk; egy nap, amikor hátranéz, megláthatja tulajdon lányát vagy valamelyik fiát a tömegben, de az is lehet, hogy soha nem találkoznak. Ha úgy vesszük, senkit el nem hagyott, és hű sem maradt senkihez, hiszen mindnyájan ezek között a hegyek között élnek, ahol mindig minden túl van a szemhatáron, és ő, ugyebár, többnyire magányosan, legföljebb ha egy-két társával dolgozik a hegyekben.

A két másik, az 50 éves Guido Racanelli, aki pilóta, és a fiatal Perce Howland, aki lovak betörésével és rodeókon való részvételekkel keresi a kenyerét. Ők hárman azért vannak most itt, hogy a környéken élő musztángokat befogják, amiket majd eladnak, hogy kutyaeledelt készítsenek belőlük.

Guido a repülőgépével elkezdi terelni a lovakat másik két társa felé, akik meglasszózzák, majd később teherautóval elviszik őket.

Gay és Guido már régóta él így, azonban mindhármuk számára egyetlen dolog a fontos: a szabadság, hogy a maguk urai, és a munkájukért kapott pénzből senkit sem támogatnak, mint a bérből élők.

A Gay és Perce közötti beszélgetésből derül ki, hogy előbbi megismerte a keleti partról származó Roslynt, akinél korábban is megfordult, és most is hozzá készül, amint itt végeznek, és Perce is vele megy.

- Életembe se láttam ilyen nőt - mondta most is.
- Pedig vannak ilyenek - felelt Gay. - Ezeknél a keleti parti nőknél sose lehet tudni. Műveltek meg minden, de igazán belevalók is tudnak lenni. És micsoda jó nők... már amelyik.

A mai napjuk egyetlen feladata, hogy befogják a hegyek között élő vadlovakat, majd elvigyék őket, megosztozzanak a pénzen és mindenki menjen tovább.

A kisregény a lovakra való várakozás pillanataiban Gay és Perce gondolatait ismerjük meg, ahogy az életet látják, amellyel ők tökéletesen elégedettek.

Megértettem mindhárom férfit, hogy miért akarnak így élni és miért tetszik nekik ez az életforma. Lehet, éppen nekik van igazuk? Ők nem vágynak nagy dolgokra, luxusotthonra, jól hangzó titulosokra, anyagi javakra, olyasmire, amiket manapság sokan előszeretettel mutogatnak a közösségi oldalakon, mert ezekre alapozzák az identitásukat. Ők egyszerűen csak szabadok és függetlenek akarnak lenni, így érzik jól magukat. Csak a lovakat sajnáltam.

Arthur Miller kisregénye rövid és elgondolkodtató olvasmány. Vajon az olvasók közül hányan csatlakoznának a Kallódó emberekhez? Akár csak a maguk módján? Hagynák ott az eddigi életüket, hogy mostantól a maguk urai legyenek? Érdemes ezen elgondolkodni.

- Nem is tudom - köpött át a platón Perce. - Annyi biztos, hogy ezt itt unom már egy kissé.
- Jobb, mint bérből élni, Perce.
- Naná hogy. annál akármi jobb.
- Szép kis csődtömeg vagy, fiacskám - hunyorított Gay.
- Na és, jó így nekem. - Nem először pergették le ezt a beszélgetést. Érzéssel fűszerezték. - még mindig jobb, mint valami istenverte marhafarmon cowboykodni. Hogy a dagadt tulajnak megkeresd a benzinre valót a Cadillacjébe.
- De milyen igaz! - tett alá Gay.
- Mert itt vagy például te is, Gay. Keresve se találhatni náladnál nagyobb rakás csődtömeget, aztán mégis milyen jól megvagy.
- Hát nem panaszkodhatok.
- Na látod. Én se akarok semmit. Nem is akarok akarni.
- Ez az, fiacskám.

Arthur Miller: Kallódó emberek

Eredeti cím: The Misfits

Fordította: Falvay Mihály

93 oldal

Magvető Kiadó, 1980

Sorozat: Rakéta Regénytár

Kép: Unsplash - Cayetano Gil

Múlt hónapban ünnepeltem a Joanne Harrisszel való megismerkedésem huszadik évfordulóját, és akkor elhatároztam, hogy újraolvasom tőle a Szent bolondokat. Aztán úgy alakult, hogy inkább az első novelláskötetét, a Bársony és keserű mandulát vettem újra elő, melyben huszonkét történetet olvashatunk.

A kötet a szerző előszavával indul:

Csodálatos érzés, hogy hosszas pangás után a novella végre visszatért. A jó novella - és talonban van néhány egészen kitűnő - sokkal tovább megmaradhat az emlékezetünkben, mint egy regény. Meghökkent, lángra lobbant, megvilágosít és felkavar, de úgy, ahogy egy hosszabb lélegzetű mű nem. Nemegyszer nyugtalanító, ijesztő vagy lelket feldúló. Kérdésekre indít, míg a regények többsége inkább válaszolni próbál rájuk. Úgy vettem észre, hogy a könyvek közül, amiket elolvastam és szerettem, a novellákra emlékszem a legtisztábban: eleven, rendbontó pillantást vethetek más világokba, más emberekre.

Nos, mindezt megkapjuk Joanne Harristől is, akitől rövidebb-hosszabb történeteket olvashatunk, és több műfajban is kipróbálja magát - nagyon is sikeresen.

Az első - nagy kedvencem -, melyben Faith és Hope vásárolni indulnak. A főszereplő két idős hölgy, akiket tényleg Hitnek és Reménynek hívnak, és a Meadowbank Idősek Otthonában élnek. Faith húsz éve kerekesszékhez kötött, míg Hope nem lát, így kiegészítik egymást: Hope tolja Faith-t, aki irányítja, és Faith felolvas Hope-nak, így kulturálódnak:

Imádja a történeteket. Neki jutott eszébe, hogy olvassak fel neki. Elolvastuk az Üvöltő szeleket, a Büszkeség és balítéletet és a Zsivago doktort. Nincs itt sok könyv, de havonta egyszer erre jár egy mozgókönyvtár, és kiküldjük Lucyt valami jó olvasnivalóért. Lucy egyetemista, aki a gyakorlatát tölti itt, így tudja, mit válasszon. De azért Hope dühös volt, amikor nem hagyta, hogy elolvassuk a Lolitát. Lucy szerint nem illett volna hozzánk.
- A huszadik század egyik legnagyobb írója, és képzeli, nem felel meg nekünk! - Hope Cambridge-ben volt professzor, és néha még most is fensőbbséges orrhangon beszél. De láttam, hogy Lucy oda sem figyel. Ismerem ezt az arckifejezést: még az okosabbjánál is felbukkan a gyerekkertészes mosoly, ami azt sugallja: Én tudom jobban. Jobban tudom, mert öreg vagy.

Természetesen, ezt a két idős hölgy nem hagyja annyiban, így zseniális tervet eszelnek ki, hogyan juthatnak ki a szigorúan őrzött otthonból, melynek bejárati ajtaja kóddal nyitható csak, és nekivágnak a nagyvilágnak, hogy beszerezzék a tiltott Lolitát és újra szétnézzenek a kinti világban.

Az Ulpius annak idején marketingfogásból az Egész évben karácsony címet adta Joanne Harris másik novelláskötetének, melyben ismét találkozhatunk a Faith-szel és Hope-pal. 😉

A következőkben Joanne Harris új szemszögből mutatja be A Csúnya Nővért a Hamupipőkéből, ellátogatunk a St. Oswald Fiúgimnáziumba (aki olvasta az Urak és játékosokat és/vagy A St. Oswald fiúiskolát, ismerősen cseng számára a név), részt veszünk az egykori boszorkánytanulók osztálytalálkozóján, eljutunk XIV. Lajos korában egy előkelő hölgy házába is, akinek megismerjük a tisztálkodási szokásait, találkozunk vámpírral, a hétvégén egy játékban részt vevőkkel, elkísérünk egy ifjú párt Nápolyba a nászútjukra; egy írót, aki egy különös vonatutazáson vesz részt; találkozunk sérült emberekkel és egy különös vállalkozás egyik munkatársa is meglepetéseket tartogat.

A szerző - egy kivételével - minden novella elején elmeséli, honnan merítette az ihletet, felveti, hogy vannak olvasók, akiket meglep, hogy a Csokoládé és a Szederbor szerzője fantasyt vagy rémregényt ír. Erről az jutott eszembe, hogy a legtöbb ember a kiszámíthatóságot kedveli, hiszen az egyenlő a biztonsággal. Joanne Harris a hétköznapi mágiát műveli a regényeiben, így tőle ezt várhatjuk, ezt is várjuk, ezt szoktuk meg, ezzel azonosítjuk. Aztán előáll valami mással, ami kizökkenti az olvasók egy részét, míg mások örülnek neki, és kíváncsian kezdik el olvasni, vajon, mit alkotott most a szerző?

Minden történetében találhatunk valamit, ami nagyon is elgondolkodtató, és nem egy ijesztő. Ilyen pl. a Szia, viszlát!, melyben egy híresség temetésén gyülekeznek a hírességek és a narrátor, az egyik lap munkatársa, aki tudósítóként vesz részt az eseményen, melynek külön trendje van már. A történet egyszerre groteszk és ijesztő, hiszen ki tudja, mikor válik valóra...

Az új generációs koporsók áramvonalasak, modernek és nagyon, nagyon szexik. Az elhunyt egy hivalkodó, a szezon legmenőbb, új színében -cseresznyepirosban - pompázó, nyitott tetejű Louis Vuitton modellt választott, a virágokat a Wild at Heart szállította, az élő zenét a sikerlistás Mama kedvence és a Spleen szolgáltatta...
Szia, viszlát!

Aztán ott a Bárki lehet Nyalókalány!, melynek narrátora kislányoknak tervez - finoman fogalmazva - nagylányos ruhákat. Az jutott eszembe, hogy ő 🔞 kislányokat öltöztet ribiknek 🔞, míg mostanában az anyukáknak több vállalat is ugyanolyan mesefigurás pólót, pulóvert és pizsamát tervez, mint a kislányoknak, hogy anyának és lányának ugyanolyan ruhái legyenek, mert az olyan cuki.

Sok évvel ezelőtt, az egyik csoporttársammal azon elmélkedtünk, hogy akik idegen nyelvű feliratos felsőt vesznek, vajon tudják-e, mi van ráírva? Mi van, ha valami nyalókalányos felirat van rajta, amit nem értenek, és boldogan közlekednek benne?

Akkor még nem olvastam ezt a könyvet, és tudtommal a csoporttársam sem, csak az üzletek kirakatait nézegettük - beleértve a használt ruhaboltokat is.

A Hely a nap alatt narrátora pedig lassan, bármelyik ugyanolyan korú lehetne. Megdöbbentő és szomorú, hogy itt tartunk, pedig a kötet eredetiben 2004-ben jelent meg.

Annak azért nagyon örülök, hogy A nézőben leírtak (még) nem váltak valóra.

Hajnali kettőkor bármi lehetségesnek tűnik.
Álom Tesco-kivitelben

A megdöbbentő, a meglepő, a groteszk, a humor, az élet mindennapi szépségei és furcsaságai egyaránt jelen vannak a történetekben, és teszik változatossá a kötetet, melyben mindannyian megtalálhatjuk a nekünk leginkább tetsző története(ke)t. Joanne Harris pedig bármelyik főszereplője bőrét könnyedén képes magára ölteni írás közben, legyen szó egy sérült emberről, egy kontrollmániás autóvezetőről, egy idős nőről, egy vámpírról vagy A Csúnya Nővérről. Éppen ezért is szeretem.

Egy pillanatra megpróbáltam felfogni, hogy nem vagyok Csúnya Nővér. A csúnya olyan jelző volt, amit egy életen át vonszoltam magammal. Ez határozza meg a lényemet. E nélkül mi vagyok? Beleborzongtam a gondolatba.
A Csúnya Nővér

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Eredeti cím: Jigs and Reels

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

335 oldal (az utolsó 11 oldal részlet a Rúnajelekből - igen, Ulpius)

Ulpius-ház, 2008

Fordította: Dóczi Lajos

Mikor Urunk még szegény sorban

Járt itt alant a földi porban,

A hol sok tanulók kisérték,

Kik beszédeit ritkán érték,

Ő csak úgy úton, útfelen

Oktatta őket szüntelen.

Mivelhogy szabad ég alatt

A szó is könnyű és szabad.

Mint rejtett forrás ha kitárúl,

Folyt az igazság ajakárúl,

Főkép a hasonlat és példa…

Ugy, hogy imádság lett a séta.

Igy mendegéltek egyszer békén

Egy mezőváros tar vidékén,

S szemébe tünt egy csillogás:

Patkó az úton, semmi más.

És Urunk Szent Péterhez fordúl,

Venné föl a patkót a porbúl.

Szent Péter nem volt jó kedvében,

Talán nagyobbat álmodt épen,

Világuralmat s mást, miket

Sok ember annyira szeret:

Ő főkép kedvelt ilyenformát,

Mert hisz az agynak nincsen korlát.

Kevesli a vasat tehát,

Hogy meggörbítse derekát.

Igen, ha korona lett volna,

Akkor szivesen meghajolna.

Hát félre néz és úgy teszen,

Mint ki nem hallott semmit sem.

Az Úr, mennyei türelmével

A félpatkót maga szedé fel,

Szó nélkül zsebre rakta szépen,

S hogy a városba értek délben,

Kovács ott a kapúba állván,

Eladta három fillér árán.

S hogy a piaczon végig sétált,

Egy kosár érett cseresznyét lát.

És vett belőle, nem alkúdva,

A mennyi egy garasból futja,

És szót se váltva senkivel

Az ing ujjába teszi el.

Másik kapún immár kimenve

Sík földre érnek, végtelenre.

Se fa, se ház, csak föld, mező,

Sütött a nap, nagy volt a hő –

Ugy hogy korty vízért ottan nyomba’

Egy aranyat is adtak volna.

Az Úr elől ment s véletlenkép’

Elejt ujjából egy cseresnyét,

S Szent Péter kapja, úgy hajolva,

Mint hogy ha arany alma volna,

A friss édesség jól esett…

Perc múlva az Úr uj szemet

Ejtett a földre s mint a kánya

Kap Péter úr megint utána.

S így görnyesztette derekát

Szent Péter hosszu úton át,

Míg végre az Úr megelégli

És mosolyogva szóla néki:

Ha mozdúlsz annak idején,

Elérted volna könnyedén.

Ki apró dolgot föl se vesz,

Apróbbért duplán görnyedez.

Vers: Lovas versek|Lovasok.hu

Kép: Unsplash - Matt Benson

Anthony Summerst az 1980-as évek elején kezdte érdekelni Marilyn Monroe élete, miután újra vizsgálták a színésznő halálának körülményeit. A kutatásai eredményeként először 1985-ben jelent meg az Istennő, majd 2000-ben újabb adatokkal bővült, végül 2022-ben további információkkal gazdagodott.

Marilyn Monroe-t a legtöbben a 20. század ünnepelt szexszimbólumaként ismerik, aki olyan filmekben játszott, mint a Hétévi vágyakozás, a Van, aki forrón szereti vagy a számára a hírnevet meghozó Szőkék előnyben.

Sokan utánozzák ma is a stílusát, a frizuráját, kíváncsiak a szépségápolási rutinjára, a magánélete legintimebb titkaira, azt azonban már kevesebben tudják, milyen is volt valójában minden idők egyik legismertebb dívája. Anthony Summers arra vállalkozott, hogy megismertesse velünk az egykori Norma Jeane-t, aki Marilyn Monroe-ként tette le a névjegyét.

Megválaszolni azt a kérdést: Ki ölte meg Marilyn Monroe-t?, legalább annyira feladja a leckét, mint arra választ találni, hogy Ki ölte meg Borzán Gáspárt?.

Anthony Summers, a BBC egykori haditudósítója, aki a Marilyn Monroe rejtélye: a soha nem hallott szalagok dokumentumfilm (melyet még nem láttam) szakértő-narrátora, ahogyan a könyv fülszövegében is olvasható, sokkal közelebb visz a megoldáshoz.

Ahogy sokan ismerik (és utánozzák) a Hétévi vágyakozásból

A szerző abból indul ki, hogy már számos könyv megjelent a színésznő gyerekkoráról, így ő a fiatalkorától a halálig követi nyomon Norma Jeane, majd Marilyn életét, bár röviden a korai időszakról is ejt néhány szót, ill. az első oldalakon egy pszichiáter segítségével felvázolja Marilyn személyiségzavarát.

Ezt követően a szerző alaposan megismerteti az Olvasót a későbbi filmsztár életének húsz évével, az első házasságkötésétől egészen a temetéséig.

Itt azonban egy aprócska baki csúszott be, ugyanis Norma Jeane és James Dougherty valóban 1942. június 19-én kötött házasságot, azonban ez nem hat héttel a menyasszony tizenhatodik születésnapja után történt, aki (1926.) június 1-jén született, tehát alig három hét telt el azóta.

A repülőgépgyárban, ahol felfedezték 1944-ben

A következő oldalakon részletesen megismerjük, hogyan indult Norma Jeane modellkarrierje, aki filmszínésznő szeretett volna lenni, ám a stúdiók kritikus szemmel méregették és nem hittek a fiatal lányban, aki végül mégis esélyt kapott - immáron új névvel és külsővel, hogy fokozatosan valóra válthassa az álmát.

Sidney Skolsky újságíró, aki a kezdetektől ismerte és a haláláig barátok maradtak, így emlékszik rá:

Megfigyelte, hogy "Marilyn szemmel láthatóan kész volt keményen dolgozni azért, hogy tökéletesítse magát. Színésznő és filmsztár akart lenni. Tudtam, hogy semmi sem állíthatja meg. A benne feszülő lendületet, eltökéltséget és heves vágyakozást semmi sem csillapíthatta."

Megismerjük mindazokat, akik segítették és azokat is, akik hátráltatták, a barátait, a róla szóló pletykákat, a házasságait és azon kívüli kapcsolatait, szorongását, gyógyszerfüggőségét, és választ kapunk arra, mi is történt 1962. augusztus 4-én, ill. 5-én, azon a végzetes hétvégén, melyen Marilyn Monroe befejezte földi pályafutását.

A szerző több mint 650 interjút készített, és valóban látszik az alapossága. Megszólalnak azok, akik személyesen is ismerték Marilynt, és azok is, akik a halála ügyében nyomoztak, ill. szakértők véleményét is olvashatjuk a boncolással és a nyomozással kapcsolatban.

Az egykori BBC haditudósító életre kelti könyvében Marilynt, akinek olyan oldalai is elénk tárulnak, melyeket eddig talán nem is ismertünk. Bepillantunk a siker és a csillogás álarca mögé, ahol egy rendkívül szomorú, magányos és egyáltalán nem magabiztos nőt találunk. Tom Clay, az egyik Los Angeles-i rádió lemezlovasa, aki találkozott vele, mondja róla:

"De hogyan lehetsz ennyire magányos?" Marilyn így válaszolt: "Voltál valaha is egy negyven szobás lakásban? Hát akkor szorozd meg a magányomat negyvennel."

Feltételezem, hogy már ebből is sejthető, hogy nem egy párestés olvasmányról van szó. Közel három hétig olvastam, sokszor csak tizenvalahány-huszonvalahány oldalanként, hogy emésszem a leírtakat, mert Marilyn élete közel sem a sikerről és a csillogásról szólt, ahogyan azt még ma is sokan gondolják.

Anthony Summers könyve egyáltalán nem unalmas olvasmány, mely csak száraz tényeket sorol fel, és az utolsó napok eseményeit rendkívül izgalmasan (de nem bulvár szintűen!, ahogyan a többit is teszi) tárja elénk, és úgy tűnik, végre fény derül Marilyn Monroe utolsó óráinak történéseire is.

Az azonban meglepett, hogy egyetlen szó sem esett arról, hogy Arthur Miller a Kallódó emberek forgatókönyvének írása során egyáltalán nem hallgatott Marilynre, miközben az ő szerepét formálta, melyről Charles Casillo beszámolt a könyvében. Emiatt, ill. más részeket tekintve (pl. Norma Jeane gyerekkorát) a két könyv nagyon jól kiegészíti egymást.

A hat rész elején egy, vagy több nagyon találó idézetet olvashatunk (pl. a volt férjektől: Joe DiMaggiótól és Arthur Millertől, ill. Marilyntől is), mely már előre sejteti a következő oldalak hangulatát, ill. eseményeit.
Tény, hogy a szerző már a könyve elején leszögezi, hogy a következőkben azt tárja elénk, hogy szerinte milyen volt Marilyn Monroe.

Nos, ez sikerült is neki, azonban egy nagyon fontos tényezőt - a könyv tanúsága szerint - egyetlen szakértő sem mondott el neki, és ő sem fedezett fel, melynek fényében még inkább érthetővé válik a személyisége és a viselkedése, mely a tragédiájához vezetett. Talán majd a következő kiadásban már ezzel is bővíti ezt az egyébként nagyon jól megírt életrajzot.

"Marilyn úgy érezte, lényének egy része elpusztul, mert nem képes kifejezést adni neki."
(Jane Russell, akivel már a Szőkék előnyben forgatása előtt is ismerték egymást.)

Anthony Summers: Istennő

Marilyn Monroe titkos életei

Eredeti cím: Goddess. The Secret Lives of Marilyn Monroe

Fordította: Barabás József

511 oldal

Corvina Kiadó, 2022

6990 Ft

A címben szereplő idézet Danny Greensontól, Marilyn pszichiáterének fiától származik.

Képek: Britannica, ATI, MAFAB

Idén három jelöltem is volt a Színházi világnapra, azonban mivel épp egy egyáltalán nem mondható életrajzot olvasok egy ideje, arra jutottam, a mai napra valami igazán szórakoztatót választok, és jobban nem is választhattam volna a Dollárpapánál.

A Dollárpapa kifejezés sokunk számára ismerős lehet, és valljuk be, sokan vannak, akik örömmel fogadnának egy gazdag amerikai rokont, egy Dollárpapát a családban, aki segít egyensúlyba hozni a família pénzügyeit. Ez a helyzet Gábor Andor 1917-ben bemutatott vígjátékában is.

A szentmártoni középiskolai latintanár, Koltay János épp dolgozatokat javít, miközben a felesége a cseléddel perlekedik, aki megint összetört néhány tányért, ám Koltayné már hónapok óta tartozik a bérével. És nem csak neki. Tartoznak a fűszeresnek, a szövetkezetnél is akad egy-két váltó a tanár úr aláírásával, és a nagyobbik lányuk, Gizi is szeretne végre feleségül menni az ügyvédbojtár vőlegényéhez, Dr. Szekeres Jenőhöz, ám amíg nincs pénz, szó sem lehet házasságról, és Szekeresnek sincs még praxisa. És ott a kisebbik lányuk, Kató is, akinek a zeneóráit sem fizetik egy ideje.

Az egyetlen megoldást Koltayné Kanadában élő rokona, Hoffmann Tamás jelenti, aki húsz éve vándorolt ki, és azóta nem hallottak róla. Bezzeg Koltayék sokat emlegetik, ahogy a hitelezőik is, ám ők már kevésbé hisznek a létezésében.

Ám isteni beavatkozás történik: a Dollárpapa egyszer csak beállít Koltayékhoz, kiderül róla, hogy - hála az égnek! - nem nősült meg Kanadában, így végre rendeződhetnek Koltayék dolgai. Vagy mégsem? Mindenesetre a szemfüles Szekeresnek mentő ötlete támad, ami nemcsak a család, de a város életét is alaposan felforgatja.

KOLTAYNÉ A boldogság azért csak megvolna, bácsi, de a! jóllét... Jóllétről igazán szó
sem volt eddig.
KATÓ Anyus, ezt ne is mondd a Dollárpapának, — ő el se tud képzelni mást, mint jólétet.
HOFFMANN Nem wolt jólét? Igazán shajnálnám. De mosht wan?
KOLTAYNÉ Hát ezentúl lesz.
SZEKERES De lesz ám! . . .
KATÓ ... a kutya fáját! Dollár-papa, de szeretlek!
HOFFMANN Hát történt walami?
KOLTAYNÉ Istenem! A legnagyobb történt, ami történhetett,
SZEKERES Megjött a bácsi!
KATÓ Mikor már lemondtunk róla!
SZEKERES Tetszik tudni, bácsi... ezek a nyomorult magyar viszonyok. (Legyint.) Itt nem elég, hogy tudják, hogy az embernek egy milliomos rokona van. Itt látni akarják!
KOLTAYNÉ Rossz emberek. Ha nem látják, azt mondják: mesebeli milliomos.
HOFFMANN Hát wan kiediwesih rokonajm?
MIND Hehehe!
KOLTAYNÉ Mi, bácsi?
HOFFMANN Egy milliomosh?
MIND Hehehe!
KOLTAYNÉ Istennek hála, most már van.

Többet nem árulok el a cselekményről, azt azonban igen, hogy már régen nevettem, sőt röhögtem ennyit olvasás közben. Három szereplő is akad, akik beszédhibásak, és mindannyian a maguk módján azok 😁. Az egyikük a közjegyző, a másik kettő pedig a főispán és a fia.

Imádtam Koltay latin megjegyzéseit, és így egy kicsit felelevenítettem a latintudásom is.

Mind a négy felvonás nagyon szórakoztató, fordulatos és - ahogy azt már megszokhattam Gábor Andortól - elgondolkodtató is. A szereplői most is hús-vér emberek, akik ma is köztünk járnak.

A kedvencem Szekeres, Kató és Rozál, Koltayék cselédje lettek. Előbbi kettő a saját érdekeit követi, ők mozgatják a szálakat, míg utóbbi megszólalásai egyszerűen fantasztikusak. 😁

ROZÁL Kérem szépen, kuffert hozott a sánta tróger az állomásrul. Hoffmann ur gyütt meg a Kanodájbul!

Ilyenkor sajnálom azokat, akik nem olvasnak drámákat, mert lemaradnak az ilyen gyöngyszemekről és fogalmuk sincs, mit vesztenek. Ezért is fejezem be itt a bejegyzést, mert a Dollárpapát el kell olvasni.

1656-ban Gertler Viktor rendezésében készült el a darab filmváltozata, melyben a címszerepet Rajz János, Szekerest pedig Darvas Iván játszotta. Csak a Wikipedia leírását olvastam róla, és már ott is éreztem, hogy változtattak itt-ott az eredeti színművön. Te láttad már? Én még nem, ám egyszer megnézem.

KATÓ Úgy szép az élet, ha zajlik!

Gábor Andor: Dollárpapa

In. Színművek

806 oldal (437 - 557. o.)

Európa Kiadó, 2010

Kép: Unsplash - Alexander Grey

Elolvasható a MEK-ben is, az idézeteket is onnan hoztam.

Vers hétfőn

Vers hétfőn

Szuperérzékenység

Szuperérzékenység

Enneagram

Enneagram

Önismeret

Önismeret

INFJ

INFJ

Művészet

Művészet

Krimi

Krimi

Dráma

Dráma

Mottó

Aki keres...

.

"Marilyn sokkal több volt, mint aminek látszott" - Anthony Summers - Istennő

Andrea

SUBSCRIBE & FOLLOW

Népszerűek a héten

Bejegyzések

Szerzők

Műfajok, egyebek

Kiadók

Hozzászólások

Híres ember

Ország, város

Nemzetiség szerint

Személyiségtípusok

Sorozatok

Vers hétfőn

Vers hétfőn

Szuperérzékenység

Szuperérzékenység

Enneagram

Enneagram

Önismeret

Önismeret

INFJ

INFJ

Művészet

Művészet

Krimi

Krimi

Dráma

Dráma

Mottó

Aki keres...

.

"Marilyn sokkal több volt, mint aminek látszott" - Anthony Summers - Istennő

Andrea

SUBSCRIBE & FOLLOW

Népszerűek a héten

Bejegyzések

Szerzők

Műfajok, egyebek

Kiadók

Hozzászólások

Híres ember

Ország, város

Nemzetiség szerint

Személyiségtípusok

Sorozatok

Feliratkozás