Könyvörömök

Ha művészekre gondolunk, és azon belül is főleg a festőkre, valószínűleg sokunknak kapásból csak férfiak jutnak az eszébe, és ez fel sem tűnik. El is gondolkodtam azon, hogy amikor középiskolásként művészettörténetet tanultam, majd főiskolásként szabadon választható tárgyként felvettem egy ilyen tantárgyat, ott is csak férfiakról volt szó. Mintha a nők évszázadokkal korábban nem is választották/választhatták volna ezt a pályát. 🤔

Múlt hónapban az egyik könyves webáruházban nézelődtem, ahol rábukkantam Flavia Frigeri kötetére, és tudtam, hogy több okból is nekem való lesz.

A szerző művészettörténész és kurátor, aki arra vállalkozott, hogy a kezdetektől, a 16. századtól napjainkig bemutassa azokat a nő művészeket, akiknek munkássága mellett nem mehetünk el szó nélkül. Aki otthonosan mozog a művészettörténet világában, valószínűleg mindannyiukat ismeri, azonban a hozzám hasonló laikusok számára ez a könyv igazi csemege.

Öt fejezetben ötvenhat művésszel ismerkedhetünk meg, ill. a Guerilla Girls csoporttal, akik a Kortársak fejezetet zárják.

Clara Peeters: Csendélet hallal és macskával (1620 után)

A fejezetekben találkozhatunk ismert és kevésbé ismert nőkkel, egy azonban közös bennük: mindannyian marandót alkotnak és alkottak a maguk területén, akár már a férfiak előtt is, ill. velük egy időben.

Kérem, vegyék tudomásul, hogy nagyon is tisztában vagyok a kockázatokkal. A nőknek ugyanolyan dolgokkal kell próbálkozniuk, amilyenekkel a férfiak próbálkoztak. Ha elbuknak, bukásuk jelentsen kihívást a többiek számára.
Amelia Earhart, 1937

A fejezetek elején egy-egy idézetet olvashatunk, mint pl. a kritikus Lucy Lippardét, melyet a bejegyzés címéül is választottam, vagy az előbbit Amelia Earharttól.

(Érdekes, hogy az angol nyelvben valóban nincs neme a szavaknak, azonban másokban igen, és ott a művészet is hímnemű (olasz, spanyol, portugál).)

Időrendben haladva, megismerjük az adott művész rövid életrajzát, egy vagy több alkotását, ill. néhány fontos életrajzi eseményét.

Nagyon érdekes, hogy az első festőnők beleszülettek a művészetbe, ugyanis mind Lavinia Fontana, mind Artemisia Gentileschi apja is festő volt.

Lavinia Fontana: Önarckép a műtermében (1579 - nem szerepel a kötetben)

Ahogy haladunk előre az időben, a nők művészi érdeklődése is változik, szélesedik, felbukkannak a fotósok, szobrászok, ill. más területeken (is) alkotók. Már az Úttörők között is találunk egy fotóst, Julia Margaret Cameron személyében a 19. századból.

Flavia Frigeri könyve hiánypótló, hiszen, ahogy a bejegyzés elején említettem, oda sem figyelünk arra, hogy a művészettörténetben a számos férfi mellett kezdtek felbukkanni a nők is, akik a maguk korában is képesek voltak ugyanolyan elismerést kivívni, mint a férfiak, és nekik köszönhetjük azt, hogy ma már bármelyik nő követheti őket, és a munkájával nemcsak önmagára, hanem a többi nőt is érintő problémára hívja fel a figyelmet, ahogyan pl. a Guerrilla Girls is tette. Mert fel sem tűnik, hogy a múzeumok képeit nézegetve, azok alkotói között milyen kevés a nő, holott az aktokon főleg nőket láthatunk.

Judy Chicago: Vacsoraparti (1974-1979)

A kötet végén egy időrendi áttekintést találunk, mely egészen I. Erzsébet uralkodásától (1558-) 2018-ig sorol fel fontos, a nők életét meghatározó politikai, tudományos társadalmi és művészeti eseményeket, végül pedig a Kislexikonban a fontosabb kifejezéseket találjuk meg.

A Művész_nőknek köszönhetően számos ismerettel gyarapodtak a szellemi tartalékaim, és rám kevésbé jellemző a doom scrolling, amikor csak ugrok egyik tartalomról a másikra az interneten, miközben oda sem figyelek rá, az jutott eszembe, mennyivel hasznosabb és értelmesebb időtöltés, ha a könyvben szereplő akár egyik, akár több művész munkásságára keresünk rá, és ezeket bambuljuk a bugyuta tartalmak helyett.

Alice Neel: Linda Nochlin és Daisy (1973)

"Abban a percben, amint leültem a vászon elé, boldog lettem. Ebben a világban ugyanis azt tehettem, amit akartam", mondta.
Alice Neel

Graciela Iturbide: Iguánás Miasszonyunk (1979)

Már többször is említettem, hogy egy-két nyomdahibát képes vagyok elnézni egy-egy könyvben, és olykor jókat is mosolygok egyiken vagy másikon, azonban ebben a kötetben rengeteg van és ezek már fájnak.

Rosalba Carriera 1712-ben először találkozott III. Ágost száz választófejedelemmel, lengyel királlyal.

Giorgia O'Keffee egyszer csak George lett.

Maria Helena Vieira da Silvánál azujelo-t olvasni az azulejo helyett, ill. az idővonalon azt olvasni, hogy 1988-ban Benazir Bhutto az első nő, aki a modern történelemben muszlin országot vezet.

"A szépség nem feltétlenül valami nagyszerű dolog... szépség az, ami hat, ami megindít, ami tagadhatatlan."
Helen Frankenthaler

Flavia Frigeri: Művész_nők

Eredeti cím: Women Artists

Sorozat: Művészet_történet

Fordította: Körber Ágnes

175 oldal

Corvina Kiadó, 2020

3990 Ft

Képek: The Collector, Wikipedia, Beyond the Magazine, Artchive, Masdearte

Mivel itt A Ló Éve, úgy gondoltam, a blogban is a lovaknak szentelem ezt a hetet, és újraolvasom Nicholas Evans nagy sikerű regényét, A suttogót, mely 1995-ben jelent meg.

Egy decemberi reggelen a tizenhárom éves Grace chathami házukban ébred, ahol a családja a hétvégét szokta tölteni. Ügyvéd apja, Robert még alszik, míg kiadóvezető anyja, Annie, szokásához híven, szombaton csatlakozik hozzájuk New Yorkból.

Grace ezen a szép, havas reggelen úgy dönt, lovagolni megy a barátnőjével, Judith-tal, és egy cetlit hagy az apjának. A két kislány boldogan vág neki a havas tájnak, azonban minden másként alakul, amikor az úton felbukkan egy kamion.

Mindannyian súlyos sérüléseket szenvednek, Grace megrokkan, Zarándok, a lova, pedig megvadul.

Anya és lánya között korábban sem volt súrlódásoktól mentes a kapcsolat, Grace most még inkább magába zárkózik.

Amikor Annie szembesül Zarándok állapotával, úgy érzi, a lánya és a lova között kell helyreállítani a kapcsolatot, és ekkor olvas a suttogókról. Azokról az emberekről, akik képesek szót érteni a lovakkal, akár a legvadabbakat is pillanatok alatt megszelídítik. (Ők mindannyian szuperérzékenyek.)

Annie-nek egy ilyen emberre van szüksége, akit meg is talál a montanai Tom Booker személyében, így elindul a gyógyulás reményében Grace-szel és Zarándokkal együtt az ország másik pontjára.

Az, hogy most találkozott ezzel a lánnyal, olyan volt, mintha egy szárnyas oltárkép harmadik, utolsó darabja is a szeme elé tárult volna. Minden világossá vált. Őket hármukat - az anyát, a lányát és a lovat - a fájdalom kibogozhatatlan köteléke kötötte össze. Ha segíteni tudna a lovon, akár csak egy kicsit is, azzal talán mindhármukon segíthetne. Mi rossz volna ebben? És különben is is, hogyan fordíthatna hátat ilyen szenvedésnek?

Már az eddigiekből is sejthető, hogy a regény nem egy könnyed olvasmány, amit az ember egy-két este elolvas (nyilván vannak, kivételek természetesen, akik ennyi idő alatt a végére érnek, csak az a kérdés, mennyit sikerül megemészteniük belőle...). Bár 2022-ben ez volt az első olvasmányom, most úgy éreztem, még inkább megrázott, mint négy éve, így a hozzám hasonlóan érzékeny lelkivilágú olvasóknak érdemes erre felkészülnie.

Nagyon tetszett, ahogy Nicholas Evans bemutatta a szereplők érzéseit, mindazt, amin átmentek és megismerjük a történetüket is, pl. Annie és Robert megismerkedését, ill. a Booker család történetét.

Kiderül, hogy az elszánt és céltudatos Annie-nek is van emberi oldala, neki is vannak érzései, bármilyen parancsolgatónak és keménynek tűnik is sokak számára. Mert mindannyiunknak van egy olyan oldala, amit valószínűleg sokan el sem tudnak képzelni, hiszen pl. naponta egy munkahelyen egy másik énünket látják.

Külön köszönöm ezt a gondolatot, mely Grace-től származik, akinek pszichológushoz kell járnia:

Ezt megemlítette a "traumapszichológusnak" is, azon szakemberek egyikének, akikhez a szülei minden héten elküldték. A nő jó szándékú volt, és valószínűleg igen jól végezte a munkáját, Grace mégis időpocsékolásnak találta a foglalkozásokat. Honnan tudhatná ez az idegen - vagy bárki más -, hogy mit érez?
(...) Grace nem akarta, hogy megnézzék és nem akarta, hogy beszéljenek róla. Beszélni. Ezek a diligyógyászok azt képzelik, hogy a beszéd mindent megold, csakhogy ez nem igaz.

Sokat tanultam a lovakról is, ezekről a gyönyörű és intelligens állatokról is, akiknek a szerző alaposan utánajárt, és ez igaz a történet többi részletére is.

Morgan fajtájú ló, Zarándok Morgan félvér

Ahogy már említettem, nem egy vidám olvasmány, azonban a regény is rámutat arra, hogy egy ilyen szörnyű tragédia is fordulhat végül jó irányba. A veszteségeket nem hozhatjuk vissza, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, azonban mindezek ellenére képesek lehetünk újrakezdeni. Nem úgy, ahogy eddig tettük, hanem éppen a történtek hatására másként, és így is működhetnek a dolgaink, élhetünk tovább. Ahogy Nietzsche is mondta: Ami nem öl meg, az megerősít.

Bármennyire fájdalmas is volt számomra a regény egyes részeit olvasni, örülök, hogy újra elővettem, és a fentebb említettekre emlékeztetett. És ki tudja, lehet, valakinek hasonló helyzetben, mint a Grace-é, éppen ez a regény ad erőt az újrakezdéshez. Vagy egy másik helyzetben segíthet a továbblépésben.

Mert a veszteségeink nem tesznek kevesebbé, és az állatok és az emberek között sokkal több a hasonlóság, mint sejtenénk.

- Annie? Nagyon-nagyon fontos, hogy megértsék ezt. Ami megadásnak tűnik, az néha egyáltalán nem megadás. A lényeg az, ami a szívünkben van. Csak a szívünkkel láthatjuk tisztán, milyen az élet, csak így fogadhatjuk el és érthetjük meg, bármilyen fájdalmas legyen is. Mert ha nem fogadjuk el az életünket olyannak, amilyen, az sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat okoz.

A Scarlett Johansson, Robert Redford és Kristin Scott Thomas főszereplésével készült filmet még nem láttam, azonban egyszer ráveszem magam és megnézem.

Bakik:

Már megszoktam, hogy előfordulhat egy-két nyomdahiba egy könyvben, azonban babtistákról még sosem hallottam, csak baptistákról.

A faj gyűjtőnév (pl. ló, kutya, macska), míg a fajta az állat fajtáját jelzi a fajon belül (pl. német juhász, Morgan félvér ló, sziámi macska stb.), és a kettő nem összekeverendő.

A balesetet követően, a súlyosan sérült Zarándok megijed és elindul bele a vakvilágba, miközben Harry Logan állatorvos és mások követik. Amikor Logan utoléri, vissza kell mennie a táskájához, melyben egyetlen zacskó Plasmalyte (vérpótló folyadék, amit infúzióként adnak be) maradt, amit be is köt az állatnak. Két oldallal később Logan újabb zacskó Plasmalyte-ot ad a lónak. Ezt vajon honnan varázsolta elő?

A fülszöveget író pedig Annie-nek nevezi a kislányt, holott Annie az anya.

Bárcsak az embereknek is lenne annyi esze, mint a lovaknak.

A borító tervezőjét azonban mindenképp dicséret illeti:

Nicholas Evans: A suttogó

Eredeti cím: The Horse Whisperer

Fordította: Sóskuthy György

489 oldal

Európa Kiadó, 2010

Kép: the Vet Desk

A bejegyzés ötletét az adta, hogy múlt héten ránéztem az írószeres vödrömre, és eszembe jutott a kaktuszos tollam. Így az is lehetett volna a cím: Kinek akarsz megfelelni?

Aztán megosztottam az e heti verset az Instagramon, amikor ott is belefutottam egy bejegyzésebe, ami a második téma lesz.

2020 nyarán vettem két kaktuszos tollat, amiken a felső részen rajzfilmkaktuszok voltak és akkor nagyon cukinak találtam őket. Aztán elkezdtem elegáns hölgyes videókat nézni, és be kellett látnom, hogy az elegáns hölgyek bizony nem írnak kaktuszos tollal, mert az nem elegáns, sőt, kifejezetten dedós, így egy későbbi selejtezés során a tollak is mentek.

Nagyon sok olyan tartalmat találunk, amelyből megtudhatjuk, hogy az elegáns hölgyek mit nem csinálnak. Ha röviden el kellene mondanom, milyenek is valójában az elegáns hölgyek, akkor egy szóval: ők a szappanopera-hölgyek.

Annak idején én is néztem az olyan remekműveket, mint az Esmeralda, a Paula és Paulina vagy a Rosalinda, és ezekben a gazdag nők mindig kosztümben és magas sarkú cipőben voltak még otthon is, hiszen van házvezetőnőjük meg szobalányuk, akik főznek, bevásárolnak, takarítanak, mosnak, vasalnak és elvégzik az egyéb prózai tevékenységeket, miközben gazdasszonyaik divatlapokat olvasnak, pletykálnak, intrikálnak, vendéget fogadnak vagy valamilyen fontos társasági eseményre készülnek. Ilyenek az elegáns hölgyek az internetes tartalmak szerint is, csupán annyi az eltérés, hogy a videókban elhangzik, milyen márkájú ruhát viselnek, ill. valamilyen foglalkozásuk is van, általában tanácsadással (etikett, öltözködés, Glow up) foglalkoznak. És most jön a csavar: az egyik ilyen videóban hallottam, hogy az elegáns hölgynek X. márkájú farmerja van. Megnéztem, most kb. 28.000 Ft-ba kerül. Kb. két vagy három éve az egyik turkálóban találtam ilyen márkájú farmert kb. 2.000 Ft-ért, tavaly pedig 300 Ft-ért. Igen, ennyiért, nem elírás. Sajnos, a méret nem volt jó, így nem vettem meg és nem lettem elegáns hölgy.

Azért írom ezt, mert rengeteg ilyen tartalom van az interneten, és az az érzésem, hogy ezekben a videókban van egy nagy adag elitizmus és sznobság. Az valóban nagyszerű, hogy ők sem luxus körülmények közé születtek, hanem maguknak teremtették meg, csak valahogy a jelenlegi életük miatt többnek érzik magukat. Mert még nem jöttek rá, hogy mindaz csak körítés. Miranda Priestlyt látom bennük Az ördög Pradát viselből, aki azt mondja a filmben: Mindenki minket irigyel, és utána nem érti, Andrea miért hagyja ott.

Az elmúlt időszakban én is rájöttem, ha az elegáns hölgyek olyanok, mint a szappanoperák hölgyei, akik lenézik az Esmeraldákat meg a Paulinákat, magyarán a plebset, és egy rakás - számomra értelmetlen - szabálynak kell megfelelniük, akkor köszönöm, egyáltalán nem akarok elegáns hölgy lenni. Az elegancia valóban csak márkához és külső dolgokhoz kötött?

Ráadásul a gazdag és elegáns hölgyek is hatalmas önellentmondásban vannak, hiszen egyszer külön felsorolják, hogy milyen márkájú ruhadarabokat látunk rajtuk, majd azzal jönnek, hogy nem szabad gazdagnak látszani. Akkor most mi van? Ha valaki szentírásként követi mindazt, amiket javasolnak, alaposan összezavarodik.

Pl. ott vannak bizonyos színek (a semlegesek - fehér, barna, bézs, fekete, (sötét)kék), amikbe öltözve azonnal egy gazdag ember benyomását keltjük. Csakhogy van egy aprócska probléma: amikor én is ilyeneket kezdtem viselni, egy idő után be kellett látnom, hogy hiányoznak a színek, és rájöttem, nem bírom magamon a feketét. Szóval, kinek akarok megfelelni?

Nemrég láttam néhány videót a walesi hercegi párral, akik akkor Skóciában turnéztak, és Kate Middleton biztosan nem említette meg senkinek sem, akivel találkozott, hogy milyen márkájú a kabátja vagy a csizmája, hanem mindenkihez odafordult, kezet fogott, szólt hozzá, akihez csak tudott.

Bár a kaktuszos tollaim már nem kapom vissza (és nem is lehet már olyanokat venni), azóta beszereztem egy szívecskést, halast és unikornisost (ezen gyémántok is vannak! - Diamonds are a girl's best friend 😉😁) is, és akit bármelyik zavar, nézzen másfelé. Múlt hónapban egy szafaris színezőt is vettem. Mert ilyen aranyos képek vannak benne, és szeretek színezni.

❄❄❄

Amikor novemberben ismét nyafogtam a blog miatt, azt írtam akkor: mekkora ostobaság, hogy készíts saját tartalmakat, mert eleget fogyasztottál. Azóta ezen is alaposan elgondolkodtam, főleg, hogy egyre nagyobb teret nyert az AI. Épp akkoriban láttam egy videót arról, milyen ijesztő, hogy az emberek nem veszik észre, hogy egy videóban csak egy AI beszél, nem egy hús-vér ember, és erről aztán a saját szememmel is meggyőződtem. A YouTube feldobott egy kötőjeles keresztnevű "lányt", aki öltözködési tanácsokat ad, és azt a videóját kb. 24-48 óra alatt legalább 22.000-en nézték meg. Belenéztem, és kb. két percen belül megállapítottam, hogy nem ember. Azonnal feltűnt, hogy akkor is beszél, amikor a szája nem mozog. Lehet, csak hasbeszélő? Számomra tragikomikus volt látni, ahogy meg is állítottam a videót, és beleolvastam az alatta lévő hozzászólásokba, hogy milyen hálásak neki a tanácsaiért. Ez valóban facepalm. 😂😢😣😧😨

És ha már a saját tartalmak készítésénél kötöttünk ki, hadd meséljem el, mit tanultam ezzel kapcsolatban, mióta ezt a blogot írom.

Néhányszor találkoztam olyan bejegyzésekkel a különböző közösségi oldalakon, ill. volt, aki a YouTube-videójában mondott hasonlót: magyarán nézőket, kattintásokat koldult. Mert a YouTube-on (és máshol is) - bizonyos számú feliratkozó után - a kattintás = $. Vagy a kattintás (bármelyik oldalon) = figyelem, esetleg szeretet. De már ilyen sem akarok lenni.

Megfigyeltem, hogy akinek sok feliratkozója van a YouTube-on, azoknak is csak egy része nézi meg az illető új videóját. Vannak témák, amik népszerűbbek, és vannak, amik kevésbé azok. Azt is értem, mi áll a kattintásra vágyók lelkében, mert én is ilyen voltam. Néhány hete azonban megtaláltam az okát, és ma már nem kelt bennem negatív érzést, ha épp 0-t mutat a blog statisztikája. Ahogy nemrég A blogról oldalán is frissítettem: lehet ezt csinálni Google-indexelés, népes rajongótábor, hozzászólók, recenziós példányok nélkül is. Ezt kellett megtanulnom az elmúlt három évben, amikor szintén többször abba akartam hagyni, ám jött egy ötlet, és tudtam, hogy meg kell írnom azt a bejegyzést. Az egyik ilyen volt Luigi Pirandellótól a IV. Henrik. Aztán a teljes enneagramos sorozatom.

Elárulom, mikből áll össze egy-egy bejegyzés melletti szám: amikor közzéteszem, itt, a szerkesztőben ráállok (ez nem jelent kattintást tőlem) és átmásolom a linkjét a Google Search Console-ba. Onnan érkezik kb. 3 kattintás, hogy ellenőrizzék a linket és bekerüljön a Search Console-ba, ami még nem egyenlő azzal, hogy indexelni is fogja. Megosztom az Instagramon, és a Facebook (Instagram) adminjai ellenőrzik, hogy nem osztottam-e meg valami oda nem illőt, ez újabb 1-2 kattintást jelent.

Rákattintok a blog főoldalára, hogyan is néz ki ott a bejegyzés, és megosztom a Pinteresten, ez ismét kb. 2-vel növeli a bejegyzés melletti számot.

Ha a LinkedInen is megosztom, onnan senki sem ellenőrzi, tehát, nem növekszik az adott bejegyzés melletti szám.

És általában ennyi. Van, hogy valaki valahogy idetalál, és rákattint (hogy végigolvassa-e, azt nem tudom meg), és olyan is, hogy nem jön senki más. És ez ma már tényleg nem zavar. Természetesen, ha Te éppen most olvasod ezt a bejegyzést, akkor örülök Neked és köszönöm, hogy itt vagy. 😊

A Search Console újabb hibajelzéseinél csak rányomok az újabb ellenőrzésre, mert közben átkapcsoltam Florentino Arizába, és emlékeztetem magam az egyik kedvenc mantrámra.

Épp a Google AI-a mondta nemrég azt, amikor kicsit elbeszélgettem vele, hogy egyre inkább a valódi tartalmak élveznek előnyt, amelyben valaki a saját tapasztalatait osztja meg, mert az AI-nak nincsenek ilyenjei.

A trendekről pedig az jutott eszembe, hogy továbbra sem érdekelnek, hiszen az egyik jön, a másik megy, és pár hónap múlva a kutya sem fog emlékezni rájuk. Pl. tavaly nyár óta menő volt a capybara, aztán most előszedték a Hello Kittyt. Nyárra lecseng a Hello Kitty, jön valami más. ez ugyanúgy igaz lehet a könyvekre is.

❄❄❄

Tegnap az egyik kiadónál olvastam az Instagramon, hogy sokan visszasírják 2016-ot, amit megint nem értettem. Azt én is tapasztalom sokan másokkal egyetemben, hogy az valóban jobb volt, amikor nem akarta minden(ki) minden időmet, energiámat és pénzemet. Csakhogy megválaszthatom, hogy ezeket mire fordítom. És azért sem szeretnék 10 évet visszamenni, mert akkor újra előttem lenne mindaz, amin már túl vagyok, és örülök, hogy magam mögött tudom.

Amikor még fent voltam a Molyon, naponta kaptam szerencsesütiket, amiben egy rövid idézet volt. Sokszor jó, és volt, hogy valami teljesen értelmetlen, ám a beküldője viccesnek találta. Egyszer biztosan megkaptam ezt, és meg is jegyeztem magamnak (az oldalszám nem volt megadva, így nincs információm arról, mikor hangzik el):

Vissza nem lehet menni, induljunk hát előre.
Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Ezt pedig a kereső találta:

Nézzük meg, mit tanultunk, mit vihetünk magunkkal, a többit pedig meglátjuk.

Ez most a heti bejegyzés, mivel épp két nagyon jó könyvet olvasok. 😊

Képek: Pinterest, Chic Style Collective, Bitmoms

Tavaly úgy alakult, hogy nem olvastam egyetlen olasz szerzőtől sem, így januárban máris pótoltam, méghozzá nem is akárki, hanem Massimiliano Allegri könyvével ezt a hiányosságom.

Ha nem vagy otthon a foci világában, akkor fogalmad sincs róla, ki is az a Massimiliano Allegri. A világ egyik legjobb edzője, aki a könyve megírása idején a Juventus kispadján ült, tavaly pedig visszatért a Milanhoz.

A könyvében összegyűjtötte mindazt a 32 szabályt, mely számára meghatározó, mind a fociban, mind az életben. Mert a sport és az élet bizony nagyon is hasonló, és tényleg mindkettő lehet Ilyen egyszerű.

Tömören és velősen. Ez az egyik alapvető szabályom, tükrözi a labdarúgásról vallott felfogásomat. És ha egy kicsit tágabb értelemben tekintünk rá,a teljes életfelfogásomat is tükrözi. De vigyázat, az egyensúly nem egyhangúságot jelent, hanem a gyakorlati, az érzelmi és viselkedési összetevők kiegyenlítettségét.

A könyv elején megismerjük, az allegrizmust, azaz a vérbeli toszkán, livornói Massimiliano Allegri életfilozófiáját, aki röviden felvázolja, mi vezette a könyve megírásához és mikkel találkozhatunk a továbbiakban.

Allegri minden szabályával kapcsolatban elmesél egy-két történetet a saját életéből (a gyerekkorából, a sportolói, majd az edzői pályafutásából, ill. a pályán kívülről), ill. másokkal történteket, hogy nemcsak érthetőbbé, hanem érdekesebbé is tegye a mondandóját, ill. alátámassza annak gyakorlati alkalmazását.

A szabályok között pedig szinte minden alkalommal találkozunk Másokról mondom vagy Rólam mondják címekkel, melyek értelemszerűen Allegri véleményei másokról, ill, mások véleményei róla. Ezek nem cukormázasak, nemcsak a dicsérő szavakat osztja meg, amiket kapott, hanem bármilyen véleményt. Elég csak elolvasni, mit mondott róla az azóta elhunyt Silvio Berlusconi.

Egy edző munkájának nagy része a legtöbbször láthatatlan, hiszen sokszor csak azt látjuk, hogy meccs közben az oldalvonal mellett járkál fel-alá, a kispadon ül vagy éppen tanácskozik a stábjával, vagy a beállítandó játékosokat instruálja. Az internet és a közösségi média térnyerésének köszönhetően bepillanthatunk a csapatok edzésébe, ill. minden meccs előtt és után megszólal az edző, aki elmondja, mit várhatunk a mérkőzésen, majd értékeli a csapata teljesítményét a lefújás után.

Hogy közben mi zajlik a színfalak mögött, milyen is egy edző élete, arra is választ kapunk a könyvből.

Ha azt gondoltad eddig, hogy ez a könyv csak a fociról szól, csak a focirajongókat szólítja meg, nagyobbat nem is tévedhetnél. Tény, hogy a foci áll a középpontban, elvégre miről írjon egy fociedző?, azonban a szabályai, a játékosokhoz, az egészhez való hozzáállása bármelyikünk számára hasznosítható.

Alapvető fontosságú mindenkit ugyanúgy kezelni, a gólkirálytól az utolsó cserejátékosig.

Azt írja, hogy egy csapat edzője és egy vállalat vezetője között rengeteg a hasonlóság. Én ezt kiegészíteném azzal, hogy bármilyen munkahelyi vezető és egy fociedző (de lehet ez bármely más sportág edzője vagy szövetségi kapitánya) sok mindenben hasonlít, és sokat tanulhat egyik a másiktól.

Megismerjük Massimiliano Allegrit, az embert is, megtudjuk, kiktől és mit tanult az évek során, feleleveníthetjük az elmúlt évek fontos sportpillanatait, megtudhatjuk, milyen Cristiano Ronaldo-t edzeni, aki akkoriban a Juventusban játszott.

Nagyon szerettem olvasni Allegri szabályait, mert valahogy mindegyikhez sikerült kapcsolódnom (azt is elmondom később, miért), mindegyiken éreztem, hogy a való életből származik, sokat nevettem, sokat tanultam és olykor el is szomorodtam.

Olyan ez a könyv, mint maga Massimiliano Allegri: őszinte, emberi, autentikus, sokrétű és sokszínű.

Biztos vagyok benne, hogy bármelyik toplistás önfejlesztő, vezetésről szóló könyvvel felveszi a versenyt, és nálam már most bekerült 2026 legjobbjai közé.

⚽⚽⚽

Nem mehetek el néhány érdekesség mellett, amikkel olvasás közben találkoztam:

felfedeztem volna vele a spanyolviaszt - én úgy ismerem ezt a kifejezést, hogy feltaláltam volna a spanyolviaszt

megtisztelésnek éreztem - megtiszteltetésnek éreztem

Az Örök Város focicsapatának nevét ó-val írni.... A Roma-szurkolók vajon mit szólnak ehhez? 🙈🙀😮

sodort össze vele a sors - az élet -megint megint másként ismerem ezt a kifejezést...

⚽⚽⚽

Ahogy a szabályokat olvastam a Tartalomjegyzékben, már megpiszkálta az intuícióm, majd egyre biztosabb lettem benne, hogy egy újabb rokonlélekre bukkantam. Massimiliano Allegri, a tudtán kívül, megírta az Ismerd meg az INFJ sx/so 478-at 😁. A tápos csirke metaforáját (tipikus Ni-domináns és 4 dolog, hogy metaforákat használ) azóta is használom és imádom.

Mindaz, amit most elmondtam, arra vonatkozik, ami a meccsen, valamint kevéssel előtte és utána történik. Egyfajta egyensúlygyakorlat ez az ösztönösebb (Ni, a 4 intuíciója), szenvedélyesebb (sx4) és a higgadtabb, analitikus énem (Ni-Ti, 5 szárny) között: mindkettő én vagyok, mindkettő engem gazdagít.

Érthetetlen számomra, miért hiszik sokan, hogy érzékelő vagy ENFP. 7-nek azért tipizálják sokan, mert azt hiszik, hogy a 4 állandóan emós meg melankolikus, holott ez nem igaz. Ugyanolyan, mint a szintén INFJ Elizabeth Bennet és az INFP Anne Shirley. Vagy épp a másik három INFJ: Steve Jobs (érdekes, hogy Andrea Cardamone épp az Apple-höz hasonlítja. Vajon miért? 😉), Szabó Magda és Robert Capa.

Egy 7 nem biztos, hogy mindig öltönyben ülne a csapata kispadján, azonban egy szexuális 4 igen. Ahogy Robert Capa is a legelegánsabb partraszálló volt Normandiában. Mindannyian sx/so 478-ok.

És jusson eszedbe, hogy Anne Shirley a palatáblát törte szét Gilbert Blythe fején, Elizabeth Bennet jól megmondta a magáét Mr. Darcynak, Max Allegri pedig a zakóját vágta a földhöz. Amilyen nyugodtak tudunk lenni, ha valami felbosszant, akkor nagyon fel tud menni a pumpa, és ezt is meg lehet tanulni higgadtabban kezelni. Egyszerűen szükségünk van arra, hogy ezt valahogy levezessük, akkor is, ha később rájövünk, hogy nem biztos, hogy így kellett volna, de valószínűleg nem jutunk el az INFJ 9 Dalai Láma szintjére, hiszen a 9-ek nem haragudhatnak, és hozzáteszem, semmilyen érzelem hosszas elfojtása nem egészséges. Az a nagy kérdés, hogy megtaláljuk, hogyan vezethetjük le ezt egészséges módon.

Ha még mindig nem hiszel nekem, nézd meg ezt a videót a tavaly novemberi Inter-Milan lefújása után:

Lefordítom: Szedd össze magad, Max, most vertétek meg az Intert, úgy, hogy még gól sem kaptatok. 😁😁😁

Mintha csak magamat látnám:

Még most sem? Figyeld meg a borítón, milyen szomorú kutyaszemekkel néz. Ezt az INFJ-kre hallottam és egyértelműen a 4-ekre.

Itt viszont egyértelműen látszik a szemében az Ni-Fe:

Meggyőződésem, hogy mindig van mit tanulni a természettől, és hogy tiszteletben kell tartanunk a természet ritmusát.
(...)
Az "emberanyag" jó ismeretéből születik a lehetőség, hogy minden, nyilvánvalóan különböző periódusban kihozzuk egyes játékosokból a maximumot.

Massimiliano Allegri: Ilyen egyszerű

32 vezérelv a fociról és az életről

Eredeti cím: È molto semplice

Fordította: Matolcsi Balázs

267 oldal

Partvonal, 2019

4499 Ft

Képek: Ultime Calcio Napoli, The Sporting News, Biografie,

Január 27-e a holokauszt áldozatainak emléknapja, mely eddig kimaradt a blogból, azonban idén elhatároztam, hogy megemlékezem róla Eric-Emmanuel Schmitt kisregényének újraolvasásával.

Narrátorunk, a Belgiumban élő zsidó kisfiú, Joseph, aki a II. világháború éveire emlékezik vissza. Josephet hétévesen viszik el a szülei Sully grófékhoz, miután megtudják, hogy hamarosan razziáznak a környékükön. Csakhogy a nácik elől Sullyék sem tudják sokáig bújtatni a kisfiút, akit Pons atya visz el előbb Marcelle kisasszonyhoz, majd vesz magához a Sárga Villába, mely katolikus intézet.

Joseph a bentlakó gyerekek közé kerül, és gyámjaként a tizenhat éves, nagydarab és rossz tanuló Rudyt kapja, akivel semmiben sem hasonlítanak. A Sárga Villában katolikus oktatás folyik, a gyerekek vasárnaponként misére járnak, és a zsidó gyerekek hamis papírral tanulhatnak itt.

- Ha valaki hisz Istenben, és jó keresztény vagy jó zsidó, akkor semmi baja nem eshet, ugye?
- Honnan veszed ezt a szamárságot?
- Hittanórán mondta Boniface atya...
- Felejtsd el! Életveszélyes ostobaság! Az emberek komiszak egymással, de ez nem Isten baja. Szabadnak teremtette az embert. Az örömünk és a fájdalmunk nem függ össze a jó és rossza tulajdonságainkkal. Miféle rémséges szerepet akarsz te Istenre osztani? Hogy gondolhatod akár egy percig is, hogy aki megmenekül a nácik karmai közül, az Isten kegyeltje, akit pedig elfognak, azt Isten nem szereti? Isten nem avatkozik a dolgainkba.
- Fütyül az egészre, semmi az égvilágon nem érdekli?
- Inkább úgy mondanám, hogy bevégezte a feladatát. Rajtunk a sor. Magunkért felelünk.

Rudy és Joseph felfigyel arra, hogy Pons atya esténként kilopózik a kertben álló kápolnába, melyet nem használnak, és kíváncsiak arra, vajon miért teszi, mit csinál ott az atya?

Természetesen a kisregényból kiderül, mit titkol Pons atya, hogyan vészelik át a gyerekek és a környékbeliek a háborút, a razziákat, miként vélekedik erről Joseph és mi történik velük a későbbi életük során.

Eric-Emmanuel Schmitt Joseph szemén keresztül tökéletesen bemutatja, milyen értelmetlen és érthetetlen is egy kisgyerek számára, hogy egyik napról a másikra meg kell tagadnia önmagát, új személyazonosságot kell felvennie csupán azért, mert zsidónak született és ez a nácik szemében szálka.

Nagyon szerettem Marcelle kisasszony csípős megjegyzéseit, aki a falu gyógyszerésze, utálja a papokat, szidja is őket rendesen, ezért Istennyilaként emlegetik, ám nem tűri az igazságtalanságot, főleg, ha gyerekekkel szemben követik el.

Nem szeretek senkit és semmit. Ez a szakmám: segítek az embereknek életben maradni. Teszem a dolgomat, és punktum. Eriggyen, hordja el innét a csuháját! Majd megreparálom magának a gyereket is, meg a papírjait is, hogy nyugta legyen, az istennyilát a formájának!

A Noé gyermeke humoros, elgondolkodtató, szomorú és mégis reményt adó olvasmány. Mert jó tudni, hogy mindig voltak Sully grófnők, Marcelle kisasszonyok és Pons atyák, akik odafigyeltek másokra, akik akár a saját életüket kockáztatva segítettek másokon.

Nagyon megszerettem Josephet és Rudyt is, akik a különbözőségük ellenére mégis barátok lettek, és a későbbiek során a szemfüles Olvasó felfigyelhet valamire köztük, ami igazán példaértékű.

Összefoglalva: Eric-Emmanuel Schmitt rövid, ám annál tartalmasabb kisregénye bármikor nagyszerű választás lehet, ha szeretnénk a holokausztról és a II. világháborúról gyerekszemszögből olvasni, és a különböző vallásokat is más szemmel nézni.

De lehet-e kötelezni valakit a szeretetre? Utasíthatja-e az ember a szívét? Kétlem. A nagy rabbik szerint a tisztelet a szeretet fölött áll. Örökös feladatunk. És mindenki képes rá. Azokat is tudom tisztelni, akiket nem szeretek vagy akikhez semmi közöm. De szeretni: Szükség van-e szeretetre, ha tisztelek valakit? A szeretet nehéz dolog, nem tudni, mi idézi elő, nem lehet irányítani, nem tudni, meddig tart. Míg a tisztelet... - vakarta meg tar koponyáját. - Lehet, hogy a keresztények csupán érzelmes zsidók...

Eric-Emmanuel Schmitt: Noé gyermeke

Eredeti cím: L'enfant de Noé

Fordította: Gulyás Adrienn

128 oldal
Európa Kiadó, 2007

Már szilveszterkor elterveztem, hogy idén A magyar kultúra napját Az Aruvimi erdő titkáról írt bejegyzéssel ünneplem a blogban. A kötetet néhány éve olvastam, és van benne egy kedvenc írásom, melyről az jutott eszembe, ha Molnár Ferenc csak ezt írta volna meg, akkor is a legnagyobbak közt lenne a helye. Aztán, miközben naponta elővettem a kötetet, az előbbi megállapításom többször is eszembe jutott.

A kötet alcíme: Elbeszélések, karcolatok, humoreszkek, így igazán ígéretes olvasmánynak ígérkezik.

A címadó mű, Az Aruvimi erdő titka valójában egy rémregény, ezt ígéri Molnár Ferenc a felütésben. Főszereplője, Tisztességes Lajos, aki feleségével és tizenkilenc gyermekével él, állami hivatalnok, egészen pontosan magyar királyi másodszaglász az állami benzinbűz-megállapító hivatalban.

Hogy mit is takar ez a beosztás, arra is fény derül, ám előbb megismerjük a hivatal létrejöttének kiváltó okát.

Már a főszereplő vezetékneve is sokatmondó, és sejthetjük, hogy a munkahelyén valóban valami bűzlik, és nem csak átvitt értelemben.

Nem szeretett emberek közé járni. Az volt a rögeszméje, hogy Pesten még akkor is ragad romlottság az emberre, ha egyszerűen végigmegy az utcán. És Lajos meg akarta őrizni ártatlanságát, tehát se jobbra, se balra nem nézett, behúzta nyakát a gallérjába, mint hózivatarban az utcaseprő. De hiába volt minden.

Nagyon érdekes, ahogyan a rémregény alakul, és ahová Molnár Ferenc elvezet bennünket Tisztességes Lajossal együtt. Nem árulok el semmit, azonban mindenképpen ajánlom azoknak, akik mostanában elakadtak az újévi fogadalmuk/fogadalmaik teljesítése közben. És azoknak is, akik épp mostanában terveznek valamit megvalósítani. 😉Ebben a kiadásban 36 oldal az egész, és valóban megéri elolvasni.

(Ezt nem hagyhatom ki: Molnár Ferenc két példát említ, amin olyan jót nevettem, ismerve a két példa és a szerző Myers-Briggs személyiségtípusát. És a sajátomat is. 😁)

A kötetben még egy hosszabb lélegzetű mű szerepel, a TOLL, mely valójában egy gyűjtemény. Molnár Ferenc ebben gyűjtötte össze azokat az ötleteit, vele és másokkal történteket, melyek nem kerültek be egy színműbe, regénybe, ill. valamiért fontosnak érezte, hogy lejegyezze őket.

Ezek között is igazi gyöngyszemekre bukkanhatunk, melyek mosolyt csalnak az arcunkra vagy éppen elgondolkodtatnak.

A további tizenhat hosszabb-rövidebb írás között találunk jeleneteket, leveleket (Ki gondolná, micsoda események kiváltója lehet Az ananász?), melyek csatlakoznak a TOLL-ban olvasottakhoz, és bizonyítják Molnár Ferenc sokoldalúságát. Az egyik írásában még alaposan elgondolkodtat, aztán a következőben már megnevetett. (Tudom, ezt már fentebb is említettem, ám tényleg így van.)

Nagyon szerettem A budapesti pletyka kis kézikönyvét és a Vasárnap délutánt. Előbbihez kapcsolódva elmondhatom, hogy a vidéki pletyka is sok esetben a budapestihez hasonlóan épül fel.

Az elgondolkodtatóak közül kiemelném a Tutisták és nimolistákat, a Jótékonyságot és A Richárd kabátját.

Mindegyikük egy-egy olyan témát jár körbe, melynek legtöbben csak egy kis részletét látják, ám Molnár felhívja a figyelmünket arra, hogy mindez csak a nagy kép egyetlen darabkája, és sokkal több van mögötte, mint azt sokan gondolnák. Az egyik kedvenc gondolatom, hogy halhatatlanabbak vagyunk, mint gondolnánk. Nagyon sokan vágynak halhatatlanságra, ám nem is sejtjük, hogy az életünk, egy-egy tettünk milyen hatásokat okoz mások életében, akikkel talán csak egyszer találkoz(t)unk, vagy csupán közvetetten hatunk rájuk, mégis, éppen mi okozunk fontos változást akár egy-egy ember életében, akár a természetben.

És ha tudnák, milyen egyszerű és milyen régi igazság az, ami ennek a hosszú és bonyolult gondolatmenetnek az eredménye, már régen megbocsátották volna nekem, hogy untattam vele önöket. Egyszerű és régi: jónak kell lenni. Ez az egész. Nem szöges palánkot kell hagyni magunk után, hogy megszúrja magát benne valaki, hanem kabátot, amiben melegedjék, aki fázik. Mert halhatatlanabbak vagyunk, mint gondoljuk.
A Richárd kabátja

Molnár Ferenc sokak számára A Pál utcai fiúk szerzője marad, amit vagy szerettek annak idején, vagy nem. Vagy elolvastak, vagy nem, esetleg megnézték a mára már klasszikussá vált filmváltozatát. A színházba járók, ill. a színműveiben jártasabbak ismerik ezt az oldalát is, azonban a szerző többi oldalát már sokkal kevesebben. És nyugodtan kijelenthetem: nem tudják, mit veszítenek. A Utószóban idézi Domokos Mátyás Ady Endre szavait Molnárról: "nyolcvan író lakik benne", akik közül jó néhányat ebben a válogatásban is megismerhetünk.

A darabban előfordul az, hogy valaki, egy festő, valami kétértelmű mondatra felugrik ültéből, és azt kérdi:
– Sértő szándékkal mondta ezt?
Azt mondja ezen a ponton Berlinben Brahm Ottó, a színházi pápa, mikor a Lessing-Theaterben próbáltuk a darabot:
– Kérem, hiszen ez az ember őrült, ez a festő, hogy ilyen könnyen sértődik.
– Nem őrült, kérem – mondom –, csak érzékeny.
Három kis eset III.

Molnár Ferenc számos írása ma is ugyanolyan aktuális és elgondolkodtató, mint annak idején volt, amikor papírra vetette őket. Éppen ezért is érdemes megismerkedni velük.

Továbbmegyek, még talán most is a favágó-móka miatt hiszem olyan bolondul, olyan csökönyösen és olyan fájdalmas szeretettel, hogy az egész világ tulajdonképpen egyetlen egy család.
Három kis eset I.

A kötet végén Domokos Mátyás utószavában két hibát is találtam: Molnár Ferenc 1952. április 1-jén, és nem 2-án hunyt el, ill. Az üvegcipőből kihagyta a határozott névelőt, holott ez a darab pontos címe.

Ez egy vicces elütés: a TOLL egyik anekdotájában Molnár Ferenc húsz jelét gyűjtötte össze, ha egy asszony hűtlen, és a felsorolásban a 19. után a 22. zárja a sort. 😁

Jó hír, hogy Molnár Ferenc művei is megtalálhatóak a DIA-n, és ha nem is pontosan ez a válogatás, azonban egy hasonló is elolvasható, ill. letölthető: Az Aruvimi erdő titka és más szatírák - A gőzoszlop, és a Toll, melyben 68 írás található. Az én kötetemben nincsenek számozva, csak csillagok választják el őket és a 68. ki is maradt.

Molnár Ferenc: Az Aruvimi erdő titka

Elbeszélések, karcolatok, humoreszkek

Sorozat: Millenniumi Könyvtár 137.

186 oldal

Osiris Kiadó, 2001

Vers hétfőn

Vers hétfőn

szuperérzékenység

szuperérzékenység

Enneagram

Enneagram

önismeret

önismeret

művészet

művészet

krimi

krimi

dráma

dráma

.

Mottó

.

Massimiliano Allegri - Ilyen egyszerű

Aki keres...

Andrea

A blog az Instagramon és a Pinteresten

Népszerűek a héten

Szerzők

Műfajok, egyebek

Kiadók

Bejegyzések

Hozzászólások

Híres ember

Ország, város

Személyiségtípusok

Sorozatok

Vers hétfőn

Vers hétfőn

szuperérzékenység

szuperérzékenység

Enneagram

Enneagram

önismeret

önismeret

művészet

művészet

krimi

krimi

dráma

dráma

.

Mottó

.

Massimiliano Allegri - Ilyen egyszerű

Aki keres...

Andrea

A blog az Instagramon és a Pinteresten

Népszerűek a héten

Szerzők

Műfajok, egyebek

Kiadók

Bejegyzések

Hozzászólások

Híres ember

Ország, város

Személyiségtípusok

Sorozatok

Feliratkozás