De a pletykában szokás szerint egyharmad volt az igazság és kétharmad a tévedés.

Sokféle lelkészség van, és mindegyik tiszteletesnek a maga anyanyelvén kell szólnia az emberekhez, ha igazán jót akar tenni - mondta elmélázva az öreg Abel. - A te anyanyelved a zene. 

Azt mondják, amit egy gyermek az élete első hét évében tanul, azt sosem felejti el, így már csak egy év maradt, hogy Lionel Hezekiah lelkében helyrehozzak mindent. Istenem, mi lesz, ha elkéstem vele!

Vidám volt, mint a pinty. Egy ritka titok birtokába került: ragadd meg ott a boldogságot, ahol csak tudod! Nincs értelme félretenni valamit, hogy majd később visszatérj hozzá, mert később már nem lesz ott. És könnyű boldognak lenni, ha az ember az öreg Shaw-hoz hasonlóan tudja, hogy lelje meg az apróságokban is az örömét. Élvezte, mindig is élvezte az életet. És másoknak is segített, hogy élvezzék, következésképpen az élete sikeres volt, bárhogy is vélekedtek felőle a White Sands-iek. 

Az én naptáramban ma is az október az év kezdete.

Gyerekkorom nevelése nem ismert szilveszteri vigasságot, december utolsó napján templomba mentünk, szerényen vacsoráztunk, családi körben, nem illett boros szájjal köszönteni az új esztendőt. Január elseje is csak annyiban különbözött egyéb napoktól, hogy munkaszünet lévén ismét templomba mentünk, s anyám az ebédnek ünnepibb jelleget adott. Aggodalommal átlépni évküszöböt hívő embernek nem illett, hitetlennek nem volt érdemes, tudni való volt, bármi, ami ránk következik, akár alázattal, akár daccal fogadja az ember, mindenképpen kivédhetetlen szakasza lesz az életnek.

Tervet sem év végén készítettünk, az otthoni életrendet az iskolai és a magánoktatás kívánalmai szabályozták. (...)

Ami más házban szilveszteri rutin volt, nálunk októberben történt, ünnepeltünk, de nemcsak rendkívüli ételekkel, hanem különleges, ritkán játszott, épp ezért nagy szórakozást jelentő játékainkkal, és persze azzal az évente ismétlődő, leginkább valami önvizsgálathoz hasonlító szertartással, amely anyám akaratából bizonyos számvetésre késztetett. Nem illett másképpen, mint tiszta lappal átlépnem életem új esztendejébe, ami az elmúlt tizenkét hónapban függőben maradt, meg kellett oldanom, ami feleslegesnek bizonyult, nem vihettem át értelmetlen tehernek. (...)

Megtehetném, hogy ne alkalmazkodjam az elporlott ajkak utasításához, de a családi szokás csontosult bennem, az év számomra változatlanul az októberrel kezdődik, akit örömmel kell fogadni, különben érkeztekor nem néz be az ablakunkon, ami pedig nagy szégyen a famíliára, amellett kényes hónap is, megsértődik, ha összevissza hányt holmit meg felesleges papírfecniket lát a fiókban, ezt tiszteletlenségnek tekinti, legcélszerűbb hát úgy megbecsülni, ha úgy várjuk, hogy kiszórunk minden lomot, porfogót, s csak azt tartjuk meg, amit valóban érdemes.

Így tanítottak hajdan, így teszek most is, mintha volna, aki ellenőrizné. Sorra kiürítem a fiókokat, és szállnak a valamikor valakinek választ ígérő, de végképp anélkül maradt levelek, lejárt szerződések, postai küldemények feladóvevényei, telefirkált, üres borítékok a papírkosárba. A legkomolyabb figyelmet a témaforgácsok helye érdemli, ahol minden együtt van, amiről glosszát vagy tanulmányt terveztem, de a komolyabb vállalkozások embrióinak is ez a fiók az inkubátora, ennek az átnézését nem szabad elsietni, mert maradhat egy téma akár évtizedekig is eleven, de mint a zseblámpa eleme, gyakoribb eset, hogy kimerül, érdektelenné válik, s mert érzi már, úgysem valósulhat meg, mint egy dacos öngyilkos, sértetten kivégzi önmagát.

Szabó Magda: Október (in. Merszi, Möszjő)