Idén jórészt olyan könyveket sikerült beszereznem, melyek a megjelenésükkor, ill. azt követően is elkerülték a figyelmem, azonban felbukkantak, amikor az egyik könyves webáruházban nézelődtem. Így bukkantam Dömötör Adrienne 2009-ben megjelent kötetére is, melyben tíz kortárs férfi színésszel készített interjúit adta közre.
A beszélgetések 1996 és 2008 közöttiek, és néhány kivételtől eltekintve, mindegyik színésszel két-két interjút olvashatunk ábécérendben.
Mivel a világ végén élek, ahol kulturálódásra nincs lehetőség, és rendes színházban is utoljára középiskolásként voltam, nagyon kíváncsi lettem a kötetre, mert a színészek többségét azért ismertem, és nem titkoltan intellektuális sznob vagyok. 😉
Ahogy bármelyik könyvet, ezt is több szemszögből olvashatjuk: adott a színháztörténeti jellege: milyen volt a magyar színjátszás 1996 és 2008 között?, hogyan vélekednek erről a színészek?, hogyan készülnek a szerepeikre?, vannak-e kedvenceik?, mit jelent számukra a kudarc?, mit tartanak fontosnak a munkájukban? - ezekre a kérdésekre mind-mind választ kapunk.
Bevallom, a kötet első és utolsó interjúalanya, Bertók Lajos és Varga Zoltán neve nem csengett ismerősen számomra, azonban mindkettőjüket nagyon megkedveltem már az interjú elején. Bertók Lajossal a második beszélgetés sajnos elmaradt, mivel a színész 2006 nyarán elhunyt.
Két dolog iránt érzek feltétlen csodálatot az életben: az egyik a természet, a másik az alkotóművészet.
Bertók Lajos (2005)
Ez a könyv ismét egy ilyen 😍 olvasmány lett. Többször azzal szembesültem, mintha a saját gondolataim olvasnám a lapokon. Sok ember fejében egy színész megfoghatatlan, egy másik, magasabb kasztba tartozó lény, holott ők is ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk, csak ők ebben tehetségesek. Ez nem a színészek devalválása, hiszen mindannyian nagyon is emberiek, és nagyon-nagyon tetszett, ahogy őszintén beszélnek magukról. Pl. Bertók Lajos elmesélte, hogy pszichiáterhez járt, mert problémái voltak, ami miatt nem azt éreztem, hogy rögtön címkézzük dilisnek vagy egyébnek, hanem milyen őszinte és emberi, hogy ezt felvállalja. Ráadásul férfiként.
Vagy Gálffi László, aki azért nem adott második interjút, mert úgy érezte, most nincs mondanivalója, teszi a dolgát. Ráadásul nem vállal el olyasmit, amiben nem fogja jól érezni magát. És nem ő az egyetlen. Mi a zene füleimnek írott változata? Mert nagyon sokszor ezt éreztem, amit itt csak így tudok megmutatni: 😍😍😍.
A hétköznapi életben is így van ez: míg valaki sikeres vagy boldog, mert szerelmes, minden a kezére játszik. Ha viszont elbizonytalanodik, az emberek megérzik rajta, hogy sebezhető, és könnyebben belekötnek.
Gálffi László (2003)
Vagy ismét Bertók Lajos, ill. Kulka János, László Zsolt és Szervét Tibor, akik a negatív szereplőket nem csak a negatív oldalukról szeretnék megmutatni a nézőknek. (Ezt tettem én is az enneagramos sorozatomban.)
Valahogy ebben az előadásban kezdett el nyomasztani a színész iszonyú felelőssége: órákig használom a nézők érzelmeit, idegeit, agysejtjeit - hát egyáltalán nem mindegy, hogy mindeközben valóban tudok-e valami fontosat adni nekik.
László Zsolt (1997)
Gazsó Györgyről nem tudtam, hogy eredetileg erdésznek készült, és végül a színpadon kötött ki (ezt is pozitív értelemben mondom). Az ő története hasonlít a Kovács Zsoltéhoz, aki szintén nem a világot jelentő deszkákat célozta meg.
Mácsai Pál segítségével megtudhattam, milyen egy színházigazgató munkája, míg Máté Gábor a főrendező oldalát is megismerteti.
Én úgy gondolom - szemben azzal a sokszor hallott véleménnyel, hogy az a színház, ami tele van -, a telt ház nem kritérium. Színház az, aminek mondanivalója van, és amit néznek. Van, amikor tele van - és ezt helyes akarni -, de ha éppen nincs tele, attól még nem kell beijedni.
Mácsai Pál (2008)
Varga Zoltán pedig örök elégedetlenkedőnek tűnhet, holott azt éreztem a vele készült interjúkból, hogy megvan a saját elképzelése a színházról, a színjátszásról, amit szeretne megvalósítani, és keresi azt a helyet, azokat az embereket, ahol és akikkel ezt megteheti. Ez pedig egyáltalán nem rossz dolog.
Úgy gondolom, a hozzám hasonló, egyesek szerint túlságosan követelőző és igényes, mások szerint ínyenc olvasó számára ez a könyv igazi ínyencfalat, amelyet jólesik naponta egy-két interjúnként adagolni, közben pedig örülni - ahogy Anne Shirley mondta -, hogy ilyen sok rokon lélek van a világon.
A második interjút követően megtaláljuk az adott színész színházi szerepeit időrendben, ill. rendezéseit, amennyiben ebben a szerepben is kipróbálta magát.
Egy nyelvi érdekesség: Dömötör Adrienne két interjúban is a megemlegetted igealakot használja olyan értelem: említetted, hogy.... Számomra ez szokatlan volt, bár azonnal értettem a jelentését. Számomra a megemlegetted picit negatív hangzású: Megemlegeted még, hogy nem szólítottál öreganyádnak! ilyen értelemben ismerem. Aztán megtudtam, hogy Dömötör Adrienne nyelvész. 😊Ez is egy régióbeli eltérés lehet.
Dömötör Adrienne felkészült, odafigyel a beszélgetőtársára, aki amennyiben valamiről már nem szeretne (többet) beszélni, nem erőlteti, és őszintén kíváncsi. Ha valaki véletlenül valami bulváros dologra számít, messziről kerülje, mert semmi ilyesmivel nem fog találkozni.
Ezt a kötetet a megjelenése után tizenhét évvel is érdemes a kezébe vennie azoknak, akik szeretnék kicsit jobban megismerni a színészeket, a színészt mint embert, a színházi világot, szeretik az interjúköteteket (beszélgetős könyveket), vagy egyszerűen csak egy igazán színvonalas olvasmányra vágynak.
Csak hát az ember mindenkitől ugyanazt az intenzitást várná, amellyel ő maga működik, ezért megpróbálja a környezetét is felpörgetni.
Kulka János (1996)
Dömötör Adrienne: Van egy hely, a színpad...
Beszélgetések a színészmesterségről
308 oldal
Corvina Kiadó, 2009
2690 Ft
Fordította: Barabás József
Élet -
Mindkét irányod követem
Inkább hideg fagy a létem.
Mint pókháló a szélben
Csüngök alá, de
Valahogy nem esem le
e gyöngyfényű sugarak színét
már látták festményeken - ó, élet
megcsalatva érzem magam. ...
pókháló szálánál vékonyabb
mindennél áttetszőbb -
de mégis megkapaszkodott
és kiállta a viharos szeleket
és perzselték forrón pattogó tüzek
élet - melynek olykor-olykor
mindkét irányát követem
valahogy mindig lefelé csüngve
maradok,
ahogy kétfelé szakítasz.
Ma ünnepelné a századik születésnapját Marilyn Monroe.
Elizabeth Foley és Beth Coates könyvét is nemrég fedeztem fel, amikor az egyik online könyves webshop outletében nézelődtem, és azonnal tudtam, hogy ez a nagyon nekem való olvasmány lesz.
Az Egyesült Királyságban élő szerzők 2018-ban arra jutottak, hogy ismét menő lett a nőgyűlölet, és bár nőként ma már sok mindenről magunk dönthetünk, mégsem dőlhetünk nyugodtan hátra. Úgy gondolták, szétnéznek a történelemben, olyan korokban is, amikor a nőknek semmilyen joguk nem létezett:
Erőt és inspirációt akartunk meríteni a múltból, meggyőződni arról, hogy a világ igenis jobban bánik velünk, mint korábban, és példát akartunk venni azokról a kivételes nőkről, akik rést ütöttek a patriarchátus pajzsán. Szerencsére sikerrel jártunk.
Akkor most, még itt az elején essünk túl a kötözködésen. 😊 Folyamatosan azt halljuk, hogy mindig a csúnya és gonosz férfiak és a patriarchátus rendszer, ami és akik keresztbe tettek a nőknek, akik elnyomták őket. Ez azonban nem teljesen igaz. Az előbb említettek hatására, a nők is átvettek a férfiaktól bizonyos viselkedésformákat és gondolatokat, és ők is ugyanúgy képesek voltak, és képesek ma is egy másik nőt vagy akár nőket elnyomni, ill. bármilyen módon bántani, mint a férfiak.
👒👒👒👒
A Coco Chanelről szóló részben számos hibás információt találtam. Gabrielle nem szegényházban született, és igenis vannak információink a gyerekkoráról. A szerzők Justine Picardie Coco Chanel: The Legend and the Life c. 2013-ban megjelent könyvét használták, holott már ott volt a Henry Gidel monográfiája, a Coco Chanel.
Gabrielle (aki utálta, ha Cocónak szólítják, és valójában két dal egybecsengése miatt ragadt rá ez a név) pedig azért volt olyan kreatív a gyerekkorával kapcsolatban is, mert Enneagram szexuális 4-ként szerette volna a maga igényeire szabni a gyerekkorát. Magyarán szerette volna, ha ő is megkaphatta volna azt a szeretetet, amire vágyott, csak ez neki sem jött össze.
Gabrielle saját maga indította a vállalkozását. Amikor Étienne Balsannal élt, unatkozott, és elkezdett kalapokat készíteni, majd amikor megismerte Boy Capelt, utóbbitól kapta az indulótőkét, Balsannak semmi köze nem volt az üzletükhöz. Gabrielle nem vágta jól kupán Boyt a táskájával, és az eset a hitellel sem úgy történt, ahogy a szerzők tálalják. A fentebb említett enneagramos bejegyzésben ez is megtalálható.
Tény, hogy Gabrielle-nek számos, magasabb körökben forgó férfival volt kapcsolata, azonban Igor Sztravinszkijjal nem. A zeneszerző valóban szerelmes volt belé, azonban Gabrielle nem szerette, csupán anyagilag segítette mind őt, mind a családját.
Nem hetvennyolc, hanem nyolcvanhét évesen halt meg.
👒👒👒👒
Viktória királynő segítségével megtanulhatjuk feldolgozni a veszteségeinket, és a pszichológia szerinti öt fázist egy szakításon belül mutatják meg ehhez példaként a szerzők:
1. Sokk. ("Hogy mi van?)
2. Tagadás. (Még hogy én túl sokat követelek? Most komolyan? Basszus, ne már!)
3. Düh. (De igenis nagy ügy, nem mindenkivel történik ilyesmi!")
4. Fájdalom, bűntudat. (Igen, az az igazság, hogy tényleg túl sokat követelek. Meg se érdemeltem egy ilyen pasit.) - Ilyet egyértelműen egy alacsony önbecsülésű nő mond
5. Depresszió, magány. ("Annyira egyedül érzem magam! Most ki vesz majd nekem bőrcsizmát?") - Most komolyan, csak egy pénztárcát keresett, aki kifizeti a bőrcsizmát neki? Ilyet a nagyanyám korúak mondhatnak, mivel egyik nagyanyám sem dolgozott munkahelyen soha, mindketten háztartásbeliek voltak, és a nagyapáim tartották el őket, míg éltek. Miután meghaltak a férjeik, utánuk kaptak nyugdíjt, ami azonban az anyám korúakra nem érvényes.
6. Elfogadás. ("Ki kell találnom, hogyan vehetem meg egyedül is a bőrcsizmát.") - Itt már végre kezd valóban újra visszatérni az életkedve. Hurrá.
Nagyon hálás lennék, ha végre a szerzők mellett a különböző női lapok és portálok munkatársai is felfognák, hogy nem minden nő dolgozik irodában. Elég, ha csak elmegyünk egy élelmiszerüzletbe, ahol az esetek többségében egy nő ül a pénztárban. És emellett még számos területen találkozunk nőkkel, pl. az oktatásban, gyárakban, művészeti területeken, az egészségügyben, a politikában, a sportban és még sorolhatnám.
👒👒👒👒
Akkor most végre áttérhetünk a könyv pozitívumaira, mert szerencsére nagyon sok van neki. 😍
A könyvben ötvennégy (köztük négy magyar) nő életét ismerjük meg röviden, akik az életükkel, tetteikkel inspirációt nyújthatnak a mai nőknek is. A szerzők az ismert nők rövid életrajzát meséli el, sokszor igencsak szórakoztatóan, míg a fejezetek elején Herbszt László, az aktuális nőtársunkról készített grafikája szerepel, ill. megtaláljuk az adott nő születési és halálozási évét, kivételt képeznek azok, akikről ezeket nem ismerjük.
Az ismert és kevésbé ismert nők segítenek abban, hogyan álljunk ki magunkért (Boudica, a római korban élt női hadvezér), hogyan szeressük a mellünket (Joszana Akiko) és a testünket (Mae West) , hogyan legyünk rugalmasak (Elek Ilona), hogyan kezeljük a pletykát (Nagy Katalin cárnő), hogyan fogadjuk a szerelmet (Szapphó), hogyan mondjunk ütős beszédet (I. Erzsébet), hogyan győzzük le a FOMO-t (Emily Dickinson), jó, ha tudjuk, mennyit érünk (Heddy Lamarr), hogyan legyünk egyenlő házasfelek (Soraya Tarzi), hogyan találjuk meg a saját stílusunkat (Frida Kahlo), hogyan legyünk sokoldalúak (Josephine Baker) vagy pl. hogyan nézzünk szembe a kudarccal (Grace Hopper).
Olvasás közben találunk ellentmondásos nőket is, pl. Phúlan Dévit, akit a banditák királynőjeként jellemeznek, azonban akár még tőle is tanulhatunk. Ezért sem érdemes rögtön mindenkit vagy jónak, vagy rossznak címkézni.
Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, és kíváncsian vártam naponta, hogy kiket ismerhetek meg és mit tanulhatok tőlük. Az irodai munkától és a bőrcsizmától eltekintve, a szerzők nagyon jól látják a nők helyzetét, és nem írnak olyan zöldségeket, amilyennel nemrég az Instagramon is találkoztam. Egy magyar poszt szerint: A dédi is fel tudott kelni. Csak a hírfolyamomban jött fel, azonban beindította nálam az agyalást, hogy igen, fel tudott kelni, mert nem volt más választása. Mert még a víz sem volt a házban, és a ha főzni akart, előbb fát kellett gyűjtenie, de minimum bevinnie, hogy begyújtson a tűzhelybe. Aki azt a posztolta, biztosan nem olvasta Móricz Zsigmondtól a Sáraranyt.
És aztán jött a könyvben Caroline Haslett, az első angol női mérnök, aki már a múlt század elején belátta, hogy az elektromosítás mennyi időt és terhet levesz a nők válláról. Jusson eszünkbe, hogy ekkoriban még nem volt sem mosó-, sem mosogatógép, tévé, rádió, okostelefon, laptop, porszívó, vízforraló és -melegítő sem.
👒👒👒👒
Az említettek mellett olyan témák is szóba kerültek, mint a gyerekszülés jogának megválasztása, az, hogy nem csak a szép nőknek áll a világ, hogyan szabadulhatunk meg a függőségektől, miért fontos a leánykori nevünk (vannak országok, ahol a nőknek eszükbe sem jut, hogy felvegyék a férjük nevét), megismerünk sportolókat, szüfrazsetteket, miközben évezredeken át utazunk a történelemben.
Ez az a könyv, amely szórakoztatóan tanít és tényleg inspirál. Nem egyszer éreztem azt, mintha csak a saját gondolataim olvasnám.
Csak néhányat emelnék ki: azért is örültem Frida Kahlónak és annak, miért fontos, hogy megtaláljuk a saját stílusunkat, mert egy olyan korban élünk, ahol sokan csak másokat majmolnak, miközben azt sem tudják, mi áll nekik igazán jól, miben érzik igazán jól magukat.
Korábban én is néztem ilyen videókat, és annyira látszik, amikor valaki trendkövető, és épp a frissen beszerzett legújabb divat szerinti ruhájában páváskodik (miközben látom rajta, hogy ez nem is ő), míg más, a nem trendi, ám igazán ő ruhában teszi ezt. Lehet, hogy én nem venném fel azt a ruhát, azonban rajta látszik, hogy az a ruha tényleg ő, hogy tényleg jól érzi magát benne.
👒👒👒👒
Emily Dickinson és a FOMO előtt pedig le a kalappal. Imádtam ezt a fejezetet, hiszen engem sem érdekel, mi a menő, és már nem érzem azt, hogy kimaradok valamiből, ha pl. nem a mostanában menő olvasmányokat olvasom, vagy épp nem nyaralok Hawaiion vagy a görög tengerparton. Ahogy ész nélkül sem posztolok az Instagramon egy kis figyelem és pár like reményében.
Szeretném kiemelni a Fülöp-szigeteki gyermekorvost, Fe del Mundót, akinek már a neve is gyönyörű, azt jelenti spanyolul: a világ hite, és Elek Ilonát, aki megmutatta, mi is az Emberi NAGYSÁG (igen, csupa nagybetűvel).
Tudtad, hogy az akkád hercegnő, az i. e. 2300 körül élt Enhéduanna, aki Nanna (holdisten) és (felesége) Inanna istennő papnője volt Ur városában írta az elsőhimnuszokat? Valójában ő volt az első költő, akinek a költeményei fennmaradtak.
Az alkotás maga az életerő.
Ez így van. Ehhez pedig nem kell papnőknek lennünk, sem bármilyen kreativitással foglalkozó kurzust elvégeznünk, csak megengedni magunknak, hogy - naponta, de legalább hetente - alkossunk valamit. Nem feltétlenül kell verset írnunk, színezhetünk, virágot rendezhetünk egy vázában, lefotózhatunk valami szépet, amit látunk vagy esetleg módosíthatunk egy kicsit egy recepten.
A könyvben szereplő nők között mindannyian találhatunk valakit, aki inspirációt nyújthat akár a mai napunkhoz is, akitől elleshetünk valamit, miközben számos új információval és nőtársunk nevével gazdagodunk. Bár a könyv elsősorban nőkben íródott, azonban gendertől függetlenül mindenki találhat benne érdekességet, esetleg újdonságot, aki szívesen olvasna a maguk módján sikeres nőkről.
A nehéz gyerekkorból fakadó hátrány, az előítéletek, a szerencsétlenségek mind-mind legyőzhetők, ha elég állhatatosak vagyunk. Az itt felsorakozó nők közül igen kevesen voltak, akikről már születésük pillanatában tudott a világ. Ami közös bennük, hogy mind maguk harcolták ki, hogy olyan életet élhessenek, amilyet megálmodtak maguknak - és ezért is lettek híresek.
Elizabeth Foley - Beth Coates: Mit tenne Frida Kahlo?
Kivételes nők, akik nem ismertek akadályt
Eredeti cím: What Would Boudica Do? Everyday Problem Solved by History's Most Remarkable Women
Dean Burnett-től eredetileg A boldog agyat fedeztem fel és rendeltem meg januárban(előtte nem is hallottam sem a szerzőről, sem a könyvéről), aztán kiderült, hogy az a második könyve, az első Az idióta agy, így februárban ezt is beszereztem.
A szerző idegtudós, és ebben a könyvében arra vállalkozott, hogy bemutassa, hogyan működik az agyunk és miért hozunk sokszor irracionális döntéseket és viselkedünk furcsán.
A kötet nyolc fejezetében olyan kérdésekre kapunk választ, mint pl. Hogyan működik az agyunk? Hogyan tart bennünket félelemben?, Miért felejtjük el, mit is akartunk, amikor átmegyünk egy másik helyiségbe?, Miért felejtjük el az emberek nevét, miközben az arcukra emlékszünk?, Miért nehéz mérni az intelligenciát?, Mi a baj a személyiségtesztekkel?, Hogyan befolyásolnak bennünket mások?, továbbá olvashatunk a mentális betegségekről is.
Izgalmas témák, ugye? Én is így éreztem, és valóban sokat tanultam, míg a könyvet olvastam. Nagyon jót nevettem magamban, amikor a könyv olvasása közben még játszottam a Mahjonggal a telefonomon, és azt írta ki a sokadik szintnél, hogy ezt csak a nagyon magas IQ-júak tudják teljesíteni, és olyan magas számot írt ki (270), ami kb. nem is létezik. A játékot töröltem is a telefonomról, és el kell szomorítanom azokat, akik egy online teszten nagyon magas pontszámot érnek el, mivel az intelligencia nagyon összetett dolog, mely nem mérhető pár online kérdés megválaszolása után. Ráadásul több fajtája is van.
A szerző arról is ír, hogy a Maslow-piramis bizonyos hiányosságai nélkül is élhetünk, erről már Kádár Annamária is írt az önmegvalósítás kapcsán. Burnett csak az ötlépcsős modellt veszi figyelembe, holott van egy hétlépcsős változata, ami az előbbi linken is megtalálható abban a bejegyzésben.
🧠🧠🧠🧠
Nagyon örültem a személyiségtesztekről (a Big Five-ot és a Myers-Briggset említi csupán) írtaknak, mivel sokan kőbe vésettként tekintenek az abban leírtakra, ill. annak eredményeire, ha kitöltünk egy-egy ilyet.
Megtanultam a szituacionizmus szót, mely jelentését én is sokszor használtam az enneagramos bejegyzéseimben, csak nem tudtam, hogy ez a neve: különböző szituációkban különbözőképpen viselkedünk. Pl. egy extrovertált sem nyüzsög egy temetésen, és egy introvertált is érezheti nagyon jól magát társaságban, ahol jól elbeszélget másokkal.
Azzal nem értek egyet a szerzővel, hogy a horoszkópot és minden személyiségtesztet dobjunk ki az ablakon. A horoszkóp nem egyenlő azzal, hogy valamelyik napilapban, magazinban vagy honlapon elolvassunk egy pársoros előrejelzést a Napjegyünkhöz kapcsolódóan. De nem is vagyunk azonosak, ahogy már említettem, egy pársoros poszttal, rövid, esetleg hosszabb videóban elmondottal.
Ha már a Myers-Briggs annyira nagy üzlet lett, elárulom, hogy amikor kiírtam a LinkedIn-profilomra a típusom, egyáltalán nem szaporodtak meg a keresések a típusom kapcsán és egyetlen állásajánlatot sem kaptam. Ennyit erről.
Spoiler: Tonival nagyon egyetértek abban, hogy a személyiségtesztek arra jók, hogy fejlődjünk általuk, nem arra, hogy bárkit is bekategorizáljunk vagy ítélkezzünk, gúnyolódjunk rajta, ahogy pl. az enneagrammal teszik sokan.
Tavaly beszélgettem egy ismerősömmel arról, hogy mennyi minden alapján próbálnak meghatározni egy-egy embert: ott a Myers-Briggs, a Big Five, az asztrológia, az Enneagram, a Socionics, a DiSC, a melankolikus/szangvinikus stb. típusok és még ki tudja, mi minden. Hogyan is lehetne valakit betuszkolni egy-egy leírásba/skatulyába?
🧠🧠🧠🧠
Továbbá azzal sem értek egyet, hogy csak egy pszichológus kísérletében vetkőzhetnek ki magukból az emberek, válhatnak agresszívvá:
Yoko Onónak is volt egy hasonló performansza, melynek Levágott darab volt a címe, és róla is minden ruhadarabot levágtak a végére. Viktor Frankl szavai jutottak eszembe, és az, hogy vajon hányukat bántalmazták valamilyen módon, akik egy performanszon ilyet tesznek? Ez ugyanígy igaz a szerző által említett nácikra, akik Nürnbergben azt vallották, hogy csak parancsot teljesítettek.
Otthon elnyomtak, bántottak, és ha rajtuk nem is tudok bosszút állni, majd megteszem máso(ko)n. Ennyi. Ugyanez igaz az interneten arctalanul és névtelenül fröcsögőkre is.
Én is írhatnám nagyon alpári stílusban ezt a bejegyzést, mégsem teszem.
"Az inger és a reakció között létezik egy tér - mondja Frankl. - ebben a térben lehetőség nyílik a reakcióink megválasztására, válaszainkban pedig a fejlődés és a szabadság lehetősége rejlik."
Amikor valaki felvette a kést, hogy levágja akár Yoko Ono, akár Marina Abramovic ruháját, egy pillanatra megállhatott volna, megkérdezhette volna magától: Tényleg bántani akarom ezt a nőt, aki semmit sem ártott nekem?, ám nem tette, hanem automatikusan használta. Ezt pedig nem foghatjuk arra, hogy: Én nem vagyok gonosz, de az agyam igen. Ilyet csak az mond, aki megrekedt a sértett kisgyerek szintjén. Ajánlom az olasz pszichológus Giandomenico Bagatin A bennünk élő gyermek c. könyvét. 😉
🧠🧠🧠🧠
Azzal sem értek egyet, hogy mindenkinek van személyisége, kivéve a politikusokat. A politikus is ember, és a politikus típus az, aki azt mondja és el is tudja hitetni másokkal: Megvédelek Benneteket a gyíkemberektől és elhozom a Kánaánt. Szavazzatok rám!
Nem hiszem, hogy minden politikus alapból romlott, hataloméhes és korrupt, láttunk már ellenpéldákat erre a történelemben és ma is a világban. Az ilyen gondolkodás rögzült szemléletre vall.
🧠🧠🧠🧠
Dean Burnett szerint az embernek szüksége van mások társaságára, ezért súlyos büntetés a magánzárka. Ezek szerint nem látta A remény rabjai c. filmet, melyet Kádár Annamária is említ a Teljesebbé válniban. Mi van a remetékkel? Természetesen mindannyiunknak szüksége van szociális interakciókra, csak vannak, akik számára nem mindegy, hogy azok milyenek. Van egy mondás, amivel spanyolul, majd olaszul találkoztam: Jobb egyedül, mint rossz társaságban.
🧠🧠🧠🧠
Más nyelvészek még ennél is tovább mennek, és azt állítják, hogy ha valaki átvált egy másik nyelvre, azzal megváltozik a gondolkodása is. Ennek legszembetűnőbb példája a neurolingvisztikus programozás (NLP). Az NLP a pszichoterápia, az önfejlesztés és más viselkedési irányzatok zagyvaléka. Fő tétele, hogy a nyelv, a viselkedés és a neurológiai folyamatok mind összefüggenek. Ha megváltoztatjuk valaki nyelvhasználatát, azzal változást lehet előidézni a gondolkodásában és a viselkedésében is (remélhetőleg pozitív irányba). Mintha csak egy számítógépes program forráskódját szerkesztenénk, és kiirtanánk belőle a hibákat.
Csak én érzek itt nagyon erős rögzült szemléletet? Hogy a DOKTOR PhD. idegtudós nem tud kitekinteni a saját kutatóintézete négy falán? Eszembe jutott a dalai láma, aki a Túl a vallásonban elmesélte, hogy az argentin biológus barátja mondta neki, hogy mindig kinéz a saját területén kívülre is, nem engedi, hogy csak a sajátján belül maradjon, annak a tényeit vegye csupán figyelembe, magyarán képes a dobozon kívüli gondolkodásra. ezt Őszentsége is megszívelte, és nem hagyja figyelmen kívül más vallások pozitívumait sem.
És itt van újra Susan David:
A különböző feladatkörökben vagy gondolkodásmódokban megrekedt emberek nem igazán olyannak látják a világot, amilyen. Figyelmen kívül hagyják a körülményeket, bármik is legyenek azok. A világot a saját skatulyáik szerint osztják fel, ezeknek pedig nem feltétlenül van közük az adott felálláshoz.
Ezt megfigyeltem annak kapcsán is, amikor arról írt, hogy az intelligens emberek hasonlóan intelligensekkel dolgoznak együtt, mert a képességeiknek való munkát végeznek. Ezek szerint Walesben a diplomásokat nem alkalmazták közmunkásként, ill. el sem tudja képzelni, hány intelligens ember alulfoglalkoztatott szerte a világban.
A különböző nyelvek közötti váltás pedig valóban igaz. Nem vagyok otthon a walesi oktatási rendszerben, de amit Burnett írt, csak olyan ember ír, aki nem beszél idegen nyelven. Nem felvágásból írom, hanem a saját tapasztalataim megosztása kapcsán, hogy angolból, olaszból és spanyolból van középfokú nyelvvizsgám, tehát valamilyen szinten ismerem ezt a három nyelvet, és megfigyeltem már középiskolásként, amikor már egyre jobban ment az angol, hogy mindig volt egy pillanat, ahogy a magyarról angolra váltottam.
Tudjuk, hogy a magyarban három igeidő van, míg más nyelvekben sokkal több. Másként látják a világot az angol angolok, az amerikaiak, a többiekről már nem is beszélve, és az olaszok és a spanyolok is. Utóbbi kettő nyelve pedig kifejezetten dallamos, és én érzem ezeket a nyelveket, amikor használom.
NLP nélkül is működik mindannyiunkban az a bizonyos programozás: gondoljunk csak arra, amikor valaki azt mondja, hogy X. bebeszéli magának, hogy ilyen vagy olyan. És ez valóban működik pozitív és negatív irányban egyaránt.
Az egyik ismerősöm éveken keresztül azt hajtogatta, hogy fáj az egyik testrésze és beteg, ami odáig vezetett, hogy szó szerint így ölte meg saját magát. Egyre betegebb és betebb lett, és végül tényleg meghalt, pedig orvoshoz is járt.
Nem mindegy hát, hogy beszélünk magunkhoz:
Ráadásul megfeledkezik a test-elme kapcsolatáról. Jöjjünk ki a fejünkből! 😊
Mi van a neuroplaszticitással? Itt miért nem említi?
Idiótának nevezni az agyunkat, ez sem igazán visz előre...
🧠🧠🧠🧠
A könyvben csak a harcolj vagy menekülj (fight or flight) traumareakciókról ír, holott ott a lefagyás és a hízelgés is. Arról sem hallott, hogy akiket gyerekként trauma ért, az idegrendszerük hiperéberré válik, és ez az oka a szociális szorongásnak is. Ezekről írtam Marilyn Monroe kapcsán.
🧠🧠🧠🧠
Érdekes, hogy mind a pszichológus Claudia Hammond, mind Dean Burnett hivatkozik Arthur Aron kutatásaira, csak a feleségééről feledkeznek meg, aki a szuperérzékenységgel foglalkozik. Érdekes, hogy Elaine N. Aron kifejezetten kiemeli a tükörneuronok létezését, és hogy a szuperérzékenyeknek több van. Pl. ha látunk egy szomorú embert, mi is szomorúak leszünk, mert bekapcsolnak a tükörneuronjaink. Burnett azonban megkérdőjelezi ezek létezését...
🧠🧠🧠🧠
Megállapítja, hogy vannak kifejezetten élmény-, ill. kockázatkereső emberek is, ám nem talált magyarázatot a viselkedésükre. Ajánlom a The Art of Growth podcast Instincts! epizódját. 😊
🧠🧠🧠🧠
Nem kell ahhoz afáziában szenvedni, hogy az Oliver Sacks kísérletét mi is elvégezhessük. Oliver Sacks afáziában (akik nem értik a szavakat - most leegyszerűsítettem) szenvedőknek mutatta meg az elnök beszédét, amit ők kifejezetten viccesnek találtak, mert bár a szavakat nem értették, csak a gesztusokat.
Korábban több kommunikációs videót is néztem a YouTube-on, és az egyikben tanácsolták, hogy nézzük meg egy politikus beszédét úgy, hogy lenémítjuk a videót, és csak a metakommunikációjára figyelünk, mert az sokszor nincs összhangban a szavaival. Akit érdekel, kipróbálhatja. 😉
🧠🧠🧠🧠
Ahogy a könyv Bevezetését olvastam, már nagyon elgondolkodtam, aztán eszembe jutott ez:
2023 őszén épp a (távolsági) buszhoz mentem, amikor egy 60 év körüli nő, aki az egyik pad mellett állt, ahova kipakolt dolgokat, amiket árult, megszólított: "Szia, te szép fiatal lány (gondoltam, milyen kedves, hogy ilyennek lát). A Jóisten nem ver bottal, sokat fogsz még szenvedni. " Nagyon meglepődtem ezen, nem szóltam semmit, mentem tovább. Ahogy leültem a buszon az ellenkező oldalra a nőhöz képest, elgondolkodtam azon, vajon mi vihette arra, hogy egy teljesen ismeretlen embernek ilyet mondjon? Milyen rossz lehet neki. (Ezt hívják empátiának.) Ahogy elindult a busz, láttam, hogy még mindig ott áll.
Néhány hét múlva megint arra jártam, a nő megint ott volt újra a padnál a cuccaival, és most az előttem menő (szintén ismeretlen) férfinak mondta el, hogy sokat fog még ő szenvedni. Itt lettem biztos abban, hogy nem kell magamra vennem, amit mondott.
A világ tele van sérült emberekkel, akik mindazt folyamatosan projektálják, amivel nem képesek és természetesen nem hajlandóak szembenézni. Ez a Carl Jung által felfedezett árnyék: itt van minden, amit elnyomtunk magunkban: nemcsak a haragunk, a dühünk, hanem a vágyaink, az ambícióink is, és amíg nem vizsgáljuk meg őket, úgy viselkedünk, mint az a nő. Vagy a tévé, a laptop/okostelefon előtt ülve, az interneten egy álnév és egy avatar mögé bújva adjuk ki magunkból.
Ha pedig, ahogy Dean Burnett is teszi, egy népszerű online felületen osztjuk meg a gondolatainkat, akkor várható, hogy előbb-utóbb megtalálnak minket ezek az emberek. Mert ha megmutatjuk magunkat (értsd. a gondolatainkat, a véleményünket, a tudásunkat), lesznek, akiknek nem fog tetszeni, mert valamit akaratlanul is megpiszkálunk bennük. Ám ez az ő dolguk, nem a miénk. A történetemben elég volt az, hogy épp én mentem el a nő előtt az utcán, majd később az a férfi. Ez benne van a pakliban.
Ez az önök hibája - írja a könyv megírása kapcsán.
2011-ben, épp ilyenkor tájt, elhatároztam, hogy könyvcölibátust fogadok, mivel havonta többször is megtámogattam a könyvesboltokat, és ha megszegem, akkor büntetésből elolvasok egy Danielle Steelt. Erről többen is tudtak a Molyon, és június elején elmentem a debreceni Könyvhétre, ahol több Mollyal is találkoztam, akikkel bementünk két könyvesboltba, ahol sikerült erősnek maradnom, majd a Kossuth téren néztünk szét, ahol könyves kirakodó volt. Itt bizony elcsábultam, és megvettem Alexandre Dumas-tól az Egy orvos feljegyzései négykötetes antikvár kiadását 800 Ft-ért. Természetesen, folyamatosan ment az, hogy nem csábulok el, erős vagyok, és a többiek is igyekeztek segíteni ebben, ám elbuktam és végül elolvastam a Danielle Steelt büntetésből.
És nemrég rájöttem valamire: valójában vágytam arra, hogy megszegjem a cölibátust, mert kíváncsi voltam, milyen egy olyan remekmű. És fizetés előtt és után, ill. később sem mutogattam senkire sem, aki velem volt akkor, mert lehetőségem lett volna nemet mondani, otthagyni a könyveket, de - ahogy írtam -, tudni akartam, milyen egy olyan regény. Mel Robbins mondta, hogy amikor másokra mutatunk, figyeljük meg a kezünket, hány ujjal is mutogatunk más(ok)ra? És hány mutat magunk felé? SPOILER: kettővel mutogatunk másokra, három pedig magunk felé mutat.
Szóval, kedves Dean Burnett, Ön valójában csak kifogásokat keres arra, hogy könyvet írt, és fél megmutatni saját magát. Fél attól, hogy sikeres lehet. Ezt hívják a pszichológiában Jónás-szindrómának. Valószínűleg gyerekként valakinek nem tetszett, hogy a kis Dean okos fiú, irigységet keltett benne, vagy lehurrogta, és ő megtanult visszahúzódni és azt mondani: Bocs, hogy élek. Bocs, hogy több akarok lenni, mint a családtagjaim/a környezetemben élők. Bocs, hogy én is szeretnék egy kis helyet kérni a könyvemnek a boltban a polcon. Fél mások ítéletétől.
Tudom, milyen ez, mert én is féltem, és sikerült túllépnem rajta. És ebben rengeteget segített az asztrológia. Na, bumm.
Nem várhatjuk el, hogy mások nagyszerűnek lássanak bennünket, ha mi sem hisszük el magunkról, milyen nagyszerűek vagyunk.
Ahogy szinte minden szociális interakciómat, e könyvet is aprólékos magyarázkodással kell kezdenem.
Bevezetés
„Mi vagy te, Steve Jobs? Mert ha nem, akkor soha többé ne jelenj meg ilyen tornacsukában!” Itt ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ha mindenki tudja rólad, mennyire vagyonos és fontos ember vagy, akkor már bármit megengedhetsz magadnak, míg ha nem tartasz itt, akkor nagyon is oda kell figyelned a külsőségekre. Ezt most kifordítom úgy, ahogy én igaznak tartom: ha belül már "megvagy", akkor megengedheted magadnak, hogy magasról tegyél a külsőségekre, míg ha fogalmad sincs arról, hogy ki vagy, vagy a lelked mélyén úgy érzed, hogy nem vagy senki, akkor nagyon sokat kell foglalkoznod a díszletekkel és a kellékekkel, hogy valakinek tűnj. Ahogy Popper Péter mondta: bizonygatni azt kell, ami bizonytalan.
Almási Kitti az Őrült, dilis szerelem c. filmből idéz. Ahogy én látom ezt Dean Burnett esetében: itt ez az ember, aki nagyon sokat tud a maga szakterületéről, ám valószínűleg gyerekkorában senki sem foglalkozott vele, nem hallgatta meg, amikor valamiről mesélt pl., nem vették észre, és felnőttkorára jókora kisebbrendűségi komplexusban szenved. Ha én biztos vagyok abban, amit előadok/leírok, akkor nem kezdek hosszas magyarázkodásba, nem kérek négyszer elnézést egy négyoldalas szövegben, nem kérem, hogy ne haragudjanak rám, mert tisztában vagyok, hogy közben jó dolgokat is felfedezhetnek, ill. én is tévedhetek, és ez benne van a pakliban, ahogy már írtam. Ha tudom, hogy a jó szándék vezérel és nem innen-onnan összeollózott információt tárok mások elé, ha tudom, hogy önazonos vagyok, rendben vagyok önmagammal, akkor nem kell magyarázkodnom, ami csak bizonytalanságra vall, és ha már az elején bizonytalan vagyok, ki fog nekem hinni?
Ráadásul ő is tudja, hogy nem lehet olyan könyvet írni, ami mindenkinek tetszik. Igen,lesznek, akiknek nem tetszik. De nem is kell, hogy mindenkinek tetsszen, mert mindenkinek megvan a maga közönsége, és állítom, hogy Dolly Parton zenéjét sem szereti mindenki. Ha nem tudományos területen dolgozna, egy állásinterjún már az első percben elvérezne.
Feltételezem, ezt a vicces idegtudós fickó-imidzset is a kiadójánál találhatta ki valaki neki, mert a könyv hátulján és az interneten is főleg ilyen stílusú fotókat találunk róla, ami megint csak nem lenne nyerő egy szakmai önéletrajzban...
Nagyon jó, ha valaki humorral fűszerezi a mondandóját, csak próbáljuk ezt is mértékkel adagolni, akkor is, ha tudjuk, mindenki mást tart a viccesnek.
Vajon mit szólna ahhoz, hogy a magyar kiadója nemrég macskás tarot kártyacsomagot jelentett meg? 😁😸
A Bevezetést ezzel zárja: Dean Burnett, PhD (de tényleg)
You are a rocketneuroscientist?
That don't impress me much.
You've got a car PhD?
That don't impress me much.
🧠🧠🧠🧠
A magyar kiadás számos helyen egyszerűen kritikán aluli.
A 3. fejezet címéből kiindulva: Nincs mitől félnünk, csak magától a félelemtől - és persze a bohócoktól - és azoktól, akik nem teljesítik a munkaköri leírásukban foglaltakat, ill. nem ismerik a magyar nyelv szabályait, holott azért fizetik őket, mert állítólag ismerik
Már a fülszövegben a walesi wales-iként szerepel, a harcolj vagy menekülj valamelyik végéről lemarad a j. Nyilván, mivel a helyesírás ellenőrző felismeri a helyesírási hibát, az elírást, azonban nem érti a mondat értelmét.
A stimulus szót nyugodtan le lehetett volna fordítani ingerre, de az már nem hangzik olyan tudományosan, doktorosan, ugye. (A doktor latinul tanult embert jelent. Azonban nem jelenti azt, hogy a helyesírási szabályokat is megtanulta. Latinból érettségiztem annak idején.)
Az egyébként ezt a nagyon érdekes részt, mely arról szól, hogyan változhat az emlékezetünk pl. ha egy bírósági tárgyaláson vagyunk tanúk, péntek este 22:15 és 22:30 között olvastam (még a Bloggernek sem tetszik, mert a szerkesztőben átvált a betűtípus, közzétéve pedig nem):
A bíróságok atmoszférája gyakran rendkívül feszült és félelmetes, a vallomást tevő emberekben pedig még tudatosítják is a helyzet komolyságát, hiszen esküdniük kell, hogy nem mondanak mást, mint az "igazat, a színtiszta igazat, Isten engem úgy segélyen."
Feltűnt? Mindenkivel előfordul, hogy hibázik, én is szoktam a bejegyzésekben elgépelni ezt-azt, ám átolvasom, olykor hagyom pihenni, és csak másnap teszem közzé a bejegyzést, de mi van Istennel meg a segéllyel???
Fogtam a fejem, mert az Álljunk meg egy szóra! c. műsoron nőttem fel, évekig helyesírási versenyekre jártam, és a Szűz a 3. házamban is visított.
Aki ezt a szövegben benne hagyta, nem végezte el az általános iskola alsó tagozatát, ahol a felszólító módot tanítják, amit nem ismert fel egy régies igealakban. 🙈🙊
Aztán ezt olvastam a fenti szöveg folytatásaként:
Az emberek hajlamosak feltétel nélkül hinni azoknak, akiket vezető személyiségekként azonosítanak, és számtalanszor bebizonyosodott már, hogy ha a memóriákról kérdezősködnek, a kérdések természete hatalmas befolyással bír arra, hogy mire emlékszünk.
Az emberek hajlamosak feltétel nélkül hinni azoknak, akiknek a neve előtt ott szerepel ez a két betű: Dr.
memóriákról kérdezősködnek - Ó. Te. Jó. Ég. 🙈🙊🙀
Elképzeltem a polcomon Vladimir Nabokov Beszélj, memória! és José Saramago Kicsi memóriák című könyvét... Még szerencse, hogy Pap Vera-Ágnes a Speak, Memoryt Szólj, emlékezet!-nek, míg Lukács Laura az As pequenas memoriast Kicsi emlékeknek fordította. Pedig egyikük neve előtt sem szerepel az a bizonyos két betű, mint a Dr. Molnár Csabáé előtt. Lehet, hogy utóbbi otthonosan mozog az idegtudományban, de a magyar és az angol nyelvben már kevésbé...
Láttam, hogy A boldog agy korrektora is ugyanaz volt, és ott a fülszövegben már helyesen írta a walesit, de könyörgöm, a tördelőnek sem tűnt fel? Senkinek???
És valaki, legyen olyan kedves és mutassa meg, hogyan kell ledöbenni? Köszönöm. 😊
🧠🧠🧠🧠
Ez a bejegyzés most ilyen lett, mert továbbra sem tudok elmenni a posztban említettek fölött. Hiába az érdekes téma, sajnos sokszor túladagolta a szerző a humort, bizonyos témákat bő lére eresztett, míg másokat csak megemlít, és a könyv végén kapunk egy hivatkozást rá, ahol utánanézhetünk angolul.
Elolvasom A boldog agyat is, ám nem tudok mit kezdeni a csak dobozon, a saját szakterületükön belül gondolkodókkal.
Ezek után már nem csodálom, ha 1000 Ft-ért bukkantam rá az Outletben.
Az sem hatott meg, hogy a honlapján Whoopi Goldberg lelkes véleményét idézi a könyvéről. That Don't Impress Me Much. Nekem van saját véleményem.
Mindenki ismeri a társadalmi nyomás jelenségét, amikor nem azért teszünk vagy mondunk valamit, mert úgy is gondoljuk, hanem azért, mert a csoportunk ezt várja tőlünk. (...) Ez egy tudományosan is bizonyított jelenség, amit normatív szociális befolyásnak neveznek, és akkor történik, ha agyunk mindazt a véleményét és következtetését sutba dobja, amelyet nagy erőfeszítés árán alkotott valamiről, ha a csoport, amelynek tagjaiként azonosítjuk magunkat, e véleménnyel nem ért egyet. Agyunk aggasztóan gyakran részesíti előnyben a népszerűséget a helyes döntéssel szemben.
Szerencsére vagyunk még néhányan, akik nem így vélekednek:
Az első hozzászólás a videó alatt:
"Why Should I?"
Made a lot of people realise the fact that their entire life was a lie...
Nagyon sajnálom ezeket az embereket, mert nincs integritásuk, félnek önmaguk lenni és inkább birkák maradnak.
Ezeket csak azért írtam, hogy jobb színben tüntessem fel magam, miközben egy gonosz Szörnyella vagyok, aki se nem tudós, magyar szakot sem végzett és még doktorátusa sincs. A bejegyzést természetesen elküldöm a Partvonal Kiadónak, mert nem bujkálok. 😽
Dean Burnett: Az idióta agy (ide miért nem íratta ki a doktorátusát vagy a PhD-t?)
🔞🔞 🔞 Figyelem, felnőtt tartalom!!! 🔞🔞🔞 Régóta terveztem ezt a bejegyzést, mivel rengeteg félreértés kering Marilyn Monroe-ról, ak...
Andrea
"A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!" (Tennessee Williams: A vágy villamosa)
.webp)
Bejegyzések
