Idén jórészt olyan könyveket sikerült beszereznem, melyek a megjelenésükkor, ill. azt követően is elkerülték a figyelmem, azonban felbukkantak, amikor az egyik könyves webáruházban nézelődtem. Így bukkantam Dömötör Adrienne 2009-ben megjelent kötetére is, melyben tíz kortárs férfi színésszel készített interjúit adta közre.
A beszélgetések 1996 és 2008 közöttiek, és néhány kivételtől eltekintve, mindegyik színésszel két-két interjút olvashatunk ábécérendben.
Mivel a világ végén élek, ahol kulturálódásra nincs lehetőség, és rendes színházban is utoljára középiskolásként voltam, nagyon kíváncsi lettem a kötetre, mert a színészek többségét azért ismertem, és nem titkoltan intellektuális sznob vagyok. 😉
Ahogy bármelyik könyvet, ezt is több szemszögből olvashatjuk: adott a színháztörténeti jellege: milyen volt a magyar színjátszás 1996 és 2008 között?, hogyan vélekednek erről a színészek?, hogyan készülnek a szerepeikre?, vannak-e kedvenceik?, mit jelent számukra a kudarc?, mit tartanak fontosnak a munkájukban? - ezekre a kérdésekre mind-mind választ kapunk.
Bevallom, a kötet első és utolsó interjúalanya, Bertók Lajos és Varga Zoltán neve nem csengett ismerősen számomra, azonban mindkettőjüket nagyon megkedveltem már az interjú elején. Bertók Lajossal a második beszélgetés sajnos elmaradt, mivel a színész 2006 nyarán elhunyt.
Két dolog iránt érzek feltétlen csodálatot az életben: az egyik a természet, a másik az alkotóművészet.
Bertók Lajos (2005)
Ez a könyv ismét egy ilyen 😍 olvasmány lett. Többször azzal szembesültem, mintha a saját gondolataim olvasnám a lapokon. Sok ember fejében egy színész megfoghatatlan, egy másik, magasabb kasztba tartozó lény, holott ők is ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk, csak ők ebben tehetségesek. Ez nem a színészek devalválása, hiszen mindannyian nagyon is emberiek, és nagyon-nagyon tetszett, ahogy őszintén beszélnek magukról. Pl. Bertók Lajos elmesélte, hogy pszichiáterhez járt, mert problémái voltak, ami miatt nem azt éreztem, hogy rögtön címkézzük dilisnek vagy egyébnek, hanem milyen őszinte és emberi, hogy ezt felvállalja. Ráadásul férfiként.
Vagy Gálffi László, aki azért nem adott második interjút, mert úgy érezte, most nincs mondanivalója, teszi a dolgát. Ráadásul nem vállal el olyasmit, amiben nem fogja jól érezni magát. És nem ő az egyetlen. Mi a zene füleimnek írott változata? Mert nagyon sokszor ezt éreztem, amit itt csak így tudok megmutatni: 😍😍😍.
A hétköznapi életben is így van ez: míg valaki sikeres vagy boldog, mert szerelmes, minden a kezére játszik. Ha viszont elbizonytalanodik, az emberek megérzik rajta, hogy sebezhető, és könnyebben belekötnek.
Gálffi László (2003)
Vagy ismét Bertók Lajos, ill. Kulka János, László Zsolt és Szervét Tibor, akik a negatív szereplőket nem csak a negatív oldalukról szeretnék megmutatni a nézőknek. (Ezt tettem én is az enneagramos sorozatomban.)
Valahogy ebben az előadásban kezdett el nyomasztani a színész iszonyú felelőssége: órákig használom a nézők érzelmeit, idegeit, agysejtjeit - hát egyáltalán nem mindegy, hogy mindeközben valóban tudok-e valami fontosat adni nekik.
László Zsolt (1997)
Gazsó Györgyről nem tudtam, hogy eredetileg erdésznek készült, és végül a színpadon kötött ki (ezt is pozitív értelemben mondom). Az ő története hasonlít a Kovács Zsoltéhoz, aki szintén nem a világot jelentő deszkákat célozta meg.
Mácsai Pál segítségével megtudhattam, milyen egy színházigazgató munkája, míg Máté Gábor a főrendező oldalát is megismerteti.
Én úgy gondolom - szemben azzal a sokszor hallott véleménnyel, hogy az a színház, ami tele van -, a telt ház nem kritérium. Színház az, aminek mondanivalója van, és amit néznek. Van, amikor tele van - és ezt helyes akarni -, de ha éppen nincs tele, attól még nem kell beijedni.
Mácsai Pál (2008)
Varga Zoltán pedig örök elégedetlenkedőnek tűnhet, holott azt éreztem a vele készült interjúkból, hogy megvan a saját elképzelése a színházról, a színjátszásról, amit szeretne megvalósítani, és keresi azt a helyet, azokat az embereket, ahol és akikkel ezt megteheti. Ez pedig egyáltalán nem rossz dolog.
Úgy gondolom, a hozzám hasonló, egyesek szerint túlságosan követelőző és igényes, mások szerint ínyenc olvasó számára ez a könyv igazi ínyencfalat, amelyet jólesik naponta egy-két interjúnként adagolni, közben pedig örülni - ahogy Anne Shirley mondta -, hogy ilyen sok rokon lélek van a világon.
A második interjút követően megtaláljuk az adott színész színházi szerepeit időrendben, ill. rendezéseit, amennyiben ebben a szerepben is kipróbálta magát.
Egy nyelvi érdekesség: Dömötör Adrienne két interjúban is a megemlegetted igealakot használja olyan értelem: említetted, hogy.... Számomra ez szokatlan volt, bár azonnal értettem a jelentését. Számomra a megemlegetted picit negatív hangzású: Megemlegeted még, hogy nem szólítottál öreganyádnak! ilyen értelemben ismerem. Aztán megtudtam, hogy Dömötör Adrienne nyelvész. 😊Ez is egy régióbeli eltérés lehet.
Dömötör Adrienne felkészült, odafigyel a beszélgetőtársára, aki amennyiben valamiről már nem szeretne (többet) beszélni, nem erőlteti, és őszintén kíváncsi. Ha valaki véletlenül valami bulváros dologra számít, messziről kerülje, mert semmi ilyesmivel nem fog találkozni.
Ezt a kötetet a megjelenése után tizenhét évvel is érdemes a kezébe vennie azoknak, akik szeretnék kicsit jobban megismerni a színészeket, a színészt mint embert, a színházi világot, szeretik az interjúköteteket (beszélgetős könyveket), vagy egyszerűen csak egy igazán színvonalas olvasmányra vágynak.
Csak hát az ember mindenkitől ugyanazt az intenzitást várná, amellyel ő maga működik, ezért megpróbálja a környezetét is felpörgetni.
Kulka János (1996)
Dömötör Adrienne: Van egy hely, a színpad...
Beszélgetések a színészmesterségről
308 oldal
Corvina Kiadó, 2009
2690 Ft
Bejegyzések
