A napokban egy szórakoztató, de tartalmas olvasmányt kerestem, amikor eszembe jutott Mikszáth Kálmán és ez a könyv, amelyből még semmit sem olvastam, így logikus, hogy rögtön az utolsó művel kezdjek elsőként. Egy kísértetről szóló elbeszélés pedig igazán izgalmasnak ígérkezik egy hideg téli estén.

Mikszáth ebben a művében is - A beszélő köntöshöz hasonlóan - valós adatokat használt fel, az 1718-ban keletkezett Liber Actorumot, amelyet Vilsinszky Ferenc városi nótárius hagyott az utókorra. A hivatalos feljegyzések mellett az írói fantáziáját sem mellőzte, de biztosak lehetünk benne, hogy nem légből kapott eseményekről olvasunk a történetben.
A történelmi tényekhez tartozik, hogy annak idején Zsigmond király elzálogosította Lublót, így az lengyel fennhatóság alatt állt.

A 18. században Kaszperek Mihály lublói borkereskedő a halála után visszajár a városba az özvegyéhez, és amerre megjelenik, hamis pénzt hagy maga után. De ne szaladjunk ennyire előre.


Kaszperek Mihály az apjához hasonlóan borkereskedésből élt, és egy alkalommal, amikor Csernyiczkyéknek szállított, eltűnt azok kis hordója, amely arannyal volt teli. Csernyiczkyné lopással vádolja Kaszpereket, aki ártatlannak vallja magát és hirtelen meghal.
A lublóiak isteni igazságszolgáltatásként ítélik meg a halálát, és csak akkor lepődnek meg, amikor néhány hét múlva az elhunyt ugyanabban az öltözékben, amelyben eltemették, a lován fordítva ülve megjelenik a városban.

   - Ugyan korán jött vissza - hüledezének a babonás vénasszonyok. - Még meg se melegedett a föld alatta. De persze így kellett annak történnie. (...), hát itt van ni, (...).
   - Jó szerencse - fecsegték mások -, hogy a litván asszonyka még a halála napján hazament, most rajta töltené a bosszúját.
   - Elér ez Varsóig is, ha kedve tartja. Hiszen azért lovas kísértet. Ilyen még nem is volt. A rendes, közönséges kísértetek mind gyalog jártak eddig s többnyire éjfélkor. Lucifer is tanul és újít. Az az egy bizonyos, majd meglássák kegyelmetek, hogy a ló nem hiába van alája adva.

A nyomában pedig hamis pénzérmék és különös események történnek. A hamis pénzek egészen a királyig eljutnak, aki a lublói sztarosztától nyerte azokat kártyán, így feltétlenül ki kell vizsgálni a különös esetet, de a legnagyobb diszkréció mellett.

   Biz az csakugyan visszajáról ült a lovon. Úgy ment végig Gnézdán is, ahol szintén fizetett egypár helyen adósságot. De iszen derék, becsületes kísértet az, aki tudja a maga kötelességét. Annál bizony okosabbat is tehetne a tisztelendő úr, mint hogy visszaimádkozza az anyaföldbe. Ma is apró ezüst pénzt szórt Obgarton a gyerekek közé. Hát nem szép ez egy kísértettől? Legalább addig hagyjuk künn, míg az a hordónyi arany elfogy. Bizony kár Kaszpereket bántani. Elfér ő is köztünk.
   (Már ugyan hiába zálogosította el Zsigmond király Lublót. Mégis magyar föld ez, magyar erkölcsökkel. Még a kísértet is mindjárt népszerű lesz, mihelyt a hatóság üldözni kezdi.)

 
Mikszáth ezúttal is zseniálisan szövi a történet szálait, humor, babona és fortély keveredik a kisregényben, amely végig izgalmas és végül a kísértet rejtélyére is fény derül. De addig sem unatkoztam egy pillanatig sem, és amikor az utolsó oldalakhoz értem, az jutott eszembe: Máris vége? Szívesen olvastam volna tovább.

A kisregény 1892-93-ban a Pesti Hírlapban jelent meg folytatásokban, amely után Mikszáth számos olvasói levelet kapott, amikre a történet végén (annak könyvformában való megjelenésekor) válaszolt is, valamint megosztotta az olvasókkal a Kaszperek-legenda gyereknevelésben alkalmazott szerepét is. A Kísértet Lublón megírásakor, ha a családfő kiejtette a Jön a Kaszperek! mondatot, a gyerekszoba rögtön elcsitult, a Mikszáth gyerekek számára Kaszperek egyenlő volt a mumussal. De hogy ez a módszer meddig vált be, azt is megtudjuk.

Ismét csak jól választottam, amikor ezt a kötetet vettem le a polcról. Most sem csalódtam Mikszáthban, és nagyon jól szórakoztam a lublóiakon és a kísértetüldözésükön. Rövid, de ironikus,  nagyon szórakoztató és nagyon mikszáthos.
Mikszáth Kálmán ismét biztosította a helyét a kedvenc szerzőim között, így biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb a kötetben lévő másik három művét is elolvasom.

A filmváltozatról azt olvastam, hogy a párbeszédeket alaposan megváltoztatták, így azt egyelőre nem tervezem megnézni.

Ilyen is csak nálunk, Lublón eshetik. 

Mikszáth Kálmán: A gavallérok - A Sipsirica - A lohinai fű - Kísértet Lublón
Négy kisregény
288 oldal (207-276. oldal)
M-érték Kiadó, 2005
699 Ft

Sok éve már, hogy először láttam a filmváltozatot, amiről akkor még nem tudtam, hogy Alice Hoffman regénye alapján készült, így az írónővel is csak jóval később ismerkedtem meg. Később ott motoszkált bennem, hogy el kellene olvasni ezt a könyvét, aztán megfeledkeztem róla, bár a filmet többször is megnéztem.

Időközben a könyv is bekerült az asztalomon lévő kupacba, de én csak vártam. Egyik nap olyan olvasmányt kerestem, ami nem szépirodalom, de nem is valami limonádé, és ekkor húztam elő a kupacból Alice Hoffman könyvét.

Sally és Gillian Owens gyerekként veszítették el szüleiket, ezért nagynénjeik nevelték fel őket. Csakhogy a nénik sem hétköznapiak: ha valami baljós és/vagy rossz történt, annak biztosan a Magnólia utcai Owens nővérek lehettek az okai. Sallyt és Giliant már gyerekként csúfolták, ők pedig rémült arccal, mégis kíváncsian nézték az alkonyatkor a nénikhez érkező, szerelemtől feldúlt nőket, akik bármire hajlandóak lettek volna, csak hogy kiszemeltjüket magukhoz láncolják. Egyik alkalommal a két kislány megfogadja, hogy ők soha sem lesznek szerelmesek.

Telnek-múlnak az évek, és a külsőleg is teljesen eltérő kislányok kamaszodni kezdenek. Míg a csendes, magának való Sally vacsorát főz, mos és megelégszik egy könyvvel a kanapén, addig húga rájön, milyen hatással van a fiúkra és ezt nem rest kihasználni. A két lány eltérő habitusa korán elválasztja őket: Gilian mindenáron menni akar, míg Sally marad.
És egy nap ő is megismeri a szerelmet, férjhez megy és két kislánya születik. Ám az Owens lányok élete sosem volt egyszerű, így eljön a pillanat, amikor Sally is felpakol a lányaival, és elköltözik.

Úgy tűnik, Sally élete is rendeződött, amikor egy nap felbukkan rég nem látott húga, akinek érkezése alaposan felkavarja nemcsak az ő, de immáron két kamaszlánya, Antonia és Kylie életét is.

A hold körüli gyűrű mindig valamilyen törés előjele: időjárás-változás, láz vagy hosszan tartó sorscsapások sorozata kezdődik vele. Ám ha e gyűrű kettős és kusza, mint egy zavaros szivárvány vagy egy tönkrement szerelem, akkor bármi megeshet. Ilyen alkalmakkor a legbölcsebb nem fölvenni a telefont. Akik eleget tudnak, becsukják az ablakukat, kulcsra zárják az ajtót, és soha nem mernék megcsókolni kedvesüket a kertkapu fölött, és nem simogatnának meg kóbor kutyát. A baj elvégre olyan természetű, mint a szerelem: bejelentés nélkül érkezik, és hatalmába keríti az embert, mielőtt föleszmélne.

Ahogy a bevezetőben is írtam, egy könnyedebb, mégis tartalmas olvasmányra vágytam, és meg is kaptam. Már az első oldalon elvarázsolt, miközben a Magnólia utcai ház leírását olvastam. Ugyanezt éreztem végig, így nem csoda, hogy három nap alatt a végére értem, pedig úgy terveztem, hogy 50-60 oldalt olvasok majd naponta. Persze, majd egy másik könyvnél bizonyára sikerül betartani.

Nagyon szerettem a babonákat, a családi történeteket, és nekem is eszembe jutott, milyen volt kamasznak lenni, amikor mások szerint kilóg az ember lánya a sorból, amikor kirekesztettnek érzi magát.

Emlékszem, hogy a filmben Sally volt a szimpatikusabb nővér a számomra, és bár a regény elején is így éreztem, a későbbiekben Gilliant is nagyon megszerettem, és örülök, hogy Alice Hoffman így szőtte a szálakat, és Gillian valójában nem az a férfifaló démon, amilyennek hittem.

Vasárnap lesz advent első vasárnapja, így a karácsony lassacskán kopogtat az ajtónkon. Természetesen mindezt már néhány hete felfedezhettük, hiszen a boltok polcai és kirakatai megteltek szaloncukorral és karácsonyi díszekkel.

De a téli ünnepkör nem az adventtel veszi kezdetét, hanem már Márton napján (november 11.), ahogyan az Telegdi Ágnes könyvéből is kiderül. Ekkorára már befejeződtek a mezőgazdasági munkák, korábban sötétedett, így az embereknek volt idejük és lehetőségük megünnepelni az újbort, az az évi termést és pihenni a fárasztó munkák után.


A kötetben Márton-naptól egészen a farsang végéig ismerkedhetünk meg a különböző vallási hagyományokkal és történetekkel (melyek közt találtam egy igencsak hihetetlent), népszokásokkal, az ünnepek eredetével és készíthetünk enni-innivalót (mézeskalácsot, bólét, sült gesztenyét, farsangi fánkot), ill. különféle technikákkal (patchwork, keresztszemes hímzés, ragasztás, festés) dekorációt a jeles alkalmakra.

A különböző fejezetek jól elkülönülnek, mindegyikben számos ismert és ismeretlen információval gazdagodhatunk és tehetjük próbára a kézügyességünket.

Megtudhatjuk, mi köze Mártonnak a libához, hogyan ünneplik a karácsonyt a világ különböző pontjain, olvashatunk András napjáról, Szent Miklósról, Luca-napról, karácsonyi, szilveszteri és újévi szokásokról és babonákról, egészen a farsang végéig.

Nem meglepő, hogy mackós dekorációk is készülnek, hiszen Telegdi Ágnes a Barnabás mackós könyvek szerzője is, bár azt túlzásnak tartom, hogy készítsünk saját magunknak is mackószobát, mert milyen jól fog mutatni. Igen, ahol gyerek(ek) is van(nak) a családban, de egy felnőtt, aki mackószobával játszik, mégis csak furcsa, nem?

De a szerző nem feledkezik meg az itt telelő énekesmadarakról sem, hasznos tanácsokat tudhatunk meg az ő etetésükről is.



 A kötet végén sablonokat (pl. mikuláscsizma) és az ünnepi készülődéshez is hasznos tanácsokat kaphatunk: hogyan rögzítsük a fát vagy hogyan válasszunk ajándékot. Nos, utóbbihoz kapcsolódóan jutott eszembe, milyen fontos is, hogy személyre szabott legyen az az ajándék és az ajándékozott valóban tudjon neki örülni. Nem arra gondolok, hogy toronyórát vegyünk láncostól, de nincs annál rosszabb, amikor ott áll előttünk az ajándék és épp csak valamelyik szeretetszolgálat emblémája hiányzik róla. Vagy valamelyik termék vagy cég logója virít rajta, mert valójában reklámajándék, amiből volt még otthon bőven. Mi pedig igyekszünk mosolyt erőltetni közben az arcunkra...

A napokban könyvespolc előtt állva valami könnyed olvasmányt kerestem, levettem hát A beszélőt. Ennél jobban csak akkor nyúltam volna mellé, ha a közelből a Háború és békét vagy Virginia Woolf valamelyik regényét emelem le. Elkezdtem olvasni és rögtön az elején szembesültem azzal, hogy ez bizony nem egy habkönnyű olvasmány lesz, de azért se tettem vissza.


1985-ben az író egy firenzei kirakatban a perui indiánok ruhájába öltöztetett babát pillant meg, majd egy fényképet, melyen egy kisebb csoport egy embert vesz körül. Ő a beszélő. Azonban ez a beszélő ismerős számára, egy egyetemi évfolyamtársára emlékezteti. Közelebbről szemügyre veszi a képeket, és ez indítja el az emlékezés hullámait.