Egy tavaszi idézetekből szemezgető és képekkel teletűzdelt töltelékbejegyzést például, melyben ezúttal a zene is helyet kapott.
Bizonytalan tavasz volt. Az időjárás szeszélye szerint kergette felhőit a magasban - most mintha kékség, most bíbor színek. Vidéken a gazdálkodók fejcsóválva néztek szét birtokukon; Londonban nyíltak-csukódtak az esernyők, már aszerint, ki mikor nézett föl az égre. De mit is lehet várni áprilistól? (...) Nyugodalmasabb kis utcákban zenészek zengették törékenyke, többnyire mélabús kis dalaikat, melyeket mintha visszahangoztak vagy csúfolgattak volna a Hyde Park meg a St. James' csiripelő verebei, szerelmetesen felcsattanó, majd ugyanilyen hirtelenséggel megszakadó trilláikkal a rigók. A terek fakoronáin ott surrogtatták a leveleket az izgő-mozgó galambok, itt-ott levertek egy-egy ágat, s kísérték ezt az örök burúú-rú altatódalukkal, mely maga is elpihent gyakorta.
Virginia Woolf: Az évek
Randy Van Beek: Április reggel
Eredetileg ezt a képet választottam az idézethez, aztán megtaláltam Randy Van Beek festményét, így mindkettőt megtartottam.
Csajkovszkij Az évszakok ciklusában Áprilishoz a Hóvirágot kapcsolta:
Természetesen egy ilyen bejegyzésből nem hiányozhat a rokon lélek,Anne Shirley sem:
Ismét beköszöntött a tavasz - a gyönyörű, kellemetlenül megérkező és szeszélyes kanadai tavasz -, és egész áprilisban és májusban kitartott, az egymást követő, édes, hűvös és friss napokon át, rózsás naplementéket, a növekedés és újjáéledés örök csodáját hozva magával. A Szerelmesek Ösvényén piros rügyek feszültek a juharfákon, a driád fürdőjénél kis kunkori páfrányok nyomakodtak elő a földből. Mr. Silas Sloane háza mögött, messze fent, a pusztaságban kivirágzott a havasi kankalin, és barna levelei alatt édes rózsaszín és fehér csillagocskákat kínált. Egy aranyló délutánon az összes diák kiment kankalint szedni. A tiszta, visszhangos szürkületben gazdag zsákmánnyal tértek haza, karjuk s kosaraik roskadoztak a virágok alatt.
- Úgy, de úgy sajnálom azokat, akik olyan helyen kénytelenek leélni az életüket, ahol soha nem nő kankalin - mondta Anne. - Diana szerint biztos valami szebb virágzik náluk, de a kankalinnál semmi sem lehet szebb, ugye, Marilla? És Diana azt is mondta, hogy ha soha nem láttak még kankalint, akkor nem is hiányozhat nekik. Ennél nincs semmi szomorúbb. Egyszerűen tragikus lenne, Marilla, ha nem is tudnám, milyen a kankalin, és ezért nem is hiányozna. Marilla, tudja, szerintem mik a kankalinok? A múlt nyáron meghalt virágok lelkei, s ez a mennyországuk.
Ezúttal Frances Mayes is megosztja velünk a gondolatait a toszkán tavaszról:
Primavera, az "első zöld": a nedves fű ragyogása. Európai tavasz, nekem legalábbis az első. Proust virágzó gesztenyefáiról, Nabokov hársairól, Colette lila ibolyáiról olvastam már, de még senki sem hívta fel a figyelmemet a birsalmafák látványos rózsaszínű virágaira, amelyek nagyszerűen mutatnak a kőfalak előtt.
Eddig az orgona szív alakú levelei is elkerülték a figyelmemet, most azonban fehér és halványlila virágú bokrokat látni mindenfelé. A házunk közelében is van egy orgonasövény, amely valami gazda nélküli, elhagyott birtokhoz vezet, úgyhogy eső után csodás csokrot vágok, megtöltöm a vázáimat. Minden virág illatánál erősebben hat rám az orgonáé: visszarepít az egyetemi éveimbe, amelyeket Virginiában töltöttem (ott szívtam be először az orgona illatát, mivel Georgiában, ahol felnőttem, túlságosan meleg az éghajlat az orgonának).
Emlékszem, az volt az első gondolatom az orgonaillatról: „Hogyan élhettem le tizennyolc évet úgy, hogy nem ismertem?”
Aztán beköszöntött március hava, a nappalok hosszabbodtak, a tél eltakarodott, s a tél mindig magával visz valamit bánatainkból; aztán beköszöntött április, a nyárnak ez a hajnalhasadása, frissen, mint minden hajnalhasadás, vidáman, mint minden gyermekkor, csak néha-néha sírdogál egy kicsit, mint az újszülött, mert ő is az. Ebben a hónapban bűbájos fények villannak a természetben, az égből áradnak, a felhőkből, a fákból, a rétekből és a virágokból az ember szívébe.
Bevallom, Richard Rohr és Andreas Ebert nem túl rózsás képet festett a négyes típusról a könyvükben (persze a többiek rossz tulajdonságai is terítékre kerültek), így már olvasás közben is elkezdtem jobban utánajárni magamnak, ill. a korábban, más forrásból szerzett információkkal is kiegészítem a négyesről alkotott képet.
Éppen ezért az egyik kedvenc idézetemmel indítom ezt a bejegyzést:
Ne csodálkozz, ne méltatlankodj, ne csúfolódj, hanem ismerd meg!
Száraz Miklós György: Lovak a ködben
Ismerkedjünk meg jobban a négyesekkel!Nézzük, általában az enneagrammban jártasok, milyennek látják őket:
A képet elnézve, nem biztos, hogy sokan örülnének, ha kiderülne, hogy a négyes típusba tartoznak, vagy bármilyen kapcsolatba kerültek eggyel is közülük. Bár a szerzők néhány dolgot megmagyaráznak a négyesek viselkedésével kapcsolatban, de mivel egyikük sem az, így szeretném, ha néhány dolog világosabbá válna rólunk mások szemében.
A YouTube-on négy enneagramm coachtól is megnéztem legalább egy-két videót a négyes típusról, azonban egyikük sem négyes. Ha nem mondják is, hamar rájöttem volna magamtól is.
Nem arról van szó, hogy megsértődtem, mert a negatív tulajdonságaimmal szembesítettek, de számos esetben kicsit (vagy éppen nagyon is) túlzásnak érzem, az ott elhangzottakat. Úgy éreztem, mintha minden négyes olyan lenne, mint a szappanoperákból kihagyhatatlan idegbeteg szereplő (általában nő), aki folyamatosan csak nyavalyog és idegrohamai vannak. Ezek a szereplők és Füles a Micimackóból a tipikus nem egészséges négyesek. Ill. a Gonosz Királynő, Hófehérke mostohája.
Értem, hogy az Enneagramm coachok igyekeznek többet megtudni minden típusról, de hogy egy sporthasonlattal éljek: attól, hogy kamaszkorom óta rendszeresen nézek focimeccseket és ismerem a szabályokat, nem tudom, milyen érzés az egyik elitcsapatban játszani, mert nincs róla tapasztalatom.
Vagy egy filmes hasonlattal szemléltetve (és ez lesz a pontosabb): az Álljon meg a nászmenetben van az a jelenet, amikor Julia Roberts (Julce) az esküvő előtti napon a szállodája folyosóján ül, cigizik, és arra jár az egyik alkalmazott, aki kedvesen figyelmezteti, hogy ott tilos a dohányzás, mire Julce kiönti neki a szívét, és ezt mondja: Ha ugyanazt érezné, amit én érzek, akkor tudná, hogy mit érzek.
Valahogy én is így vagyok, és talán más négyesek is tudnak ehhez kapcsolódni.
(A kép nem pont abból a jelenetből van.)
Magyarul is csupán annyit írnak röviden a négyesekről, hogy rendkívül érzékenyek, angolul pedig elhangzik, hogy they are highly sensitive to critism. (Ezt fel is tüntettem a képen.) Csakhogy a négyes azért rendkívül érzékeny, mert valójában szuperérzékeny! És itt derül ki, hogy az enneagramm-mal foglalkozók milyen szűk látókörűek: csak a saját területükre, jelen esetben az enneagrammra szorítkoznak (és többen még a Bibliára), miközben lassan harminc éve létezik a szuperérzékenység definíciója.
Itt megjegyezném, hogy a másik nyolc típus között is biztosan vannak szuperérzékenyek, ám az enneagramm megalkotói valamiért idesoroltak bennünket. Ezért ne azonosítsuk magunkat egyetlen számmal sem 100%-ig!
A kritikáról pedig csak annyit, hogy nagyon sokan vannak, akik nem tudják a mondandójukat megfelelően - empátiával - tálalni (azonnal lehúzzák a másikat, lehülyézik, lebénázzák, szerencsétlennek nevezik, mindezt nem éppen kedves hangnemben, így valószínűleg az átlagosan érzékeny sem szívesen szembesülne azzal, ha valaki ilyen stílusban közli, hogy valamit nem jól csinált).
Az enneagramm szerint a négyesek énképe: Más vagyok, éppen ezért szeretnek feltűnőek lenni és különlegesnek gondolják magukat. Utóbbit a (gyerekkori) traumáik miatt vélik magukról.
Arra kérlek, idézz fel magadban egy olyan pillanatot, amikor nagyon-nagyon örültél valaminek.
Most egy olyat, amikor nagyon-nagyon szomorú, letört, csalódott voltál valami miatt. Most szorozod meg külön-külön mindkét érzést kb. 10 millióval, így már sejted, mit érez hasonló helyzetben egy szuperérzékeny.
A más vagyok énképet pedig nem mi találjuk ki magunknak. Tehát ne úgy képzeld el, hogy gyerekként fantáziálás közben egyszer csak eszünkbe jut: Mostantól másnak képzelem vagyok! Mostantól más vagyok, mint a többiek!, mert ezt a környezetünktől tanuljuk meg. Még Mrs. Rachel Lynde-nek is feltűnik valami Anne Shirley-ben (és nekem is volt középiskolásként hasonló élményem, sőt, a családom sem tudta elképzelni annak idején, kire ütöttem):
Nem vagyok én olyan, Marilla, aki nem ismeri be, ha tévedett. (...) Rosszul ítéltem meg Anne-t, de amondó vagyok, hogy ez nem is csoda, mert nála megátalkodottabb, furább kis boszorkányt még nem hordott a hátán a föld. Nála csődöt mondott minden szabály, ami más gyereknél bevált. Szinte hihetetlen, mennyit változott előnyére az utóbbi három év alatt, különösen, ami a külsejét illeti. Igazán csinos lány vált belőle, bár jómagam nem kedvelem különösebben az ilyen sápadt, nagy szemű típust. Jobban tetszik az olyan Diana Barryhez vagy Ruby Gillishez hasonló kicsattanóan egészséges, pirospozsgás fajta. Ruby pedig csuda mutatós lány. Mégis... én sem értem, hogyan... de amikor Anne-t együtt látom a többiekkel, pedig hát csak feleannyira szép, mint ők, mégis valahogy olyan közönségesen és eltúlzottan festenek mellette... mint a nagy, vörös bazsarózsák a karcsú, fehér júniusi liliomok mellett, amiket Anne nárcisznak hív.
Mrs. Lynde felismerte, amivel minden szuperérzékeny szembesül: a tutinak kikiáltott módszerek nálunk nem válnak be. Hiába villognak a módszer hirdetői a pozitív véleményekkel, a statisztikákkal, mi nem követjük őket. Biztos vagyok benne, hogy az egész Be The Best Version of Yourselfet is a négyesek találták ki.
As a coach to highly sensitive professionals, I frequently see clients struggle with self-doubt and imposter syndrome that results from being in the minority. Only about 20 percent or so of the population is highly sensitive (meaning they have a more responsive nervous system), so it’s no wonder you feel different—because you are.
Egyetlen enneagrammos tartalomban sem találkoztam azzal, hogy a négyesek rendkívüli érzékenységének oka az idegrendszeri működésükben rejlik. Az az érzésem, hogy a szakértők sincsenek tisztában vele, különben megemlítenék.
Nagyon sokszor hallottam Candace Van Delltől (aki maga is HSP (Highly Sensitive Person) és szuperérzékenyekkel foglalkozik), és olvastam hozzászólásokban, vagy épp Elaine N. Aron könyvében, hogy a szuperérzékenyek nem értették, mi van velük, miért mások, mint a többiek, akár már gyerekként, és emiatt szégyellték magukat.
Az enneagramm-mal foglalkozók is a szégyent jelölik meg a négyes szociális típusát jellemző szóként, és hogy a négyesek szégyellik magukat, mert ők a hibásak, hogy annak idején úgy alakultak a dolgaik. Candace-től tanultam, hogy számos szuperérzékeny gyerek lett a fekete bárány, a bűnbak a családban, így csodáljuk, ha magukat tartják hibásnak? Ráadásul a négyesek introjektálnak, azaz magukra veszik a mások projekcióit. Pl. ha kap egy negatív kritikát valakitől, aki azt mondja: Még ezt sem tudod rendesen megcsinálni? Milyen hülye vagy!, azt a négyes teljesen magára veszi és elhiszi. Ezért fontos, hogy építő kritikát kapjanak, tehát ne lehúzzák őket, hanem a fejlődésüket segítsék elő, mondják el, mi és miért nem volt jó.
Freud szerint a szégyen azt jelenti, hogy nem lehetsz önmagad, mert az nem oké. Ezt is nagyon sok HSP-s videóban hallottam, hogy a családban valakit zavart, hogy a gyerek ilyen, mert a szülő/gondozó szembesült azokkal az érzésekkel, amiket ő elfojtott magában (ezek mögött pedig a saját fel nem dolgozott traumáik, ill. a transzgenerációs traumák állnak).
Tökéletes irodalmi példa erre Anne Shirley, akire hányszor rászól Marilla, hogy hallgasson, ne beszéljen annyit, minek örül annyira egy meghívásnak vagy az októbernek stb. Emlékszel, milyen Marilla és milyen Anne? Kezded már érteni? Emlékszel még, hogy arra kértelek, szorozd meg a saját érzéseid kb. 10 millióval?
Tudtad, hogyaz érzékenység és a kreativitás összefügg? Az érzékenység azt jelenti, hogy az érzékeny ember több dolgot érzékel a környezetében, hamarabb észrevesz valamit, mint más(ok), vagy éppen felfigyel arra, ami fölött mások átsiklanak.
A melankolikus személyiségtípus a nagybetűs Gondolkodó. Alaposan elemez, és ismét rendszerbe rak, újra meg újra harmóniára törekszik. Ez a személyiségtípus olyan összefüggésekre jön rá, melyek más típusok számára többnyire elképzelhetetlenek. Ő meg akarja érteni a dolgok működését, a történések miértjét. Ennek és gazdag képzelőerejének köszönhetően a melankolikus személyiségtípus képviselői között találunk világhírű képzőművészeket, írókat, költőket, zenészeket, színészeket ugyanúgy, mint matematikusokat, filozófusokat, orvosokat, építészeket, régészeket, kutatókat, feltalálókat – és a sort még hosszasan folytathatnánk.
(...) Ez a személyiségtípus az életének legtöbb területén komoly és rendszerezett. (...) Különös gondossággal ügyel a részletekre.
A legtöbbünkre ráfér, hogy legyen körülöttünk egy igazi melankolikus személyiségtípusú ember, akinek van ízlése, szépérzéke, és veleszületett igényességgel tartja rendben a környezetét.
(...) érdekli a dolgok háttere, a részletek, és képes is ezeket fejben tartani. Így aztán nagyon érdekes képzettársításokra képes. (...) az ő személyiségtípusa intelligens, elgondolkodtató szellemességekben mutatkozik meg...
(...) mélyen érző, csupa szív személyiség, aki az érzelmek széles skáláját éli meg…
Rendben, csak a pozitívumokat szedtem össze, ezek pedig mind-mind a szuperérzékenység velejárói.
Azt, hogy a korábbi munkáltatóim könnyesre sírták a párnájukat miután eljöttem tőlük, még én is túlzásnak nevezem, azt viszont biztosan tudom, hogy feltűnt nekik a hiányom. A tökéletességre pedig nemcsak az esztétikában, hanem a munkám minőségében is törekszem.
Egy szuperérzékenynek pedig szeretnie kell, amit csinál, mert ő maga is szeretettel működik, és ha egy nulla kreativitást igénylő munkát kell végeznie, azt nem bírja. Ezért ért véget 20 nap után a postáskisasszonyi pályafutásom. Ahogy Anne Shirley mondaná: túlságosan prózai volt és nem volt benne tere a képzeletnek. Éreztem, hogy nem nekem való, csak akkor még nem tudtam, miért.
Ha már elitistának bélyegzik a négyest, aki alapból képtelen fércmunkát végezni, mégsem vág vele fel, minek nevezzük azokat, akik a hozzá nem értésükkel, a kontármunkájukkal hencegnek, amit mások még meg is éljeneznek? (Elaine N. Aron írja a Szuperérzékeny vagyok?-ban, hogy sok HSP szerény, és képtelen az önreklámozásra. Bárhogy érzed is a bejegyzésemből, a "felvágósnak" tűnő mondatokon jókat szórakozom, míg leírom, de ha valóban az lennék, akkor minden létező online felületen naponta huszonhatot posztolnék. Ha megnézed, nem sok helyen találkozhatsz velem a különböző közösségi oldalakon.)
"Amit mások maximalizmusnak látnak bennem, számomra természetes. Úgy vagyok összerakva, hogy képtelen vagyok fércmunkát végezni. Ha valamit csinálok, abba mindent beleadok, legyen az egy blogbejegyzés vagy egy prezentáció. Tisztában vagyok vele, hogy aki kevesebbel is beéri, annak nagyon ijesztő ezzel a hozzáállással találkozni. 👻 Főleg, ha hozzáteszem, hogy az, amit lát, annak a létrehozása számomra játék (értsd. szórakoztató) volt. Emellett pedig tisztában vagyok azzal is, mennyi mindent nem tudok még."
Lehet, nem is olyan rossz a helyzet, ha egy négyes is van a csapatodban?
Azt mondják, a négyes mindenáron különcködni és feltűnősködni akar. Vannak, akik nagyon tarkán öltözködnek. Erre azt mondom, hogy négyese válogatja, de ez belülről jön. Ne úgy képzeld el, hogy másnap megyek valahova, és egész este azon agyalok, mit vegyek fel, hogy mindenki észre vegyen. Ez lehet egy apróság (ékszer vagy piros cipő, ahogy Jeremy Irons mondja (nekem is van piros cipőm és imádom😁)), ahogy Jennifer L. Scott (ő nagyon négyes, a YouTube-csatornája is csupa tipikusan négyes dologról szól) is megmutatja 1:30-tól ebben a videójában:
Elárulom: a négyesek nem feltűnősködni szeretnének, és nem azt várják el, hogy mindenki naponta hatszázszor elmondja: You are special and unique. A négyes egyszerűen csak azt szeretné, ha megértenék, vagy legalább elfogadnák olyannak, amilyen. Mert a négyesek személyisége nagyonkomplex.
Ez vajon mennyire drámakirálynős alakítás Kate Winslettől?
Még az elitizmusról annyit, hogy az enneagramm szerint a négyesek az átélt szenvedéseik miatt tartják magukat különbnek másoknál, és azzal hencegnek, hogy: bár ezen és ezen mentem keresztül, de még mindig itt vagyok. Azt üzenem azoknak, akik ezt felvágásnak tartják: nem voltak az én cipőmben, sem más négyesében, tehát nem ismerik a részleteket, és ha már az enneagrammot annyira összekötik a kereszténységgel:
Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a magad szemében ott a gerenda? Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát. (Máté 7:1–5)
Egyébként meg kb. minden embernek van valamilyen traumája, függetlenül attól, melyik típusba tartozik.
Ezek szerint mégsem ismerik olyan jól a négyeseket (aláhúztam, amiket hiányolok - ja, négyes vagyok, és előszeretettel koncentrálok arra, mi az, ami hiányzik):
Nemrég ismertem meg Jim Kwiket egy online summitnek köszönhetően (valószínűleg sokan már ismerik a munkásságát), és tőle tanultam meg a Post Traumatic Growth fogalmát, amikor valaki egy nehéz helyzetben fejlődik, azt a javára fordítja. És azt mondta: annak ellenére, ami Veled történt, még mindig itt vagy. Ez is felvágósan hangzik? Ő teljesen természetesen mondta, ahogy pl. köszönni szoktunk.
Ezt hívják rezilienciának, amit a négyesek már gyerekként kifejlesztettek magukban.
Milyen lenne az irodalom Petrarca, Goethe, Victor Hugo, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Virginia Woolf nélkül? Lucy Maud Montgomery és Anne Shirley nélkül? Marianne Dashwood, Elizabeth Bennet és Catherine Morland nélkül? Sokak számára a karácsony A diótörő nélkül? A Titanic Kate Winslet, AKeresztapaMarlon Brando, a Borgiák Jeremy Irons, a Moulin Rouge és Az órák Nicole Kidman, a Tom Raider Angelina Jolie nélkül? Az opera világa Maria Callas nélkül? A másfajta zenét kedvelők élete Dave Gahan, Kurt Cobain, Amy Winehouse, Bob Dylan, Alanis Morissette vagy Prince nélkül? A reneszánsz Michelangelo nélkül? Milyen lenne a festészet Monet és az impresszionizmus nélkül? És még hosszasan sorolhatnám. Valószínűleg szegényebb.
Még mindig azt gondolod, hogy a négyesek folyton csak nyavalyognak meg szenvednek, mert olyan kis érzékeny nebántsvirágok, akik feltűnési viszketegségben szenvednek?
Az érzékeny emberek
Akiket ABSZURD MÓDON támadnak. És tudjátok, miért?
Mert bocsánatot kérnek, kérdéseket tesznek fel, közelebb hoznak, másokért aggódnak, tovább csinálják, újra próbálják, kitartanak, másokat támogatnak (szó szerint szelet fújnak a szárnyukra). Az érzékeny emberek észreveszik az apró dolgokat, amik mások számára jelentéktelennek tűnnek. Figyelmet szentelnek az oktatásnak, arannyal fizetnének a békéért (hogy minden harmonikus legyen). És ehelyett... Ehelyett egyedül találják magukat. Egy olyan világban, ahol, ha elmenekülsz, üldözött leszel; ha maradsz, akkor alábecsült/lenézett. De figyelmet az érzékenyeknek. Vannak még néhányan, azonban őszintén búcsúznak.
Bár Gilbert Blythe elfogult, de akkor is teljes mértékben igaza van. És Anne szavaival mennyire értesz egyet?
- Én szebbé varázsolnám az életet - (...) inkább azt szeretném, ha a segítségemmel jobban éreznék magukat... több örömöt vagy boldog gondolatot szeretnék az életükbe lopni, amelyben nem lenne részük, ha nem születtem volna meg.
- Azt hiszem, ezt a vágyadat nap mint nap kielégíted - jegyezte meg Gilbert elragadtatással.
Ebben nem is tévedett. Anne születésénél fogva a fény gyermeke volt; egy mosolya, kedves szava - ha csak egy pillanatra is - az életet reménytelibbé, széppé és tisztává varázsolta a körülötte lévők számára.
(...)
- Inkább azt szeretném megtanulni (...), hogy a megszerzett tudás révén hogy élhetem az életem, hogy tehetem szebbé, és hogy hozhatom ki belőle a legtöbbet. Szeretném, ha jobban érteném a többi embert, és segíthetnék magamon és másokon.
Hogy még egyet különcködjek a végére: megtaláltad azt az egy dolgot, amit az Enneagramm tréningeken és kurzusokon nem mondanak el a négyesekről? Biztos vagyok benne, hogy igen, és talán mostantól más szemmel nézel ránk. Főleg, hogy tudod, Angelina Jolie is négyes 😁.
Frissítés: Végre!!! Drew Newkirk, aki nemcsak beszél a négyesekről, de ő is négyes. Ajánlom a YouTube-csatornáját, mert ő sem kispályázik.
Mindenképpen szerettem volna egy töltelékbejegyzést írni, amelyben megosztom azokat a tapasztalataimat, amiket szuperérzékenyként megtanultam, és amikről esetleg Elaine N. Aron sem ír a könyvében, vagy csak megemlíti őket.
Ez egy nagyon őszinte és sztorizós bejegyzés, és szeretném itt és most leszögezni, hogy nem haragszom senkire. Tényleg.
A legfontosabb: Nincs semmi baj velem. Ilyennek születtem, ezen nem tudok változtatni, és mára már felfedeztem és felismertem mennyi hasznos velejárója van.
Ahogy rendet raktam magam körül, bennem is nagyobb lett a rend. Még nem tudtam, hogy szuperérzékeny vagyok, csak elkezdtem rendrakós és minimalista videókat nézni, rengeteg cuccom (pl. ruhákat, írószereket, bögréket, a korábbi műalkotásaim, könyveket is, porfogókat) kiselejteztem, és már nem is hiányoznak. Nemcsak takarítani könnyebb így, hanem azt is megtudtam, hogy a sok kacat és arendetlenség újabb ingerforrások, így érdemes kiiktatni mindent, ami felesleges. Nem feltétlenül kell végleg elbúcsúzni mindentől, csak helyet találni nekik egy-egy fiókban vagy bepakolni őket valamilyen tárolóba (rengeteg féle kosarat és dobozt lehet kapni).
Ugyanez igaz a digitális dolgokra is. Nagyon régen én is minden közösségi oldalon fent voltam, aztán kezdett elegem lenni, és ma már csak néhányat használok. Több olyan oldal is van, ahova nem is regisztráltam, és az e-mailjeim között is rendszeresen takarítok. Pl. ha értesítést kapok, hogy aznap x és y óra között érkezik a csomagom, miután átvettem, legkésőbb másnap törlöm az értesítőt, és sok hírlevelet is olvasatlanul dobok a kukába. Pl. értesítő a drogériától, hogy jövő héten akciósan vehetek meg valamit, amire egyébként nincs is szükségem, mert nem használom azt a márkát vagy épp azt a fajta terméket.
Megértettem, hogy a legtutibbnak, legszuperebbnek ígért módszerek és tanácsok nagy részével miért nem tudok azonosulni. Rájöttem és tudatosítottam, hogy szeretek mindent a magam módján csinálni, ahogy nekem jó, ahogy nekem tetszik, és tudom, hogy vannak, akiket ez zavar. Sokszor épp a szabályokhoz való ragaszkodás vezetett nálam a nem várt eredményhez, vagyis sikerült valami kevésbé jól.
Megtanultam néhány nagyon fontos szót: NEM, NEM ÉRDEKEL, NEM NEKEM KELL MINDENKIT MEGMENTENEM és NINCS RÁ SZÜKSÉGEM.
Nagyon sokáig nekem sem ment a határaim meghúzása és a nemet mondás. Mindenkit meghallgattam, mindenkinek segítettem, amikor szüksége volt rá, és nem értettem, miért vagyok rosszkedvű, fáradt és nincs kedvem és energiám a saját dolgaimhoz. Felfedeztem a sötét oldalam (valójában a válasz a kognitív funkcióimban rejlik), és egyideje rendszeresebben és szívesebben használom is egy részét is annak, ami ott rejtőzik.
Ezért ajánlom a Myers-Briggs személyiségtesztet, mert ott mennek bele a kognitív funkciókba is, és ezeknek köszönhetően sikerült választ kapnom arra, miért is így működöm. Tavaly novemberben megcsináltam a DISC-et is, ott is ugyanaz a típus (szaktanácsadó/The Counselor) jött ki, mint a Myers-Briggsnél, de a Miért?-ekre (ez az egyik kedvenc kérdésem 😁😂) nem adott választ.
Régen is olyan jókat beszélgettünk! - Igen, Te beszéltél, mondtad a magadét (vagy írtad), az én dolgaimra viszont nem igazán voltál kíváncsi, vagy éppen egyáltalán nem reagáltál rájuk.
Felismertem, hogy az általam befektetett figyelem és idő nem térül meg, és nagyon rosszul esett azzal szembesülni, hogy ezek szerint nem is vagyok olyan fontos az illető számára, az én dolgaim egyáltalán nem érdeklik, hiába lelkendezem neki valamiről. Ennyi erővel a laptopomnak vagy a poharamnak is elmondhattam volna őket. Jó esetben csak a töredékét kapom vissza annak, amit adok, vagy éppen csak egy mákszemnyit, így ugyanazt az időt fordíthatom a saját dolgaimra is, hogy végre azokkal is haladjak. Ez az, amit a másik feleknek nem sikerült megérteniük, számukra ismeretlen a reciprocitás fogalma. Azért is említem, mert nagyon érdekel ez a téma (sőt foglalkozom is vele), és nagyon hálás vagyok, hogy mások is megerősítettek abban, hogy ez az életünk minden területére igaz, legyen szó a magánéletünkről vagy a munkánkról.
Egyszer - indulás előtt - összefutottam a buszon egy ismerősömmel, akit régebben mindig meghallgattam, amikor találkoztunk. Most is elkezdte a mondókáját, ám a szokásos egyetértés helyett, csak egy-két szót szóltam és közben néztem rá a Nem érdekel pillantásommal. Ő vette a lapot, és végre leült egy másik ülésre.
Ugyanez vonatkozik mind a való életben, mind az online térben. Nem haragszom ezekre az emberekre, sőt, kifejezetten hálás vagyok, hogy az utamba kerültek, mertmegmutatták és -mutatják folyamatosan, hogy milyen nem akarok lenni és valójában milyen nem vagyok.
Szívesebben élvezem a csendet, mint velük töltsem az időm.
Fokozatosan leszoktam bizonyos oldalak látogatásáról is, vannak, amiket azóta is kerülök, néhányat csak akkor keresek fel, ha valóban érdekel ott valami (pl. a drogériák webshopjai), másokra gyakrabban benézek, de már sok mindent átugrom, és csak akkor osztok meg valamit, ha van mondanivalóm.
Ha bármi miatt nyafognék, nem lennék előrébb, hiszen nekem kell megoldást találnom a problémámra. Egyébként meg előbb-utóbb minden megoldódik.
Pár hete megvettem a helyjegyem az Intercityre (direkt asztalhoz kértem), amely a legutolsó kocsiba szólt. Felszálltam a vonatra, és nem nyílt ki az ajtó. Lecuccoltam (egy utazótáska, egy malaclopó hátizsák és egy szatyor volt nálam) és elindultam a kocsi másik végébe. A helyzet ugyanez volt. Jöttek mások is, volt, aki leszállt, hogy keressen egy kalauzt, a másik útitársam viszont kicsit bosszankodott, én meg csak nyugodtan álltam az ajtóban a cuccaimmal, mert biztos voltam benne, hogy nem indul el úgy a vonat, hogy egy kocsinyi ember nem tud leülni. Mi lett volna, ha ezt azonnal megosztom valamelyik közösségi oldalon? Néhány like és kedvencelés, a MÁV szidása hamarabb megoldotta volna a dolgot? Nyilván nem. Talán tíz percet vártam, és megtörtént a csoda, az áramellátással volt a gubanc, kinyílt az ajtó és mindenki elfoglalhatta a helyét, lassan el is felejtette az imménti problémát, mert elindultunk. Ha kiírtam volna valahová, lehet, hogy valaki csak akkor olvasta volna, amikor már hazaértem, és már régen meg is feledkeztem róla.
Volt egy rövidebb kávézós időszakom, majd erről is leszoktam, és volt is, aki nem értette, miért nem kávézom? Ma már tudom: Nincs rá szükségem. Nagyon jól elvagyok a teáimmal (ezekből mindig van többféle, ám fekete teát sem iszom), és még több energiám is van.
Amióta elolvastam Dr. Buda László Mit üzen a tested? és Mit üzen a lelked? c. könyveit (még az előtt, hogy megtudtam, szuperérzékeny vagyok) sokkal jobban odafigyelek magamra. Beteg is alig voltam.
Nemrég hallottam valakitől (nem tudom, ő szuperérzékeny-e), hogy évekig okosórát hordott, és minden reggel leste, hány órát és hány percet aludt (7 óra és x perc), és ezen belül mely alvási fázisban mennyi időt töltött. Majd egyszer levette, és már 8 órát sikerült aludnia. Nagyon igaz, hogy a szervezetünktudja, mire van szüksége, úgyhogy nem kelek fel reggel ötkor, ha nem szükséges, és hétvégén addig alszom, ameddig akarok.
A pihenés nem azt jelenti, hogy egy lusta disznó vagyok, mert hogyan haladjak a dolgaimmal, ha lemerültem? Nagyon örülök, hogy egyre többen jönnek rá, hogy nem kell állandóan hajtani, ezerrel nyomni, mert akkor sem vagyok előrébb, és előbb-utóbb kikészülök.
A múltkor feljött egy YouTube-videó a következő címmel: Ha nem dolgozol meg keményen érte, meg sem érdemled!!!!!! Azonnal le is iratkoztam arról a csatornáról, és messziről kerülöm az ilyen jellegű tartalmakat.
Megvan a saját tempóm és módszerem, ami számomra tökéletesen működik. Pl. régen sem voltam gyorsolvasó, sőt, kifejezetten rosszul éreztem magam, amikor beszálltam a versenybe, hogy én is egy nap alatt elolvassak egy könyvet. Lehet, hogy nem két nap alatt olvasok el egyet, ám nagy valószínűséggel több dologra emlékszem belőle, mint a sprinter olvasó, mert jobban oda is figyelek rá. Pl. kinek tűnt fel, hogy az Emmában három szuperérzékeny is van (sőt, valószínűleg több is), és Jane Austen milyen jól bemutatja őket?
Nem kell mindent töviről hegyire megtervezni! Ó, te jóságos ég, hát, hogy lehet ilyet mondani? Így. Legyünk rugalmasak, bármikor változhat a forgatókönyv, és arra reagálni kell.
Bizonyos dolgokat megtervezek (pl. az adott héten miket szeretnék megcsinálni és hónapokra előre a verseket szoktam időzíteni, ám a héten is változtattam rajtuk), de már nincsenek hosszú olvasmánylistáim, hogy Ezeket tuti elolvasom ebben és ebben a sorrendben. Amikor ilyeneket gyártottam, mindig közbejött egy érzés, hogy inkább egy másik könyvet olvassak. Úgyhogy az intuícióm majd szépen megmondja, mit vegyek le legközelebb a polcról.
Ha már intuíció: hallgassak rá, mert tényleg segít.
A negatív érzéseknek is megvan a maguk szerepe, és hogy ezeket is elfogadtam és utat engedtem nekik, nagyon sokat segítettek abban, hogy elkezdjek gyógyulni. Nagyon sok mindent kisírtam magamból, mert a sírás tényleg gyógyít. Ráadásul a szuperérzékenyeknek alapvető szükségletük, hogy megélhessék az érzelmeiket.
Ehhez kapcsolódik, hogy nekem is vannak bizonyos igényeim, elvárásaim, így aki ezeket nem fogadja el: ¡Adiós! Megyek tovább. Ez az életem minden területére igaz.
Ó, én mindig a legjobb bánásmódot érdemlem, mert mással be sem érem.
Ez pedig nem egyenlő a nagyképűséggel, csak megtanultam értékelni magam.
Nem mutatom magam kevesebbnek, nem butítom le magam többé senki kedvéért. És nahát: vannak, akik így is elfogadnak, ezért nyugodtan kijelenthetem, hogy ellenkező esetben sem én veszítek. Tudom, hogy valami vagy valaki sokkal jobb jön helyette. Ez mindig is így volt.
Amit mások maximalizmusnak látnak bennem, számomra természetes. Úgy vagyok összerakva, hogy képtelen vagyok fércmunkát végezni. Ha valamit csinálok, abba mindent beleadok, legyen az egy blogbejegyzés vagy egy prezentáció. Tisztában vagyok vele, hogy aki kevesebbel is beéri, annak nagyon ijesztő ezzel a hozzáállással találkozni. 👻 Főleg, ha hozzáteszem, hogy az, amit lát, annak a létrehozása számomra játék (értsd. szórakoztató) volt. Emellett pedig tisztában vagyok azzal is, mennyi mindent nem tudok még.
A lelkesedésem már annyiszor vitt előre, akkor is, amikor mások nem nézték volna ki belőlem, hogy képes vagyok valamire, vagy épp kinevettek. Ezért is tartom meg inkább magamnak, hogy éppen mivel foglalkozom, ill. csak nagyon kevesekkel osztom meg.
Mindehhez erre volt szükségem (ez az egyik kedvenc témám is, mert tudom, hogy rengetegen küszködnek vele):
Bármit teszek, vagy nem teszek, valaki ítélkezni fog felettem: véleményt, kritikát mond rólam. Mindig akad valaki, akinek nem tetszem (a külsőm, ahogy beszélek, amit csinálok vagy éppen nem csinálok), dilisnek fog tartani és/vagy nem érti meg, hogy mit is jelent a szuperérzékenység. Az ő véleménye nem az én véleményem. Hogy erre hogyan reagálok, az már valóban az én dolgom. Természetesen az építő visszajelzéseken mindig elgondolkodom, levonom a következtetéseket és tanulok belőlük. Ám vannak emberek, akik kéretlenül osztják az észt, és meg sem kérdezik: És te mit akarsz? Téged mi érdekel? Neked mi a fontos? Az ilyen - nem feltétlenül tudatosan bántó - megjegyzések, beszólások régen nagyon rosszul estek, ma már el tudom engedni őket a fülem mellett. Megtanultam, hogy aki mondja, valójában nincs tudatában annak, hogy mit beszél. Ellenkező esetben nem mondana ilyeneket.
Emlékeztetőül: Ki ismer engem a legjobban? Valaki más? Vagy én?
Már nincs szükségem külső validációra, hogy valaki folyamatosan (és lehetőleg azonnal) visszajelezze, milyen ügyes/okos kislány vagyok, mert... Természetesen jólesik, ha valaki megdicséri a munkám, ha látja, hogy magasra tettem a lécet és meg is ugrottam, de már nincs belül űr bennem. (Ezt is egy szuperérzékenytől tanultam.) Tudom, hogy amit csinálok, az jó, és azért csinálom, mert szeretem csinálni, és ha valahol valamit megosztok, az azért van, mert fontosnak tartom, és nem az hajt, hogy Vajon hány like-ot/kedvencelést kapok?Vajon hányan nézik meg? Juj, remélem, nagyon sokat és sokan, mert kicsi vagyok, éhes vagyok, Vuk vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának, mert a bányászbéka alatt van az önbizalma és nagyon súlyos megfelelési kényszerben szenved, mert azt sem tudja, kiis ő valójában.
Mióta megtanultam szeretni magam és elfogadtam magam minden jó és rossz tulajdonságommal együtt, már nem kritizálom magam, és másokat sem. Nincs önostorozás, nem bántom magam, és bár ugyanúgy mindent észreveszek, és sokszor jelzem is a hibát, de nem ítélem el miatta vagy más (a viselkedése, a külseje, az életmódja) miatt a másikat.
Ha mégis felbukkan egy ítélkező gondolat, akkor felteszem magamnak a kérdést: Andrea, mit látsz benne, ami benned is megvan? Vagy csak emlékeztet a korábbi önmagamra, amikor még én is olyan voltam.
A múltkor sikerült - gyalog - eltévednem, és először egy arra járótól kértem útba igazítást, majd rájöttem, hogy megint a rossz irányba indultam. Előtte megnéztem a Google Térképen, merre kell mennem, de más a térkép és más a valóság. Elővettem a telefonom, és - mint annak idején a Legyen Önis milliomos!-ban - kértem egy telefonos segítséget. Felhívtam, ahova mentem, elmondtam, hol vagyok és kiderült, hogy vissza kell fordulnom. Odataláltam, nem estem egy pillanatra sem kétségbe, és akivel beszéltem, ő sem nézett idiótának miatta. Tényleg. Szuperérzékeny vagyok, tehát megéreztem volna. Újra felfedeztem, hogy stresszhelyzetben milyen nyugodt tudok maradni és nem vesztem el a fejem.
Hiába tudja valaki, hogy zavarnak bizonyos dolgok, attól ugyanúgy csapkodni fogja az ajtót, hangosan csörömpöl evés közben az evőeszközökkel stb. Ezeket már elengedem és másra fordítom a figyelmem.
Tavaly júliusban az egyik kedvenc pszichológusom a következő félévi terveiről mesélt egy videóban, és megemlítette, hogy igen, ő is szeretne x könyvet elolvasni, de van más célja is: szeretne jobb emberlenni. Ahogy ezt kimondta, azonnal az jutott eszembe, hogy: Te szeretnél jobb ember lenni? Hiszen annyira jó és kedves vagy, annyira sugárzik Rólad. Ezen is elgondolkodtam, és arra jutottam, mennyire inspiráló számomra ez a kijelentése, és ehhez kapcsolódik az idei évem szava is:
A fejlődés nagyon fájdalmas és időigényes, de egyetlen pillanatát sem bánom.
Évekkel ezelőtt megvettem és elolvastam néhány pszichológiai könyvet, írtam is róluk, osztottam az észt, hogy mi mindenben segíthetnek - aztán szépen megfeledkeztem róluk. Majd eljött a pillanat, amikor szembenéztem önmagammal, a helyzetemmel, és beláttam, hogy változtatni kell. Mert csak egyetlen embert tudok megváltoztatni: önmagam, így elindultam pici lépésekkel egy úton, ami idáig vezetett. Éppen ezért teljesen rendben van, hogy túlnövök másokon, akik nem hajlandóak erre (ők azt az utat választották), és akit ez zavar - non è il mio problema.
Arra gondoltam, írás közben átnézem az idei bejegyzéseim, és minden hónapból kiválasztom azt az egy, esetleg két könyvet, melyek a legtöbbet adták akkor, és ma is nagy hatással vannak rám.
Nem gyűjtöm össze őket fizikailag egy kupacban, hogy lefotózzam, csak a borítójukat hozom, és egy-két mondatban leírom, most visszagondolva, miért lettek számomra fontosak.
Idén nagyon sok újraolvasásom volt, nem számoltam meg, hány, így azt sem tudom, hány eddig olvasatlan könyvvel gyarapodott az olvasmánylistámon szereplő művek száma, mert nem érdekel. Nem versenyzem másokkal, akik idén 100, 150 meg 200 és még több könyvet olvastak. Mert megtanultam saját magamra figyelni, arra koncentráltam, nekem mi a jó, és nem azt, hogy mások szerint mi az.
Az idei évem (is) az önismeret és az önfejlesztés jegyében telt, ez világosan kiderül az idén olvasott könyveket nézve is, hiszen jelentős részük ezzel a témával foglalkozik. De ugyanúgy felfedeztem hasonló elemeket az irodalmi művekben is.
Mivel a bejegyzések mindig az olvasást követően születnek, így van, hogy egy-egy könyvet még az előző hónapban fejeztem be, és csak ezt követően írtam róla. A válogatásban az olvasás hónapját veszem figyelembe.
Úgyhogy térjünk át most az idei év legjobb könyveire, és majd összegyűjtöm a számomra legkevésbé jókat is.
2023 legjobbjai:
Januárban fejeztem be a még 2022 decemberében elkezdett Clarissa Pinkola Estés Farkasokkal futó asszonyok c. könyvét, melyből rengeteget tanultam, és nagyon sok mindent átgondoltam és megértettem önmagammal kapcsolatban. Volt, hogy többször is elővettem és kinyitottam egy-egy bejelölt oldalnál, és mindig találtam benne valamit, amit akkor nagyon jó volt újraolvasni.
Nagyon sokan nem ismerik ezt a könyvet, és valószínűleg Isadora Duncant sem, pedig egy nem mindennapi nő volt. Számomra nagyon inspiráló a személyisége (akkor is, ha nem minden döntésével értek egyet, de így van ez jól), méghozzá olyannyira, hogy egy töltelékbejegyzés is született, melyben Isadora gondolatai közül válogattam.
Márciusban három nagyon is fontos könyvet olvastam, ill. fejeztem be, és mindegyiküknek itt a helye. Ráadásul mindhárom egy-egy újraolvasás volt.
Hermann Hesse Sziddhártája amennyire rövid, annyira elgondolkodtató. Ezt a könyvet is alaposan kidekoráltam oldaljelölőkkel, és egyet-kettőt a határidőnaplómba is beírtam az idézetek közül, hogy emlékezzem rájuk.
Majd jött Boldizsár Ildikó Életválságok c. kötete, melyet ezúttal szépen beosztottam. Nem rohantam végig rajta, hanem valóban teljesen odafigyeltem rá. Nagyon fontos dolgokra hívja fel a figyelmet, pl. arra, hogy a mesék nem csak gyerekeknek valók. Nagyon sokat segített az utamon.
Ekkoriban már nagyon elgondolkodtam valamin, megszületett a fejemben egy gondolat, hogy változtatnom kell, és van a regényben egy idézet, ami nálam is betalált, és megadta a végső lökést az elhatározásomhoz.
Április legjobbja ismét két újraolvasás lett: egyikük Alice Hoffman regénye, az Átkozott boszorkák. Előbb újra megnéztem a filmet, majd elővettem a könyvet, és ebben is nem egy kérdésemre választ kaptam. Ráadásul felfedeztem, hogy sok mindenben hasonlítok az Owens család nőtagjaihoz .
A másik pedig Hermann Hessétől a Demian, melyről májusban született bejegyzés. Hesse regénye arról szól, hogyan találhatjuk meg önmagunkat. Tudom, ez most nagyon népszerű téma, de a saját tapasztalatomból tudom, mennyire fontos. És ez a könyv tényleg segít benne.
A Demian után pedig pszichológiával foglalkozó könyveket is olvastam. Woo-kyoung Ahn Agyszerviz c. könyve nyolc gondolkodási torzításra hívta fel a figyelmem, és nagyon sokat segített, hogy még tudatosabb legyek.
Bernard Shaw egyik legismertebb színműve, a Pygmalion pedig emlékeztetett arra, hogy mindannyiunkban ott rejtőzik Doolittle kisasszony, hogy miben rejtőzik a különbség az egyes emberek között, és nem kell törődnöm azzal, aki nem törődik velem.
A június legjobbja címet egyértelműen Jean Shinoda Bolen Bennünk élő istennők c. kötete érdemelte ki, aki a görög mitológiát és a pszichológiát (a jungiánus analitikát) ötvözte, és biztosított róla, hogy teljesen rendben van, hogy ilyen komplex személyiséggel rendelkezem. Micsoda meglepetés, hogy a legdominánsabb istennőm: Athéné. 😁
Júliusban újraolvastam Richard Maltby Jr. Beatrix Potter élete c. könyvét, mely szintén nagyon inspiráló. A szerelem 40 szabályához hasonlóan emlékeztet arra, hogy semmi sincs korhoz kötve, és hozzáteszem, hogy nemhez sem. Bármikor változtathatunk és megmutathatjuk magunkat a világnak, mert lesz(nek), aki(k)nek tetszeni fogunk.
Ezúton kérek elnézést Marianne-től és Mrs. Dashwoodtól, akiket korábban drámakirálynőknek neveztem, egyszerűen csak szuperérzékenyek, ahogyan én is. Így bagoly mondta verébnek, hogy nagyfejű.
Mindenképpen meg kell említenem Virginia Woolf esszéjeit, A pille halálát, melyből szintén nagyon sok gyönyörű és hasznos gondolattal gazdagodtam, amiket később felhasználhatok. Ráadásul két töltelékbejegyzés írására is ihlettek olvasás közben.
Augusztusban végre elolvastam Walter Tevistől A vezércselt, mely engem is felvillanyozott - csak másként, mint a legtöbb olvasót. A sorozatot azóta sem néztem meg és sakkozni sem tanultam meg még, de nagyon jó visszaemlékezni a regényre, vagy akár csak ránézni a polcomon.
Régóta kívánságlistás volt a katalán Jesús Moncada regénye, A folyók városa, mely az író szülővárosának évtizedeken hömpölygő történetét meséli el az ottaniak életével egyetemben. Nagyon szerettem a hangulatát és a szereplők sokszínűségét.
Szeptemberben Ady Endre tartotta bennem a lelket a Sápadt emberekkel, míg a Villette-tel szenvedtem. Továbbra is 😍.
Ady mellett, rajongásom másik tárgya, Molnár Ferenc segített Az ördöggel abban, hogy az olvasás ne csak szenvedést jelentsen a számomra .
Októberben született egy töltelékbejegyzés a Büszkeség és balítélet kapcsán, amit nagyon szerettem írni, és az egyetlen problémát az jelentette, mit hagyjak ki belőle. 😉 A regény idei újraolvasása volt az eddigi legszórakoztatóbb a számomra. A Miért?-re a válasz kiderül a töltelékbejegyzésből.
Szintén hasonló élményem volt Agatha Christie A harmadik lány c. krimijét olvasva. Tudom, hogy vannak, akik szerint unalmas és nem történik szinte semmi a regényben, én viszont remekül szórakoztam Poirot-n és Mrs. Ariadne Oliverön.
Novemberben felfedeztem azt a pszichológiai könyvet, melyet már pár éve olvastam, de ismét elővettem, és megállapítottam, hogy végre egy olyan mű, amely mindenki számára hasznosítható tanácsokkal lát el, és nem csak bizonyos típusú emberek profitálhatnak belőle. Ez volt Susan Davidtőlaz Érzelmi rugalmasság.
A másik kiemelkedő olvasmány pedig Modla Zsuzsanna első könyve, a Pokoli főnökök lett. Nagyon fontos dolgokra hívja fel a figyelmet, és mindenki számára tartogat hasznos gondolatokat.
Decemberben fejeztem be Lucy Maud Montgomery klasszikusát, az Anne otthonra talált, melyben szintén egy nagyon fontos felfedezésre jutottam.
Arra is rájöttem, hogy bár tanultam néhány hasznos dolgot az óvodában, de rengeteg olyan is van, amit ott véletlenül sem hoztak szóba. Így nem értek egyet Robert Fulghummal. És azt mondom, ha valaki azt állítja, hogy már mindent megtanultál az óvodában, ne higgy neki.
Látszik, hogy sokat foglalkoztam pszichológiával, ugyanis felfedeztem, hány és hány kognitív torzítással van tele minden idők egyik legnépszerűbb és legcsodálatosabbnak kikiáltott lányregénye, a Kisasszonyok.
A '80-as években pedig jó ötletnek tűnt a családon belüli erőszak és a gyermekbántalmazás népszerűsítése, ahogyan annak tanúja lehettem Sütő András Gyermekkorom tükörcserepei c. válogatásában.
Egyetlenegy sorozatot néztem meg idén: a BBC-s Értelem és érzelmet. Ez már nagy lépés, hiszen 2022-ben egyet sem.
Voltak év elején terveim, hogy ezt és ezt biztosan elolvasom, de ezek végül füstbe mentek, mert volt, hogy más jobban érdekelt. Ezek miatt egy cseppet sem érzem rosszul magam, hiszen megvárnak a polcomon.
Teljesítettem viszont a saját kihívásom, és az évszaknak megfelelően, elolvastam öt olyan könyvet, melyet valamikor abban az évszakban szereztem be. Ezek nagyon jó választásnak bizonyultak - kivéve Sütő András kötetét.
Elárulom: volt idén olyan nap, amikor csak egyetlenegy oldalt olvastam, mert csak annyira volt energiám aznap, és nincs lelkiismeret-furdalásom miatta.
Összességében nagyon jó könyveket olvastam, mellényúlások pedig bármikor előfordulhatnak.
2024-re a tízes kihívásom terveztem, ill. azt, hogy befejezem az idén elkezdett könyveim. Négyet viszek át 2024-re, ám ezek miatt sem ostorozom magam. Haladok velük a saját tempómban.
Ezt tegnap találtam a Pinteresten és nagyon inspiráló (a 20. nálam nem aktuális). Ráadásul van is rajta egy olyan dolog, amivel biztosan foglalkozni fogok jövőre is - az olvasás mellett.
Piszkozatban és már fejben is alakul 2024 első könyves bejegyzése, az első Vers hétfőn pedig éjfélre van időzítve.
Ilyen volt számomra mindenben 2023 (mert legyen elég az egyebekből annyi, amit megosztottam):
Az idei évet a blogban egy Nabokov-idézettel kezdtem, és bízom benne, hogy sikerült felismerni azt az egy napot, vagy inkább többet is, melyet csak nekünk tartogatott ez az év. Úgy gondolom, sikerrel jártam ebben is.
Idén ez a 126. bejegyzésem, melyben benne vannak a versek és a különféle töltelékbejegyzések is, melyek most sem arról szóltak, hogy mikor és miért fájt éppen a hajam.
Ám hogy valami menőt is írjak végre: vettem egy katicás tollat, amelyen ráadásul kékek a katicák és még virágok is vannak rajta! 😎
2024-ben pedig továbbra is ez marad az egyik kedvenc mottóm:
Végezetül - ahogy mondani szoktam:
Mindenből a legjobbat kívánom Neked 2024-ben is. 😘
És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
.jpg)
Bejegyzések
