Az 1490-es év, amelyben a gazdagságáról, győzelmeiről, művészetéről és fenséges épületeiről ismert gyönyörű város zavartalanul élvezi a béke és jólét áldásait. 

Felirat Ghirlandaio Az angyal megjelenik Zakariásnak című freskóján, a Santa Maria Novellában

A tartózkodó, illedelmes hölgy szinte bizonyosan kurtizán, aki a templomban teszi szemlére "portékáját". Ha elkap a vágy, hogy ajánlatot tegyünk, legyünk óvatosak!

(...)

   Az egyház erősen helyteleníti, hogy a kurtizánok a templomokat üzleti ügyeik  intézésre használják, annál inkább, mivel a módszer hihetetlenül sikeres. Nem véletlen, hogy sok templomban a férfiakat és a nőket elkülönítik egymástól - így van ez a dómban is, ahol rácsozat vagy durva anyagból készült függöny választja szét a nemeket. Az elkülönítés egyébként jelképes értelmet is hordoz, ugyanis a nők mindig a bal kéz felől eső, vagyis a gonosz oldalon ülnek. 

Sandro Botticelli: Fiatal nő (Simonetta Vespucci) portréja

Már ekkor is sok nő dolgozott, kivéve a kiváltságosokat, akik leginkább otthon töltötték a napjaikat, de őket is sok mindenből kizárták: nem vehettek részt a politikai életben, sőt még a vallási ünnepeken sem, bár az ablakból kihajolva nézhették a körmeneteket és a felvonulásokat. 

Emlékszem, hogy Dürrenmatt drámájának címével először az egyik Európa diákkönyvtáras könyvjelzőn találkoztam, és valamiért mindig is kíváncsi voltam erre a művére, mert milyen is lehet egy dráma, amelynek fizikusok a főszereplői? Ezért is jó, ha az ember lányának eszébe jut, hogy március 27-én ünnepeljük a Színházi világnapot, így a jeles nap alkalmából sikerült egy újabb hiányosságomat pótolni.
A fizikusok pedig nemcsak érdekes, de izgalmas és elgondolkodtató dráma is egyben.

A helyszínünk a Les Cerisiers magánszanatórium, és a két felvonás egyetlen novemberi estén játszódik. Az épület valójában egy villa, amely a főorvosnő (a későbbiekben Doktorkisasszony), Dr. Mathilde von Zahn családjáé volt egykor, aki az előkelő família utolsó sarjaként átalakíttatta.

Ebben a szárnyban csupán három beteg kapott helyet: három fizikus. Egyikük Newtonnak, a másikuk Einsteinnek képzeli magát, míg a harmadik, Möbius, akinek többször megjelent Salamon király.

Már a dráma kezdete is nagyon ígéretes, ugyanis aznap délután gyilkosság történt! Az egyik ápolónőt megfojtották, és miközben a detektívfelügyelő a doktorkisasszonyra vár, a főnővérrel beszélget. A doktorkisasszony éppen zongorán kíséri a hegedülő elkövetőt - Einsteint -, aki így nyugtatja meg magát a tette után.

Mivel egyikük sem áll továbbra sem rendelkezésére, a felügyelő Newtonnal kezd beszélgetni. Kiderül, hogy három hónapja is hasonló körülmények között gyilkoltak meg egy ápolónőt, a tettes pedig Newton volt. A fizikus emlékszik a történtekre, és meglepő dolgot árul el magáról a felügyelőnek.

Miután végre megjelenik a doktorkisasszony, a felügyelő közli vele, hogy a biztonsági rendszabályok nem megfelelőek, újakra van szükség, ezért az ügyész kezdeményezésére ezentúl csak férfi ápolókat alkalmazhatnak ebben a szárnyban.

A felügyelő távozását követően megérkezik Rose asszony - korábban Möbiusné - három fiával, és újdonsült férjével, a misszionáriussal, hogy ő és gyermekei elbúcsúzhassanak, mivel elköltöznek, és az új házasság miatt a továbbiakban már nem tudja fizetni a fizikus szanatóriumi díját.

ROSE ASSZONY       Hogy érzi magát az én kis Johann-Wilhelmem?
DOKTORKISASSZONY    (az irattartóban lapoz) Jó Möbiusunk nem javul, és nem romlik, Rose asszony. Begubózik a saját világába.
ROSE ASSZONY        Még most is azt képzeli, hogy Salamon király jelenik meg neki?
DOKTORKISASSZONY    Még most is.
ROSE MISSZIONÁRIUS    Szomorú, sajnálatos tévképzet.
DOKTORKISASSZONY     Az ön kemény ítélete kissé meglep, Rose misszionárius úr. Mint teológusnak mindig számolnia kellene a csoda lehetőségével.
ROSE MISSZIONÁRIUS    Természetesen - de nem egy elmebeteg esetében.

Azt hiszem, már ez is ígéretesen hangzik, azonban Dürrenmatt és a fizikusok további meglepetéseket tartogatnak.
A paradoxonokat felsorakoztató dráma a tudós és a hatalom (politika) felelősségét boncolgatja. Tehát nem kell megijedni, sem képletekkel, sem tudományos magyarázatokkal nincs teletűzdelve, hanem egy ma is nagyon aktuális kérdést feszeget. Megossza-e a tudós a felfedezését a világgal, ha azzal el lehet pusztítani a világot? Mire használ(hat)ja a hatalom a tudós felfedezését?

MÖBIUS   (feláll) Mindhárman fizikusok vagyunk. A döntés, amelyre elszánjuk magunkat, fizikusok döntése legyen. Tudományosan kell eljárnunk. Nem szabad, hogy a nézeteink befolyásoljanak! Csak logikai következtetések vezessenek. Meg kell találnunk az értelmes megoldást. Semmiféle gondolati tévedést nem engedhetünk meg magunknak, mert a hibás számítás katasztrófához vezethet. A kiindulópont világos. Mindhármunknak azonos cél lebeg a szeme előtt, csak a taktikánk különböző. A cél a fizika előrehaladása.

Az eddig olvasott Dürrenmatt-drámák is zseniálisak voltak, és ugyanezt mondhatom A fizikusokról is.  Amikor azt hittem, hogy mindent megtudtam, előállt egy akkora csavarral, hogy csak néztem, és mivel már elég későn olvastam, így ezt a részt másnap újraolvastam, hogy biztosan jól emlékszem-e?
De jól emlékeztem. Még az őrültekházában is érhetik meglepetések az embert. De vajon tényleg azok az őrültek, akik ott élnek? Valóban csak ott lehetünk szabadok?

Dürrenmatt drámái sem vesztenek az évek múlásával aktualitásukból, ma is ugyanúgy képesek gondolkodásra bírni a nézőt vagy az olvasót, mint a megírásukkor.

MÖBIUS (...) Csupán az őrültekházában vagyunk szabadok. Csak az őrültekházában szabad gondolkoznunk. Odakint a szabadságban a gondolataink robbanóanyagok.

Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok
Eredeti cím: Die Physiker
Ungvári Tamás színműfordításai - Drámák
Fordította: Ungvári Tamás
474 oldal (269 - 344.)
Scolar Kiadó, 2012
Eredeti ár: 4490 Ft
A dráma a MEK-ben, illetve megjelent az Európa Diákkönyvtár sorozatában is (A fizikusok - Öt modern dráma).

Almudena Grandes regénye legalább másfél éve várakozott a polcomon, pedig egyáltalán nem ijesztett meg sem a több mint egykilónyi tömege, sem a 23 és fél centis magassága. Mert tudom, van, aki már a látványától megretten, de számomra ez csak egy apróság volt, ezért úgy döntöttem, hogy decemberben a despacito lesz a jelszavam, és nem érdekel, meddig tart, végre elolvasom a Megdermedt szívet.

A regény cselekménye két szálon fut: az első a jelenben halad, és a narrátorunk, Álvaro, akit az apja, Julio Carrión temetésén ismerünk meg 2005 márciusában.
A másik szál a múltbeli eseményeket meséli el harmadik személyben, és ez a rafinált történetvezetés teszi lehetővé, hogy a regény egy pillanatig se legyen unalmas.

Álvaro az elhunyt Julio Carrión negyedik gyermeke (két bátyja, egy nővére és egy húga van), aki minden értelemben kilóg testvérei közül. Míg két bátyja apjukkal a családi vállalatnál dolgozik, ő fizikus lett, egyetemen tanít és kiállítást szervez, és az egyetlen az öt gyerek között, aki apjuk kiköpött mása. Aki nem ismeri őket, nem mondaná meg, hogy ő is a többiek testvére, annyira nem hasonlítanak egymásra.


Álvaro a temetésen is kilóg a sorból, a családjától távolabb áll, amikor a szűkkörű szertartáson megpillant egy ismeretlen nőt, aki csak neki tűnik fel. A temetés után is többször eszébe jut az ismeretlen, majd egy banki értesítésnek köszönhetően megismeri a nőt, Raquel Fernándezt, aki apja befektetéseit kezelte és a szeretője volt. Igen, nekem is szöget ütött a fejembe, hogy Julio Carrión 83 éves volt, Raquel pedig 35...

Az elhunyt apa jelentős örökséget hagyott gyermekeire, és számos titkot a múltjából. A mindig megnyerő, mindenkit elbűvölő Julio Carrión valódi énjét fia csak a halála után ismeri meg. Raquel Fernández pedig sok olyan dolgot tud a Carrión családról, amit eddig Álvaro nem is sejtett.
Álvaro és Raquel egymásba szeret - igen, ez úgy hangzik, mint egy szappanoperában, pedig egyáltalán nem az -, de a múltjukban rejtőző titkok súlya állandóan ott lebeg fölöttük.

Raquel emigráns családból származik, kommunista és republikánus nagyszülei a spanyol polgárháború idején voltak kénytelenek mindent maguk mögött hagyni és Franciaországba emigrálni, ott születtek a gyerekeik és az unokáik, de ők mindvégig megőrizték spanyol identitásukat. A család csak Franco halála után térhetett vissza Madridba, amikor Raquel még kislány volt.

A Franco-diktatúra viszont Julio Carrión számára kifejezetten kedvező volt: ekkor szerezte a vagyonát, mely most a gyermekeire száll.

A már említett múltbeli szálak ezeket az eseményeket beszélik el: megismerjük Raquel dédszüleit, majd nagyszüleit, szüleit és rokonaikat, Julio Carrión szüleit, illetve egy, a visszatérést követően Madridban tett látogatást, amely nem a várt eredménnyel járt Ignacio Fernández (Raquel nagypapája) számára és amelyre Raquel a mai napig emlékszik.

   - Mi történt, nagyapa? - merte végül megkérdezni, amikor már nyoma sem maradt a tölcsérnek a kezében, és a májusi levegő lágy vidámsága meg az emberek az utcán vigasztaló balzsamként hatottak elbizonytalanodott lelkére.
   - Hajaj! Ez egy hosszú mese. Nagyon hosszú és nagyon régi. Nem értenéd és ráadásul... Azt hiszem, nem lenne jó neked, ha tudnád.
   - Miért?
   Nagyapa ránézett, lassan, átható tekintettel, egyenesen a szemébe, az ő nyolcéves kislánylelkének legmélyére, és Raquel úgy sejtette, hogy soha nem fog válaszolni erre a kérdésre, de tévedett.
   - Hát mert.... - Habozott kicsit. - Visszajöttünk Spanyolországba, nem? És az lenne az ésszerű... Ha minden jól megy, te örökre itt fogsz élni. És ha itt akarsz élni, akkor vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Sőt, jobb nem érteni...

Mindez pedig alaposan felkavarja mindkettejük életét, főleg az Álvaróét, aki eddig boldogan élt a feleségével és a kisfiukkal:

    - Senki sem morbid, amíg oka nem lesz rá, hogy az legyen - szakított most félbe ő sztentori hangon zengve, mint aki ítéletet hirdet. - Mégis egy dologban igazat adok neked, Álvaro. Mindaz, amit elmeséltél, nagyon-nagyon furcsa. Nemcsak ez a nő, hanem minden, ami a temetésen történt, a levél, a látogatás a bankban... Nem tudom, hogy fejezzem ki, de... nem illik hozzád. Nem összeegyeztethető azzal, ami te vagy, ami az életed, nem is tudom, nagyon furcsa, és veled nem szoktak furcsa dolgok történni. Nem igaz? Te vagy az az ember, akivel soha nem történik semmi, kivéve a többé-kevésbé betervezett dolgokat, az az ember, aki el sem tudja képzelni ezt a lehetőséget, soha nem veszted el a fejed, már sokszor beszélgettünk erről. Persze világos, hogy bizonyos eseményeket nem mi választunk (...), de ennyi véletlen egyszerre... és te a kellős közepében... Különös, de ez a történet nem lepne meg annyira, ha valaki más mesélné, valaki, aki kevésbé megfontolt ember, nem olyan kiegyensúlyozott, mint te, nem olyan tiszta gondolkodású, vagy csak ingatagabb. Nem lepődnék meg rajta annyira, ha velem történne, mert kéthetente tele lesz a tököm mindennel, a lakásommal, a feleségemmel, a munkámmal, az egyetemmel, az egész kibaszott életemmel. De hogy veled történjen? Másrészt az is igaz, hogy téged szinte mindenki másnál jobban ismerlek, és ezért hát már mondtam az elején, hogy nem fogom tudni megmagyarázni, de... Egyszerűen nem illik hozzád, ha érted, mire gondolok.
   - Igen, igen, értem. Ráadásul igazad van, nem illik hozzám.
   - Mégis megtörtént veled. 

Aki esetleg a jobb oldali bemutatkozásomra pillant, rögtön egy Tennessee Williams-idézettel találkozik. Nem véletlenül esett a választásom éppen erre, ugyanis amikor a drámáit olvastam, azonnal bekerült a kedvenceim közé. Ám akkor azokról sem írtam.
Tavasszal viszont többször "összefutottam" Tennessee Williamsszel és A tetovált rózsával az interneten, így ideje volt, hogy elolvassam, most pedig újraolvassam ezt a nálunk kevésbé ismert művét.
Ezért is örültem annak idején, amikor megláttam, hogy a Scolar Kiadó az Ungvári Tamás színműfordításai sorozatának Drámák kötetébe A tetovált rózsa is bekerült.

A helyszín egy, az USA déli részén található, olaszok lakta kisváros. Itt él Serafina, a szicíliai bevándorló és varrónő, a 12 éves lányával, Rosával és a férjével, a teherautó-sofőr Rosario Delle Rosával.
Serafina büszke arra, hogy férjével a házasságuk óta felhőtlen a boldogságuk - minden értelemben.

Stefano Benni a Gyorslábú Achille első fejezetével meggyőzött, így már akkor beszereztem a magyarul megjelent másik regényét is, mert biztos voltam benne, hogy ebben sem fogok csalódni. Rögtön meg is ragadom az alkalmat, hogy elmondjam, az olvasás egyetlen pillanata alatt sem jutott eszembe összehasonlítani a két regényt, hiszen teljesen más a két történet, a közös bennük csupán az író személye, a humor és a társadalomkritika.

Margherita majdnem tizenöt éves és - ahogyan ő fogalmaz -  egy cseppet túlsúlyos lány. Szereti a könyveket és a természetet, és ismeri a réten élő titokzatos Porlányka történetét, aki az őrangyala.
Egyébként tipikus kamaszlány, rossz költőnek készül, szeret rossz verseket faragni, regényeket kitalálni, melyekről úgy beszél, mintha olvasta volna őket, könyvek első mondatait kiötölni, valamint van egy fajtiszta keverék kutyája, aki a Szundi névre hallgat.

Nem mindennapi családjával a városon kívül él. Apja, Fausto immáron nyugdíjas és imád mindent megjavítani. Anyja, Emma is otthon van, virtuális cigarettákat szív, szenvedélye a főzés mellett (ő is az újrahasznosítás híve) az Eternal Love című szappanopera, melynek egyetlen részét sem mulasztja el és előszeretettel idéz is belőle.
Bátyja, a tizennyolc éves Giacinto megrögzött focidrukker. Egyébként olyan, mint Margherita, csak hülyében. Öccse, a tizenkét éves Erminio - akit csak Hérakleitosznak szólítanak - feltaláló és szerelmes a matek tanárnőjébe.
Végül, de nem utolsósorban, a padláson él a nagyapja, aki szellemekkel tangózik, lejárt élelmiszerekkel és mindenféle evésre nem ajánlott dologgal tartósítja magát és távcsövével tartja szemmel a környéket.

A kis család éli a megszokott életét, míg egy nap fel nem húznak a mellettük lévő réten egy nagy fekete kockát, melybe a lakók is megérkeznek, és teljesen felforgatják Margheritáék életét.

A családfő, Frido állítólag üzletember, a feleség, Lenora tipikusan az a nő, aki számára minden a külcsín, lányuk; Labella tizenéves kis vamp, akibe Giacinto rögtön belezúg és van egy Görcs nevű őrző-védő kutyájuk. Illetve még egy Angelo nevű fiuk is, akiről nem szívesen beszélnek, ám Margherita megismerkedik vele.

Kinyílt az ajtó, és sorban beléptek.
Egy rágógumibuborék, melyet Labella követett térdénél szakadt farmerben és alaposan kivágott arany topban.
Egy Fais-mois du mal illatfelhő, benne Lenora asszonnyal, barackszínű kosztümben, hamis mellekkel és igazi ékszerekkel.
Frido doktor, a felfuvalkodott hólyag festett hajjal, szintetikus mosollyal és egy csokor fehér rózsával, a mama kedvenc virágával.

Az új szomszédok hatására Margherita családtagjai teljesen megőrülnek: apja már nem szerel meg semmit, anyja teljesen Lenora hatása alá kerül, aki meggyőzi őket, hogy nekik is feltétlenül szükségük van a levegő biobonifikálóra, melyhez most egy hatalmas plazmatévé is jár, amin Emma végre életnagyságban nézheti az Eternal Love szereplőit.
Giacintót olyannyira megszédíti Labella, hogy ezentúl a rivális focicsapatnak drukkol. Ez pedig egy olasznál gyökeres változás, hiszen ők mindent lecserélhetnek (feleséget, vallást stb.), de a focicsapat kiválasztása életre szól. Giacinto számára mégsem. Hérakleitosz pedig teljesen a Fridótól kapott legújabb videojáték rabja lesz. Sőt, még Szundit is lenyűgözi Görcs méretes kakája. Egyedül Margherita sejti, hogy valami nincs rendben, és nyomozásba kezd.

A nagypapa az ágyon ült, és köhögött.
- Átkozottak - kezdte -, ez a bioszarság levegő megöl engem. Nem érzed, hogy atombombabűzt áraszt?
- De igen - feleltem. - A rétet megtisztították, rovartani tömegmészárlást okozva. Viszont mi van veled, nagypapa? Tiszta sárga vagy.
- Megittam fél liter benzint - vigyorgott elégedetten. - Ha elérem az egy litert, biztos hogy nem tudnak többé megmérgezni kipufogógázzal.

Majdnem elsírtam magam. Észrevette, és megölelt. Éreztem, hogy belső harc dúl benne jó és rossz között, Fais-mois du mal parfüm és leveskocka között, fasírt és mirelit, egy Mary Lou és egy Vanessa között.
- Ne haragudj . mondta, és hirtelen leült, mintha megszédült volna. - Nem tudom, mi történik, túl sok az újdonság. Fausto nem hajlandó megszerelni a mosógépet, és nem tudom, mivel pakolja tele a garázst. Giacinto elvesztette a fejét e miatt a lány miatt. (...) Én csak viszem a házat. Egy kuponnyi örömöm sem maradt. Muszáj... Muszáj jó háziasszonynak, jó anyának és jó nőnek lennem, érted?
- Te te vagy, mama.
- De a szomszédok néznek, a külcsín fontos, és a frizura is - meresztgette a szemét -, mert ahogy Mary Lou mondja a száztizenkettedik részben: azok vagyunk, aminek látszunk.
- Viszont ahogy Robin mondja három résszel később: nem mindig látszunk annak, aminek hisszük.
- Ó, Margherita, miért vagy te ilyen intelligens?

Stefano Benni ben most sem csalódtam. Imádtam Margheritát, mert nagyon szeretem azokat az embereket, akik képesek önmagukat is kritizálni és kívülről látni, nem csak másokat. Margherita pedig egy ilyen lány. Mellette még okos és találékony is.
Az új szomszédokkal együtt pedig Margheritáék életébe is alaposan beleszól a fogyasztói társadalom mindenhatósága. Ha nem ezt veszed meg, nem is létezel, E nélkül nem is élhetsz és hasonló "üzenetek" formájában, melyekkel Lenora és Frido bombázza a szülőket.

Nagyon jól szórakoztam a Margherita családtagjain, főleg a nagypapa történetein és Giacinto próbálkozásain, hogy Labellát meghódítsa, aki viszont figyelemre is alig méltatja, miközben a többi imádójával van elfoglalva. Egyébként meg egy hülye kis liba, aki először Margherita nevét sem tudja megjegyezni.

Stefano Benni ezúttal is jó adag társadalomkritikával szolgál és újfent fontos dolgokra hívja fel az olvasó figyelmét. De mindezt most is humorosan és szórakoztatóan tálalja.
Megtanultam a Vokaku szót, amit azt hiszem, én is használni fogok, ahogy Margherita.
A könyv nagy részét egyébként is vigyorogva olvastam, és bár a befejezés meglepett, mégis jónak éreztem. Mert így is lehet. Szándékosan nem is árulok el többet.

Mindig ez van: hogy elpusztíts egyetlen rosszat, kicsinálsz ezer másikat, akiknek semmihez semmi köze.

Így el is fogytak a magyarul megjelent Stefano Benni-regények, kivéve a Meséld újra! sorozatba írt kötetét, úgyhogy lassan ideje lesz szétnézni az olasz nyelvű művei között.

SZERET, NEM SZERET

Ha az őrületbe kerget,
Hogy szerelmed bizonytalan,
Válassz százszorszépet,
Melynek egy szirma van.

Stefano Benni: Margherita Dolcevita
Fordította: Nádor Zsófia
256 oldal
Scolar Kiadó, 2015
2950 Ft - a nyári akciókban ennek töredékéért még beszerezhető

Annak idején nagyon szerettem a görög és a római mitológiát - bár az Odüsszeiáért már kevésbé rajongtam - , így nem lett volna meglepő, ha négy éve már lecsaptam volna Stefano Benni első magyarul megjelent regényére. Ráadásul még olasz is. De mégsem így lett.
Aztán nemrég felfedeztem a nagy nyári leárazás közepette, meg is rendeltem, és kíváncsian vártam, mi fog ebből kisülni.

Odüsszeuszunk, Ullise (a barátainak Lello) Isolani egy kis és veszteséges kiadóban dolgozik szerkesztőként, idejét főleg gépiratok (mivel már senki sem ír könyvet kézzel) olvasásával tölti. Emellett főnöke írókat hívogattat Lellóval telefonon, mivel egy különleges kiadványhoz szeretne tőlük előszót kicsikarni, az írók azonban vele már nem állnak szóba.
Ulisse pékinszomniában szenved: éjszaka nem tud aludni, ellenben nappal bárhol képes elbóbiskolni és ilyenkor szürreális álmai vannak.

Egy nap különös levelet kap egy Achille nevű férfitól, aki arra kéri, hogy a megadott napon és a megadott időben, de csakis akkor, hívja fel.
Hősünk meg is teszi, és a hívást követően egyre kíváncsibb lesz a titokzatos Achillére, akit ezt követően meg is látogat.

Lello életét a kiadóban dolgozó szépséges szirén, Circe és főnöke, Valerio (akit csak Vulcanusnak hívnak a kitörései miatt) mellett, a gépiratok miniatűr szerzői - köztük Virgilio Colantuono professzor - és barátnője, a tipikus latin-amerikai szépség, Pilar is bonyolítja. Pilar egy nagy bevásárlóközpontban dolgozik, hogy előteremtse a tandíjra valót, de a 2000-es évek eleji gazdasági válság miatt ő is az elbocsátottak listájára kerül. Ebbe azonban a dolgozók nem nyugszanak bele, köztük Pilar sem.

Mi csak dolgozni akarunk.
– És a többi? Verselni, a természetet szemlélni, csermelyekben lúdként megmártózni, erdőkben fuvolázni, az semmi, disznók? – szólt Virgilio Colantuono.

Már az első oldalaktól imádtam ezt a könyvet! Stefano Benninek van egy sajátos stílusa, ami már ekkor megmutatkozott, és a továbbiakban sem kellett benne csalódnom. Olyan szavakkal találkoztam, mint  az öllelő (Lello mellékneve, akarom mondani állandó jelzője a leleményes mellett) és a sárkányhernyó (= autóbusz), de a liftet is csak szarkofágnak nevezi.

– Mennyit fizetnek?
– Nem sokat. De azt gyógyteában vagy végbélkúpban.
– Hogy mondta?
– Azt mondtam, ötszáz euró.

A tél tizenöt fajta új vírust hozott, és tizennyolc fajta új mobilt. A gazdaság fuldoklott.

Stefano Benni regénye mitológiai és szürreális elemekkel, humorral, társadalomkritikával, irodalmi utalásokkal és bravúros szójátékokkal tarkított nagy olasz valóság. De nyugodtan mondhatom, hogy a nagy valóság, mert számos elemét a világ bármely részén megtaláljuk. Olvasás közben volt, hogy felnevettem (lásd a fentebbi végbélkúpos idézetet) vagy jókat mosolyogtam az egyedi márkaneveken, melyek egyértelműen egy-egy nagy céget takarnak, de nem egyszer megtörtént, hogy a társadalombírálatait olvasva az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett.

De nem feledkezhetem meg az Ulisse-Achille szálról sem, amely az emberséget, a barátságot, mások elfogadását képviseli  rohanó, felszínes, ítélkező, anyagias, a másikat figyelembe nem vevő világunkban. Már csak emiatt is érdemes elolvasni a regényt, mert ilyenkor úgy érzem, a legpesszimistább ember is visszanyeri az emberekbe vetett bizalmát. Legalább az olvasás idejére.

Engem meggyőzött, biztosan ott lesz a helye az idei év legjobbjai között. Már be is szereztem a szerző másik magyarul megjelent regényét, a Margherita Dolcevitát is.
A regény fordítójának, Nádor Zsófiának pedig egyértelműen kijár a Bravissima!, mert - nem ismerem az eredeti szöveget - zseniálisan ültette át magyarra a regényt.

Miért követjük olyan gyakran azt, ami messze visz a vágyainktól? gondolta. Beletörődünk a napi vitákba, tudatában annak, hogy szűkösek, mégis mindenki szomját oltja velük. Nyomába szegődünk a pletykának, hogy kibogozzuk, pedig nem emlékszünk már, hogyan kezdődött, locsogunk azokról, akik a fényképen a feljebbvaló lábai elé tódulnak. És mindenfelé akad, aki dolgozik, tanul, olyan eszméket ápol, melyek ezerszer tovább tartanak majd, mint egy tévés vagy újságbeli ismertség villanása. De mindannyian gyakran a villanást választjuk a türelmes reménykedés helyett. Csak mikor elveszítjük ezeket az embereket, a magvak, az eszmék, a szavak rejtett kertjének őrzőit, csak akkor vesszük észre, hogy nem hallgattuk őket eleget.

Stefano Benni: Gyorslábú Achille
Eredeti cím: Achille piè veloce
Fordította: Nádor Zsófia
296 oldal
Scolar Kiadó, 2013
2950 Ft - több helyen most ennek a töredékéért beszerezhető

A középkori művészet a klasszikus motívumokat keresztény témákhoz alkalmazta, az ókori témák ezzel szemben korabeli, középkori köntösben jelentek meg. A klasszikus forma- és témaválasztás a reneszánszban talált ismét egymásra, amikor az ókori témák antik formanyelven fogalmazódtak meg. Ugyanakkor a klasszikus témák és motívumok újbóli találkozása nem egyszerűen múltba fordulást jelentett. A változó ízlés új formavilágot igényelt, amely stílusában és ikonográfiájában mind az ókoritól, mind a középkoritól különbözött, noha mindkettőhöz kötődött. Ez tehát a reneszánsz művészet valódi jelentése és szerepe.

Ígéretemhez híven, idén előtérbe kerülnek a művészettel kapcsolatos könyvek is. Rögtön az első, a reneszánsz kor 20 képét hivatott bemutatni. A könyv szerzője a Sussexi Egyetemen tanít, így biztosak lehetünk abban, hogy pontos információk birtokába jutunk, ha kezünkbe vesszük ezt a gyönyörűséget, ami tipikusan azok közé a könyvek közé sorolható, amit még nagyobb odafigyeléssel lapozgat az ember. Természetesen a 20 kép kiválasztása szubjektív alapon történt, azonban 20 olyan festőtől (és nemcsak itáliaitól), akik valóban meghatározó alakjai voltak a reneszánsznak, és hatásuk később is rányomta bélyegét a művészetre.

1992-ben Aliide Truu nyugat-észtországi háza udvarán egy fiatal lányt talál. A lány testén verés nyomai látszódnak, nincs cipője, csak fekszik a földön. Az idős nő beviszi a házba és beszéltetni kezdi. Hamarosan kiderül, milyen rokoni kapcsolatban áll egymással ez a két nő és mennyi közös pont van az életükben.

Az egyensúly a lényeg, magyarázta Roland. Egymás megismerése, az, hogy kitárulkozunk a másik ember előtt. És figyelmeztetett arra, nehogy a magam története egy másik emberről szóljon, és ne rólam.

 Aznap este beköltözött hozzám, tizenkét közepes méretű kartondoboz és egy krémsárga komód társaságában.

Ennél a mondatnál rögtön eszembe jutott a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt c. film. Marianne  emlékeztet a filmbeli Andie-re, ugyanis szinte ugyanazt csinálja, mint ő: folyamatosan beavatkozik a férfi életébe (az sem mindegy milyen úszószemüveget vesz), szervezkedik és folyamatosan csacsog. Hősünk amikor kezdi megunni mindezt, leugrik az uszodába, vagy egyszerűen elalszik.  Azonban  egy nap lapátra kerül a munkahelyén, így a pár európai utazásra indul. Marianne egy olyan helyre szeretne menni, ahol szívesen látják őket.

De létezik-e ilyen hely? Svédország, Dánia, Németország után végül Franciaországban kötnek ki és végre a lány is elégedett. Azonban a folyamatos összezördülések miatt, a férfi hazautazik, míg a nő újdonsült barátaiknál marad. Vajon mi lesz most?