Elég régen olvastam már Agatha Christie-t, úgyhogy ideje volt újra levennem valamit tőle a polcról. A harmadik lányt néhány éve már olvastam, ám csak nagy vonalakban emlékszem a történetre, és én is éppen egy Poirot-hoz hasonló időszakban voltam, így jobban nem is választhattam volna olvasmányt.
Hercule Poirot nemrég fejezte be a könyvét, melyben nagy írók detektívregényeit elemzi. A kötet immáron nyomdába került, melynek munkálatait szintén nyomon követte, és most a munka utáni pihenéssel tölti idejét. Csakhogy már éppen eleget pihent, ideje valami új dologba kezdeni! De mibe? Ezen töpreng reggelizés közben, amikor inasa, George, egy ifjú hölgyet jelent be, aki azt állítja, gyilkosságot követett el és beszélni szeretne a detektívvel.
Poirot bevezetteti a lányt, akiben mélységesen csalódik. Egy csinos lány helyett egy szutykos és slampos, zavarodott huszonévessel találja szemben magát, de ezt nem mutatja. Ráadásul a lány elbizonytalanodik, amikor meglátja Poirot-t, mert nem gondolta, hogy ilyen öreg, ezért otthagyja anélkül, hogy bármit is mondana neki.
Poirot mélyen megbántva érzi magát a megjegyzés miatt. Szerencsére régi barátnője, a krimiíró Mrs. Ariadne Oliver meghívja magához, hogy megvigasztalja, és közben kiderül, neki köszönhetően kereste fel a lány.
Szó szót követ, és megtudjuk, hogy Norma Restaricknak hívják, aki a harmadik lány. Poirot először nem érti, de Mrs. Oliver elmagyarázza neki: a mai lányok (a '60-as évek Londonjában járunk) szokása, hogy egyikük kivesz egy lakást és bérlőtársakat keres, hogy megosztozzanak a költségeken. Ha már ketten vannak, feladnak egy hirdetést, melyben harmadik, esetleg negyedik lányt keresnek. Így került Norma is Claudia és Frances mellé a szülői házból.
A családi otthonban Andrew Restarick (Norma apja) és új felesége, Mary mellett, velük él Norma apjának szenilis nagybátyja, aki annak idején Poirot-val is együtt dolgozott a háború alatt.
De hogy jön ide a gyilkosság? Nos, Norma semmire sem emlékszik, ráadásul a mostohaanyja, Mary nemrég kórházba került, mérgezés okozta a panaszait. Norma pedig gyűlöli Maryt. Lehet, hogy ő mérgezte meg? És vajon kit ölt meg?
Poirot fantáziáját rögtön beindítja a dolog, és nyomozásba kezd. Természetesen Mrs. Oliver sem tétlenkedik, ő is nyakába veszi a várost, és végre élesben is kipróbálja azt, amiről eddig csak a könyvei lapjain írt.
Emlékeztem, hogy vannak nagyon humoros részek a regényben, de hogy már az első két oldalt olvasva vigyorogni fogok, erre nem gondoltam. Ezt sokan nem fogják érteni, de teljesen magamra ismertem Monsieur Poirot-ban, a nagyképűséget leszámítva, úgyhogy térjünk vissza a könyvhöz.
Jó néhány regényt olvastam már a krimi nagyasszonyától, de talán ebben csillogtatja meg legjobban a humorát, kezdve Mrs. Oliver új frizurájával és tapétájával, ill. ahogyan követni kezdi az általa csak Pávának nevezett személyt.
Közben pedig számos titokra és összefüggésre is fokozatosan fény derül, hiszen Poirot mindig a rendszert keresi a dolgok közt:
Túl sokat tudok! - csattant fel magában Poirot. - Túl sokat tudok, mindenről és mindenkiről tudok valamit, de nem találom benne a rendszert! Az ismereteim fele lényegtelen! Rendszert akarok látni! Országomat egy rendszerért! - szakadt ki belőle végül teljes hangerővel.
Ehhez pedig segítőtársai is akadnak, köztük Mr. Goby, aki sosem néz senkinek a szemébe, hanem előszeretettel beszél egy-egy tárgyhoz, legyen szó a könyvesszekrényről vagy az elektromos radiátorról:
Mr. Goby továbblapozott jegyzetfüzetében, majd megfelelő beszélgetőpartner után nézett. Végül az elektromos radiátor mellett döntött.
Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy Poirot is ellent tud ám mondani magának, elvégre ő is egy két lábon járó ellentmondás:
Poirot nem az a típus volt, aki hagyja, hogy a megérzései elragadják. Nem hitt a megérzésekben, de érzései neki is voltak.
No, de kedves Monsieur Poirot hogy mondhat valaki ilyet Ni dominanciával?! Nagyon is hallgat Ön is az intuíciójára, csak nem tudja, hogy ő sugallja mindazt, ami alapján dönt és cselekszik. Ezért a megjegyzésért megérdemelné, hogy az Ni-a legalább fél éjszakán át ébren tartsa. Szerencsére később rájön, hogy hol kell keresnie a megoldást, és összeáll a kép.
Ahogyan már annyiszor írtam: Agatha Christie most sem okozott csalódást. Bár lassan haladtam a regénnyel (ennek egyéb oka volt, nem a könyv), mindvégig nagyon jól szórakoztam, és volt, amikor előbb kapcsoltam, mint Poirot! A harmadik lány egy picit más, mint a többi Agatha Christie-regény, mivel itt az elején még nem találkozunk gyilkossággal, helyette viszont kapunk egy (nagy) csipet humort és izgalomból is bőven jut az utolsó fejezetekbe is.
Miután a végére értem, úgy éreztem magam, mint Poirot, amikor a kezébe vette a saját könyvének egy példányát: kifejezetten elégedetten, eltekintve a tényleg hihetetlen mennyiségű nyomdahibától.
Valamikor nagyon régen a filmváltozatot is láttam, de most maradok a regénynél.
- Ne feledje, az öreg ember talán nem fut olyan gyorsan, de rengeteg élettapasztalat áll mögötte, amelyre építeni tud.
Többször belefutottam egy-egy cikkbe vagy pinbe, mely szerint Elizabeth Bennet is INFJ. Egyesek szerint egyáltalán nem az, és az internetes fórumokon is régóta vita tárgya.
A cikkekben pedig csak néhány dolgot említettek meg róla röviden, ezért:
Általánosan elismert igazság, hogy az ember, ha INFJ, okvetlenül szeret a dolgok végére járni.
Gondolom, Jane Austen sem haragudna meg ezért a kijelentésért (elvégre ő INTJ volt, és az igazság keresése az egyike a közös tulajdonságainknak), úgyhogy átkapcsoltam Poirot-ba (elvégre ő is INFJ), és a mostani újraolvasásom során ez volt a fő szempont: keressünk egyértelmű bizonyítékokat, melyeket idézetekkel támaszthatunk alá.
Ha még nem olvastad a regényt és nem szereted, ha valaki lelövi a poént, inkább ne olvasd tovább a bejegyzést.
Tehát, tedd félre a BBC sorozatát és Keira Knightleyt, ill. ha láttál más adaptációt, mert azt a Lizzyt vizsgáltam meg, akit Jane Austen alkotott meg, és nem azt, akit valamely rendező képzelt el az őt játszó színésznővel.
"Meg kell mondanom, mennyire imádom, milyen forrón szeretem magát."
Az, hogy Mr. Darcy INTJ, egyértelmű, és ebbe nem is megyek bele, írja ezt meg egy INTJ. Azt viszont elmondhatom, hogy a mostani olvasás során tökéletesen megértettem, mit miért tesz a regényben.
Mondhatnám azt, hogy mindenki Elizabeth Bennet akar lenni, és mivel mindenki INFJ akar lenni (ezzel angolul találkoztam már párszor, sőt vannak, akik nem is azok, csak INFJ-nek vallják magukat, ezért kering sok félreértés és hamis információ rólunk), kiderítem, mi az igazság.
Már látom is, amint valaki megszólal: Persze, hogy azt mondod, hogy ő is INFJ, mert te is az vagy, és csak Mr. Darcy miatt! Látod, ez is bizonyítja, hogy ehhez a személyiségtípushoz tartozom, mert ne feledd, hogy egyszerre vagyunk logikusak és érzők.
A bejegyzés megírásához segítségül hívom a regényt, az internetet és a saját tapasztalataimat.
Nehéz egyértelműen jobb vagy bal agyfélteke-használónak kategorizálni az INFJ-ket, mivel egyszerre, egyformán használják az agyuk mindkét felét. Az INFJ-k egyaránt kreatívok és felelősségteljesek, művésziek és logikusak, spirituálisok és tudományosak, intuitívak és analitikusak.
Másfél éve találkoztam az MBTI-jal (Myers-Briggs személyiségtípusok), konkrétan a YouTube feldobott egy videót, hogy: X jel, hogy INFJ vagy. Gondoltam, megnézem, és nagyon magamra ismertem. Kb. másnap felhozott egy másik hasonlót, csak INTJ-tulajdonságokkal. Ezt is megnéztem, itt is többször bólogattam, aztán volt egy-két olyan, amivel nem tudtam azonosulni, így kerestem egy tesztet. Sok kérdésest, nem csak kb. ötből állót, és egyértelmű INFJ-t hozott ki. Azóta beleástam magam a témába, magyar nyelvű tesztet is töltöttem ki, aztán újra a korábbi angol nyelvűt, majd egy újabb angolt és még mindig INFJ vagyok. Sőt, elmondhatom, hogy nagyon-nagyon az vagyok minden velejárójával együtt. Nagyon erős a logikus oldalam is, nagyon határozott és céltudatos vagyok, és aki csak ennyit lát belőlem, azt gondolhatja, hogy INTJ vagyok. Pedig nem.
Az A azt jelenti, hogy asszertív vagyok.
Közben rengeteg videót megnéztem a témában, cikkeket is olvastam és határozottan különbséget tudok tenni az INTJ és az INFJ személyiségtípus között, és értem is ezeket.
Szeretném az elején kiemelni, hogy az INFJ-ket szokása legextrovertáltabb introvertáltaknak nevezni, mellyel tökéletesen egyetértek. Ha valaki introvertált, nem azt jelenti, hogy állandóan otthon vagy a sarokban ül, hanem szeret társaságban lenni, de csak bizonyos ideig és utána el kell vonulnia, hogy töltődjön. Én mindig is ilyen voltam. Pl. főiskolás koromban kollégiumban laktam, és szinte minden este vagy én mentem valaki(k)hez, vagy hozzám/hozzánk jött(ek), és nagyon sokan ismertek. Általában csütörtökön jöttem haza, és vasárnap délutánig ki se mozdultam itthonról. Persze MSN-en iWiW-en, e-mailben ugyanúgy elértek, de nem 0-24-ben.
Rájöttem, hogy nagyon szeretek prezentálni, de nem azért, mert olyankor a középpontban lehetek, hanem, mert van valamilyen tudásom (= információm), amit másokkal is megoszthatok.
Az egyik korábbi munkahelyemen meglehetősen sokfelé jártam, és amikor nyáron volt 10 nap szabadságom, úgy jöttem haza, hogy most 10 napig a kapun kívül se megyek, és betartottam. Most is ilyen vagyok, és már tudom, miért.
A kognitív funkciókba nem mennék bele, mert aki nincs otthon a témában, nem fogja érteni, de lesz, ahol fontos szerepet kap, ott majd röviden elmagyarázom.
Mindezek ismerete nélkül, ha most épp ráérsz és elboldogulsz az angollal, ebből a videóból megtudod, mi a 8 alapvető különbség a két személyiségtípus között:
Azt azért megjegyezném, hogy az INFJ-k bár szeretnek szocializálódni, nem mindegy, hogy milyen az a társaság. Pl. a bájcsevejen (hogy vagy(tok)?, milyen az időjárás és ehhez hasonló témákon) szeretek gyorsan túlesni, és valami értelmesről beszélgetni. Ha viszont a másik ebben nem partner, akkor átkapcsolok INTJ-be. Ahogyan a kritikáknál is. Régen én is magamra vettem, de ma már megtanultam ezt is a helyén kezelni.
Elizabeth Bennetet rendszeresen ENFJ-nek titulálják, mert szerintük extrovertált. Meglátjuk.
Poirot-t azért is említettem a bejegyzés elején, mert amennyiben olvastál már egy-két történetet a kis belgával, ismered a módszerét: mindenkit kihallgat, ezek olyanok számára, mint a kirakós darabjai, amikből összerakja a nagy képet. Ez atipikus INFJ-gondolkodás.
Az én módszerem pedig az lesz, hogy hozok egy-egy jellemzőt, és hozzá egy-két idézetet, hogy megvizsgáljuk, mennyire egyeznek. Az angol szövegeket lefordítom, hogy ne kelljen szótároznod, ill. gondoltam a kevésbé jó angolosokra is. A kevésbé szalonképes részeken finomítottam kicsit.
Az idézetek Szenczi Miklós fordításai a MEK-ről, a saját, lazis (2004) példányom is ő fordította, melyben három könyvre és azon belül több fejezetre oszlik a regény. Az idézet után jelzem a helyét a regényben, hogy utánanézhess, ha érdekel.
Bizonyos képek minőségéért elnézést kérek, így bukkantam rájuk a Pinteresten vagy más oldalon.
A videóknál pedig jeleztem, hol található a fontos rész, hogy rögtön megtaláld.
Fontos tudni, hogy az INTJ-kkel együtt az INFJ-k a legellentmondásosabb személyiségtípusok.
Nézzük, milyen is Elizabeth Bennet:
- Az egyetlen csinos lány a teremben az, akivel te táncolsz - mondta Mr. Darcy, a legidősebb Miss Bennetre pillantva. - Ó! A legszebb teremtés, akit életemben láttam! De ott ül mögötted az egyik húga, nagyon csinos, s bizonyára igen kellemes leány. Hadd kérem meg a páromat, mutasson be téged. - Melyikre gondolsz? - kérdezte Darcy; megfordult, s egy pillanatra Elizabethre nézett; mikor azonban tekintetük találkozott, elfordította szemét, és hidegen ennyit mondott: - Megjárja; de nem elég csinos ahhoz, hogy engem kísértésbe ejtsen; olyan hangulatban pedig jelenleg nem vagyok, hogy a mellőzött fiatal hölgyeket felkaroljam. Legjobban teszed, ha visszatérsz a párodhoz, és mosolyaiban sütkérezel, mert rám hiába pazarolod az idődet. Mr. Bingley megfogadta a tanácsot, Mr. Darcy pedig továbbsétált. Elizabeth a helyén maradt, s nem mondhatni, hogy túlságosan barátságos érzéseket táplált iránta. De a történetet később jókedvűen, mosolyogva mesélte el barátnőinek, mert élénk, játékos kedélye volt, és minden nevetséges eset mulattatta.
(Első könyv - Harmadik fejezet)
Félreértések az INFJ-kről: Az INFJ-k általában bájosnak/kedvesnek és ártatlannak tűnnek, de ez nem mindig van így belül. Amint megismersz minket, rájössz, hogy különösen bátornak jellemeznek. Szeretünk nevetni és viccelni és másokat kizökkenteni a szerepükből.
- Ne lehetne rajta nevetni! - kiáltotta Elizabeth. - Ez ritka előny s remélem, ritka is marad, mert rengeteget veszítenék, ha sok ilyen ismerősöm volna. Nagyon szeretek nevetni.
(Első könyv - Tizenegyedik fejezet)
Kávé után Fitzwilliam ezredes emlékeztette Elizát ígéretére, hogy játszani fog neki, s Elizabeth azonnal leült a zongorához. Fitzwilliam odahúzott melléje egy széket. Lady Catherine meghallgatta egy dal felét, aztán tovább beszélgetett másik unokaöccsével, amíg Darcy ott nem hagyta, s a maga szokásos, megfontolt módján oda nem lépett a zongorához, úgy állva meg, hogy szemtől szembe láthassa a szép szereplő arcát. Elizabeth mindent megfigyelt, s mihelyt szünetet tarthatott a játékban, pajkos mosollyal fordult Darcy felé. - Ön talán rám akar ijeszteni, Mr. Darcy, azért állt ide ilyen ünnepélyesen? De én nem vagyok hajlandó megijedni, bármilyen jól játszik is a húga. Olyan makacs a természetem, hogy nem tűri az ijesztgetést, akárhogyan is próbálkoznak vele. Minél inkább meg akarnak félemlíteni, annál jobban nő a bátorságom.
(Második könyv - Nyolcadik fejezet)
Kikre is szokták mondani, hogy mindent és mindenkit megfigyelnek? Bizony, az INFJ-kre, és az előbb már olvashattad a pinen, hogy bátrak is vagyunk.
A regényben Elizabeth nem egyszer meglepi Mr. Darcyt és Lady Catherine-t a viselkedésével:
Néhány olasz dal után Miss Bingley egy vidám skót táncnótával élénkítette műsorát: Darcy, csakhamar Elizához lépett, ezekkel a szavakkal: - Nem volna kedve, Miss Bennet, felhasználni az alkalmat, hogy erre a dallamra táncoljon velem? Elizabeth elmosolyodott, de nem felelt. Darcy megismételte a kérdést, kissé meglepődve hallgatásán. - Ó! - mondta a leány. - Az előbb is jól hallottam, de nem tudtam hamarjában elhatározni, mit is válaszoljak. Ön természetesen azt várta, hogy igent mondjak, mert örült volna, ha lenézheti az ízlésemet; én viszont abban találok örömet, hogy meghiúsítom az ilyen terveket, és nem nyújtok célpontot a kiszámított megvetésnek. Elhatároztam tehát, hogy megmondom önnek: egyáltalán nem táncolok erre a dallamra - most pedig vessen meg, ha mer. - Igazán nem merem. Elizabeth azt hitte, hogy megsértette Darcyt, s most elbámult a fiatalember udvariasságán. De a lány modorában úgy keveredett a pajkosság és a báj, hogy viselkedésén alig lehetett megsértődni, Darcyt pedig nő még sohasem bűvölte így el. Érezte, hogy komoly veszélyben forogna, ha nem volna a lány mögött az a közönséges rokonság. (Első könyv - Tizedik fejezet)
A személyiségtípus, akire soha senki sincs felkészülve
- Szavamra - mondta Lady Catherine -, fiatal leány létére nagyon határozottan fejezi ki a véleményét. Mondja, kérem, hány éves? - Mivel három felnőtt húgom van - felelte Elizabeth mosolyogva -, ladységed nem kívánhatja tőlem, hogy bevalljam a koromat. Lady Catherine-t láthatólag elképesztette, hogy nem kapott egyenes választ, s Elizának az a gyanúja támadt, hogy ő az első, aki valaha tréfás hangot mert megütni ilyen méltóságteljes neveletlenséggel szemben.
(Második könyv - Hatodik fejezet)
Ez után az idézet után mondja még valaki, hogy Lizzy ENFJ és extrovertált:
Mikor azonban újra kezdődött a tánc, s Darcy visszajött, hogy Eliza kezét kérje, Charlotte nem állhatta meg, és suttogva figyelmeztette, hogy ne legyen ostoba: ha tetszik is neki Wickham, ne tegye magát kellemetlenné olyan ember szemében, aki tízszer előkelőbb nála. Elizabeth nem felelt, hanem elfoglalta helyét a párok között, elámulva a kitüntetésen, hogy szemtől szembe állhat Mr. Darcyval. Ugyanezt a meglepetést olvasta le szomszédnői arcáról. Egy darabig szótlanul álltak egymással szemben, s Elizabeth már-már azt hitte, hogy hallgatásuk a két tánc végéig fog tartani. Először úgy döntött, hogy nem töri meg a csendet, de hirtelen az jutott eszébe, hogy nagyobb büntetés táncosának, ha beszédre kényszeríti, s ezért valami futó megjegyzést tett a táncra. Darcy felelt, utána újra elhallgatott. Pár percnyi szünet után újból Eliza szólalt meg: - Most magán a sor, hogy mondjon valamit, Mr. Darcy. Én már beszéltem a táncról, ön talán a terem nagyságáról vagy a táncoló párok számáról közölhetné észrevételeit. Darcy elmosolyodott, s biztosította Elizát, hogy szívesen mond bármit, amit csak kíván tőle. - Rendben van, egyelőre beérem ezzel a válasszal is. Később talán majd megjegyzem, hogy a házibálok sokkal kellemesebbek, mint a nyilvános táncmulatság. De most már nyugodtan hallgathatunk. - Maga talán csak azért beszél tánc közben, mert ez a szokás? - Néha csak azért. Tudja, az embernek olykor szólni is kell valamit. Olyan furcsa lenne, ha ketten egy félórán át ki sem nyitnák a szájukat. De egyesek kedvéért úgy kellene vezetni a társalgást, hogy minél kevesebbet kelljen mondaniok. - Ebben az esetben saját érzéseit fejezi ki, vagy azt képzeli, hogy az enyéimnek ad hangot? - Mindkettőnk érzéseinek - felelte Elizabeth hamiskás mosollyal -, mert úgy vettem észre, hogy gondolkodásmódunkban sok a hasonlóság. Mindketten magányos, hallgatag természetűek vagyunk, nem szeretünk beszélni, csak akkor, ha olyat mondhatunk, amin elámul az egész terem, s amit magvas szállóigeként az utókorra lehet hagyományozni.
(Első könyv - Tizennyolcadik fejezet)
Amikor ezt a részt olvastam, olyan jót nevettem, mert eszembe jutott egy cikk az Ni-ról (introvertált intuíció, picit bővebben a következő idézet után), amelyben arról is írnak, hogy az introvertált intuitívak, ha beszélnek, mindig meghallgatják őket, mert nem beszélnek sokat, de ha megszólalnak, akkor valami fontosat mondanak. Ezen el is gondolkodtam, és rájöttem, hogy nekem is sok ilyen tapasztalatom van. Elizabeth Bennet erre már 210 éve rájött, ahogy erre is:
Még hozzátenném az ENFJ-re szavazóknak, hogy valóban szeret társaságban lenni a regényben és új emberekkel megismerkedni, viszont nem figyeltetek oda valamire: hányszor van szüksége arra, hogy egyedül legyen? Nem számoltam meg, de keressétek meg azokat a részeket, amikor Kentben van, aztán Derbyshire-ben és otthon is hányszor elvonul. Nem egyszer órákon át sétál egyedül és gondolkodik.
Az eszem/elmém egy másik dimenzióban vakációzik
A szónoklat utolsó szavait Darcy már alig hallotta, de Sir William célzása barátjára nyilván felkavarta érzéseit, mert igen komoly kifejezéssel tekintett Bingley és Jane felé, akik éppen együtt táncoltak. De csakhamar erőt vett magán, és így szólt Elizához: - Sir William annyira megzavart bennünket, hogy elfelejtettem, miről is beszéltünk. - Azt hiszem, semmiről. Sir William nem zavarhatott volna meg két embert a teremben, akiknek kevesebb mondanivalójuk volna. Már két-három témával próbálkoztunk, de sikertelenül; hogy pedig ezután miről fogunk beszélni, azt el sem tudom képzelni. - Ne beszélgessünk talán könyvekről? - kérdezte Darcy mosolyogva. - Könyvekről? Dehogy! Bizonyos vagyok abban, hogy nem olvassuk ugyanazt, mindenesetre nem ugyanazokkal az érzésekkel. - Sajnálom, hogy ez a véleménye. De ha így áll a dolog, legalább van miről beszélgetnünk. Összehasonlítjuk különböző nézeteinket. - Nem, bálteremben nem tudok könyvekről beszélni, mindig más jár a fejemben. - Ugye magát ilyenkor mindig a jelen foglalkoztatja? - kérdezte Darcy kétkedő pillantással. - Igen, mindig - felelte Elizabeth anélkül, hogy tudta volna, mit mond, mert gondolatai messze kalandoztak, s ezt rögtön el is árulta hirtelen felkiáltásával:
(Első könyv - Tizennyolcadik fejezet)
Itt a döntő bizonyíték, hogy Elizabeth Bennet INFJ. Ez az Ni (introvertált intuíció, a közös domináns kognitív funkciónk), amikor az INTJ vagy INFJ fejben valahol nagyon messze van a jelentől. Darcy kétkedő pillantással kérdezi, mert ezt ő is nagyon jól ismeri, és szerintem itt kiszúrta Lizzyben is.
Minden INFJ ezt mondja: Bocsáss meg, de én nem inzultálom az embereket! Egyszerűen csak pontosan írom le őket...
Sokan Jane-t tartják INFJ-nek, de ő ehhez túl naiv. Az INFJ-kben is van naivitás, de ne feledjük, mennyire átlátnak másokon:
Elizabeth csendben hallgatta nővérét, pedig más volt a meggyőződése. A két Bingley nővér viselkedése a bálon nem arra vallott, hogy súlyt vetnek mások tetszésére. Elizabeth élesebb szemű volt, mint Jane, s kevésbé alkalmazkodó természetű.Nem is halmozták el annyi figyelmességgel, ami elhomályosíthatta volna ítéletét, s ezért nem tudott osztozni nővére kedvező véleményében.
(Első könyv - Negyedik fejezet)
Mi érdekli még nagyon az INFJ-ket? A pszichológia!
- Én mindent hirtelen szoktam csinálni - felelte Bingley -, s ha úgy döntenék, hogy elköltözöm Netherfieldből, valószínűleg öt percen belül már itt se volnék. Pillanatnyilag azonban úgy tekintem magam, mint aki végleg letelepedett. - Ez pontosan megfelel annak, amit magáról gondoltam - jegyezte meg Elizabeth. - Szóval kezdi megérteni a jellememet - kiáltotta Bingley, s a lány felé fordult. - Igen, sőt már úgy ismerem önt, mint a tenyeremet. - Szeretném ezt bóknak tekinteni; de akin ilyen könnyű keresztüllátni, attól félek, az csak szánalmas figura lehet. - Embere válogatja. Az én szavaimból még nem következik, hogy egy mély, bonyolult jellem több vagy kevesebb megbecsülésre érdemes, mint az öné. - Lizzy! - kiáltott az anyja. - Ne felejtsd el, hol vagy, s ne beszélj annyi badarságot, mert ezt csak otthon tűrjük el tőled. - Nem is tudtam eddig - folytatta rögtön Bingley -, hogy maga lélekbúvár. Szórakoztató tanulmány lehet. - Igen, de a bonyolult jellemek a legszórakoztatóbbak. Ez az előnyük feltétlenül megvan. - A vidéki élet - vetette közbe Darcy - általában kevés alkalmat szolgáltat ilyen tanulmányokhoz. A vidéki környezetben az ember igen szűk körű és változatlan társaságban mozog. - De az emberek maguk annyit változnak, hogy mindig valami újat lehet bennük megfigyelni.
(Első könyv - Kilencedik fejezet)
Igen, most jöhetsz azzal, hogy mi van Wickhammel? Őt bizony nagyon félreismerte. Ez így van, és nagyon egyszerű az oka: az INFJ-k nem szeretik az igazságtalanságot és kiállnak azok mellett, akiket bántanak/bántottak. Emlékezz rá, hogy amikor Wickhamet megismeri, Darcyról egyáltalán nincs jó véleménnyel, ezért hiszi el, amit Wickham mesél róla, és Mr. Wickham nagyon jól tudja magát sajnáltatni. De közben Lizzy is átkapcsol Poirot-ba, és a netherfieldi bálon megkéri Jane-t, hogy faggassa ki Bingleyt, mit tud az ügyről. Bár sajnálja Wickhamet és elítéli Darcyt, mégis hajtja az igazságérzete, hogy a dolgok végére járjon. (Első könyv - Tizennyolcadik fejezet)
Egészségetekre, INFK-k, Mindenki személyes terapeutájának lenni, miközben nektek is szükségetek van egyre, nyavalyások
Lizzy Wickham és Jane terapeutája, ő viszont nem beszél a saját dolgairól senkinek, pedig szeretne:
- Te jó isten - kiáltott fel Maria pár percnyi hallgatás után -, úgy érzem, mintha csak egy-két napja érkeztünk volna ide! Pedig mi minden történt! - Bizony sok minden - felelte útitársnője, és felsóhajtott. - Kilencszer vacsoráztunk Rosingsban, kétszer pedig teára voltunk hivatalosak. Mennyit kell majd mesélnem! "S nekem mennyit kell eltitkolnom" - tette hozzá Elizabeth magában.
(Második könyv - Tizenötödik fejezet)
Az úton hazafelé Mrs. Gardiner és Elizabeth mindenről beszélgettek, ami a látogatás folyamán történt, csak éppen arról nem, ami legjobban érdekelte mindkettőjüket. Megvitatták minden egyes személy külsejét és viselkedését, kivéve azét, aki legjobban lekötötte figyelmüket. Beszéltek a húgáról, az ismerőseiről, a kastélyról, a felszolgált gyümölcsről, mindenről, csak őróla nem. Pedig Elizabeth nagyon szerette volna tudni, hogyan vélekedik róla a nagynénje, Mrs. Gardiner meg szerfelett örült volna, ha unokahúga szóba hozza a tárgyat.
(Harmadik könyv - Harmadik fejezet)
Mihez értenek még az INFJ-k? A jósláshoz, hogy felismerik valaki viselkedésében az ismétlődő mintákat, és ha ezt ő továbbra is folytatja, az milyen következményekkel jár:
Hiába próbálta Elizabeth észre téríteni, Jane is hiába csitította. Ami Elizát illeti, ő a meghívást egészen más érzésekkel fogadta, mint anyja vagy Lydia: halálos ítéletét látta benne minden reményének, hogy húgát valaha észre lehessen téríteni. S bár e lépés gyűlöltté tette volna, ha kitudódik, mégis azt tanácsolta titokban apjának, ne engedje el Lydiát. Elmondta neki, milyen illetlen Lydia viselkedése, mennyire előnytelen számára az olyan asszony barátsága, amilyen az ezredesné, s hogy ilyen barátnő oldalán valószínűleg még meggondolatlanabbul fog viselkedni Brightonban, ahol több kísértésnek van kitéve, mint otthon. Apja figyelmesen végighallgatta, aztán így válaszolt:
- Lydia nem nyugszik addig, amíg valahol nyilvánosan lehetetlenné nem teszi magát. Nincs rá kilátás, hogy máshol oly kevés költséggel, családját oly kevéssé feszélyezve tegye ezt, mint a jelen körülmények között.
- Ha tudná, édesapám - mondta Elizabeth -, mennyit árt mindnyájunknak, ha az emberek felfigyelnek Lydia könnyelmű, meggondolatlan modorára, hogy máris mennyit ártott, akkor bizonyára másképp ítélné meg a dolgot.
- Máris mennyit ártott! - ismételte Mr. Bennet. - Mi az, talán elriasztotta egyik-másik udvarlódat? Szegény kis Lizzym! De ne veszítsd el a kedved. Az olyan finnyás fiatalembert, aki megijed egy kis bohóságtól, nem érdemes sajnálni. Hadd lássam csak azoknak a gyászvitézeknek a jegyzékét, akiket Lydia bolondsága elijesztett innen.
- Édesapám téved. Nem a sértett hiúság szól belőlem, nem egyéni sérelmek, hanem az egész családot fenyegető baj miatt aggódom. Jó hírünket, megbecsült társadalmi helyzetünket aláássa Lydia vad szeleburdisága, önhittsége, önuralmának teljes hiánya. Bocsásson meg, de nyíltan meg kell mondanom a véleményem. Ha édesapám nem törődik vele, hogy megfékezze Lydia szertelenségét, nem tanítja meg arra, hogy mostani szórakozásai nem meríthetik ki az életét, akkor rövidesen észre sem lehet már őt téríteni. Megállapodik a jelleme, és tizenhat éves korában megrögzött kacér teremtés lesz belőle, aki nevetségessé teszi önmagát és családját. Kacérkodni fog mindenkivel, a szó legrosszabb, leghitványabb értelmében; nem lesz benne semmi vonzó, csak a fiatalsága és a csinos külseje; s mivel tudatlan és üresfejű, egyáltalán nem tudja majd elhárítani az általános megvetést, amelyet a mindenáron tetszeni akarás ébreszt. Kittyt ugyanez a veszély fenyegeti. Vakon rohan, amerre Lydia vezeti, mert hiú, tudatlan, tunya és teljesen zabolátlan! Ó, drága apám, talán azt gondolja, nem fogják őket megszólni és megvetni, bárhol is jelennek meg, nem kell-e nővéreiknek is gyakran osztozni szégyenükben?
Mr. Bennet látta, hogy leánya egész lelkéből beszél; kedveskedve fogta meg hát a kezét, és így válaszolt:
- Ne gyötörd magad, szívem. Ahol te meg Jane megjelentek, mindenki tisztelni és becsülni fog benneteket: ezen az sem változtat semmit, hogy van még két, jobban mondva három nagyon ostoba húgotok. Addig úgysem lesz itthon nyugtunk, amíg Lydia el nem megy Brightonba. Menjen hát isten hírével. Forster ezredes értelmes ember, nem fogja hagyni, hogy komoly bajba keveredjék; Lydia meg szerencsére olyan szegény, hogy senki sem fogja kivetni rá a hálóját. Brightonban még a kacérságával is kevésbé fog feltűnni, mint idehaza. Bízd a tisztekre, majd találnak nőket, akikkel érdemesebb foglalkozniok. Reméljük, ott rá fog jönni a jelentéktelenségére. Annyi szent, hogy sokkal tovább nem feszítheti a húrt, hacsak azt nem akarja elérni, hogy egész életén át lakat alatt tartsuk.
Elizabeth kénytelen volt beérni ezzel a válasszal, bár kitartott véleménye mellett, s csalódotton és szomorúan távozott apjától. De nem fért össze a kedélyével, hogy töprengéssel is növelje gondjait. Érezte, hogy megtette kötelességét, de hogy elkerülhetetlen bajokon rágódjon, vagy félelemből felnagyítsa azokat, erre már nem vitte a természete.
(Második könyv - Tizennyolcadik fejezet)
Mi történt ezután?
INFJ-k, amikor azt mondják nekik, hogy sosem fog megtörténni.
- Nem haragszom rád, Lizzy, hogy a májusban adott tanácsod ennyire bevált.Tekintve az eseményeket, volt benne egy kis éleslátás.
(Harmadik könyv - Hatodik fejezet)
Kedves Mr. Bennet, ebben a tanácsban nemcsak egy kis éleslátás volt, hanem az Ni és az Fe. A már említett intuíció és az extrovertált érzés (nagyon odafigyelünk a mások érzéseire, szó szerint át is vesszük őket), amit az idézet előtt leírtam.
Nézzük, mivel lehet felbosszantani egy INFJ-t!
Felületesség, hiúság (gőg), különcködés és bárki, aki veszettül keresi a figyelmet, azaz feltűnési viszketegségben szenved.
Az INFJ-k nagyon ráéreznek, hogyan szúrják ki a hamis embereket.
Képesek meglátni a maszkot és az alatta rejtőző személyt.
Felületességben és feltűnési viszketegségben nincs hiány Lydiában és Kittyben sem, gondolj csak arra, hogyan viselkednek a netherfieldi bálon és hogy futnak a tisztek után. Miután Lydia összeházasodott Wickhammel és meglátogatják a családot, mennyire Lizzy agyára megy, hogy mindenkitől a Mrs. Wickhamet akarja hallani és százszor előad mindent. Ezt valószínűleg Mrs. Benettől örökölte:
- Mihelyt felöltöztem, Merytonba megyek, s elmondom az örömhírt nővéremnek; visszafelé pedig benézek Lady Lucashoz és Mrs. Longhoz. Kitty, szaladj le, és rendeld meg a kocsit. Tudom, jót fog nekem tenni a friss levegő. Mondjátok, lányok, nem kell nektek semmi Merytonból? Ó, itt jön Hill! Kedves Hill, hallotta már az örömhírt? Miss Lydia férjhez megy, és maguk mind kapnak egy pohár puncsot, hogy megünnepeljük az esküvőt.
Mrs. Hill rögtön áradozni kezdett örömében. Elizabeth a többiekkel együtt fogadta szerencsekívánatait, aztán megunva ezt a sok ostobaságot, szobájába menekült, hogy nyugodtan gondolkozhasson.
(Harmadik könyv - Hetedik fejezet)
Lám, lám, az extrovertált megint elmenekült gondolkozni. Ezzel azért is nagyon tudok azonosulni, mert éppen az ilyenek miatt töröltem magam többször a különböző közösségi oldalakról, és ma már csak keveset használok közülük. Sőt, amikor belebotlom egy-egy ilyen jellegű tartalomba (amikor nagyon érzem, hogy az illető csak mindenki tudomására szeretné adni, hogy ő is a világon van), már csak jót mosolygok magamban rajta és megnyomom a megfelelő gombot, amivel eltüntethetem. Amikor nekem is volt hasonló időszakom, tudom, mi volt az oka, és ma már még jobban megválogatom, mit, mennyit és hol osztok meg magamról. Pl. már a Molyon sem jelölgetem, hol tartok az aktuális olvasmányomban (aki jelöli, tegye nyugodtan), mert ezzel is megspórolok egy pici időt és energiát, amit a számomra igazán fontos feladataimra fordítok inkább.
Nyugodtam mondhatom, hogy a feltűnési viszketegség Collinsban is megvan, amikor a bálon odamegy Mr. Darcyhoz, hogy közölje vele, hogy Lady Catherine pár napja milyen jó egészségi állapotnak örvendett.
A tiszteletesbe is szorult némi önteltség, hiszen folyamatosan az életben betöltött jelentős szerepét és pártfogóját emlegeti.
Emlékezz, Lizzy hogy kiosztja Mr. Darcyt is, amikor megkéri a kezét, aki teljesen biztos benne, hogy a válasz igen lesz.
Lady Catherine pedig igazi mintapéldány: egyedül a vagyonának köszönheti a rangját, és egy INFJ-t nem érdekel, hogy kinek mi a rangja, mennyi pénze, hány követője, milyen titulusa van (elöl-hátul Prof. Dr. PhD., CEO, Az év akármije stb.).
Amint felmentek a lépcsőn az előcsarnokba, Mariát egyre jobban elfogta az ijedelem, s még Sir William sem látszott teljesen nyugodtnak. De Elizát nem hagyta cserben a bátorsága. Semmi olyat nem hallott Lady Catherine-ről, hogy rendkívüli tehetségekkel vagy bámulatos erénnyel kellett volna számolnia, a pusztán pénzen és rangon alapuló fensőséget viszont - úgy érezte - minden rettegés nélkül tudja szemlélni. (...)
Hiába fordult meg az udvarnál, Sir Williamet teljesen lenyűgözte a főúri környezet, s csak annyi mersze maradt, hogy földig hajoljon, aztán leült, de egy szó sem jött ki a torkán. Leánya szinte magánkívül volt rémületében, a szék sarkán feszengett, és azt sem tudta, merre nézzen. Elizabeth nem jött ki a sodrából, s teljes nyugalommal figyelte a szemben ülő három nőt.
(Második könyv - Hatodik fejezet)
“[INTJs and INFJs] Are willing to concede that the impossible takes a little longer—but not much”
Az INTJ-k és az INFJ-k el fogják ismerni, hogy a lehetetlen egy kis időbe telik - de nem túl sokba.
Lady Catherine ezzel nem számolt:
- Lady Catherine, nekem nincs több mondanivalóm. Ön már tudja, mi a felfogásom. - Szóval el van szánva, hogy hozzá megy feleségül? - Ezt egy szóval sem mondtam. Csak arra vagyok elszánva, hogy azt fogom tenni, ami az én véleményem szerint meghozza a boldogságomat, tekintet nélkül önre vagy bárki másra, akihez nekem semmi közöm sincs. - Jó, tehát nem hajlandó kedvemben járni; nem hajlandó hallgatni a kötelesség, a becsület, a hála szavára. El van határozva, hogy tönkreteszi őt minden barátja szemében, és kiszolgáltatja a világ megvetésének. - Ebben az esetben hiába hivatkozik ön a kötelesség, a becsület és a hála parancsaira - felelte Elizabeth. Egyik erkölcsi elvet sem sérteném meg, ha nőül mennék Mr. Darcyhoz. Ami pedig a család haragját vagy a világ felháborodását illeti, ha a családot felbőszíti a házasság, emiatt egy pillanatig sem fájna a fejem; a világ pedig sokkal okosabb annál, semhogy osztozzék a megvetésben. - Ez hát az ön őszinte véleménye! Ez az utolsó szava! Rendben van, most már tudom, mit kell tennem. Ne gondolja, Miss Bennet, hogy merész álma valaha is teljesül. Azért jöttem ide, hogy próbára tegyem önt. Azt hittem, lehet magával okosan beszélni, de biztos lehet benne, hogy én keresztülviszem, amit akarok. (Harmadik könyv - Tizennegyedik fejezet)
Kedves Lady Catherine, sajnálatos módon, Ön nem tudta, hogy egy INFJ-nek mond ilyet, aki - ahogy fentebb idéztem az unokaöccse személyiségtípusával együtt - nem ismeri ezt a szót. Eszembe jutott, hogy az eddigi életemben hány és hány Lady Catherine-nel találkoztam, akik azt mondták, hogy ne is álmodjak valamiről, mert az lehetetlen. Vagy egyszerűen csak kinevettek. Nem tudták, hogy kivel állnak szemben. Nekik valóban lehetetlennek tűnt, nekem viszont nem.
Miközben az egész világot lenyűgözi a státusz és a vagyon, itt vagyok én, aki egy szép lélekhez vonzódom
Nézzük, mit mond Lizzy az apjának Mr. Darcyról:
- Van a papának egyéb kifogása is, mint az, hogy közömbösnek hisz engem iránta?
- Semmi egyéb kifogásom nincs. Mindnyájan tudjuk róla, hogy gőgös, kellemetlen ember, de ez mit sem számít, ha igazán szereted.
- Igen, szeretem - felelte Elizabeth, s könnyes lett a szeme. - Szívből szeretem. Higgye el, papa, nincs őbenne semmi mértéktelen gőg... tele van a lelke kedvességgel. Édesapám nem tudja, milyen ő valójában... kérem, ne bántson meg azzal, hogy így beszél róla.
(Harmadik könyv - Tizenhetedik fejezet)
Emlékszel még, miután Darcy azt mondta Lizzyre, hogy Megjárja, utána mit vesz észre rajta?
Elizát lekötötte Mr. Bingley figyelmessége Jane iránt, s közben nem gyanította, hogy ő maga is bizonyos érdeklődést ébresztett Bingley barátjában. Mr. Darcy eleinte alig ismerte el róla, hogy csinos; a bálon nem tartozott bámulói közé, mikor pedig újból találkoztak, csak azért nézett rá, hogy bírálhassa. De miután önmagát és barátait meggyőzte, hogy a leánynak jóformán egyetlen szép arcvonása sincs, rájött arra, hogy sötét, kifejező szeme szokatlanul értelmessé teszi az arcát. Ezt a felfedezést egyéb nyugtalanító felfedezések követték.
(Első könyv - Hatodik fejezet)
Amikor pedig három mérföldet gyalogol Netherfieldbe, hogy megtudja, hogy van Jane (ez is tipikus INFJ-tulajdonság):
Vacsora után Elizabeth rögtön visszament nővéréhez; mihelyt kilépett a szobából, Miss Bingley szapulni kezdte. Kijelentette, hogy rossz a modora, gőg és szemtelenség keveréke, társalogni nem tud, nincs benne semmi elegancia, ízlés, semmi szépség. Mrs. Hurst egyetértett vele, s hozzátette:
- Egyszóval semmi jót nem lehet róla mondani, csak azt, hogy kitűnően gyalogol. Soha életemben nem felejtem el, hogyan jelent meg ma reggel: mintha a vadonból jött volna elő.
(...)
- Attól tartok, Mr. Darcy - jegyezte meg Miss Bingley félig suttogva -, hogy ez a kaland kissé lehűtötte a szép szeme iránti csodálatát!
- Egyáltalán nem - felelte Darcy -, még ragyogóbbnak tetszett a szeme a gyaloglás után.
(Első könyv - Nyolcadik fejezet)
Miss Bingley előszeretettel emlékezteti Mr. Darcyt Elizabeth Bennet szép szemeire:
- Egyebet nem tud ajánlani, hogy teljes legyen családi boldogságom?
- Dehogynem.Festesse meg Philips nagybácsi és nagynéni arcképét a pemberleyi gyűjtemény számára, és akassza fel nagybátyja, a magas rangú bíró mellé. Úgyis egy pályán működnek, csak más-más vonalon. Ami pedig kedves Elizája képmását illeti, őt ne is próbálja lefestetni, mert milyen művész is tudná híven visszaadni azokat a szép szemeket?
- Tekintetüket valóban nem volna könnyű érzékeltetni, de a szem színe és alakja meg azok a kivételesen szép szempillák talán megfesthetők.
(Első könyv - Tizedik fejezet)
Vajon ez volt az a tekintet, ami Mr. Darcyt is elbizonytalanította?
(A korábbi videót, amit találtam, sajnos törölték, így erre cseréltem. Ők mindannyian INFJ-k)
Számomra az volt az érdekes ebben, hogy kislánykoromban a rokonaim megdicsérték a szemem és később mások is, de valahogy nem tűnt fel. Nyilván megszoktam, hogy mindennap ezt látom a tükörben. Másoknál viszont igen, hogy milyen különleges a szemük, hogy van benne valami. Pl. Julianne Moore, Nicole Kidman, Edward Norton, Michelle Pfeiffer, Billy Crystal, Claudia Schiffer, és kiderült róluk, hogy INFJ-k.
Mostantól, ha találkozol valakivel, aki fennhangon hirdeti magáról, hogy INFJ (nekem nem szokásom és más INFJ-knek sem, ha megemlítem, annak valami oka van, mint pl. ez a mostani és a múlt heti bejegyzésem), csak nézz a szemébe és megtudod, igazat mond-e.
De volt még valami más is, ami megtetszett Mr. Darcynak Lizzyben:
Elizabeth hamarosan visszanyerte játékos kedélyét, s megkérte Darcyt, mondja el, miért szeretett belé. (...)
- Emlékszem, a szépségemnek eleinte sikeresen ellenállt, ami pedig a modoromat illeti - önnel legalábbis mindig szinte udvariatlanul viselkedtem, s ha szóltam is, legtöbbször azért tettem, hogy megbántsam. Legyen most őszinte, a szemtelenségemért szeretett meg?
- Nem, az élénk kedélyéért.
- Nyugodtan nevezheti szemtelenségnek, nagyon keveset különbözött attól. A tény az, hogy ön megunta az udvariaskodást, a hódolatot, a tüntető figyelmet. Megcsömörlött az olyan nőktől, akiknek minden szavát, gondolatát és pillantását csak az diktálta, hogy önnek tessenek. Én felráztam önt, és érdekelni kezdtem, mert annyira más voltam, mint a többiek. Ha nem lenne valójában szeretetre méltó természete, akkor meggyűlölt volna modoromért; de bármennyire igyekezett is álcázni magát, érzésben mindig nemes volt és igazságos, s lelke mélyén megvetette azokat, akik olyan állhatatosan igyekeztek kedvében járni. Látja, ön helyett én adtam magyarázatot, és mindent tekintetbe véve, nem is látszik ez ésszerűtlennek. Hiszen annyi bizonyos, hogy nem tudott semmilyen jó tulajdonságomról - de erre senki sem gondol, amikor beleszeret valakibe.
(Harmadik könyv - Tizennyolcadik fejezet)
Az élénk kedélyt pedig nyugodtan nevezhetjük INFJ vibe-nak, azaz annak a sajátos kisugárzásnak, ami minden egészséges személyiségű INFJ-nek van. Mindjárt megérted: amikor nyáron elkezdtem nézni a BBC-s Értelem és érzelmet, és megérkezett benne Edward Ferrars, nagyon gyanús lett számomra. Dan Stevens játssza ebben a sorozatban, és ha olvastad azt a regényt, tudod, hogy Edward félénk, tartózkodó, míg itt rögtön azt éreztem: Helló, Mindenki, Edward Ferrars vagyok, remélem, összebarátkozunk. Annyira önmagát adta (és a tekintete is azonnal gyanús lett), csak később kapcsolt át Edward Ferrarsba, és akkor már teljesen úgy is viselkedett. Ehhez elég, ha csak a sorozat előzetesét nézed meg, már ott is nagyon feltűnő. Legalábbis számomra az volt (0:29).
Ha már a szemekről volt szó az előbb, 0:59-nél megnézheted az INTJk jellegzetes pillantását is, amikor Brandon ezredes (David Morrissey, aki INTJ) megkérdezi Willoughbytől: What are your intentions towards Miss Marianne Dashwood? (Mik a szándékai Miss Marianne Dashwood iránt?)
Ez volt a baja Caroline Bingleynek is Elizával, ahogy Mrs. Bennetnek is, amikor nem akart hozzámenni Collinshoz:
Kedves INFJ-k,
Találkozni fogtok olyan emberekkel, akiket megijesztetek/elbátortalanítotok. Ti mélyek, entellektüelek, intuitívak és utánozhatatlanok vagytok. Az emberek sosem tanulták meg, hogyan fogadják el azokat, akik nem követik a tömeget. Nincsenek hozzászokva, hogy valaki a saját történetét írja, ezért ahelyett, hogy az erősségetek dicséri, meg fognak próbálni lehúzni és elhitetni veletek, hogy szörnyen furcsák vagytok. Itt vagyok, hogy egy jól bevált tanácsot adjak: Menjenek a sunyiba!
Emmával pedig tényleg nem beszéltem össze (6:00 - 6:11):
Ezután mondja Charlotte Brontë, hogy a Büszkeség és balítéletből hiányzik a szív és a szenvedély, amikor a női főszereplő szuperérzékeny.
Jane elmondja Lizzynek, hogy Bingley megkérte a kezét:
Elizabeth oly őszintén, melegen és elragadtatva gratulált, hogy szavakkal alig lehet azt kifejezni. Minden szívből jövő szava csak növelte Jane boldogságát.
(Harmadik könyv - Tizenharmadik fejezet)
Amikor megköszöni Mr. Darcynak, hogy megoldotta Lydia helyzetét, és Darcy elmondja neki, hogy csak miatta tette és április óta nem változtak az érzései:
Elizabeth annyira zavarba jött, hogy egy szót sem tudott szólni. Rövid szünet után Darcy hozzátette:
- Ön sokkal nemesebb lelkű, semhogy tréfát űzzön velem. Ha most is úgy érez, mint áprilisban, mondja meg rögtön. Az én érzéseim és vágyaim változatlanok, de önnek csak egy szavába kerül, s én soha többé nem szólok erről a tárgyról.
Elizabeth teljesen átérezte a fiatalember szokatlanul fonák és kínos helyzetét, s hirtelen erőt vett magán. Ha nem is nagyon összefüggően, de rögtön tudtára adta, hogy az említett időpont óta az ő érzelmeiben olyan mélyreható változás állt be, hogy most már hálásan és örömmel fogadja előbbi szavait. E válasz hallatára Darcyt olyan boldogság fogta el, amilyet talán még sohasem érzett, s az alkalom olyan okos és meleg szavakat csalt az ajkára, amilyenre egy fülig szerelmes ember csak képes. Ha Elizabeth Darcy szemébe mert volna nézni, láthatta volna, milyen jól illik hozzá a szívből fakadó öröm, amely csak úgy sugárzott arcán; de ha nem is nézett rá, hallgatta szavait az érzésekről, és megértette, mit jelent ő Darcy számára, s pillanatról pillanatra többre becsülte a férfi szerelmét.
(Harmadik könyv - Tizenhatodik fejezet)
Az feltűnt, hogy a regény végén Lady Catherine majdnem megismerte az INTJ Doorslamet? Azaz, amikor egy INTJ végleg kizár valakit az életéből. Sőt, INTJ-INFJ Doorslam is lehetett volna belőle, mert ez is egy közös szokásunk (velem is megtörtént már néhányszor, hogy fájó szívvel, de meg kellett válnom bizonyos emberektől a saját érdekemben), de végül Elizabeth diplomáciai intelligenciája a családi béke érdekében meggyőzi Mr. Darcyt, hogy mégse csukja be végleg az ajtót a nagynénje előtt.
Ezt pedig nem hagyhatom ki:
"Minden mindennel összefügg!!!"
Amikor Derbyshire-ben Lizzy megkapja Jane levelét a szörnyű hírrel, hogy Lydia megszökött Wickhammel, és ezt Mr. Darcynak is elmondja, azonnal eszembe jutott ez a mém. Később, az úton hazafelé, Elizabeth is megnyugszik, előveszi a logikus énjét, és Mr. Gardinerrel már higgadtabban beszélget arról, merre mehettek a szökevények. Hogy jön ide ez a mém? Mivel az Ni-nak köszönhetően folyamatosan keressük az összefüggéseket - akár teljesen eltérő dolgok között is -, elképzeltem, ha Miss Bennet és Mr. Darcy szerzett volna egy detective boardot (nem tudom, mi a magyar neve), szépen összeszedték volna, melyikük mit tud, és közösen kinyomozhatták volna, hol lehet Lydia és Wickham.
Tudom, ez a bejegyzés legalább akkora lett, mint Pemberley, de talán a kételkedők is elhiszik végre, hogy Elizabeth Bennet valóban INFJ. Elárulom - és ezzel a többi nőnemű INFJ is valószínűleg egyet fog érteni -, hogy mi elsősorban miatta szeretjük ezt a regényt. Emlékszem, amikor már megvolt néhány éve és újraolvastam, feltűnt, mennyi mindenben tudok vele azonosulni. Tudom, ez hihetetlenül hangzik az olyanok számára, akik végigsóhajtozzák Mr. Darcy miatt a regényt és valószínűleg telerajzolják szivecskékkel is 💘💘💘💘💘💘💓💓💓💓💕💕💕💕💕😍😍😍😍😍, és az olyan könyvekkel azonosulnak, mint pl. a Jane Austen tönkretette az életem. Megértem őket, hiszen voltak, akik annak idején Isaura felszabadítására és Esmeralda szemműtétére is gyűjtöttek. Én viszont azt mondom, hogy Jane Austen határozottan jobbá tette az életem. Bár 2010-ben A mansfieldi kastéllyal megszenvedtem (egyszer kap még egy esélyt), de nem véletlen, hogy tőle származik a blogom mottója is, és hogy minden évben egy-két könyve lekerül a polcról, melyekben mindig találok valamit, ami összhangban van az aktuális hangulatommal.
Elárulom: bár két magyar nyelvű példányom is van a regényből (mindkettő lazis, a sorozatos borítójút nyertem), de egyik sincs kidekorálva 💘-ekkel, össze sem nyálaztam őket és sóhajtozni sem szoktam olvasás közben. Csupán a sok olvasás látszik meg itt-ott a kötésén és rengeteg oldaljelölő van már a 2004-esben.
Kedves Lizzy, igazán színes társaságba kerültél, hiszen - többek között - Hitler, Oszama bin Laden, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Martin Luther King Jr., Teréz anya, Benedict Cumberbatch, Alan Rickman és Jézus is közénk tartozik. Mert mi ilyen sokfélék és nyitottak vagyunk.
Te mit gondolsz? Egyetértesz, vagy másik személyiségtípusúnak tartod Lizzyt?
Vannak, akik az MBTI-t is áltudománynak tartják, ez is egyéni preferencia kérdése. Számomra nagyon fontos felismerés volt, hogy INFJ vagyok, nagyon sok mindent megértettem önmagammal kapcsolatban, ahogy mások is, akik tesztelték magukat, és azt javaslom, ha még nem tudod, melyikhez tartozol a 16 személyiségtípus közül, tégy egy próbát, csupán néhány percbe kerül. De ehhez sok kérdéses tesztet keress, amelynél nemcsak két lehetőség közül választhatsz a kérdéseknél, hanem több közül is, mert az pontosabb eredményt ad.
Charlotte Brontë regényeivel meglehetősen rapszodikus volt a kapcsolatom. A Jane Eyre filmváltozatát előbb láttam, köszönhetően az egyik angolórának, és csak később, ráadásul rosszkor olvastam a regényt, ezért sem született akkor bejegyzés róla.
Néhány év múlva kíváncsi lettem a Shirleyre, ami jól indult, majd átcsapott egy szappanoperába, így reméltem, hogy a Villette-tel már jobban alakul a kapcsolatom. Főleg miután megtudtam, hogy a főszereplő, Lucy is INFJ, sőt vannak, akik az írónőt is idesorolják, és mivel én is ehhez a személyiségtípushoz tartozom, nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba.
Főszereplőnk és narrátorunk, Lucy Snowe, aki az elmúlt évek történéseire tekint vissza. Brettonban találkozunk vele először a keresztanyjánál, akit évente kétszer is meglátogatott. Brettonné özvegyasszony, a történet elején tizenhat éves fiával, John Grahammel él. Ebbe a társaságba érkezik meg a hatéves Polly (Paulina Mary), akit özvegy édesapja, de Bassompierre úr, bíz egy időre régi ismerőse, a háziasszony gondjaira. A kislányt Lucyval egy szobába költöztetik, és hamarosan összebarátkozik szállásadója fiával.
Majd egy hirtelen váltással eltelik néhány év, Lucy ekkor huszonkét esztendős, és csak annyit tudunk róla, hogy teljesen magára maradt, munka után kell néznie. Előbb egy idősasszonyt gondoz, majd Londonba utazik és hajóra száll idegen vizek felé. Még nem tudja, hová vezet az útja, csak azt, hogy valahová eljut, és így érkezik meg a francia nyelvű Villette városába.
A hajón ismerkedik meg egy angol diáklánnyal, a tizenhét esztendős és nagyravágyó Ginevra Fanshaw-val, akit keresztapja, de Bassompierre úr (igen, a fentebb említett úr) pártfogol, és a helyi intézetben tanul, melyet az özvegy Madame Beck vezet.
Túlesvén a reggelin, ismét ki kellett mozdulnom - de merre? Villette-be, súgta egy belső hang; bizonyára annak a mondatocskának felidézése nyomán, amelyet futólag és csak úgy sebtében Fanshawe kisasszony vetett oda búcsúzáskor...
- Szeretném, ha eljönne Madame Beckhez; van neki néhány csemetéje, gondjaiba vehetné őket: szeretne egy angol gouvernante-ot, vagy legalábbis két hónappal ezelőtt szeretett volna.
Lucy megfogadja a tanácsot, és - a mindent és mindenkit szemmel tartó - Madame Beck felveszi három gyermeke mellé. Hamarosan új angoltanárra lesz szükség az intézetben, és Lucy épp kéznél van.
Az intézetben katolikus szellemben folyik az oktatás, ami a protestáns Lucy számára nem elfogadható. Madame Beck intézetéhez egy legenda is fűződik: régen kolostor állt a helyén, és egy engedetlen apácát befalaztak az épület falai közé, akinek szelleme olykor fel-felbukkan.
Egyaránt vannak bejáró és bentlakó növendékek (mindannyian lányok), minden este ugyanabból a kegyes (azaz vallásos) olvasmányból olvasnak fel és mindennap imádkoznak, azonban bizonyos időközökben a lányok szabadon kimehetnek a városba.
Ginevrának természetesen ezek a kedvencei, hiszen jó kapcsolatot ápol egy helyi családdal és két gavallérja is akad: az egyik egy fiatal orvos, a másik pedig egy gróf. A lány az intézetben is szívesen keresi Lucy társaságát, akit fáraszt Fanshaw kisasszony felszínessége, amelynek hangot is ad, ám Ginevra csak jót nevet rajta.
Az orvost Lucy is megismeri, amikor a Madame egyik gyermeke megbetegszik, és kiderül róla, hogy nem más, mint keresztanyja fia. Majd megismerjük Paul Emanuel urat, a hirtelenharagú irodalomtanárt, aki a későbbiekben Lucyt is tanítgatni kezdi.
Közben felbukkan egy szerelmes levél, megjelenik a halott apáca, részt veszünk több rendezvényen, újra találkozunk Brettonnéval, Paulina is újra feltűnik, aki immár unokatestvérével, Ginevrával egykorú, és Paul úr múltjáról, Madame Beck szándékairól és a titokzatos apácáról is lehull a lepel.
Jól indult a regény, egész jól is haladtam vele, aztán Lucy beleesett a minden INFJ által jól ismert Ni-Ti loopba, amikor folyamatosan negatív gondolatok keringenek a fejünkben, ezért ott félre is tettem a könyvet és kimentem. Aztán rájöttem, hogy jobb túlesni ezen a részen, és szerencsére hamarosan véget is ért.
Itt újra gyanakodni kezdtem, mert annak idején a Shirleyben is volt egy rész, ami próbára tette a türelmem, és azt egy másik könyv miatt jegeltem is.
Az Ulpius kétkötetes kiadását olvastam (a fülszöveg írója biztosan nem olvasta a regényt), melynek első kötete 460 oldal, a második a 355.-en ér véget. Tudom, hogy lassabban olvasok, mert nagyon figyelek közben és jegyzetelek is, és a két kötet elolvasása teljes huszonnyolc napig tartott, ami még számomra is hosszú volt. Az első kötettel három hétig kínlódtam, és nagyon örültem, hogy jött A magyar dráma napja, amikor mást olvashattam.
Abban viszont biztos voltam, hogy a második kötettel már jobban haladok majd, és bár itt is akadtak döccenők, rávettem magam az olvasásra, hogy minél hamarabb befejezhessem.
Lucyt az elején kedveltem, aztán már kevésbé. Egy egészséges (személyiségű) INFJ nem nyavalyog annyit, mint ő. Valóban felismerhetőek benne a jellegzetes tulajdonságaink és viselkedésünk, mégis úgy érzem, nem lennénk barátnőnk. Sőt, abban, hogy Lucy is a beszéde és a gondolatai során folyamatosan hasonlatokat, szimbólumokat és metaforákat használ, érzésem szerint átesett a ló túloldalára, egyszerűen túlzásba vitte. A kevesebb több. Igen, én is így beszélek, de ha egyszer már használtam egy metaforát, hasonlatot, akármit, azt nem hajtogatom még félórán keresztül.
A Ginevrával folytatott beszélgetésein jókat nevettem, úgyhogy legalább ennyi humort tartogatott számomra a regény. Valahogy a többieket sem zártam a szívembe. Erre szokták azt mondani, hogy szódával elmegy. Paul urat kifejezetten nem kedveltem, később viszont már jobb színben tűnt fel előttem is. Azonban még előtte kihúzta a gyufát:
"Nagy műveltségű asszonyok", így hangzott a következő témája. Ezen a területen aztán otthon volt. A "nagy műveltségű asszony", mint szavaiból kitűnt, valóságos lusus naturae (a természet játéka, szörnyszülött), szerencsétlenség, csapás, olyan lény, akinek se helye, se haszna a teremtésben, aki nem való feleségnek, se munkára. A feleségi hivatásban a szépség előbbre való. Paul úr legalábbis lelke mélyén meg volt győződve arról, hogy a kedves, békés és passzív női középszerűség az egyedüli párna, melyre a férfi gondjai és elmélkedései közepette nyugalomban hajthatja le lüktető fejét. Ami pedig a munkát illeti, egyedül a férfi agya képes létrehozni olyasmit, aminek haszna és gyakorlati eredménye lehet... hein?
Ezt olvasva megfordult a fejemben a gondolat, hogy szó szerint elhajítom a könyvet, amit végül nem tettem meg.
Charlotte Brontë ezúttal is bebizonyította, hogy van egy jó ötlete, azonban a kivitelezés során problémái akadnak. Jól indítja a regényeit, valószínűleg megvan az elképzelése, hogy hová szeretne kilyukadni, de az úton össze-vissza tekereg és tele pakolja felesleges dolgokkal, ill. belekezd valamibe, és nem folytatja tovább. Éppen ezért nem lehetett INFJ, mert egy INFJ egyszerre logikus és érző. A különbség pedig az agyműködésünkban van: az INFP kevésbé használja az agya logikus részét, míg az INFJ-k (és az INTJ-k) mindkét agyféltekéjüket egyszerre használják. (A linkelt cikkben az INFP alatt elolvasható.)
A másik különbség pedig az intuíciónk közt van. Az INFP-k intuíciója extrovertált (Ne) és csak bizonyos időközönként kapcsol be, az INFJ-k és az INTJ-k introvertált intuíciója (Ni) folyamatosan működik. Az INXJ a nagy képet, a kész házat látja és kitalálja, hogyan építheti meg azt, az INFP pedig lát egy kupac téglát, és ezekből dolgozik: mit lehet ezekből építeni? Ez nem jelenti azt, hogy egyik jobb vagy rosszabb a másiknál. Az INFJ szó szerint érzi is mások érzéseit, tehát azt is, hogy az általa kitalált szereplő mit érez abban a helyzetben, és ezt nem mindig tudja megkülönböztetni a sajátjaitól. Az INFP a saját érzéseit érzi, és el tudja képzelni, hogy milyen lehet annak a szereplőnek a bőrében lenni. Magyarul: Charlotte Brontë elképzelte, hogy milyen lehet Lucy Snowe-nak lenni. Ha INFJ lett volna, teljesen azonosult volna Lucyval az írás során.
Hány éves Lucy a regény elején? Ugrunk néhány évet, kiderül, hogy már huszonkettő, hamarosan huszonhárom lesz, de hogy mi történt a családjával, mi juttatta abba a helyzetbe, ahol van, arról semmilyen információt nem kapunk.
Amikor John doktorral felismerik egymást, a későbbiekben az orvos több levelet is küld neki, amiknek Lucy nagyon örül, de egyetlen sorát sem ismerjük meg egyiknek sem.
A későbbiekben vizsgáztatják hősnőnket, egy fogalmazást kell akkor és ott írnia, azonban ennek az eredményéről nem tudunk meg semmit.
Az Ni mindenben a mélységet, a dolgok mögötti rejtett tartalmakat és összefüggéseket kutatja, szeret a dolgok végére járni és mindenre választ kapni. Ezért írok hatmérföldes bejegyzéseket, amikben a leírtakat linkekkel alá is támasztom, nem csak a felszínt kapargatom és kritizálódom. Ez az, ami nincs meg a Villette-ben.
Paul úr a kertben locsolgatja a virágait egy kutya társaságában. Mindent megtudunk a kutyáról, mondatokon át folyik a leírása, de a nevét még homály fedi. Aztán az x. mondatban már Sylvia lesz az alany, vagyis ő a kutyus.
Egy másik fejezetben egy férfi talál ülőhelyet Lucynak, akiről megtudjuk, hogy könyvesboltja van, majd újabb x mondat múlva kiderül végre a neve is.
Dr. John Graham Brettont pedig egy bekezdésen belül is egyszer John doktorként, aztán Grahamként, egy újabb fejezetben pedig Bretton doktorként emlegeti. Aki esetleg nem jegyezte meg, hogy két keresztneve is van, akár el is veszítheti a fonalat.
Paulina is, amikor újra feltűnik, egyszer csak Mary lesz, utána újra Paulina vagy Polly.
Brontë kisasszony nem vett figyelembe egy fontos szempontot írás közben: az olvasót. Nem vagyok sem regényíró, sem bölcsész, viszont a bejegyzéseimben nagyon figyelek arra, ha új szereplőről kezdek írni, akkor mindig szem előtt tartom, hogy aki elolvassa majd a posztot, nem biztos, hogy olvasta az adott művet. Pl. ebben is dobálózhatnék a nevekkel, hogy Ginevra Fanshaw, Paulina, Paul úr, John doktor, Madame Beck stb., és Te, kedves Olvasó, jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy: Ők meg kik?
A kiadók akkoriban nem olvasták alaposan el, hogy mit jelentetnek meg?
Az ilyen eléggé ellentmondásos mondatról már nem is beszélve:
De úgy vélem, a szerelmesek eleinte szívesebben voltak távol egymástól; szándékaikból nem mutattak többet a látványos udvarlásnál, érzésükben azonban nagyon is közeledtek egymáshoz.
Utánanéztem, mi a különbség az INFJ és az INFP írók között, és nem értek egyet azzal, hogy az INFJ írók a saját emlékeikből merítenek. Szerintem ez mindkét személyiségtípusnál előfordul. Pl. Agatha Christie (aki INFJ volt) írt önéletrajzi könyvet is, de főleg a krimijeiről ismerjük.
A Personality Database-en Charlotte Brontë adatlapján is az INFP-re szavazókkal értek egyet, és Melody Matters nagyon jól leírja, hogy a regényei önéletrajzi ihletésűek, tele vannak azzal, hogy ő áldozat, gyűlöli a katolikusokat és a külföldieket (a regényben is megjelenik ez az ellentét), és így teremt magának boldog befejezést. Ezt éreztem a Villette-ben is: Brontë kisasszony szeretett volna olyan lenni, mint Lucy, aki tesz az álmaiért, küzd értük és talán a boldogságot is megtalálja végül. Sajnálom, hogy az ő élete másként alakult és nem sikerült feldolgoznia azokat a szomorú eseményeket, amiket átélt. Rólunk, INFJ-kről érdemes tudni, hogy nagyon nyitott gondolkodásúak vagyunk, elfogadjuk és megértjük mások nézőpontját. Lucy az egész regényben bírálja a katolikusokat és a helyieket, sőt a következő hasonlattal is találkoztam: förtelmes, mint egy hindu bálvány. Egy egészséges INFJ nem mondana ilyet. Ezért szomorú, hogy ilyen könnyen összekeverik a két személyiségtípust. Félreértés ne essék, semmi bajom az INFP-kkel, ahogyan a más személyiségtípushoz tartozókkal sem, de ne keverjük össze a szezont a fazonnal.
A gyűlölködést továbbá azzal is kiegészíteném, hogy Charlotte Brontë is papkisasszony volt, és egy pap lánya így beszél? A protestánsok mióta nem keresztények, vagy, ahogy ők mondják: keresztyének?
- Én gyűlölöm Kőnig tanár urat!
- Keresztyén ember senkit se gyűlöl - felelte Zsuzsanna, és hirtelen elengedte a kezét.
Úgy gondolom, ez sem vallási hovatartozás kérdése, hanem, ha az emberbe szorult némi érzelmi intelligencia, akkor nem gyűlölködik, hanem azt mondja, hogy: jó, Te úgy gyakorlod a hited, azt a könyvet/filmet/zenét/akármit szereted, én meg máshogy/más szeretek, és ez teljesen rendben van. Elfogadom és nem tukmálom Rád a saját nézeteim és nem is kritizállak, ha nem értesz egyet velem.
Érdemes tudni, hogy Charlotte és Emily Brontë Brüsszelben Constantin Heger tanítványa volt, aki szintén az intézetben tanított, felismerte a nővérek tehetségét és bátorította őket. Charlotte bele is szeretett, azonban Heger nős volt, a felesége vezette az intézetet. A tanár jellemzése (lásd a fenti linken) pedig egyértelműen bizonyítja, hogy róla mintázta Paul urat.
Valaha... ismeretlenül és szeretetlenül nyersnek és különösnek tartottam: alacsony termete és a szögletessége, sötét bőre, modora nem tetszett nekem. Most pedig át- és áthatott egyéniségének ereje, életre keltem szeretetétől, értelmemmel felfogtam értékét, szívemmel jóságát... többre becsültem az egész emberiségnél.
Amikor ezt olvastam, majdnem felnevettem, mert eszembe jutottak Elizabeth Bennet szavai:
- Mondd, Lizzy - kezdte -, mi jutott eszedbe? Megbolondultál, hogy férjednek akarod ezt az embert? Hiszen mindig gyűlölted!
Mennyire szánta-bánta most Elizabeth, hogy régebben olyan oktalan véleményt táplált Darcyról, és nem válogatta meg jobban a szavait! Ez megkímélte volna a magyarázkodástól és bizonykodástól, ami most rendkívül nehezére esett, bár nem térhetett ki előle. (...)
- Van a papának egyéb kifogása is, mint az, hogy közömbösnek hisz engem iránta? - Semmi egyéb kifogásom nincs. Mindnyájan tudjuk róla, hogy gőgös, kellemetlen ember, de ez mit sem számít, ha igazán szereted. - Igen, szeretem - felelte Elizabeth, s könnyes lett a szeme. - Szívből szeretem. Higgye el, papa, nincs őbenne semmi mértéktelen gőg... tele van a lelke kedvességgel. Édesapám nem tudja, milyen ő valójában... kérem, ne bántson meg azzal, hogy így beszél róla. Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Vajon ez csak a véletlen műve? Charlotte Brontë 1848-ban a Jane Eyre megjelenése után kapott egy pozitív kritikát, melyben azonban volt egy negatív észrevétel is a regényével kapcsolatban, és a bíráló a figyelmébe ajánlotta Jane Austent, aki ekkor már ünnepelt szerző volt. Brontë kisasszony megszerezte és elolvasta a Büszkeség és balítéletet, melyet - a saját szavaimmal - jól kivitelezett iparosmunkának tekintett, melyből hiányzik a szív és a szenvedély.
Erre a fentebbi párhuzamot fedeztem fel. A Villette 1853-ban jelent meg, tehát Charlotte kisasszony jóval a szívtelen és szenvedélymentes, 1813-ban kiadott Büszkeség és balítélet elolvasása után írta. Hm, lehet, hogy mégis hatással volt rá az iparosmunka? (Ezért említettem az INTJ személyiségtípust, mert Jane Austen is az volt.) A regény végére érve, több hasonlóságot is felfedeztem Paul Emanuel úr és Mr. Darcy között. Más-más környezetből jönnek, és tény, hogy Mr. Darcy kevésbé társasági ember, míg Paul úr irodalmat tanít az iskolában, ám vannak diákok, akik félnek tőle.
Most jön két nagy SPOILER: a regény végén a professzor meglepi Lucyt egy kis házzal, ahol megnyithatja saját iskoláját és ott is élhet. Sőt, már három tanítványt is szerzett neki az induláshoz. Mr. Darcyról pedig tudjuk, hogy kiderítette, hova szökött Lydia és Wickham, ő ütötte nyélbe a házasságukat, fedezte az ezzel járó költségeket, nem is beszélve Wickham adósságairól. Mindezt a saját lelkiismerete miatt és Elizabeth Bennet két szép szeméért.
Továbbá felfedeztem, hogy Lydia Bennet és Ginevra Fanshaw között is akadnak hasonlóságok. Mindketten felszínesek, míg Lydia a tisztek után fut, Ginevrát John doktor is érdekli, de jobban a gróf, elvégre neki rangja is van. Ginevrát is megszökteti a gróf és titokban összeházasodnak, majd felkeresik Madame Becket és Lucyt az iskolában. SPOILER vége
Ha vizuálisan kellene megmutatnom, mi a különbség Charlotte Brontë és egy INTJ vagy INFJ írásmódja között, akkor ez: Brontë kisasszonynál még órákig ülünk a lezárt úton, előttünk rengetegen elfutnak, míg Jane Austennál vagy Agatha Christie-nél megnyílt az úttest, és már a következő fejezetben vagyunk, ami el is vezet az úti célunkhoz.
Következetlenség a fordításban is akad: Lucy többször is megszólítja az olvasót, akit először tegez, majd többes számban tegez, aztán már magáz. Ill. John Graham az anyját, míg Paulina az apját tegezi, ami ebben az időben, ne feledjük, hogy a 19. században vagyunk, nem volt szokás. A szerkesztő itt is elaludt?
Elismerem a Brontë nővérek munkásságának fontosságát, hogy megmutatták, egy nő is tud írni és nem csak arra született, hogy tökéletes feleség, háziasszony és anya legyen, és őszintén sajnálom, hogy Charlotte Brontë-nak nem adatott meg mindaz, ami Lucynak a regényben. De így sem fog bekerülni a kedvenceim közé, számomra továbbra is a szappanoperák ihletője marad, maradok a tisztes iparosmunkát végző Jane Austennál. Továbbá hiába imádom a költészetet, Brontë kisasszony költői prózája most sem nem varázsolt el, nem érte el azt, hogy egy-egy mondatát újra és újra elolvassam. E tekintetben maradok Nabokovnál (Jaj, már megint egy INTJ!) Mondja ezt a szuperérzékeny empata, aki mindezt egész jól össze tudja hangolni a logikus énjével.
Hát így áll a dolog. Csakugyan eljött a kinyilatkoztatás perce. Sohase hagyjuk figyelmen kívül az előérzetet. Van egyfajta előérzet, mely sohasem csal; én pedig egy pillanatra félreértettem, nem fogtam fel az orákulum jelentését, holott a jóslat valóságot tartalmazott.
Bizony, így van ez, Lucy, hallgass az Ni-odra. Az enyémnek voltak kétségei a történeteddel kapcsolatban, és a vége felé egyre határozottabban azt mondta, hogy amint megírom ezt a bejegyzést, fogjam mindhárom Charlotte Brontë-regényem, és tegyem el őket szem elöl, és vegyem elő újra a Büszkeség és balítéletet, amely tizenvalahanyadjára sem okoz csalódást. Arról már nem is beszélve, hogy sokkal több adaptációt ért meg, mint a romantikus-szenvedélyes Villette, melyet Virginia Woolf az írónő legszebb regényének nevezett. Nem egyezik az ízlésünk.
Paul úrnak, és a vele azonos nézeteket vallóknak, pedig a blogom mottójával együtt ezt üzenem egy újabb INTJ-től:
- Úgy látom - jegyezte meg Elizabeth -, hogy önnél a művelt nő eszménye nagyon sokat foglal magában.
- Igen, elég sokat.
- Ó, valóban! - kiáltott fel Darcy nézeteinek hűséges visszhangja. - Senkit sem tekinthetünk igazán műveltnek, aki nem áll magasan fölötte az átlagnak. Egy nőnek alaposan értenie kell a zenéhez, énekhez, rajzhoz, tánchoz, a modern nyelvekhez, hogy megérdemelje ezt az elnevezést; azonfelül modorában, járásában, hanghordozásában, beszédmódjában és kifejezéseiben meg kell lennie annak a bizonyos valaminek, ami nélkül csak félig érdemes a művelt jelzőre.
- Ez mind fontos - tette hozzá Darcy -, de van valami, ami még lényegesebb; az, hogy sokoldalú olvasással művelje az elméjét.
És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)