Emlékszem, amikor 2019 nyarán újra elővettem a könyvet, még az elején tartottam és bevillant egy gondolat: Hogy mennyire szerettem írni a blogom. Igen, akkor volt egy éve, hogy töröltem. És meg is fordult a fejemben, hogy talán újra kellene kezdeni, aztán valamiért elhessegetem. Ma már azt mondom, talán jobb is, hogy így alakult, mert még egy hosszú önismereti út állt előttem.
Szendi Gábor az Előszóban a nehéz, ám számára mégis boldog gyerekkoráról mesél, amely egyáltalán nem volt tündérmese. Aki ismeri legalább nagyjából a pszichológus gyerekkorát, lehet, hogy meglepődik ezen, ő azonban egy fontos dolgot fedezett fel már gyerekként:
Könnyű volt azonosulnom az életrajzok főhőseivel, azaz a tudósokkal és a feltalálókkal, mert a szegénység mindennapos élményem volt, és egész gyermekkoromban én is azt hittem, különleges lény vagyok. Hogy ez az érzés pontosan honnan jött, arról fogalmam sincs. Sokak szerint ez minden gyermekkel veleszületik, csak később a nevelés vagy a csalódások kiölik belőlünk. Belőlem nem ölte ki senki és semmi, vagy inkább - a mai eszemmel - azt gondolom, a körülmények dacára megőriztem ezt az érzést. Mondhatni, gyerekes ideológiát faragtam belőle, mivel ez adott reményt és tartást a magánnyal szemben. Merthogy sokat voltam magányos. A magány arra jó, hogy a gyermek megtanulja, egyedül önmagára számíthat. Ez jó muníció egy olyan életútra, amelynek során újra meg újra azt tapasztaljuk, hogy kevesen gondolnak miket bármiféle ígéretnek.
Arra is rájöttem, hogy a világot egy ember nem tudja megváltani - csak önmagunkat tudjuk megváltani. Pszichológusként ezt próbálom átadni mindenkinek.
A következőkben öt fejezetben osztja meg a gondolatait, saját és mások kutatásainak eredményeit, majd hasznos és valóban könnyen elsajátítható tanácsokat ad, hogyan legyünk boldogabbak.
Először megismerjük a boldogságkutatás előzményeit, és azt is megtudjuk, hogy már az ókorban különbséget tettek a hedonizmus és az eudaimónia között. Míg előbbi a különböző élvezeteken alapul, addig a másik lényege, hogy megtaláljuk az életcélunkat, az életünk értelmét. Megismerjük a külső és a belső motiváció közti különbséget és a jutalmazás paradoxonát, miért unta meg annak idején a kislánya a mindennapos kindertojásokat, és bármilyen furcsa, a luxussal is így járhatunk. És miért nem működik az uniformizált boldogság, amit a reklámok sugallnak.
Ezt követően olvashatunk A boldogság biológiájáról, melyből megtudjuk, hogy az eudaimónia szó jelentése jó + lélek, mivel az ókori görögök úgy vélték, mindenkinek van egy jó szelleme, aki vezeti. Ők ugyanis a gondolatokat nem belső dolognak tekintették, hanem kívülről, az istenektől jövőknek. Lényegében arról a belső hangról van szó, mellyel a saját belső monológunkat vívjuk. Ez az, amit a skizofrének is emlegetnek, mert ők is külsőnek érzékelik a hangot.
Carol Ryff pszichológiaprofesszor szerint hat dolog szükséges az eudaimóniához, és példákat is kapunk mindegyikre. Most csak egyet emelnék ki.
Egyikük a környezet alakításának képessége, melyben a szerző a két festőt, van Gogh-ot és Monet-t állítja párhuzamba. Tudjuk, hogy előbbi egész életében szenvedett és csak egy képet adott el, míg a másik hosszú életet élt és Franciaország ünnepelt festője lett. A pszichológus is járt a feleségével a festő givernyi házában. És most jön a de: Monet sem élt mindig jólétben, volt, amikor az adósságai miatt öngyilkos akart lenni. Monet 1868-ban anyagi nehézségei miatt öngyilkosságot kísérelt meg: a Szajnába vetette magát, de kimentették. (Wikipedia)
Tehát az impresszionizmus atyja, 27-28 évesen ugyanott volt, ahol van Gogh egész életében. Csak valakik épp arra jártak (erről több információt más nyelveken sem találtam) és megmentették. Gondoljunk csak bele, ha nem így alakul, a művészet ma nem olyan lenne, amilyennek ismerjük. (Emlékeim szerint Rubensnek nem voltak soha anyagi gondjai, ő egész életében nyugodtan alkothatott, bár neki nem volt háza Givernyben.)
A továbbiakban alaposan bemutatja a boldogság, az egészség, a depresszió, az érzelmi stílus és beállítódottság közötti összefüggéseket.
A következőkben megismerjük az emlékezet és a boldogság közti kapcsolatot, majd a boldogság evolúcióját, és végül ezeket követik a tippek.
Nagyon tetszik, hogy egy játékra invitál olvasás közben, melyet egy kicsit a saját nézőpontommal egészítek ki:
Képzeljük el, hogy itt élünk:
Képzeljük magunkat tetszőlegesen bárhová a képen és azokat a személyeket (de soroljuk ide a kutyát, cicát), akikkel az áloméletünket látjuk. Boldogok vagyunk ebben a pillanatban? Boldog az az Énünk, aki mondjuk éppen ott sütteti magát a medence mellett?
Szendi azt mondja, nem is olyan egyszerű erre a válasz. Sokan rávágják, hogy: Igen! Naná! Már miért ne lennék boldog egy ilyen házban?!
Jó, és mi van, ha csak ennyiből áll az életünk? Egész nap csak napozni, úszkálni a medencében, tévézni, netezni, utazgatni, még ha nincsenek is anyagi gondjaink. Tényleg jól érezzük így magunkat? Nem hiányzik valami? Egy ideig biztosan, aztán jön a megszokás, hogy mindez természetessé válik. És akkor mihez kezdünk magunkkal? Van-e valami, amit szívesen csinálnánk, mert örömet okoz? Mert rájöttünk, hogy hiába van ott az álomház, az álomautók a garázsban, a márkás ruhákkal, cipőkkel és kiegészítőkkel teli gardrób, esetleg még valaki (vagy valakik, akiket odaképzeltünk), valami mást is szeretnénk. Lehet, hogy van egy régi álmunk, amit szeretnénk megvalósítani. Rájöttünk, hogy a fogyasztói társadalom által sulykolt dolgok nem elégítenek ki. Ezért nem foglalkozom már én sem a különböző könyves kihívásokkal, blogtrendekkel és a Facebookról is már kilenc éve töröltem magam.
Bizony, erre egyre többen ébrednek rá mostanában, mert mindannyiunkban ott az evolúciós múltunk, amelynek egyik jellemzője az altruizmus. Bármilyen furcsa, az emberiséget mindig a mások segítése vitte előre, és az, ha valaki olyan munkát végzett, amelyben ki tudott teljesedni, amelyet szívesen végzett, nem csak robotolt.
Eszembe jutott egy ismerősöm, akiről kiderült, ha nincs munkája, bedilizik otthon, ill. több más ismerősöm is mondta, hogy nem tudna mit csinálni otthon, ha nem lenne munkája. Ezek szerint nekik nincs semmilyen hobbijuk, ezért nem tudnak magukkal mit kezdeni? Kell egy külső személy, aki megmondja, mit csináljanak, és teljesen mindegy, hogy csak eltöltenek napi nyolc órát valamivel, amit nem is igazán szeretnek, de legalább van munkájuk, csak ne kelljen otthon lenniük. Én többször is maradtam munka nélkül, és ez a blog is egy ilyen helyzetben született, amikor az államvizsgám után nem vettek fel sehova. Később, miután megszűnt a munkaviszonyom az akkori munkahelyemen, tanulni szerettem volna valamit, amit önállóan is lehet és kevés pénzből is kivitelezhető, és így jött a spanyol.
Visszatérve a könyvhöz, Szendi Gábor megemlíti, hogy a felesége a minap megjegyezte, hogy mégiscsak jó dolog a pénz, mert így elvégezhetett különböző képzéseket, és most azokban a szakmákban dolgozik. Itt egy pillanatra meglepődik, hogy a felesége megcáfolja a könyve mondanivalóját, miszerint az anyagi javak nem tesznek boldoggá, majd eszébe jut, hogy a pénz egy eszköz hozzá. És hányan vannak, akiknek van pénzük, de fogalmuk sincs, mihez kezdjenek magukkal és vele, míg vannak, akiknek megvannak az ötleteik, csak épp az anyagiak nem állnak a rendelkezésükre, hogy megvalósítsák őket.
Amikor a Pygmaliont olvastam, be is jelöltem magamnak ezt az idézetet Henry Higginstől:
Nincs nagyobb boldogság, mint ha az ember meg tud élni a bogarából.
Szendi Gábor szerint nem olyan világban élünk, melyben mindenki megvalósíthatná önmagát, elég, ha csak a saját önmagvalósításunkkal foglalkozunk. Én viszont úgy gondolom, nem akar mindenki színész, énekes, sztárszakács, biokertész, jógaoktató, kutyakiképző, akármi lenni. Elég, ha rájön, hogy ő sem akar hóttig a kőrúton strihhelni a virágjajival, hanem elkezd azzal foglalkozni, amit mindig is szívesen csinált (volna). És most jön a nehezebb része: ki kell találni, hogyan lehet ezt megvalósítani? Mert (én is volt, hogy beleestem ebbe a csapdába) van, hogy olyan emberekre hallgatunk, akiknek halványlila gőzük sincs sincs arról, amit mi szeretnénk elérni, akkor miért kérnénk tőlük tanácsot vagy miért hallgatnánk rájuk? Ill. egy-két próbálkozás után sokan feladják, mert: úgyse fog sikerülni. Én is voltam ebben a helyzetben is. De mi van, ha úgy nézzük a dolgot, hogy: Ez most nem sikerült, mit rontottam el? Mit kell még megtanulnom? Min kell javítanom? És miért ne nekem sikerülne?
Szendi Gábor is többször említ olyan embereket, ill. olvasmányokat, amik arról szólnak, hogy valakik elértek valamit. Amikor tavaly Monet-ról olvastam, eszembe is jutott, hogy az impresszionistákat is hányszor utasította el a Szalon, hányszor nevették ki őket, ők mégis festettek tovább úgy, ahogy nekik tetszett. És végül bejött. Walt Disneyt tizenkilencévesen azért rúgták ki az újságtól, ahol dolgozott, mert nem volt fantáziája. Coco Chanelnek a zárdában, ahová a családja beadta, az apácák azt mondták, hogy nem tud varrni. Ma ha valakinek azt mondjuk: Chanel, rögtön tudja miről van szó. És ki emlékszik már azokra az apácákra?
Nagyon tetszett, hogy Szendi Gábor gyerekkorában is sokat barkácsolt, és mindig abból dolgozott, amit a nagypapája dolgai között talált. Mi van, ha kihívásként tekintünk a helyzetünkre? Erről jutott eszembe az eredeti MacGyver sorozat, amelyért én is rajongtam kamaszként.
És rájöttem, hogy a magam módján én is hányszor voltam már MacGyver, és biztos vagyok benne, hogy mindenkiben ott van a saját MacGyvere, aki nem bombákat gyárt a semmiből és túszokat szabadít ki pár aprósággal, hanem a saját helyzetében használja azt, amije van, legyen az bármilyen külső vagy belső erőforrás.
Az egyik fontos dolog, amit megtanultam a könyvből a koherenciaérzés, hogy minden, ami velünk történik, annak van valami értelme.
Annak idején, amikor felvételiztem, nem vettek fel művelődésszervező szakra. Aztán már nem is érdekelt, úgyhogy egy nagy irányváltással máshová jelentkeztem és oda fel is vettek. Az eredeti szakmámban sosem dolgoztam (és már nem is akarok), hanem arra használtam, hogy költségoptimalizálás mellett a lehető legtöbb könyvet szerezzem be az aktuális akcióból. És ha mindezt boltba kértem, akkor melyik táskámmal és hány szatyorral szállítsam haza őket. Esetleg, ha nem tudtam elmenni érte, ki járt arra, akit megkérhettem, hogy egy-két könyvet elhozzon nekem.
Közben arra is rájöttem, hogy nem is baj, hogy nem lettem művelődésszervező. Hiszen a blogomban is valami hasonló dolgot csinálok, ráadásul 24/7-ben a világ bármely pontjáról elérhető.
Nekem az jelenti az eudaimóniát, amikor ide leülök vagy már előtte azon kapom magam, mennyi ötletem van egy-egy bejegyzéshez. Pl. amikor művészeti témájú könyvet olvasok, mindig olyan jó azon gondolkodni, mely képeket válasszam ki, vagy amikor a könyvhöz kapcsolódó töltelékbejegyzést írok. Vagy a másik ilyen a nyelvtanulás, mert miközben egy-egy új leckéhez érek, tanulok valamit az adott ország vagy másik (ahol beszélik azt a nyelvet) kultúrájáról. És ugyanezt éreztem, míg a nyelvvizsgámra készültem.
És hogy mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk?
Akik eljönnek hozzám, azokat mindig megpróbálom rávezetni, hogy a tüneteik hátterében az áll, nem azt az életet élik, amit élhetnének. Sajnos kevesen fogékonyak erre. Akik viszont megértik, azok tényleg fantasztikus változásokat érnek el.
Először is meg kell tanulnunk elhinni, hogy a múltunk (a gyerekkorunk, a traumáink, a betegségünk/betegségeink, a korábbi kudarcaink, elutasításaink), vagy épp a jelenünk, hogy most senki sem hisz bennünk, nem határoz meg bennünket. Azért, mert valamikor nem sikerült, nem jelenti azt, hogy ma vagy holnap vagy azután sem fog.
Sokan úgy gondolják, hogy elérjenek valamit az életben, ahhoz szerencsére van szükség, Szendi Gábor szerint ez a "receptje":
a) Ha törik, ha szakad, meg akarom oldani.b) Biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni.c) Lesz bennem elég kitartás, hogy végigcsináljam.
Ha elkezdjük a saját utunkat járni, elkezdünk változni, felvállalni a véleményünket, megtörténhet, hogy ez nem fog másoknak tetszeni, hogy magunkra maradunk. Erről jutott eszembe az a mondás, amit spanyolul hallottam először, majd kiderült, hogy az olaszok is ismerik: Jobb egyedül, mint rossz társaságban. Mert ahogy Szendi Gábor is írta a könyve elején, az egyedüllét megtanít arra, hogy csak önmagunkra számíthatunk. Én pedig arra jutottam, hogy ha ilyesmit is éreztem, mindig volt valaki, aki aztán velem akart játszani, velem akart egy csapatban lenni, hozzám szólt, aki meglátta a bennem lévő potenciált, amit sokan mások nem. Úgyhogy engem ez visz előre.
Abban sem hisz, hogy a lelkünk képes betegségekkel jelezni, ha baj van, mivel kutatások igazolják (ezeket részletezi is), hogy az életmódunkkal járó egészségtelen táplálkozás gyulladást okoz a testünkben, mely depressziót okoz. Ezt teljesen elfogadom, azonban amióta megtanultam holisztikusan szemlélni önmagam, rájöttem, hogy hány alkalommal üzent a testem, hogy belül valami nincs rendben.
Sok apróság (pozitív mantrák, testtartás, ruha, frizura, fogyás, esetleg költözés stb.), az egészséges optimizmus, a korábbi hiedelmeink felülírása, a pozitív szavak használata és bizonyos szokások elhagyása tényleg csodákra képes. Azt azért megjegyzem, hogy a szerző szerint másoknak öltözzünk fel, szerintem viszont magunknak, ezt saját tapasztalatból mondom, ill. ajánlok két nagyon jó TED-előadást is, a bejegyzés végén belinkelem őket.
És a fent említett apróságok valóban változáshoz vezetnek, de mi a helyzet, ha valakinek olyan mély traumája van és/vagy olyan mélyen rögzült hiedelmei, amikről esetleg nem is tud? Lehet, hogy mindent kipróbált már, amiket a könyv említ, mégsem jutott előrébb? Hiányoltam a könyvből a tudatos és a tudatalatti közti különbséget, ill. Szendi Gábor úgy gondolja, elég elhagyni egy rossz szokást, nem kell azzal foglalkozni, honnan jött. Én viszont szeretem és szeretném megérteni, hogy miért teszek valamit és miért teszik azt mások, igenis jó tudnom, kitől ragadt rám egy rossz szokás, mert így sokkal könnyebb megszabadulnom tőle.
Ha változást akarunk elérni, ki kell szállni a mókuskerékből, ki kell lépni a komfortzónánkból és szembe kell nézni az ismeretlennel. Sokak az utóbbi miatt nem mernek lépni, mert azt már megszokták. De mi van, ha a mostaninál lehet sokkal jobb is? Ráadásul ebben az agyunk is segít minket, hiszen folyamatosan formálható és új idegpályákat is kiépítünk, ha kitartóan gyakorlunk valami új dolgot. Akkor miért ne vágnánk bele?
Szendi Gábor nem köntörfalaz, cukormáz nélkül szembesít azzal, hogy nem ilyen életre lettünk tervezve, azonban - amennyiben hajlandóak vagyunk változtatni - bármikor átírhatjuk az életünk forgatókönyvét, amelyhez hasznos tanácsokat is ad, melyeket elsajátítva, valóban elindulhatunk a változás útján és boldogabbnak érezhetjük magunkat. Azonban lesz, akinek - az igazán nagy változáshoz - mélyebben le kell ásnia és fel kell kutatnia az őt akadályozó okokat.
A maják a boldogságról így gondolkodtak: "A boldogság és a teljes megelégedés az életben azáltal érhető el, ha tesszük a dolgunkat, betöltjük azt a szerepet, ami fogantatásunkkor és születésünkkor adatott. Senki nem azért jött a világra, mert akarta volna, mondják az öregek, akik bölcsen arra figyelmeztettek minket, hogy mindannyiunknak beteljesítendő küldetése van: egy feladat, amit az emberiség javára kell végezni. Minden emberi teremtménynek van egy Nawalja, amely meghatározza az ő személyiségét, és különbözővé teszi őt mindenki mástól. [...] az életfeladata függ a képességeitől, attitűdjeitől, erényeitől és hibáitól, ahogy az ő Nawalja meghatározta. A Nawal nem más, mint egy isteni dolog, amely vezérli és segíti az embert. Ez az ő ajándéka, az ő adománya, az ő felelőssége, és ha feladja küldetését, megbetegszik, vagy még rosszabb, meghal."
Szendi Gábor: Értelmes szenvedés: a boldogság
290 oldal
Jaffa Kiadó, 2014
A két TED-előadás (mindkettő angol nyelvű, nincs hozzájuk magyar felirat)
Bejegyzések
