Elég régen olvastam Ian McEwantől, aki hozzám hasonlóan - szeret a dolgok mélyére ásni, ezért végül úgy döntöttem, a Szombatot választom a saját kihívásom őszi felvonásának teljesítéséhez.
Bár a regény olvasása elhúzódott, ennek az oka kizárólag a saját életemben keresendő, mivel volt, hogy kicsit pihentetnem kellett, és egy könnyedebb olvasmányra volt szükségem esténként.
A Szombat Henry Perowne egy napját meséli el. A negyvennyolc éves londoni idegsebész 2003. februárjának egyik szombati hajnalán felébred, és az ablakból szemtanúja lesz, amint egy repülőgép kigyullad. Az orvos fejében azonnal beindulnak a különböző képzettársítások, mivel abban az időszakban járunk, amikor az Egyesült Államok Irakot készült megtámadni.
Henry szeretné felébreszteni a feleségét, Rosalindot és megosztani vele a gondolatait, azonban tudja, hogy reggel a Legfelsőbb Bíróságra készül - egy jogi lapnál dolgozik -, ahol a sajtószabadságért küzd, mivel egy másik lapot igyekeznek elhallgattatni. Tehát az ő élete is be van táblázva.
Csakhogy egy ilyen város mindig kitermeli az álmatlanjait; maga is álmatlan szerveződés, örökké éneklő vezetékekkel; sok millió lakója között mindig akadnak olyanok, akik kifelé bámulnak az ablakon; nem pedig alszanak, mint szoktak. És minden éjjel mások. Hogy most éppen ő, és nem más, az merő véletlen.
Végül a konyhába indul, hogy a következő hírekből hátha többet is megtud a kigyulladt repülőről, ahol a fiával, Theóval találkozik. A fiú az egyetem helyett a bluest választotta és gitározik.
Ezen a szombaton várják haza nővérét, a végzős irodalmi tanulmányokat folytató Daisyt, aki Párizsból érkezik vissza többhónapos távollét után a családi házba, ahová Rosalind apja, az ismert költő, John Grammaticus is csatlakozik az este folyamán.
Ez a szombat tehát nem a megszokott hétvégi napok egyike lesz. A családi összejövetel mellett, London utcáin a háború ellen tüntetők is felkavarják a város megszokott életét, és Perowne szombati rutinja is másként alakul.
A nap eseményei mellett megismerjük mindannyiuk életét, főleg az orvos gyerek- majd fiatalkorát, kapcsolatát a most egy otthonban élő anyjával, aki már a fiát sem ismeri fel, a kórházi mindennapokat és az idegsebészet rejtelmeibe is betekintést kapunk.
Továbbá bepillantást nyerünk Perowne gondolataiba, majd a családtagjaiéba is. McEwan most sem csak a felszínt kapargatja, és felvetett egy számomra teljesen logikus magyarázatot arra, hogy Szaddám Husszeint - és a hozzá hasonló diktátorokat - mi vezérli.
A másik elgondolkodtató magyarázat pedig az volt, hogy mi, akik csak a hírekből (akkoriban, 2003-ban, leginkább a tévéből, a rádióból és az újságokból) ismerünk bizonyos eseményeket, melyek a világ más tájain történnek, ezek alapján alkotunk róluk ítéletet, amelyhez sokszor kitartóan ragaszkodunk. Aztán, ha megismerünk valakit, aki érintett, aki szemtanúja vagy éppen elszenvedője volt az eseményeknek (ahogy Perowne egyik páciense, aki mesél a hónapokig tartó fogságáról és kínzásáról), megváltozik a véleményünk, kezdjük más szemszögből látni a dolgokat. És mindig vannak, akik nem hajlandóak változtatni a meggyőződéseiken - bármiről is legyen szó.
Nem meggyőző. De többnyire szívesebben hiszünk, mint kételkedünk. Aztán ha bebizonyosodik, hogy tévedett az ember, gyorsan álláspontot változtat. Vagy olyan erős a hite, hogy hisz tovább. Hosszabb távon, nemzedékeken át, ez lehetett a leghatékonyabb: hinni a biztonság okáért.
Henry Perowne számomra nagyon szimpatikus volt (ahogyan a szűk családja is), aki igyekszik helyt állni a mindennapokban, és - amennyire lehet - összeegyeztetni a munkáját és a magánéletét. A lánya, Daisy az irodalmi nevelésén munkálkodik, mivel szerinte az apja nem olvas szépirodalmat, így ezen a téren műveletlen. Ezt olvasva az jutott eszembe, talán azért, mert a munkája során annyi és olyan sokféle emberi történettel találkozik, hogy emiatt kevésbé kíváncsi a mások által kitaláltakra. De erre is választ kapunk tőle.
Ian McEwan egy újabb nagyszerűen megírt és elgondolkodtató regényét olvastam az elmúlt hetekben. Az egy szokatlan szombati nap története mellett számos gondolkodni valót és izgalmas orvosi esetet és ismeretet kaptam, amiknek már elkezdtem utánanézni (pl. a Glasgow kóma skála). Nem véletlen, hogy a szerző is két éven át követte egy idegsebész munkáját, vett részt a műteteken és nézette át vele és másokkal is szakmai szemmel is a regényét. Így kell ezt csinálni.
Aki nem ijed meg a mély tartalmaktól, szeret elgondolkodni az olvasottakon, és az idegsebészet sem rémiszti meg, hozzám hasonlóan nagyon fogja szeretni a regényt. Örülök, hogy végre elolvastam, a szellemi tartalékaim nagyon hálásak érte. Köszönöm, Mr. McEwan.
Nemrég egy vasárnap este Theo aforizmával állt elő: "Minél nagyobb léptékben gondolkozol, annál szarabb az egész." Amikor megkérdezték, hogy mit akar ez jelenteni, így magyarázta:
- Ha a nagy dolgokat nézzük, a politikai helyzetet, a globális felmelegedést, a világméretű szegénységet, akkor tényleg szörnyű, nincs javulás, nincs semmi, aminek örülni lehetne. De ha közelebbre nézek, kicsiben szemlélődöm, például azt veszem, hogy most ismerkedtem meg egy lánnyal, vagy hogy Chasszel új számon dolgozunk, vagy hogy a jövő hónapban hódeszkázni fogok, akkor óriási! Úgyhogy ez lesz a jelmondatom: Gondolkozz kicsiben!
A fülszövegnek viszont senki se higgyen, mert aki azt írta, vagy nem olvasta a regényt, vagy nem tudom, hol járt közben, mivel semmi köze a kettőnek egymáshoz.
Ian McEwan: Szombat
Eredeti cím: Saturday
Fordította: Lukács Laura
383 oldal (a 372. oldalon a Köszönetnyilvánítással ér véget, a maradék oldalakon a Vágy és vezeklés elejét olvashatjuk.)
Charlotte Brontë regényeivel meglehetősen rapszodikus volt a kapcsolatom. A Jane Eyre filmváltozatát előbb láttam, köszönhetően az egyik angolórának, és csak később, ráadásul rosszkor olvastam a regényt, ezért sem született akkor bejegyzés róla.
Néhány év múlva kíváncsi lettem a Shirleyre, ami jól indult, majd átcsapott egy szappanoperába, így reméltem, hogy a Villette-tel már jobban alakul a kapcsolatom. Főleg miután megtudtam, hogy a főszereplő, Lucy is INFJ, sőt vannak, akik az írónőt is idesorolják, és mivel én is ehhez a személyiségtípushoz tartozom, nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba.
Főszereplőnk és narrátorunk, Lucy Snowe, aki az elmúlt évek történéseire tekint vissza. Brettonban találkozunk vele először a keresztanyjánál, akit évente kétszer is meglátogatott. Brettonné özvegyasszony, a történet elején tizenhat éves fiával, John Grahammel él. Ebbe a társaságba érkezik meg a hatéves Polly (Paulina Mary), akit özvegy édesapja, de Bassompierre úr, bíz egy időre régi ismerőse, a háziasszony gondjaira. A kislányt Lucyval egy szobába költöztetik, és hamarosan összebarátkozik szállásadója fiával.
Majd egy hirtelen váltással eltelik néhány év, Lucy ekkor huszonkét esztendős, és csak annyit tudunk róla, hogy teljesen magára maradt, munka után kell néznie. Előbb egy idősasszonyt gondoz, majd Londonba utazik és hajóra száll idegen vizek felé. Még nem tudja, hová vezet az útja, csak azt, hogy valahová eljut, és így érkezik meg a francia nyelvű Villette városába.
A hajón ismerkedik meg egy angol diáklánnyal, a tizenhét esztendős és nagyravágyó Ginevra Fanshaw-val, akit keresztapja, de Bassompierre úr (igen, a fentebb említett úr) pártfogol, és a helyi intézetben tanul, melyet az özvegy Madame Beck vezet.
Túlesvén a reggelin, ismét ki kellett mozdulnom - de merre? Villette-be, súgta egy belső hang; bizonyára annak a mondatocskának felidézése nyomán, amelyet futólag és csak úgy sebtében Fanshawe kisasszony vetett oda búcsúzáskor...
- Szeretném, ha eljönne Madame Beckhez; van neki néhány csemetéje, gondjaiba vehetné őket: szeretne egy angol gouvernante-ot, vagy legalábbis két hónappal ezelőtt szeretett volna.
Lucy megfogadja a tanácsot, és - a mindent és mindenkit szemmel tartó - Madame Beck felveszi három gyermeke mellé. Hamarosan új angoltanárra lesz szükség az intézetben, és Lucy épp kéznél van.
Az intézetben katolikus szellemben folyik az oktatás, ami a protestáns Lucy számára nem elfogadható. Madame Beck intézetéhez egy legenda is fűződik: régen kolostor állt a helyén, és egy engedetlen apácát befalaztak az épület falai közé, akinek szelleme olykor fel-felbukkan.
Egyaránt vannak bejáró és bentlakó növendékek (mindannyian lányok), minden este ugyanabból a kegyes (azaz vallásos) olvasmányból olvasnak fel és mindennap imádkoznak, azonban bizonyos időközökben a lányok szabadon kimehetnek a városba.
Ginevrának természetesen ezek a kedvencei, hiszen jó kapcsolatot ápol egy helyi családdal és két gavallérja is akad: az egyik egy fiatal orvos, a másik pedig egy gróf. A lány az intézetben is szívesen keresi Lucy társaságát, akit fáraszt Fanshaw kisasszony felszínessége, amelynek hangot is ad, ám Ginevra csak jót nevet rajta.
Az orvost Lucy is megismeri, amikor a Madame egyik gyermeke megbetegszik, és kiderül róla, hogy nem más, mint keresztanyja fia. Majd megismerjük Paul Emanuel urat, a hirtelenharagú irodalomtanárt, aki a későbbiekben Lucyt is tanítgatni kezdi.
Közben felbukkan egy szerelmes levél, megjelenik a halott apáca, részt veszünk több rendezvényen, újra találkozunk Brettonnéval, Paulina is újra feltűnik, aki immár unokatestvérével, Ginevrával egykorú, és Paul úr múltjáról, Madame Beck szándékairól és a titokzatos apácáról is lehull a lepel.
Jól indult a regény, egész jól is haladtam vele, aztán Lucy beleesett a minden INFJ által jól ismert Ni-Ti loopba, amikor folyamatosan negatív gondolatok keringenek a fejünkben, ezért ott félre is tettem a könyvet és kimentem. Aztán rájöttem, hogy jobb túlesni ezen a részen, és szerencsére hamarosan véget is ért.
Itt újra gyanakodni kezdtem, mert annak idején a Shirleyben is volt egy rész, ami próbára tette a türelmem, és azt egy másik könyv miatt jegeltem is.
Az Ulpius kétkötetes kiadását olvastam (a fülszöveg írója biztosan nem olvasta a regényt), melynek első kötete 460 oldal, a második a 355.-en ér véget. Tudom, hogy lassabban olvasok, mert nagyon figyelek közben és jegyzetelek is, és a két kötet elolvasása teljes huszonnyolc napig tartott, ami még számomra is hosszú volt. Az első kötettel három hétig kínlódtam, és nagyon örültem, hogy jött A magyar dráma napja, amikor mást olvashattam.
Abban viszont biztos voltam, hogy a második kötettel már jobban haladok majd, és bár itt is akadtak döccenők, rávettem magam az olvasásra, hogy minél hamarabb befejezhessem.
Lucyt az elején kedveltem, aztán már kevésbé. Egy egészséges (személyiségű) INFJ nem nyavalyog annyit, mint ő. Valóban felismerhetőek benne a jellegzetes tulajdonságaink és viselkedésünk, mégis úgy érzem, nem lennénk barátnőnk. Sőt, abban, hogy Lucy is a beszéde és a gondolatai során folyamatosan hasonlatokat, szimbólumokat és metaforákat használ, érzésem szerint átesett a ló túloldalára, egyszerűen túlzásba vitte. A kevesebb több. Igen, én is így beszélek, de ha egyszer már használtam egy metaforát, hasonlatot, akármit, azt nem hajtogatom még félórán keresztül.
A Ginevrával folytatott beszélgetésein jókat nevettem, úgyhogy legalább ennyi humort tartogatott számomra a regény. Valahogy a többieket sem zártam a szívembe. Erre szokták azt mondani, hogy szódával elmegy. Paul urat kifejezetten nem kedveltem, később viszont már jobb színben tűnt fel előttem is. Azonban még előtte kihúzta a gyufát:
"Nagy műveltségű asszonyok", így hangzott a következő témája. Ezen a területen aztán otthon volt. A "nagy műveltségű asszony", mint szavaiból kitűnt, valóságos lusus naturae (a természet játéka, szörnyszülött), szerencsétlenség, csapás, olyan lény, akinek se helye, se haszna a teremtésben, aki nem való feleségnek, se munkára. A feleségi hivatásban a szépség előbbre való. Paul úr legalábbis lelke mélyén meg volt győződve arról, hogy a kedves, békés és passzív női középszerűség az egyedüli párna, melyre a férfi gondjai és elmélkedései közepette nyugalomban hajthatja le lüktető fejét. Ami pedig a munkát illeti, egyedül a férfi agya képes létrehozni olyasmit, aminek haszna és gyakorlati eredménye lehet... hein?
Ezt olvasva megfordult a fejemben a gondolat, hogy szó szerint elhajítom a könyvet, amit végül nem tettem meg.
Charlotte Brontë ezúttal is bebizonyította, hogy van egy jó ötlete, azonban a kivitelezés során problémái akadnak. Jól indítja a regényeit, valószínűleg megvan az elképzelése, hogy hová szeretne kilyukadni, de az úton össze-vissza tekereg és tele pakolja felesleges dolgokkal, ill. belekezd valamibe, és nem folytatja tovább. Éppen ezért nem lehetett INFJ, mert egy INFJ egyszerre logikus és érző. A különbség pedig az agyműködésünkban van: az INFP kevésbé használja az agya logikus részét, míg az INFJ-k (és az INTJ-k) mindkét agyféltekéjüket egyszerre használják. (A linkelt cikkben az INFP alatt elolvasható.)
A másik különbség pedig az intuíciónk közt van. Az INFP-k intuíciója extrovertált (Ne) és csak bizonyos időközönként kapcsol be, az INFJ-k és az INTJ-k introvertált intuíciója (Ni) folyamatosan működik. Az INXJ a nagy képet, a kész házat látja és kitalálja, hogyan építheti meg azt, az INFP pedig lát egy kupac téglát, és ezekből dolgozik: mit lehet ezekből építeni? Ez nem jelenti azt, hogy egyik jobb vagy rosszabb a másiknál. Az INFJ szó szerint érzi is mások érzéseit, tehát azt is, hogy az általa kitalált szereplő mit érez abban a helyzetben, és ezt nem mindig tudja megkülönböztetni a sajátjaitól. Az INFP a saját érzéseit érzi, és el tudja képzelni, hogy milyen lehet annak a szereplőnek a bőrében lenni. Magyarul: Charlotte Brontë elképzelte, hogy milyen lehet Lucy Snowe-nak lenni. Ha INFJ lett volna, teljesen azonosult volna Lucyval az írás során.
Hány éves Lucy a regény elején? Ugrunk néhány évet, kiderül, hogy már huszonkettő, hamarosan huszonhárom lesz, de hogy mi történt a családjával, mi juttatta abba a helyzetbe, ahol van, arról semmilyen információt nem kapunk.
Amikor John doktorral felismerik egymást, a későbbiekben az orvos több levelet is küld neki, amiknek Lucy nagyon örül, de egyetlen sorát sem ismerjük meg egyiknek sem.
A későbbiekben vizsgáztatják hősnőnket, egy fogalmazást kell akkor és ott írnia, azonban ennek az eredményéről nem tudunk meg semmit.
Az Ni mindenben a mélységet, a dolgok mögötti rejtett tartalmakat és összefüggéseket kutatja, szeret a dolgok végére járni és mindenre választ kapni. Ezért írok hatmérföldes bejegyzéseket, amikben a leírtakat linkekkel alá is támasztom, nem csak a felszínt kapargatom és kritizálódom. Ez az, ami nincs meg a Villette-ben.
Paul úr a kertben locsolgatja a virágait egy kutya társaságában. Mindent megtudunk a kutyáról, mondatokon át folyik a leírása, de a nevét még homály fedi. Aztán az x. mondatban már Sylvia lesz az alany, vagyis ő a kutyus.
Egy másik fejezetben egy férfi talál ülőhelyet Lucynak, akiről megtudjuk, hogy könyvesboltja van, majd újabb x mondat múlva kiderül végre a neve is.
Dr. John Graham Brettont pedig egy bekezdésen belül is egyszer John doktorként, aztán Grahamként, egy újabb fejezetben pedig Bretton doktorként emlegeti. Aki esetleg nem jegyezte meg, hogy két keresztneve is van, akár el is veszítheti a fonalat.
Paulina is, amikor újra feltűnik, egyszer csak Mary lesz, utána újra Paulina vagy Polly.
Brontë kisasszony nem vett figyelembe egy fontos szempontot írás közben: az olvasót. Nem vagyok sem regényíró, sem bölcsész, viszont a bejegyzéseimben nagyon figyelek arra, ha új szereplőről kezdek írni, akkor mindig szem előtt tartom, hogy aki elolvassa majd a posztot, nem biztos, hogy olvasta az adott művet. Pl. ebben is dobálózhatnék a nevekkel, hogy Ginevra Fanshaw, Paulina, Paul úr, John doktor, Madame Beck stb., és Te, kedves Olvasó, jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy: Ők meg kik?
A kiadók akkoriban nem olvasták alaposan el, hogy mit jelentetnek meg?
Az ilyen eléggé ellentmondásos mondatról már nem is beszélve:
De úgy vélem, a szerelmesek eleinte szívesebben voltak távol egymástól; szándékaikból nem mutattak többet a látványos udvarlásnál, érzésükben azonban nagyon is közeledtek egymáshoz.
Utánanéztem, mi a különbség az INFJ és az INFP írók között, és nem értek egyet azzal, hogy az INFJ írók a saját emlékeikből merítenek. Szerintem ez mindkét személyiségtípusnál előfordul. Pl. Agatha Christie (aki INFJ volt) írt önéletrajzi könyvet is, de főleg a krimijeiről ismerjük.
A Personality Database-en Charlotte Brontë adatlapján is az INFP-re szavazókkal értek egyet, és Melody Matters nagyon jól leírja, hogy a regényei önéletrajzi ihletésűek, tele vannak azzal, hogy ő áldozat, gyűlöli a katolikusokat és a külföldieket (a regényben is megjelenik ez az ellentét), és így teremt magának boldog befejezést. Ezt éreztem a Villette-ben is: Brontë kisasszony szeretett volna olyan lenni, mint Lucy, aki tesz az álmaiért, küzd értük és talán a boldogságot is megtalálja végül. Sajnálom, hogy az ő élete másként alakult és nem sikerült feldolgoznia azokat a szomorú eseményeket, amiket átélt. Rólunk, INFJ-kről érdemes tudni, hogy nagyon nyitott gondolkodásúak vagyunk, elfogadjuk és megértjük mások nézőpontját. Lucy az egész regényben bírálja a katolikusokat és a helyieket, sőt a következő hasonlattal is találkoztam: förtelmes, mint egy hindu bálvány. Egy egészséges INFJ nem mondana ilyet. Ezért szomorú, hogy ilyen könnyen összekeverik a két személyiségtípust. Félreértés ne essék, semmi bajom az INFP-kkel, ahogyan a más személyiségtípushoz tartozókkal sem, de ne keverjük össze a szezont a fazonnal.
A gyűlölködést továbbá azzal is kiegészíteném, hogy Charlotte Brontë is papkisasszony volt, és egy pap lánya így beszél? A protestánsok mióta nem keresztények, vagy, ahogy ők mondják: keresztyének?
- Én gyűlölöm Kőnig tanár urat!
- Keresztyén ember senkit se gyűlöl - felelte Zsuzsanna, és hirtelen elengedte a kezét.
Úgy gondolom, ez sem vallási hovatartozás kérdése, hanem, ha az emberbe szorult némi érzelmi intelligencia, akkor nem gyűlölködik, hanem azt mondja, hogy: jó, Te úgy gyakorlod a hited, azt a könyvet/filmet/zenét/akármit szereted, én meg máshogy/más szeretek, és ez teljesen rendben van. Elfogadom és nem tukmálom Rád a saját nézeteim és nem is kritizállak, ha nem értesz egyet velem.
Érdemes tudni, hogy Charlotte és Emily Brontë Brüsszelben Constantin Heger tanítványa volt, aki szintén az intézetben tanított, felismerte a nővérek tehetségét és bátorította őket. Charlotte bele is szeretett, azonban Heger nős volt, a felesége vezette az intézetet. A tanár jellemzése (lásd a fenti linken) pedig egyértelműen bizonyítja, hogy róla mintázta Paul urat.
Valaha... ismeretlenül és szeretetlenül nyersnek és különösnek tartottam: alacsony termete és a szögletessége, sötét bőre, modora nem tetszett nekem. Most pedig át- és áthatott egyéniségének ereje, életre keltem szeretetétől, értelmemmel felfogtam értékét, szívemmel jóságát... többre becsültem az egész emberiségnél.
Amikor ezt olvastam, majdnem felnevettem, mert eszembe jutottak Elizabeth Bennet szavai:
- Mondd, Lizzy - kezdte -, mi jutott eszedbe? Megbolondultál, hogy férjednek akarod ezt az embert? Hiszen mindig gyűlölted!
Mennyire szánta-bánta most Elizabeth, hogy régebben olyan oktalan véleményt táplált Darcyról, és nem válogatta meg jobban a szavait! Ez megkímélte volna a magyarázkodástól és bizonykodástól, ami most rendkívül nehezére esett, bár nem térhetett ki előle. (...)
- Van a papának egyéb kifogása is, mint az, hogy közömbösnek hisz engem iránta? - Semmi egyéb kifogásom nincs. Mindnyájan tudjuk róla, hogy gőgös, kellemetlen ember, de ez mit sem számít, ha igazán szereted. - Igen, szeretem - felelte Elizabeth, s könnyes lett a szeme. - Szívből szeretem. Higgye el, papa, nincs őbenne semmi mértéktelen gőg... tele van a lelke kedvességgel. Édesapám nem tudja, milyen ő valójában... kérem, ne bántson meg azzal, hogy így beszél róla. Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Vajon ez csak a véletlen műve? Charlotte Brontë 1848-ban a Jane Eyre megjelenése után kapott egy pozitív kritikát, melyben azonban volt egy negatív észrevétel is a regényével kapcsolatban, és a bíráló a figyelmébe ajánlotta Jane Austent, aki ekkor már ünnepelt szerző volt. Brontë kisasszony megszerezte és elolvasta a Büszkeség és balítéletet, melyet - a saját szavaimmal - jól kivitelezett iparosmunkának tekintett, melyből hiányzik a szív és a szenvedély.
Erre a fentebbi párhuzamot fedeztem fel. A Villette 1853-ban jelent meg, tehát Charlotte kisasszony jóval a szívtelen és szenvedélymentes, 1813-ban kiadott Büszkeség és balítélet elolvasása után írta. Hm, lehet, hogy mégis hatással volt rá az iparosmunka? (Ezért említettem az INTJ személyiségtípust, mert Jane Austen is az volt.) A regény végére érve, több hasonlóságot is felfedeztem Paul Emanuel úr és Mr. Darcy között. Más-más környezetből jönnek, és tény, hogy Mr. Darcy kevésbé társasági ember, míg Paul úr irodalmat tanít az iskolában, ám vannak diákok, akik félnek tőle.
Most jön két nagy SPOILER: a regény végén a professzor meglepi Lucyt egy kis házzal, ahol megnyithatja saját iskoláját és ott is élhet. Sőt, már három tanítványt is szerzett neki az induláshoz. Mr. Darcyról pedig tudjuk, hogy kiderítette, hova szökött Lydia és Wickham, ő ütötte nyélbe a házasságukat, fedezte az ezzel járó költségeket, nem is beszélve Wickham adósságairól. Mindezt a saját lelkiismerete miatt és Elizabeth Bennet két szép szeméért.
Továbbá felfedeztem, hogy Lydia Bennet és Ginevra Fanshaw között is akadnak hasonlóságok. Mindketten felszínesek, míg Lydia a tisztek után fut, Ginevrát John doktor is érdekli, de jobban a gróf, elvégre neki rangja is van. Ginevrát is megszökteti a gróf és titokban összeházasodnak, majd felkeresik Madame Becket és Lucyt az iskolában. SPOILER vége
Ha vizuálisan kellene megmutatnom, mi a különbség Charlotte Brontë és egy INTJ vagy INFJ írásmódja között, akkor ez: Brontë kisasszonynál még órákig ülünk a lezárt úton, előttünk rengetegen elfutnak, míg Jane Austennál vagy Agatha Christie-nél megnyílt az úttest, és már a következő fejezetben vagyunk, ami el is vezet az úti célunkhoz.
Következetlenség a fordításban is akad: Lucy többször is megszólítja az olvasót, akit először tegez, majd többes számban tegez, aztán már magáz. Ill. John Graham az anyját, míg Paulina az apját tegezi, ami ebben az időben, ne feledjük, hogy a 19. században vagyunk, nem volt szokás. A szerkesztő itt is elaludt?
Elismerem a Brontë nővérek munkásságának fontosságát, hogy megmutatták, egy nő is tud írni és nem csak arra született, hogy tökéletes feleség, háziasszony és anya legyen, és őszintén sajnálom, hogy Charlotte Brontë-nak nem adatott meg mindaz, ami Lucynak a regényben. De így sem fog bekerülni a kedvenceim közé, számomra továbbra is a szappanoperák ihletője marad, maradok a tisztes iparosmunkát végző Jane Austennál. Továbbá hiába imádom a költészetet, Brontë kisasszony költői prózája most sem nem varázsolt el, nem érte el azt, hogy egy-egy mondatát újra és újra elolvassam. E tekintetben maradok Nabokovnál (Jaj, már megint egy INTJ!) Mondja ezt a szuperérzékeny empata, aki mindezt egész jól össze tudja hangolni a logikus énjével.
Hát így áll a dolog. Csakugyan eljött a kinyilatkoztatás perce. Sohase hagyjuk figyelmen kívül az előérzetet. Van egyfajta előérzet, mely sohasem csal; én pedig egy pillanatra félreértettem, nem fogtam fel az orákulum jelentését, holott a jóslat valóságot tartalmazott.
Bizony, így van ez, Lucy, hallgass az Ni-odra. Az enyémnek voltak kétségei a történeteddel kapcsolatban, és a vége felé egyre határozottabban azt mondta, hogy amint megírom ezt a bejegyzést, fogjam mindhárom Charlotte Brontë-regényem, és tegyem el őket szem elöl, és vegyem elő újra a Büszkeség és balítéletet, amely tizenvalahanyadjára sem okoz csalódást. Arról már nem is beszélve, hogy sokkal több adaptációt ért meg, mint a romantikus-szenvedélyes Villette, melyet Virginia Woolf az írónő legszebb regényének nevezett. Nem egyezik az ízlésünk.
Paul úrnak, és a vele azonos nézeteket vallóknak, pedig a blogom mottójával együtt ezt üzenem egy újabb INTJ-től:
- Úgy látom - jegyezte meg Elizabeth -, hogy önnél a művelt nő eszménye nagyon sokat foglal magában.
- Igen, elég sokat.
- Ó, valóban! - kiáltott fel Darcy nézeteinek hűséges visszhangja. - Senkit sem tekinthetünk igazán műveltnek, aki nem áll magasan fölötte az átlagnak. Egy nőnek alaposan értenie kell a zenéhez, énekhez, rajzhoz, tánchoz, a modern nyelvekhez, hogy megérdemelje ezt az elnevezést; azonfelül modorában, járásában, hanghordozásában, beszédmódjában és kifejezéseiben meg kell lennie annak a bizonyos valaminek, ami nélkül csak félig érdemes a művelt jelzőre.
- Ez mind fontos - tette hozzá Darcy -, de van valami, ami még lényegesebb; az, hogy sokoldalú olvasással művelje az elméjét.
Egy könnyed olvasmányt kerestem, amikor eszembe jutott Peter Mayle talán legismertebb, a fülszöveg szerint pedig eddigi legjobb könyve, a Bor, mámor, Provence, amelyet tizenhárom éve már olvastam, és most jót mosolyogtam az akkor írt bejegyzésemen.
A színvonalát és a tartalmát nézve, számomra az az antiposzt, és miután most újra megnéztem a film előzetesét, rájöttem, hogy nem Russell Crowe-t nem kedveltem, hanem az általa játszott Maxet, aki - számomra - arrogáns és beképzelt a filmben, míg a regényben egyáltalán nem ilyen.
Úgyhogy ideje volt, hogy egy jobb bejegyzést kapjon a könyv.
Max Skinner, a harmincas évei elején járó londoni bróker. Egy esős, nyári napon éppen azt tervezi, hogy hamarosan egy nagy üzletet üt nyélbe, és így rendeződik végre az anyagi helyzete is, amikor az irodában ebédmeghívás várja a legjobban utált kollégájától, Amistől.
Az étteremben Max részletezi, mire jutott az elmúlt hónapokban, amikor Amis közli vele, hogy nincsenek megelégedve a munkájával, és ő veszi át, amin Max eddig dolgozott. Persze egy jelentéktelenebb cég ügyét felajánlja neki, de Max inkább felmond.
Hogyan tovább? Még nem tudja. Este a legjobb barátja és egykori sógora, az ingatlanban utazó, most üzlettárssá előléptetett, Charlie hívása deríti jobb kedvre, aki ünnepelni hívja. Max indulás előtt megnézi a postáját, és egy Franciaországból érkezett levélre bukkan, melyből kiderül, hogy imádott Henry bácsikája - akinél gyerekkora nyarait töltötte - elhunyt, és mivel nem volt gyereke, a francia törvények értelmében ő az örököse.
Henry bácsi birtokához szőlő is tartozik, ami azonnal beindítja az amatőr borkóstoló Charlie fantáziáját, és Max is egy jókor jött lehetőségként tekint az örökségére, így másnap odautazik.
Henry bácsi egy másik, a fiatalság számára megszívlelendő közlése tűnt elő lassan emlékeinek ködéből:
Az egész világon nincs még egy hely, ahol ennyire kevés és ennyire élvezetes munkából meg lehet élni. Egy nap erre magad is rá fogsz jönni.
Saint-Pons kis falu, melytől nem messze található a birtok, és gyorsan híre megy az angol érkezésének. Max azonban koránt sem olyan állapotban találja a helyet, mint ahogy gyerekként emlékezett rá. Mind a házra, mind a környékére ráfér egy alapos rendrakás és felújítás, és a szőlőtövek is megértek a cserére.
A birtokhoz tartozikClaude Roussell, aki nagybátyja életében gondozta a szőlőt, és most a jövője miatt aggódik, ill. a sógornője, Madame Passepartout, aki örömmel látja el újra a házvezetőnői feladatokat.
A faluban megismeri Nathalie Auzet-t, a helyi jegyzőt, aki nemcsak a francia jog útvesztőiben, hanem a környéken is szívesen kalauzolja.
Max már úgy érzi, kezdenek rendeződni a dolgai, amikor megérkezik az amerikai Christie, akiről kiderül, hogy Henry bácsi Kaliforniában született lánya, és azért jött Franciaországba, hogy megismerje sosem látott apját.
Nagyon megkedveltem Maxet, mert megfigyeltem, milyen reziliens. Kapott egy hatalmas pofont, több havi munkája esett kútba, otthagyta az állását és egy olyan embert, akit egyébként sem szívelt, aztán neki vágott az ismeretlennek, és szinte pillanatok alatt beilleszkedett a helyiek közé. Kiderült, hogy Henry bácsinak nem teljesen volt igaza, mert dolgozni itt is kell, a kérdés csak az, hogy szereti-e valaki ezt a fajta munkát és azokat, akikkel nap mint nap együtt dolgozik?
A Mont Sainte-Victoire
Lehetetlen lett volna kivonnia magát a környezet rendkívüli szépsége és nyugalma, az emberi hangok teljes hiánya, az óriási távlatok hatása alól. Északi irányban jól látszott a Mont Ventoux - vakítóan fehér kaviccsal takart teteje úgy festett, akár egy állandó hósipka -, délen a Mont Sainte-Victoire masszív tömbje, messze azon túl pedig a Földközi-tenger ezüstös csillogása. Christie is csatlakozott hozzá, és néhány pillanatig csak álltak csendben, és hallgatták a lágyan fújó szellő hangját.
- Roussell mindig feljön ide, amikor vadászik. Mesélte, hogy gyakran lát sasokat - mondta Max. - Csodálatos, ugye? London mintha egymillió mérföldre lenne innét.
. Nem hiányzik?
- London? - Egy pillanatig elgondolkozott, majd megrázta a fejét. - Nem, szemernyit sem. Fura, ugye? El is felejtettem, mennyire imádtam itt lenni annak idején. Akkoriban, amikor minden évben itt nyaraltam, a nyár végén sosem akaródzott innét elmennem, és most is ugyanezt érzem. Itthon érzem magam. - Szélesen rámosolygott a lányra. - És én még azt hittem, hogy tipikus nagyvárosi srác vagyok.
Madame Passepartout is megérdemel néhány szót, hiszen ő igazi egyéniség. Sajátos öltözködési stílusa van, szeret mindent és mindenről tudni, és mindent a praktikus oldaláról közelít meg. Christie érkezésekor számára teljesen logikus, hogy Maxszel egy szobába költöztesse, az sem számít, hogy életükben most találkoznak először, ráadásul unokatestvérek.
Az egyedüli problémát, a nyelvi akadályok jelentik a számára, mivel ő nem tud angolul, és sem Christie, sem Charlie nem beszél franciául. De szerencsére a szeme tökéletesen működik.
Nem árulok el nagy titkot, hogy bár nem lett a kedvencem a regény, azonban amit vártam, megkaptam. Kikapcsolt, olykor jókat nevettem Madame Passepartout egy-egy megjegyzésén, megtanultam, hogyan kell helyesen bort kóstolni, és teljesen megértem Maxet, miért választotta, hogy a birtokon marad. Úgy gondolom, a legtöbb olvasó is így döntene a helyében. Közben megismertem egy kicsit Provence-ot, a franciákat és egy titokra is fény derült. Azonban, aki Christie-hez és Charlie-hoz hasonlóan nem beszél franciául, jó, ha a keze ügyében van egy szótár, ugyanis ebben a kiadásban a francia szavakat és mondatokat nem fordították le.
Peter Mayle azt is megmutatta a regényben, hogy a pezsgő borrá is tud változni, majd ismét pezsgővé. A 207. oldalon Max a pincében egy üveg pezsgőt talál, egészen pontosan egy '83-as Krugot, amelyet Madame Passepartout egyik műanyag vödrében jégbe hűt. A felbontáskor még pezsgő, majd voilà, Charlie-nál már borrá változik! Aztán megérkezik Christie, aki viszont már pezsgőt kap! És mindez egy-egy oldalon belül! (207 - 209. o.)
Mindenesetre Max reggeli optimizmusa mindannyiunk számára megszívlelendő - még akkor is, ha odakint zuhog az eső.
Amikor még a blog is gyerekcipőben járt, ismét napvilágot látott Elizabeth Gilbert önéletrajzi könyve, és akkor úgy éreztem, hogy nekem ezt feltétlenül el kell olvasnom. Így is lett, és már akkor nagy hatással volt rám. Tényleg. Aztán később megint belevágtam, de az indiai és az indonéz részt már angolul olvastam. Most pedig ismét előkerült, de teljes egészében a magyar kiadás.
Biztosan vannak, akik úgy tekintenek a könyvre és a belőle készült filmre, mint egy tipikus amerikai filmelőzetesre: Liznek mindene megvolt: szerető férj, karrier, nagy ház, siker, pénz. De ő mást akart. És ekkor Liz élete gyökeresen megváltozott: a válását csak megnehezítette a férje, az új szerelméről pedig kiderült, hogy félreismerte. Így Liz nekivágott a világnak, hogy megtalálja önmagát.
Ilyen lenne kb. az a bizonyos előzetes, de Liz élete ennél sokkal bonyolultabb volt. Érthető, hogy vannak dolgok, amiket nem szeretne kiteregetni a magánéletéről, és úgy gondolom, ezen csak azok háborodnak fel, akik előszeretettel vájkálnak mások életében, hogy pálcát törhessenek felettük.
Szóval, Liz élete kívülről maga volt az amerikai álom. De Liz mégsem érezte magát jól benne. A férjével a gyerekvállalást tervezték, de ő rájött, még nincs kész erre, ő mást akar.
A fenti sorokat 2017 nyarán írtam, amikor újraolvastam a könyvet. De az az érzésem, hogy ennyi év után is megállják a helyüket, mert dióhéjban tényleg így lehetne összefoglalni, miről is szól Liz Gilbert bestsellere. Azonban a kép most is sokkal árnyaltabb, és érdemes alaposabban szemügyre venni.
Mert a színfalak mögé nem látunk, csak annyit tudunk, hogy adott egy sikeres, fiatal - látszólag -, boldog nő, aki ki akar lépni a házasságából. Megőrültél, Liz? Nem, Liz nem őrült meg, csak fordulóponthoz érkezett az élete: nem akar többé éjszakákat tölteni a fürdőszoba kövén zokogva. Mert ez az, ami kívülről nem látszik. És akkor hangzik el egy nagyon fontos kérdés, amelyet sokan nem tesznek fel maguknak, mert eszükbe sem jut, hogy feltehetnék:
És te mit szeretnél csinálni, Liz?
Liz pedig apróságokra vágyik: elmenni egy jógaórára, szeretne venni egy új ceruzás dobozt és meg szeretne tanulni olaszul. Egy újabb miért: Miért éppen olaszul? Mi hasznod lesz belőle? Mihez kezdesz egy olyan nyelvvel, amely csak két országban (mert Svájcban is hivatalos nyelv, ám!) hivatalos?
De miért kell, hogy mindennek gyakorlati haszna legyen? Olyan szorgos kis katona voltam mindig - güriztem, termeltem, a határidőket mindig pontosan betartottam, szeretteimre, fogínyemre és a hitelteljesítésemre gondot viseltem, mindig elmentem szavazni stb. Csak a kötelességről szólna az élet? A veszteségnek ebben a sötét szakaszában kell-e annál több indoklás, mint hogy azért akarok megtanulni olaszul, mert talán örömet okozna? És egyébként is, a nyelvtanulás nem egy olyan elrugaszkodott ötlet - nem olyan, mintha azt mondanám harminckét éves koromban, hogy márpedig a New York-i Balettkar vezető balerinája akarok lenni. Egy nyelvet bárki megtanulhat.
Végül sok-sok huzavona, veszteség, fájdalom, mélypont után Liz útnak indul, hogy a három i betűs országban töltsön négy-négy hónapot, hogy megtalálja önmagát és Istent, és mindezt harminchat-harminchat gyöngyszemben ossza meg velünk.
Itáliában a gyönyört keresi: az olasz gasztronómia lesz a szakterülete. Mellette új barátokat szerez, utazgat, focimeccsre jár, élvezi, hogy élesben használhatja az olasztudását. Az egyik kedvenc részem ebben a fejezetben, amikor Giulio felveti, hogy minden városnak van saját szava, sőt az embereknek is.
Indiában már teljesen más környezetbe csöppen, hiszen egy asramban tölti az idejét, meditálással, énekléssel, az áhítatra való törekvéssel. És miközben Liz Istent keresi, küzd a Guru-gítával és a texasi Richard állandó szekírozásával, sok új dolgot tanul önmagáról.
Az az érzésem, hogy bármennyire idegesítő is tud lenni, mégis jól jöhet olykor egy-egy ilyen, a texasi Richard-féle alak az életünkben. Richard folyamatosan piszkálja Lizt a beszólásaival, aki ezekre mindig bepöccen. Néha azonban jó, ha egy kívülálló felhívja a figyelmünket egy-egy hibánkra, negatív gondolatunkra vagy érzésünkre, mert ezáltal is tudatosíthatja bennünk, hogy valami nem jól működik. És van, hogy egy nagyon fontos dologra emlékeztet:
Úgy galoppozunk az életen keresztül, mint a cirkuszi mutatványosok, akik két, egymás mellett száguldó lovon egyensúlyoznak - egyik lábunk a "sorsnak" nevezett lovon pihen, míg a másik a "szabad akarat" lován. A kérdés, amit naponta fel kell tenned magadnak: "Melyik melyik?" Melyik az a ló, amelyik miatt nem kéne aggódnom, hiszen nem én irányítom, és melyik az, amelyiket minden erőfeszítésemet bevetve kell kormányoznom?
Rengeteg olyan dolog van a sorsommal kapcsolatban, amibe nincs beleszólásom, de jó néhány az én hatáskörömbe esik. Vannak bizonyos lottószelvények, melyeket megvásárolva növelhetem az esélyeimet a boldogságra. Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket (és azon alkalmakkor, amikor túlságosan tele vagyok önsajnálattal, és nem tudom lelkesen nézni a dolgokat, még mindig megpróbálhatom megváltoztatni a szemléletmódomat). Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat. Számomra ez utóbbi újdonság. A texasi Richard ajánlotta a figyelmembe nemrégiben, amikor arról panaszkodtam, hogy képtelen vagyok abbahagyni a rágódást. Azt mondta: - Süti, tanuld meg, hogy ugyanúgy megválogathatod a gondolataidat, mint ahogy reggelente kiválasztod, milyen ruhát fogsz aznap felvenni. Ez a fajta képesség fejleszthető. Ha irányítani akarod az életedet, munkálkodj az elméden. Ez az egyetlen, amin megpróbálhatsz úrrá lenni. Felejts el minden mást. Mert ha nem vagy képes uralkodni a gondolataid felett, akkor mindig is irtó nagy szarban leszel.
Ha mást nem is, de ha a fenti gondolatokat magával viszi valaki a könyvből, máris sokat tett önmagáért és másokért is. Mert mindig akadnak olyan helyzetek, események, amiket nem tudunk befolyásolni, lesznek nehézségek az életünkben, és ilyenkor érdemes elgondolkodni, megállni és másként szemlélni a dolgokat. Jobb lesz-e nekem, ha most felhúzom magam ezen és egész nap fortyogok? NEM! Saját tapasztalatomból mondom, hogy a dolog valóban működik. Pl. néhány perce a fenti idézet formázásánál a blogger nem úgy képzelte el a szöveget, ahogy szerettem volna. Bosszankodás helyett kattintottam párat és most már olyan, amilyennek lennie kell.
Ill. még egy fontos gondolat Richardtől: óvatosan a szavakkal, nem mindegy, hogy mit kérünk, mert a végén megkapjuk, és nem biztos, hogy úgy, ahogy elképzeltük.
Indonéziába érkezve, Liz ismét nehézségekkel kerül szembe: csak egy hónapra kap turistavízumot és meg kell keresnie azt a füvesembert, akinél két éve járt. Természetesen minden megoldódik, és ő is elkezdheti az egyensúlyra való törekvést, amiért ide érkezett.
Hogy ennek a résznek mi az egyik legnagyobb tanulsága számomra?
- Arménia - fordultam újdonsült barátnőmhöz -, megtennéd, hogy elmagyarázod Wayannak, mit jelent brazil nőnek lenni?
Arménia nevetett, de aztán úgy tűnt, komolyan fontolóra veszi a kérdést. - Nos, én mindig megpróbálok csinosan, nőiesen kinézni, még a háborús zónákban vagy a közép-amerikai menekülttáborokban is. Még a legsúlyosabb tragédiák sem jogosítják fel az embert arra, hogy azzal tetézze mások nyomorúságát, hogy ő maga szörnyen néz ki. Ez az én filozófiám. Ezért festem ki magam, és ezért hordok ékszert még az őserdőben is - semmi extravagáns, csak egy kis arany karkötő meg fülbevaló, egy kis rúzs, finom parfüm. Épp csak annyi, amennyi azt mutatja, hogy még nem vesztettem el az önbecsülésem.
Ismerős a helyzet, amikor a home office-ban mindenki pizsamában ült otthon minden áldott nap? Ez az, amire Arménia felhívja a figyelmet. Nem kell a nagyestélyit vagy a szmokingot elővenni, de teljesen más érzés úgy lenni egész nap - otthon is - , hogy rendesen felöltözik az ember, mert másként áll majd a dolgokhoz is. Már az is valami, hogy rendesen felöltözött!
A másik pedig, ha valakin segítesz, mindenkin segítesz. És igenis rengeteg segítőkész ember van a világon, azért, mert valaki ezt nem hajlandó meglátni, még nagyon is ott vannak, és ha úgy adódik, előlépnek.
A sok-sok pozitívum mellett most is feltűnt az a sok elgépelés és egyéb, amely oly jellemző volt mindig is az ulpiusos könyvekre. Luca Spaghetti vezetéknevében a h helye többször változott, és az olasz nyelvben ez nem mindegy. Különben is: senki sem örül annak, ha elírják a nevét.
Lehet, csak én vagyok az egyetlen ember a világon, de nagyon zavar a ledöbben ige használata, amely az elmúlt években igen népszerű lett a fiatalabbak és az idősebbek körében egyaránt. Valaki mutassa már meg, legyen olyan kedves, hogyan kell ledöbbenni? Mert a megdöbbenni számomra sokkal rokonszenvesebb és ismerősebb alak.
A könyv ragasztása is kritikán aluli, pozitívum viszont, hogy az elmúlt tizenkét évben kb. ötször-hatszor olvastam, és a lapjai még nem hulltak ki.
Azóta a Partvonal kétszer is újra kiadta, de én maradok a saját betört gerincű, kissé háborús példányomnál.
AzÍzek, imák, szerelmek azon könyvek egyike, amelyet újra- és újraolvasva is mindig találok benne valamit, ami megfog, elgondolkodtat, amin olvasás után is gondolkodhatom, amit magammal vihetek. Most éppen azt, hogy a saját életemről én döntök. Hiába akar valaki önjelölt tanácsadó lenni, hiába akarja megmondani, mit, mikor, miért, hol, hogyan és kivel csináljak, ha a legfontosabbra nem kíváncsi: Én mit akarok igazán? Mi a jó nekem? Valahogy ezt sosem kérdezik meg, csak azonnal a tanáccsal állnak elő.
És ha valami érdekel, valamibe szeretnék belekezdeni, valami újat tanulni, azt megtehetem azért is, mert örömet okoz. Mert érdekel. És azt gondolom, minden hobbi alapja ez: azért csinálom, mert szeretem. Hogy esetleg a későbbiekben valamilyen (anyagi vagy egyéb) hasznom származik belőle? Lehet, de addig is az a legfontosabb, hogy engem motivál. Az életünk egy-egy hullámvölgyében pedig ez igazán jól jön. Mert egy-egy ilyen apró napi tevékenység is boldoggá tud tenni.
Ezt a gyakorlatot Szorgalmas Örömnek neveztem el. Ahogy erre a Szorgalmas Örömre koncentrálok, eszembe jut, amit Darcy barátom mondott egyszer - hogy a világ összes bánatát és gondját a boldogtalan emberek okozzák. Ha a saját életemet veszem alapul, tisztán látom, hogy a boldogtalan időszakaim mikor mennyi szenvedést (vagy legalábbis kellemetlenséget) okoztak a körülöttem lévő embereknek. A boldogság keresése tehát nem csupán önfenntartó és önös célokat szolgál, hanem bőkezű ajándék is a világ számára. Amikor az ember megszabadul az összes nyomorúságától, akkor többé nem akadályozza sem önmagát, sem másokat a boldogság elérésében. Végre szabadon élvezheti mások társaságát, és szabadon felajánlhatja a segítségét.
Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek
Nemrégiben bukkantam a Noi parliamo italiano honlapra, ahol felfedeztem az olvasnivalók között egy részletetGiuseppe Tomasi di Lampedusa egyetlen regényéből, ami eszembe juttatta, hogy A párduc is milyen régóta várat magára, és hogy az olasz irodalomnak csupán egy aprócska szeletét ismerem, így egy újabb érvet kaptam az elolvasásához.
A regény ötven évet (1860 - 1910) ölel fel a Salina család életéből, melynek jelképe a párduc. 1860 májusában javában folynak az ország egységesítése érdekében vívott harcok Garibaldi és a Bourbon királyság katonái között, miközben a Salina család éli megszokottnak mondható életét Palermóhoz közeli kastélyában.
A családfő, don Fabrizio Corbera, Salina hercege, - akit az író a saját dédnagyapjáról mintázott - a párduc, a régi rendszer megtestesítője, aki rajong a csillagászatért és szeret az ehhez kapcsolódó számításokkal foglalatoskodni. Természetesen a harcok híre hozzájuk is eljutott, hiszen lányai is hazatértek a zárdából, ahol tanulnak, de a herceg - az események külső szemlélőjeként - biztos benne, hogy a felfordulás ellenére sem fog semmi megváltozni, minden marad a régiben.
Ebben az elképzelésében zavarja meg unokaöccse és gyámoltja, Tancredi:
Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia.
A fiú (a herceg nővérének fia) gyermekként maradt árván és került a párduc szárnyai alá, aki nagyon megszerette. Tancredi egy reggel közli bácsikájával, hogy ő is belép Garibaldi seregébe, amit gyámja kénytelen tudomásul venni és lassanként belátni, hogy a dolgok változás előtt állnak.
Most minden elnyomott gondolatát felkutatta: Tancredi rejtélyes szavai, Ferrara elragadtatott ékesszólása, Russo hamis, de leleplező közlése apránként felfedték titkos értelmüket. Sok minden történik majd, de az egész csak komédia. Lármás, romantikus komédia, néhány vércseppel a bohócruhán. Mert ezek az egyezkedések, a "beszéljük meg a dolgot", a "tárgyalásokkal mindent el lehet intézni" országa; itt nem a francia őrjöngés dúl; különben, Franciaországban is, ha eltekintünk negyvennyolc júniusától, mikor történt mostanában valami komoly dolog?
A család a nyarat Donnafugatában tölti, ahová bár a harcokból sebesülten, ám ugyanolyan vidáman, mint korábban, Tancredi is megérkezik. A herceg legidősebb lánya, Concetta évek óta szerelmes unokatestvérébe, és a család is úgy gondolja, helyes, ha a fiatalok házassága révén családi kézben marad minden. Csakhogy megjelennek a feltörekvők, köztük Donnafugata polgármestere, don Calogero Sedara és bájos leánya, Angelica, aki elbűvöli a fiatalembert, így Concetta házasságról szőtt álmai szertefoszlanak.
Bár a szereplők közti párbeszédekben, illetve a narrációban kapunk bizonyos információkat a harcok állásáról (igen sokat pedig a lábjegyzetekben), a főszerepet a herceg világának alkonya és az új kor beköszönte kapja.
Már az elején megtetszett a regény, a szereplők és a kastély életének bemutatása. Megtudtam, hogy egy jezsuita, Pirrone atya is a családhoz tartozik, és milyen fontos a herceg számára buldogja, Bendico.
Bár az első részben sem unatkoztam, a Rossz kezdet kedvéért mégis félretettem, és csak később fejeztem be. De úgy érzem, ez a szünet nem vált kárára az olvasásnak. A három hónappal későbbi, Donnafugatába tartó útba és a megérkezésbe csöppentem, és innentől kezdtem el igazán szeretni.
Az események itt vettek ugyanis fordulatot a már említett polgármester és Angelica színre lépésével. Don Fabriziót, a jól megtermett, tekintélyt parancsoló, ám mégis emberi párducot rögtön megkedveltem, ahogyan a későbbiekben Tancredit is. Később pedig megállapítottam, hogy az ifjú micsoda párra talált Angelicája személyében.
A regény második felében egy rész erejéig Pirrone atya a családjához utazik és néhány napot velük tölt, és bár ennek a néhány fejezetnek semmi köze sem volt a Salinákhoz, mégsem mondanám rá, hogy csak egy töltelékrész lenne. A családtagok mellett megismerhettem Pirrone atyát mint magánembert, és ismét főszerepet kapott a vidéki szicíliaiak élete.
A regény zárófejezete 1910 májusában ismét a Salina-kastélyba kalauzol bennünket. Ötven évvel vagyunk az egységes Olaszország megszületéséért vívott harcok kezdete után, és a kastély életében is jelentős változások történtek. Egy újabb pedig már az ajtón kopogtat.
A párduc a régi kor hanyatlásának és az új világ beköszöntének taglalása mellett tele van gyönyörű leírásokkal, humorral, sőt frivolitással és nagyszerű emberismeretről is tanúskodik. Sőt, néha az volt az érzésem, mintha a Magánélet sorozat idevonatkozó (nincs ilyen) kötetét olvasnám, mert a hétköznapi és magánélet dolgai is említésre kerültek. És bár már nem egy könyvet olvastam eddigi életem során, még sehol sem találkoztam a halál olyan szép leírásával, mint itt. Mindezek mellett pedig megismertem az igazi Szicíliát, azt, hogy mit jelentett akkoriban szicíliainak lenni, és don Fabriziónak köszönhetően nem egy fontos gondolattal lettem gazdagabb.
Az utóbbi hat hónapban, amióta a maguk Garibaldija partra szállt Marsalában, túlságosan sok dolgot cselekedtek és hajtottak végre megkérdezésünk nélkül, hogy most azt lehessen kívánni a régi vezető osztály egyik tagjától, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek továbbfejlesztésében és véghezvitelében tevékeny szerepet vállaljon. Most nem kívánok arról vitatkozni, hogy amit tettek, rossz-e avagy jó; nézetem szerint igen sok rossz is történt. Csak azt akarom máris megmondani, amit amúgy is megért majd önmagától, amikor már egy évet közöttünk töltött. Szicíliában nem az számít, hogy rosszat vagy jót tesznek-e vele; a bűn, amelyet mi, szicíliaiak sosem bocsátunk meg, egyszerűen az, hogy egyáltalán tettek valamit. Öregek vagyunk, Chevalley, nagyon öregek. Legalább huszonöt évszázad óta hordjuk a vállunkon a különféle eredetű kultúrák terhét, amely mind kívülről jött, egyik sem sarjadt belőlünk, egyiket sem teremtettük magunk; mi éppen úgy fehér emberek vagyunk, mint ön, kedves Chevalley, vagy akár Anglia királynője; és mégis kétezer-ötszáz éve gyarmat vagyunk. Nem panaszképpen mondom: a mi hibánk. De fáradtak vagyunk és kimerültek mindenképp.
Az olvasás gördülékenységét sajnos sokszor megszakították az elírások, melyeknek köszönhetően Füsi József nagyszerű fordításának szavait olykor magyarról magyarra voltam kénytelen fordítani. Giuseppe Tomasi di Lampedusa - aki maga is számos nemesi cím birtokosa volt - egy gyönyörűen megírt regényt hagyott maga után, amely nálunk sajnos nem tartozik a népszerű olvasmányok közé. Olaszországban a szerző halála utáni évben (1958) jelent csak meg, de rögtön hatalmas sikert aratott. Annak mindenesetre örülök, hogy az 1001-es listára felkerült, talán ennek köszönhetően többen a kezükbe veszik majd. Remélem, előbb-utóbb valamelyik kiadó ismét megjelenteti.
A regényből 1963-ban Luchino Visconti készített nagy sikerű filmet, melyben a főszerepet Burt Lancaster (Don Fabrizio), Claudia Cardinale (Angelica) és Alain Delon (Tancredi) játszotta.
Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc Eredeti cím: Il Gattopardo Fordította: Füsi József 311 oldal Ulpius-ház Kiadó, 2007
Ha a megjelenésekor nem figyeltem volna fel erre a sorozatra (aminek tudomásom szerint azóta sincs neve), biztosan elsiklottam volna egy ilyen című regény felett. Azt gondoltam volna, hogy a szokásos ömlengések egyike, melyek a könyvesboltok Romantikus feliratú polcain sorakoznak. Valljuk be, azért a cím kissé riasztó lehet, főleg a férfiolvasók számára.
Santiago San Roman és az orvosi egyetemre készülő Montse Cambra 1974-ben találkozott a nyári szünetben, és szinte minden idejüket együtt töltötték. Azonban az élet közbeszólt: megérkezett Santiago katonai behívója és más is történt, ami elválasztotta őket.
Több mint húsz év múlva Montse egy fényképen megpillantja egykori szerelmét, és úgy dönt, nekivág a sivatagnak, hogy kiderítse, mi történt Santiagóval.
Miután visszahelyezte a kagylót, a köpenyzsebébe nyúlt és megérintette a fényképet. Csak ült, zsebre dugott kézzel. Az a képtelen érzete támadt, hogy a fénykép egyszer csak eltűnik és minden szertefoszlik, akár egy álom: egy újabb álom számos álmai közül, melyek lidércesen végződtek.
Eddig minden úgy alakul, mint egy átlagos romantikus regényben - gondolhatnánk. De mégsem: mert már az első oldalakon sem az az érzésünk, hogy ez nem egy szokásos romantikus történet lesz. Hirtelen csöppenünk Montse jelenébe, majd fokozatosan derül fény arra, hogyan is került ide, mi történt vele eddig, ill. Santiagóval, aki annak idején csatlakozott a légióhoz.
A Szahara és Barcelona. A nappali perzselő forróság, a jéghideg éjszakák és a barcelonai utcák, az ottani kórház, ahol Montse dolgozik, amit néhány hétre maga mögött hagyott, hogy nekivágjon a sivatag ismeretlen világának. Nem tudta, mi vár rá, de erre biztosan nem számított. Ahogyan évekkel ezelőtt Santiago sem.
Nagyon tetszett, hogy nem a szokásos felépítésű a regény: bár felváltva olvashatunk Montséről és Santiagóról, ám az események nem mindig lineárisan követik egymást. Luis Leante lassanként tárja elénk az elmúlt több mint két évtized történéseit, miközben megismerjük a barcelonai kórház mindennapjait, Montse és Santiago családját, a légió és a szaharaiak életét - melyről szinte semmit sem tudtam.
Az 1970-es években az ottaniak mindent megtettek, hogy felszabaduljanak a spanyol uralom alól, míg az elnyomók mindent bevetettek, hogy ezt megakadályozzák. Politika, hatalomvágy és harcok jellemzik a mindennapokat, de az emberi gonoszság ma is (értsd: a szereplők jelenében, az ezredfordulón) ugyanúgy jelen van.
Ám az ottani emberek ugyanolyan közösséget alkotnak, mint mi. Sőt talán inkább nevezhetnénk őket közösségnek: mert valóban összetartóak. Nem csak a család, a barátokról sem feledkeznek meg, legyen az helyi vagy idegen. Aki egyszer segített rajtuk, ők nem felejtik el. Ezt igazán megtanulhatnánk tőlük.
Két ember története bontakozik ki előttünk, akik valamikor szerették egymást. Az egyikük feledni jött a sivatagba, a másik - évtizedekkel később - megtalálni egykori szerelmét, megismerni annak múltját. De a sivatag egyikük számára sem azt tartogatta, amire induláskor számítottak.
Izgalmas, jól megírt történet, ami sokkal több egy egyszerű romantikus regénynél. Utazás nemcsak a múltba és a sivatagba, de egy másik kultúrába, melyről leginkább csak előítéleteink vannak. Érdemes mindezt félretenni és hagyni, hogy ez a különleges hangulatú könyv magába szippantson. Nem fogjuk megbánni.
A már említett riasztó cím Francisco Alonso A kalóznők c. művéből ismert pasodobléban hangzik el. A szerelmi vallomás eredetileg Spanyolországnak szól, és a regény mottója is egyben.
Luis Leante: Ó, mennyire szeretlek! Eredeti cím: Mira si yo te querré Fordította: Dornbach Mária 334 oldal Ulpius-ház, 2010 2999 Ft
Annak idején azt írtam erről a regényről, hogy nem tetszett annyira, mint az addig olvasottak Joanne Harristől, de egyszer újraolvasom majd. Mivel az elmúlt hetekben valaki mindig kereste a regényt, így elhatároztam, hogy beváltom az ígéretemet és újra elővettem a Szederbort.
Jay Mackintosh évekkel ezelőtt gyerekkori élményeit felhasználva írta meg Földialma Joe c. regényét, mellyel egycsapásra híres lett. Rajongói azóta is várják az új könyvét, de ő álnéven sci-fikkel örvendezteti meg az olvasókat, ami bár anyagi jólétet jelent a számára, tudja, hogy nem ebben a műfajban érzi otthon magát.
Öt éve él a barátnőjével, Kerryvel egy londoni lakásban, aki egy esetleges új regény sikerének reményében eltűri minden szeszélyét. De egy márciusi napon, egy, a postával érkezett ingatlanhirdetés mindent megváltoztat: Jay megpillant egy franciaországi kis házat, éppen olyat, amilyenről a Földialma Joe-t ihlető egykori öreg bányász, Joe mesélt neki annak idején. Azonnal dönt: ez a ház kell neki! Egy telefon és Jay már útnak is indul hátizsákjával, benne hat üveg borral és egy bőrönddel Lasquenet-sous-Tannes-ba, hogy azonnal lássa új birtokát.
Legnagyobb meglepetésére Jay nagyon könnyen elsiklott másik énjének hangja felett. Most először akadt rá egy talizmánra - nem egy tárgyra, hanem egy helyre -; amely talán véget vet belső megosztottságának. Mintha a világoknak, amelyeket könyvein át el akar érni, valóságos megfelelőjük is lenne, egy hely, ahol varázslat és kémia és fikció és hús-vér eggyé válnak, amint annak idején Pog Hill Lane-en. Mint a magok Joe ódon ládájában: halottnak látszanak, de megfelelő feltételek mellett készek életre kelni.
Az idegen angol érkezése alaposan felkavarja a kis falu életét. Kiderül, hogy egy súlyos titkot őrző fiatalasszony él kislányával a szomszédos birtokon, aki mindenáron meg akarja kaparintani Jay házát is.
Felbukkannak a Csokoládéból már jól ismert arcok: Joséphine, aki szívesen látja a kávézójában; Narcisse, a kertész, Roux, Poitou, a pék és természetesen a Clairmont házaspár, akiknek nem titkolt célja, hogy felvirágoztassák a kis falut és a környékbeliekhez hasonló turistaparadicsomot varázsoljanak belőle. De Jay valami másra vágyik: kertészkedni kezd és újra előkerül az írógépe is.
A két szálon futó történet fokozatosan bontakozik ki előttünk: Jay jelene, azaz 1999 márciusa és a Pog Hillen töltött kamaszéveit olvashatjuk váltakozva. A nyarakat, amikor megismerkedett Joe-val, aki megismertette vele a kertészkedés szépségeit, a hétköznapi mágiát és különös szertartásait. A nyarakat, amikor a fiú szívesen bóklászott egyedül és keveredett konfliktusba a helyi tinédzserekkel és kötött barátságot egy idegen kislánnyal. A jelenben, ahol felfedezi a birtokát, megismeri a helyieket és pletykákat szomszédasszonyáról, Marise-ról, akinek titokzatossága az ő érdeklődését is felkelti.
Annak idején éppen a gazdálkodással kapcsolatos részek nem voltak ínyemre, de most megkövetem mindezt, mert éppen ez adja a regény esszenciáját: a színek, az illatok, az időjárás viszontagságai és a velük folytatott küzdelem, a gyümölcsök és zöldségek a kertben, és ahogy Jay felidézi mindazt, amit több, mint húsz éve tanult és eddig elfeledettnek hitt.
A Szederbor színes, szagos, izgalmas olvasmány, melyben a gazdálkodás (a Joe tanácsai közül jövőre néhányat mi is kipróbálunk) mellett szóbeszédről, viszályról, haragról és titkokról olvashatunk. És egy férfiról, aki mert változtatni: feladta unalmas, egyhangú londoni életét egy isten háta mögötti birtokért. A kertészkedés pedig valójában izgalmas is lehet, ahogy látjuk, hogy az elvetett magokból, elültetett palántákból szépen lassan kikel és megérik az adott zöldség vagy gyümölcs. Csak erre is időt kell szakítani és ezt sem lehet félvállról venni. És milyen szép is tud lenni egy rendszeresen gondozott kert!
Bár az utolsó néhány oldalt olvasva az volt az érzésem, mintha Joanne Harris gyorsan pontot akart volna tenni a történet végére, de ettől eltekintve, ez a regény is hozza a már jól ismert és megszokott színvonalat. Érdemes elolvasni. Köszönöm szépen Mindenkinek, aki kereste a könyvet és ezáltal újra eszembe juttatta. Valaki a múlt héten kereste Joanne Harrist és Peter Mayle-t, nos, ebben a könyvben utóbbit is említik.
De a varázslat, akár a bor, csak a megfelelő körülmények között fejti ki hatását.
Joanne Harris: Szederbor Eredeti cím: Blackberry Wine Fordította: Szűr-Szabó Katalin 339 oldal Ulpius-ház, 2006 2480 Ft A bejegyzésben használt kép forrása
A Csokoládé óta nyolc, a Csokoládécipő óta négy év telt el, Vianne és lányai boldogan és egyszerűen élnek Roux-val a férfi hajóján Párizsban. Vianne azonban érez valamit, és a változás meg is érkezik egy levél formájában. Ráadásul a síron túlról, mely visszahívja őt a kis Tannes melletti faluba.
Jövőre... Milyen furcsa, hogy a jövőre gondolok. Nem szoktunk előre tervezni. Mindig is olyanok voltunk, mint a pitypangmagok: megtelepedtünk egy évre, aztán továbbszálltunk. A pitypang gyökere nagyon erős. Szüksége is van rá, hogy felszívja a tápanyagokat. De a növény csak egy évszakon át virágzik - feltéve, hogy olyasvalaki, mint Francis Reynau, már nem tépte ki gyökerestül -, utána pedig kénytelen továbbállni a szél hátán, hogy életben maradhasson. Ezért hagyom olyan készségesen, hogy Lasquenet visszahúzzon? Talán egy olyan mélyen rejlő ösztönre reagálok, hogy nem is vagyok a tudatában: arra vágyom, hogy visszatérjek oda, ahol e konok magokat egykor elhintettem? Vajon mi nőtt - ha nőtt egyáltalán - a távollétünkben? Vajon ottlétünk hagyott-e - bármily csekély - nyomot ezen a földön? Hogyan emlékeznek ránk az emberek? Szeretettel? Közömbösen? Emlékeznek-e ránk egyáltalán, vagy az idő kitörölt minket az emlékezetükből?
Így Vianne csomagol, és az ekkor már tizenöt éves Anoukkal és a nyolc éves Rosette-tel augusztus 15-én elindul Lasquenet-be, ahol ismét egy ünnepi forgatag kellős közepébe csöppen, Francis Reynaud-val elegyedik szóba, akitől meglepő híreket hall a falu jelenlegi életéről.
Az elmúlt évek jelentős változást hoztak a kicsiny falu életébe: Les Marauds-ba magrebiek érkeztek, élükön Mohammed Mahjoubival, aki a kis közösség szellemi vezetője. Mecsetet, majd minaretet építenek és az EU szabályai is elérik a falut, melyekre a többség fittyet hány, míg Caro Clairmont és férje, Georges számára az anyagi jólétet jelentik. Caro továbbra is a falu főkolomposa szerepében tetszeleg: teadélutánokat szervez a magrebi asszonyokkal és igyekszik mindenütt jelen lenni, ahogyan azt már megszokhattuk.
A két közösség békében él egymás mellett, ám egy napon megérkezik Karim Bencharki, aki külsejével mindenkit elbűvöl, még Carót is. Majd színre lép egy titokzatos, nikábot viselő nő, Inès a kislányával, akiket Karim az özvegy nővéreként és annak kislányaként mutat be. És ekkor minden megváltozik. Inés az egykori chocolaterie épületében iskolát nyit a magrebi lányok számára, de valaki felgyújtja, és a gyanú Reynaud-ra terelődik. Reynaud pedig az egyház szemében is fekete bárányként tengeti életét a faluban: a püspök egy új papra, a fiatal és a technika iránt elkötelezett Père Henrira bízza a nyájat, aki azonban csak hetente egyszer gyóntat, a napi miséket megtartja, de nem akárhogy: imádja a Power Pointot, és azt tervezi, hogy a templom fapadjait műanyag székekre cserélteti. Teszi mindezt Caro Clairmont lelkes buzdítása mellett, aki színleg együtt érez Reynaud-val, miközben a háta mögött csak szítja a Curéről terjesztett pletykákat.
Vianne előtt áll a feladat, hogy kiderítse, mi történt a falubeliek között, ami így elmérgesítette a helyzetet és kegyvesztetté tette a jobb napokat látott Reynaud-t. Ki ez a titokzatos fekete asszony, Inès Bencharki?
Vianne mi mást tehetne, mint anyja kártyáihoz fordul, felkeresi a magrebieket és a régi barátokat, hogy mindenre fényt derítsen.
Az eseményeket - ahogyan a Csokoládéban is -, Vianne és Reynaud szemszögéből ismerjük meg. Ismét találkozunk régi ismerősökkel: Joséphine-nel; Luc Clairmont-nal, aki immáron huszonegy éves és dacolva anyjával, francia irodalmat tanul az egyetemen; felbukkan Guillaume is a kutyájával, de eddig ismeretlen lasquenet-ieket is megismerünk. Ahogyan a magrebieket: a kultúrájukat, mindennapjaikat. Egy szigorú, patriarchális világot, ahol a nők nem dönthetnek.
Talán furcsán hangzik, de Reynaud-nak jót tettek az elmúlt évek: már kevésbé éreztem bigottnak, mint a Csokoládéban. Nyitottabb és elfogadóbb lett a nyájával (ha csak egy hangyányival is) szemben, ám nem adja fel a küzdelmet, mely közte és a magrebiek között folyik. Sőt, kiderül, hogy Reynaud-nak humorérzéke is van és még káromkodni is szokott!
Jó volt újra visszatérni Laquenet-be és régi és új ismerősökkel találkozni, de a kedvencem egyértelműen Al-Djerba nagyi és Mohamed Mahjoubi lett. Előbbi legalább kilencven éves öregasszony, aki fittyet hány a ramadánra és napközben kókuszcsókot hord a zsebében, melyek közül egy-kettőt el is fogyaszt, ráadásul nem rejti véka alá a véleményét. Utóbbi a magrebi közösség papja, bírája, vezetője, aki nem zárkózik el a falubeliektől és A nyomorultakat olvassa.
Fűszerek, őszibarack és csokoládé illata, fekete fátylas nők, a feltámadó szél, harangzúgás és a müezzin éneke, valamint számos izgalom és meglepő és megdöbbentő fordulat - mindezt megtaláljuk a trilógia harmadik részében. Visszaköszön a Csokoládé hangulata, és a szél is más irányból kezd fújni. Izgalmas és remek könyv, mindazt megtaláljuk benne, amit Joanne Harristől már megszokhattunk, kiegészítve számos kulturális információval. Méltó folytatása az előző részeknek. És ki tudja, talán egyszer ismét találkozhatunk Vianne-ékkal, egy negyedik részben.
Ha szó szerint nem varázsolunk is, de mindnyájunknak megvannak a magunk titkai. Egy suttogás, egy jel, egy csipet fűszer. Egy barátságos kártya. Egy dal.
Joanne Harris: Csokoládés barack Eredeti cím: Peaches for Monsieur Le Curé Fordította: Szűr-Szabó Katalin, Sillár Emőke, Tomori Gábor 540 oldal (a regény az 519. oldalon véget ér, ezt követi egy oldal köszönetnyilvánítás, majd a megszokott adag reklám...) Ulpius-ház, 2012 3999 Ft
Decemberben már megírtam a véleményem, miután megérkezett a futár a novelláskötettel és néhányat elolvastam belőle. Bár az a vélemény csak az első benyomásokra korlátozódott, de azok mellett sem mehettem el szótlanul, elvégre a mai világban a többség kétszer is meggondolja, mire ad ki pénzt.
Akkor félretettem a kötetet, ahogy annak idején a Bársony és keserű mandulát is, és a mai napig sem tudom megmondani, miért. Talán mert nem a megszokott Joanne Harrisszel találkoztam a lapokon, és furcsa volt, hogy az írónő egy másik arcát mutatja nem egy novellájában. A napokban viszont rájöttem, hogy hiányzanak Joanne Harris írásai, és teljesen mindegy, melyik oldala dominál az adott novellájában. Elő is vettem a kötetet és ott folytattam, ahol januárban abbahagytam.
A novellákból nem a Csokoládéból jól ismert hangulat árad, hanem nem egyszer egy olykor gonosz, csipkelődő hang szövi a történet szálait. A címadó történet és annak folytatása - ahogyan már korábban is írtam - egyáltalán nem hozza karácsonyi hangulatba az olvasót, nem akar azonnal fát díszíteni, mézeskalácsot sütni vagy képeslapokat írni, sőt inkább elgondolkodtatja, ahogyan nem egy másik írás is a kötetben.
A skandináv mitológia alakjai ismét visszatérnek egy-egy történet erejéig, ezúttal Manhattanben találkozhatunk velük.
A Harry Stone és Elvis 24 órás egyháza egy remek és rendkívül humoros - nem a klasszikus értelemben vett - detektívtörténet, amin nagyon jól szórakoztam.
Mégis a legjobban a való világból vett történetek tetszettek és gondolkodtattak el.
A Bársony és keserű mandulából már jól ismertem és nagyon megszerettem Faith-t és Hope-ot, akik egy idősek otthonában tengetik napjaikat, melynek lakói ezúttal kirándulásra készülnek, de mit kezdjenek ott egy vakkal és egy mozgássérülttel? Így a két asszony az otthonban marad. De szerencsére vannak még olyan emberek, akik nem feledkeznek meg másokról, így Faith és Hope világot lát.
Jó néhány oldallal később ismét találkozunk a két idős hölggyel, a Faith és Hope visszavág c. történetben, ami rendkívül izgalmas és nem lehet nem szeretni őket.
A Kíván újra csatlakozni? narrátora egy anya, akit fia ismertetett meg a Twitterrel, amikor egyetemre ment, és így állandóan kapcsolatban tudtak maradni. Sajnos a fiú azóta meghalt, de a Twitteren még mindig él. Eszembe is jutott, hogy milyen igaz:
Online senki sem hal meg.
Azt hiszem, mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki az interneten valamilyen formában tovább él. De vajon el tudjuk-e engedni őket? Ezt a témát boncolgatja az írónő.
Szintén az internet, egészen pontosan az online játékfüggőség áll A Játék középpontjában. Bár Joanne Harris maga is azt írja a bevezetőben, reméli, nem igaz, mégis a lelke mélyén úgy érzi, sajnos, mégis az.
- Neked hány pontod van? Lenézett a bagettre, amit nem evett meg. - Nem emlékszem válaszolta. Hát, ez bazi nagy hazugság volt. Amikor az ember a Játékot játssza, mindig számon tartja, hány pontja van. Mint a Twitteren a követői: mindig tudja, ha elveszt egyet, és mindig érzi azt a kis nyilallást, amikor az egyik már nem követ...
A Süti főszereplője egy édességfüggő nő, aki imádja a sorozatokat, az emésztést segítő kekszet és a mindenféle színű cukormázas süteményeket és fánkokat. A férje a vetélése után elhagyta, ám most mégis úgy érzi, hogy gyermeket vár, méghozzá nem is akármilyent. Zseniális példázata annak, mi mindent képes elhitetni magával egy ember.
Az út dala - mely a kötet záró története - volt számomra a legfájdalmasabb. Három afrikai gyerek minden áldott nap kiült az út szélére, hogy az arra menőket és az eget figyelje. De mára már csak az egy szem lány, Maleki ül ott, mert testvérei elmentek, hogy évekkel később pénzzel a zsebeikben térjenek haza és az ötgyerekes család élete jóra forduljon. Csak a család nincs tisztában azzal, hova is kerültek a gyerekeik: valójában gyermekkereskedők karmaiba adták őket, akik a gyerekeket prostituáltaknak és szolgáknak adják tovább. És a várva vált gazdagság is elmarad.
Ahogy ismételten olvasni kezdtem a novellákat, már eszembe sem jutott, hogy félretegyem. Rájöttem, hogy azért szeretem az írónőt, mert bárkinek a bőrébe bújva el tudja velem hitetni, hogy annak a szereplőnek a gondolatait olvasom, együtt tudok érezni vele vagy éppen utálom. A való világból vett ötletekért pedig külön dicséret jár, mert rajtuk keresztül hívja fel a figyelmünket olyan dolgokra, amelyek mellett talán naponta mi is elmegyünk vagy aggódunk miatta, de hajlamosak vagyunk egyszerűen a szőnyeg alá söpörni vagy rágörcsölni. Ilyen történet a Kísértetek a gépben, ami rendkívül tanulságos.
Az internethez menekül. Ott senki sem látja. Avatárként létezhet, szavak formájában a képernyőn, hangként a sötétben. Itt kedvére felfedezheti a világot, a világot, amelyben nemcsak neki, de senkinek sincs arca.
Joanne Harris ismét nagyot alkotott, és nagyon tetszett, hogy minden novella elején néhány mondatot mesél az aktuális történet keletkezéséről. Ebben a kötetében is mindenki megtalálja a saját szája ízének leginkább megfelelő keserű vagy édes történetet. A hozzám hasonló rajongóknak pedig igazán hedonista élményben lesz részük.
Dicséret illeti a fordítót, Szűr-Szabó Katalint is, aki a manapság túlzottan elterjedt tegeződés ellenére sem ezt a formát, hanem a magázódást választotta (az angolban nincs különbség tegeződés és magázódás között), ami - szerény véleményem szerint is - jobban illik Joanne Harrishez.
Mire a kötet végére, pontosabban a záró novellához értem, meglepődve tapasztaltam, hogy nem esett szét a kötése és a gerince sem tört be. Előbbit csupán azért sajnálom, mert így egyszerűen és gyorsan megszabadulhattam volna a maradék 38 oldaltól, aminek semmi köze Joanne Harrishez, csak a kiadónak így olcsóbb reklámozni az olyan könyveit, amelyekre nem érdemes a szemünket pazarolni. Joanne Harris és a könyvei is megérdemelnének végre egy normális kiadót, aki csak azt nyújtja a pénzünkért, amire kiadtuk, nem rontja el marketingfogásból az eredeti címet és nem akar tudat alatt ránk tukmálni egy rakás limonádét. Azt pedig a mai napig nem értem, miért nézi csekély értelműnek a kiadó az olvasókat, hogy Joanne Harrist állandóan a Csokoládé szerzőjeként emlegeti. Imádom a Csokoládét, de mellette még írt egy-két másik könyvet is. Tudom, Ulpius.
Joanne Harris: Egész évben karácsony Eredeti cím: A Cat, a Hat and a Piece of String Fordította: Szűr-Szabó Katalin 348 oldal (ebből 308 a Joanne Harrisé, a maradék gyújtós reklám) Ulpius-ház, 2013 3499 Ft
Sokakhoz hasonlóan én is megörültem, amikor egy hónapja megláttam ezt a kötetet az előrendelések között, és egy kisebb gondolkodási idő után a virtuális kosaramban landolt, majd csak várni kellett a megjelenésre és a kiszállításra. Volt is örömködés, amikor megérkezett vele a futár, aztán jött a feketeleves megvilágosodás: ebbena kötetben véletlenül sem a Karácsony köti össze a novellákat, de nem ám! Úgyhogy Kedves Olvasó/Leendő Vásárló, ha úgy gondolta eddig, jó lesz karácsonyi alapozásnak, nagyot tévedett! A könyv ugyanis az írónő A Cat, a Hat and a Piece of String (Egy macska, egy kalap és egy darab/kevés madzag) c. kötetének fordítása, melynek címében sehol sem szerepel a Karácsony szó. És az eredeti borító sem éppen karácsonyi hangulatot áraszt:
Ulpius-ház, 2013 Corbis, 2012
348 oldal 288 oldal
Viszont az Ulpius sem hülye, ha már valaki nem harap az erotikus gyöngyszemekre, majd fog egy karácsonyi kötetre Joanne Harristől. Úgyis vannak, akik bele sem lapoznak a könyvbe vásárlás előtt, és majd csak otthon vagy az ajándék átadásakor szembesülnek a ténnyel, hogy a marketing áldozatai lettek. De miért is háborgunk, hiszen kell a karácsonyi plusz bevétel, és ki lenne az, aki az advent ideje alatt megvenne egy könyvet, aminek az a címe, hogy: Egy macska, egy kalap és egy kevés madzag? A Joanne Harris-rajongóktól eltekintve senki.
Öt novellát olvastam eddig a tizenhatból, ebből az egyik a címadó volt, és nem az a tipikus karácsonyi történet volt, amire felcsillan az ember szeme, hogy: de jó lesz majd ezzel hangolódni az ünnepre. Nem, ez nem ilyen.
Az már csak a hab a tortán, hogy a 305. oldalon véget ér az utolsó novella, ezt követi a Tartalomjegyzék, a Köszönetnyilvánítás és végül pár sor az írónőről, majd a maradék 48!!! oldalon (ha jól számoltam) 3!!! teljesen más könyvből vett részletet olvashatunk! És mindezt 3500 Ft-ért.
És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
