A Zöldmanzárdos-házban meseszépen köszöntött be az október: a völgyben a nyírfák lombja napsütötte aranyszínre fordult, a gyümölcsös mögött a juharfák bíborvörös és az ösvény menti vadcseresznyefák bronzosan zöld és ezerféle sötétpiros színárnyalatban pompázó koronája az őszi napfényben sütkérező mezők zöldjét övezte.
Anne szépségre éhes tekintete boldogan itta be ezt a látványt.
- Ó, Marilla! - kiáltott fel egy szombat délelőtt, amikor csodás ágakkal megrakva betáncolt a házba. - Olyan boldog vagyok, hogy egy ilyen októberes világon élhetek! Milyen borzasztó is lenne, ha szeptembertől csak úgy, minden átmenet nélkül átcsúsznánk a novemberbe, nem? Nézze csak ezeket a juharfaágakat! Hát nem borzongatják meg... nem is egyszer, de többször is? Feldíszítem velük a szobámat!
- Csak szemetes lesz tőlük minden - zsörtölődött Marilla, akinek szemmel láthatólag semmit sem fejlődött az esztétikai érzéke. - Túlságosan telehordod kerti növényekkel. Egy hálószoba alvásra való, nem erre.
- Meg álmodozásra, Marilla! És ha tudná, mennyivel könnyebb álmodozni ennyi szépséggel körülvéve!
- És milyen most a drága, drága Norland?! - kiáltott fel Marianne.- A drága, drága Norland - válaszolta Elinor - valószínűleg éppolyan, mint máskor ősszel. Az erdőt és az utakat vastagon borítja az avar.- Ó - kiáltott fel Marianne -, mily magával ragadó érzéssel töltött el valamikor, amint hullani láttam a leveleket! Micsoda élvezet volt, midőn séta közben örvényként sodorta őket körülöttem a szél! Micsoda érzéseket ihletett az ősz, az egész levegő! És most nincs ott senki, aki szemlélné! Csak nyűgnek tekinti mindenki, sietősen elseprik, s amennyire lehet, eltüntetik szem elöl.- Nem mindenki osztozik a száraz levelek iránti szenvedélyedben - mondta Elinor.- Nem; az én érzéseimben ritkán osztoznak, ritkán értik meg. De néha mégis megesik.
És már jött az ősz. Deresen jött és megcsípte a lelkem.Ady Endre: Vörös felhők alatt. (in. Sápadt emberek)
Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és így olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.Fekete István: "Az" a puska (in. Öreg magyarok)
A Szajna megbicsakolta magát: szőke hullámai új szenzációk után sikoltoztak. A Szajna nem barbár folyó s utálja a filiszterséget. Partjain kik élnek, csöndesek és banálisak nem maradhatnak. Miért tűrje a Szajna, hogy állandóan bizonyos valakié legyen a szerencse? És miért is tűrje a Szajna, hogy Flóra hercegnő férjet válasszon s gyermekszülések közben megaggosodjék? Párist új lázban és mozdulásban akarta látni a Szajna. Egy nem szép napon lebukott a trónjáról az epigon Napoleon. Égett, robbant és üvöltött a világ ezidőben. Flóra hercegnőt ez a vihar kikergette egy gyönyörű és sugaras karámból. Sohasem fog ilyen nagy életet látni már többé az Elysée. Utolsó, bágyadt, de csapongó vágyai röpködtek itt a szibarita-életnek. A dámák még egyszer utoljára kiillatozták nemük minden édes és beteg illatát. Érkezése előtt a piszkos demokráciának hófehér keztyűket húztak magukra a lelkek. A férfiak trubaduri köpenyben járultak a hölgyek elé kézcsókra. Puhaságot és bizanci bujaságot hirdettek a maguk eszközeivel mindenfajta művészek.
 |
| Eva Butterfly: A Szajna partjai a 19. században |
Akarom, hogy az én különös esetemet olvassák. (...) Akarom, hogy ez írásomat leányok is olvassák. (...) Iszonyúan hatalmas férfiúnak éreztem elégszer magam. És az élet célja nem ez?
Fáradtan, lustán írni akart Henry Garaud. A Wagram-zsoltár első, nagyságos igéit akarta megfogni. De Catulle Questre gondolt és letette a tollat. Ez az ember az ő dicsőséges öregségét jön meghiusítani. Ez az ember azt csinálja, amit ő akart s amit ő nem mert csinálni fiatal korában. Aszkéta, vad, hős, lázadó és mártir mer lenni a gazember. Büszke, akit csengő pénzért nem énekeltethet minden erszényes, pökhendi szatócs. És nem hajlik meg és nem törik össze. Ő, Henry Garaud, mindig erről álmodott valamikor. Mi történt vele? Gyáva volt, okos vagy tehetségtelen. Csupa kibirás, kibirkózás az egész élete, minden sikere. Csupa buta ünnepi cécó, ostobák tapsa. És most reszket, hogy voltaképpen semmit sem csinált. Csak annyit, hogy a feleségének néha a rue de la Paix-n is lehet vásárolni, a két csúnya, álmos leánya zsúrokat tarthat a barátnők részére s a Georges-fiú veszíthet a lóversenyen. Ezek fejében neki alkalmilag kell lelkesednie Jeanne d'Arcért, Wagramért, Napoleonért. Óh, az a Catulle Quest, a gazember.
Egyáltalában az egész kis falu zavarodott volt, nyugtalan, valami újtól, csodától várandós. Az emberek nem tudtak egyenes lélekkel, mint máskor, dolgaik után látni, verejtékezni. Halkabb, gyávább volt a munka, a nyögés, a sóhaj, a káromkodás, még a szerelem is. Valami titkos, babonás döccenőn fölborulhattak az együgyű, szegény, árva kis falusi lelkek. Holott orgonafák, már-már akácok is nyiladoztak s a gabona nagy gőggel kihányta fejét a mezőkön. Mégse akart a maga rendjén menni semmi a kis zavarodott faluban.
Néha viaskodott magával, átkozta magát Enyingi Sándor, hogy ő rossz ember, szívtelen ember, de kritikus agya ilyenkor is győzött. Ő nem tehet arról, hogy küldetése volt s hogy a szegény, kevés munkájú tímár-apa kis udvara után egy teljességes, széles világ várt reá. Az apja és az anyja úgy se értenek semmi mást az ő életéből, minthogy pénzt tud nekik adni, úri házat tart, most Budapestre viszik s a főispán is tisztelettel beszél vele. És ez az egész város is csak annyira ismeri őt, mint a legtávolabb élő idegent, csak annyira ismeri, amennyit a lokálpatriotizmus javára ízetlen újsághírekből kiszedett.
(Viktor, azaz Viki nyolc esztendős, iskolába járó, komoly, derék emberke, aki méltatlanul sok szomorúságot kapott ettől a nem gyöngéd, sőt otromba élettől. Nagy baj az is, hogy Viki szinte művészi médiuma a fájdalomnak, a fájásnak, mert olyan a lelke, mint a csipke, melyet könnyes, siró leányszemekkel terveztek. Különben Viktor, azaz Viki egy kicsit apahelyettes is, gyámja a két öccsének s ez - sajnos - bántóan, különösen megtetszett a Viktor öreges modorán. A két öccs: az ősi, magyar és harcias nevü Tuhutum hatéves lesz, jövőre őt is iskolába adják és Zsoli, aki Zsolt lesz, ha emberebb kort ér. Valószinü, hogy Zsoliból, aki négyesztendős mult, lesz Zsolt, Zsolt lesz - mert a kölyök csontos, piros arcú, pompás, verekedő természetü, erős. Ellenben szegény, félelmes nevü Tuhutum nagyon gyáva, félénk, nyavalyás gyermek s ennélfogva Viktor alkalmak adtán az ő pártját fogja szivesebben. Mert Viktor, azaz Viki gyámkodó érzései megfontoltak, bölcsek, mint ahogy illik egy koldus kis majoreszkóhoz, kinek a papája nem él a mamájával. Ennek nagy története van, amit hosszú volna itt elbeszélni, elég az hozzá, hogy csúnya herce-hurcák után a törvény mind a három fiút a mamának adta oda. A mama azonban megjárta, mert ő kiváltképpen s még a válópör alatt azért harcolt olyan elszántan a fiaiért, mert tuszoknak akarta őket. Azt remélte, hogyha megkapja a három fiút s ha okosabb és jobb ut nem nyilik, majd ő diktálja az urának a békeföltételeket. Másképpen estek a dolgok, a mama tervei nem sikerültek s még az se sikerült végül, hogy a papa mindent elfelejtsen a három fiúért. Azóta a mama az egyetemre jár, orvosnő akar lenni, a fiúk mellett egy német kisasszony van s a háznál Trézsi, egy falusi asszony, aki szakácsnő és minden. A német kisasszony fölhasználta az ebédutáni szabadságot, kiszökött valahová egy órára, Trézsi asszony a konyhában dolgozik és szomorú nótákat dalol. Ő is elvált asszony, de neki egyetlen gyereke sincs s ő tartásdijat se kap havonkint s az egyetemre se járhat. Szóval a három fiú együtt s egyedül, azaz hármasan és fölügyelet nélkül van, tehát furcsákat beszél, miként az következik:)
Egy-két évig borzalommal figyelem a magam lelkét. Milyen rakoncátlan és milyen telhetetlen lélek ez. Merre s meddig fog nyargalni velem. Minden napom eseményes, minden kis rezzenésére az életnek hatalmas kórusokkal felel a szívem. Intenzív életakarattal és szilajsággal élek. Nem kerülnek el a katasztrófák. Mert magam sem akarom elkerülni őket. Izgat a dicsőség olykor. Küzdök is érte, s mikor elérem: félreugrom. Így szaladok. Tudom, hogy várnak reám. Nem érdekel, hogy kik, de megyek elébük.Vörös felhők alatt.
ChopinKét Musset-szobor után most következik egy Chopin-szobor. A Monceau-parkban fog állni, árnyas fák között, elrejtve a szomorú nótás embernek a relief-emlékjele. Messze a Musset szobraitól s messze a George Sand szobrától. A sírját két évvel ezelőtt láttam. Süppedt, romlott, szomorú sír. Nocturne-eit álmomban is hallom olykor. Ezek szomorúak és elevenek, miként a lengyel-francia poéta virrasztó, vergődő lelke elzokogta őket egykoron. Sokan hallják-e? Úgy gondolom, a nyár az oka. Valamit kell csinálni nyáron is. Valamire kell emlékezni nyáron is. Valamiről kell írni nyáron is. Chopin? Hát Chopin. Jöjj, óh szomorú árnyék s engedd, hogy nevedben szórakozzunk és szerepeljünk. Így csinálódnak a földön a kegyeletes ünnepek.
Zola sírjánálZola sírjához zarándokoltunk el ma sok-sok ezeren. Talán utoljára borulnak koszorúk erre a sírra. A hűvös Panthéon várja Zolát.Szépek voltak a koszorúk. Ékesek a beszédek. Diadalmas és hatalmas volt a tömeg. Ha akkor a Szajnába dobják. Hova zarándokolnánk most? Kit várna a Panthéon?Miért nem beszélt ma erről senki? Jó: Zolának nem kellett sokáig várnia. Galilei is tovább várt. Giordano Bruno is. Heinénak ma sem kegyelmez Németország. No és Rembrandt most kapja meg, amire egy kissé régebben szolgált rá.Szerencsés Zola: ilyen hamar. Mert persze Zolának van öröme az ilyen expiációból? Ugy-e?Akadna már egyszer egy bátor ember, aki megmondaná az igazat. Szomorú sírjaihoz a temetőnek nincs jogunk nyúlni. Szégyellje magát az a minden lében kanál utókor. Elégtételadások helyén vizsgálja meg a saját szívét szigorúan. Nem készít-e expiálni valót talán éppen most egy másik úgynevezett utókornak? Ezzel a hazugsággal le kellene már számolni egyszer. Byronhoz nincs jussa az angol társadalomnak. Rembrandthoz a hollandusnak. Nekünk például Martinovicsékhoz. A derék utókor csak pirulhat és okulhat. Tud-e halottakat feltámasztani? Akkor adhat elégtételt. Egyébként komédia, amit mível. Az élet megcsúfolása. Különös dolog, hogy a Zolák nem írnak ilyen végrendeletet már egyszer:- Megtiltom, hogy engem a poraim fölött tiszteljenek. Süsse meg a háláját az utókor, ha nem ismert jól, míg vér voltam és ideg. Így könnyű emberesdit játszani. Engem ugyan nem fogtok tisztelni, mikor már nem tudok róla. Megtiltom. Eredjetek Mercier-hez és pukkadjatok meg.
Ady Endre összes prózai műve - A tegnapi Párisban található írásokat a 8. kötetben találtam meg, de nem abban a sorrendben, ahogy a könyvemben követik egymást.
Vasárnap hivatalosan is kezdetét veszi az idei adventi időszak, ma pedig már az első ablak is kinyílt az adventi naptáron, így most sem maradhat ki az ünnepi hangolódáshoz szükséges olvasnivaló.Az anya nevetett:
- Hadd menjenek le, legalább nem lármáznak - mondta csendesen a lányának.
- Aztán szaladhatunk utánuk, ha egyszer baleset lesz.
- Ilyenkor lejön a mennyből az angyal - mondotta az anya -, vigyáz a gyerekekre.
- Á, az angyalok most a belvárosban bámészkodnak.
Már látszott, hogy itt az idén nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a Krisztus.
Lassan kullogva mentek előre a hóban. Szédült a fejük, és most elkezdték érezni, hogy a hólé hidegedik a lábukon. Már a kapca fagyni kezdett. Ha nincs meleg az ember szívében, a fagy is kifog rajta.
Csibe fölnevetett, s vígan kiáltott, mert egy lágymányosi árva kisasszony nem tud szomorkodni, ha tudna, egész életében mást se tehetne, csak csöpögne a gyásztól.
Mert hasztalan zengünk himnuszt az angyalokkal: a világ még ma sincs megváltva. A krisztusi szeretettel ellenséges hatalmak soha nem vettek nagyobb diadalt az emberiség felett, mint a mi napjainkban. Hazug, hitetlen és szívtelen a társadalom; gazdagság, mely szeretetet nem ismer, szegénység, mely csak gyűlöletet ismer; ez a mi világunk. S ha valaha, ezen az estén kell érezni a mi világunknak a maga hitványságát, s látnia a maga szomorú végzetét. Az ajkakon a vidámság himnusza cseng, de a szívekből akaratlan jajkiáltás szalad föl, kopogtatván az égen, melyen hiába vigyázzuk a betlehemi csillagot: mikor lesz újra eljövendő világnak Messiása?
Az ám, ha lehetne ilyeneket találni a mi játékos boltjaink nórimbergai holmijai közt. De nem lehet. Próbálj meg a boltostól fizikai játékot kérni, s az egy vigyorgó szerecsenbabát tesz eléd, mondván, hogy annak nagyon jó fizimiskája van. S ha világosságot derítesz a boltos agyában, akkor eléd tesz egy piros ruhás majmot, aki verklizik. Ez már csak fizika, a Newtonát neki!
Az ízlésről meg igazán jobb nem beszélni. A játékgyáros abból indul ki, hogy a gyereknek nincs perspektívája, tehát a vasúti bakter lehet 16 centiméter magas, mikor a vasút 8 centiméter. A gyereknek nincs ítélőképessége, tehát a babának a gyomrából nőhet ki a feje, lévén a nyak nagyon nélkülözhető jószág. A gyereknek nincs színérzéke, tehát ami rongy megmarad a ruhásboltokban, még mindig drágán eladható babaszoknyának és huszárdolmánynak.
Pedig a gyereknek van szeme is, ízlése is, judiciuma is, perspektívája is, csak persze fejletlen és könnyen megtéveszthető. Naiv kis agya bevesz mindent, amit lát, s ezért veszedelmesek ezek a karácsonyi szörnyetegek. Elcsalogatják onnan, ahová később az iskola nem vezeti vissza: a józanság, az egyszerűség és a természetesség világából.
9A világosító - a fővilágosító - az a barátom, aki már évekkel ezelőtt közölte velem, hogy a karácsonyfát nem az angyal hozza, hanem a sánta viciné, s az egészet a nagyok találták ki, mert életük oly sivár és szürke, hogy szeretnének gyönyörködni a gyermekek tudatlanságában és ártatlanságában.A szegény kisgyermek karácsonyi panaszai
- No, azt hiszem, azért van olyan leves, amit a legőrültebb szerelem sem vesz be.Örkény István ezúttal nem egypercessel, hanem egy meglepően erotikus Vallomással lepi meg az olvasókat, melyet olvasva beláthatjuk, hogy a szépirodalom és az erotika nem zárja ki egymást. Sőt, lehet ezt így is.
- Olyan... Olyan nem létezik! Ha szerelem, akkor mindent bevesz! Ha nem vesz be valamit: akkor pedig nincs jelen szerelem!
- Asszonylogika!
Vallatott néha engem Julcsa, sőt Juliette:
- Fiam, én tudok mindent: te már nem is alszol. Délelőtt tíz órakor szabadulsz rőlem, akkor szaladsz rögtön a korzóra. Ott lesed és várod Róthnét. Hiszen jól teszed. De mi a fenének vagyok én olyan kegyetlen Lichtenstein herceghez?
És nevettem, mert tudtam, hogy engem Julcsa, sőt Juliette nagyon szeret.
Bejárt városokat, ahol a szerelem járványossága ellen olyanformán védekeznek az emberek, hogy messziről nézegetik egymást még a templomokban is, ahol külön helyük van a nőknek és külön helyük a férfiaknak. (...) Szindbád bejegyezhette a lexikonába, hogy ezek a szemek, amelyek hosszadalmasan nézegetik egymást: előbb-utóbb kancsalítani kezdenek. Jó szerencse, hogy a legtöbb városban már akad szemorvos is, aki a kancsiságot elmulasztja. Nagy baj kerekednék abból, ha minden szembetegséget azzal az orvossággal gyógyítanának, amellyel a tudatlan beteg szeretné, tudniillik: csókkal.
És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel megzavarodott szívemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a Naprendszeren túl, és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon buta dolog, velem együtt.
Ekkor - csak rövid időre - elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi, mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, és nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.
Ó, mennyiszer mennyiszer próbálta már felidézni, eredménytelen, mennyi forró szava maradt visszhang nélkül! Nem értette, nem tudta megérteni, mit akar? Mi kell neki? Hogy szerelem kell neki, egy szó, kimondott, bizonyított szerelem! Mily rettenetes, mikor az embert nem érti meg az, akit szeret.
A hold mintha gúnyosan mosolygott volna reám!
Nem bírtam megválni annak a leánynak az arcától. Röstelltem ezt magam előtt. Én, aki fölötte álltam értelmi tekintetben a hétköznapi emberiségnek, én legyek egy női nemhez tartozó kiskorú ember hatása alatt? Nem, ezerszer nem!
Egy kis fáziskéséssel, de ezzel a bejegyzéssel ünneplem a blogban az egyik kedvenc szerzőm, Vladimir Nabokov születésének 125. évfordulójá t...
Bejegyzések
