Fekete Istvánt olvasni mindig jó, de a Tíz szál gyertyával kezdeni a márciust, különösen jó választásnak bizonyult.
A tíz történetet egy-egy szál gyertya köti össze, amelyek nagy részét egy Lakos nevű fűszeresnél vásárolták a szereplők.

Az elsőt, éppen egy márciusi napon, a kis Tóbiás János keresztelőjére veszi a nagymama.

Edith Eva Eger könyvéről egészen múlt hónapig nem is tudtam. Nem tűnt fel sem az előrendelések között tavaly ősszel, az On The Spotot sem néztem, így amikor az egyik webáruház hírlevelének sikerlistás könyvei között megláttam, gondoltam, megnézem, mégis miről szól. Végül a fülszöveg győzött meg, és akkor még nem is sejtettem, milyen jó döntés volt megrendelni ezt a könyvet.

Edit egy kassai zsidó család harmadik lányaként látta meg a napvilágot. Legidősebb nővére, Magda zongorázni, a fiatalabb, Klára hegedülni, Edit pedig balettozni tanult, illetve tornászott.
A fokozódó antiszemitizmus idején a rokonaik sürgették a családot, hogy minél hamarabb hagyják el Kassát, de a szülők maradtak.

1944-ben egy áprilisi reggelen - amikor Edit 16 éves volt és egyedül Klára nem volt velük Kassán - katonák érkeztek a házukba és vitték el a családot. Az édesapjuk meggyőződése szerint a háború végéig kell csak dolgozniuk egy Kenyérmező nevű helyen, és ez csak egy átmeneti állapot lesz. Amint vége a háborúnak, hazatérhetnek.

A család 1928-ban Cseszlovákiában. Balról jobbra: Ilona a kis Edittel, Magda, Klára és Lajos

Később kiderült, hogy Kenyérmező nevű hely nem létezik, és néhány hét múlva a család egy marhavagonba zsúfolódva útnak indult Auschwitzba. Az első napon a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele szelektálta az újonnan érkezőket (a nőket), így került Edit és Magda jobbra, míg az édesanyjuk balra, abba a sorba, amely a gázkamrába vezetett.
A lányok még aznap értesültek édesanyjuk haláláról, és este Mengele megjelent köztük, hogy szemügyre vegye az újoncokat. Edit a táncnak köszönhette, hogy az orvos felfigyelt rá és a produkciójáért egy kenyérrel jutalmazta.
A haláltáborban, majd a gyárban végzett munka és az erőltetett menet során a két nővér végig egymás mellett volt. Ha kellett csellel is, de együtt maradtak, és ez a kötelék, illetve kezdetben a társaikkal való játék, és a humor volt, ami segített nekik túlélni a borzalmakat.
A lányok nem is sejtették, hogy az amerikai felszabadítás után számukra még nem ért véget a veszély.

Edit feleségül ment Éger Bélához, de az újabb fenyegetések közepette már a menekülés mellett döntöttek. A család (ekkor már megszületett az első gyermekük) végül egy Amerikába induló hajóra szállt, és kezdett újra a nulláról mindent.
Bár Amerikában is számos nehézséggel kellett megküzdeniük, a legnagyobb bajt tudattalanul is önmaguknak okozták. Béla családja is az antiszemitizmus áldozata lett, de mindketten mélyen magukba temették az emlékeiket.

Megpróbáltam elűzni a múlt emlékeit. Azt hittem, ez a túlélés kulcsa. Csak sok év múltán értettem meg, hogy a menekülés nem gyógyír a fájdalomra; hogy az csak rosszabb lesz tőle. Amerikában földrajzi értelemben minden addiginál messzebb voltam a korábbi börtönömtől; de pszichésen itt sokkal inkább rab voltam, mint azelőtt. Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől -, nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.

Ha már portugál nyelvtanulásra adtam a fejem, egyértelmű, hogy illik jobban megismerkednem a portugál nyelvű országok irodalmával is. Afonso Cruz regényéről pedig már több pozitív véleményt is olvastam, így egyre kíváncsibb lettem rá.

Bevallom, a fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy Oskar Kokoschka és Alma Mahler viszonya áll majd az események középpontjában, de nem így történt, ami miatt egyáltalán nem érzem magam csalódottnak. Mást kaptam, ám egyáltalán nem bánom.

Amint belelapoztam, rögtön láttam, hogy nem egy hagyományos tagolású regényt tartok a kezemben. Rögtön feltűnik a szokatlan tipográfia (a fejezetek címe oldalra került és minden fejezet első oldala egy hasábba, néhány fejezetben a betűtípus is más-más), illetve a regény első részét a szerző (aki grafikus és zenész is) illusztrációi díszítik.


A II. világháború idején, Drezda bombázása során Bonifaz Vogel (a Vogel németül madarat jelent) a szüleitől örökölt madárkereskedésben tengeti napjait, amikor egy nap betoppan az üzletbe egy náci katona elöl menekülő fiú, Isaac Dresner, aki a padló alatti pincében rejtőzik el. Kettejük között különleges barátság/kapcsolat alakul ki: Isaac nappal a padló alól beszélget Bonifazcal, és csak zárás után bújik elő.
Egy nap, a bombázások után a két férfi az utcán áll, amikor feltűnik egy fiatal nő, Tsilia - aki szintén menekül -, és innentől együtt élnek tovább. Isaac feleségül veszi Tsiliát és magukhoz veszik Bonifazot.

   - Vogel úr, ha nincs megelégedve a dolgok állásával - válaszolta Isaac -, akkor csak egy egyszerű dolgot tehet: összezárja a lábait, erősen összpontosít, majd ugrik egyet. Amikor újra földet ér, és megérzi a talaj valóságát, amikor véget ér az égi pillanat, amit ugrásnak nevezünk, tehát amikor megérinti a földet a lábával, akkor úgymond kisebbfajta rengést okoz, amellyel megváltoztatja a világegyetem irányát. Ha épp egy bizonyos irányba halad, olyan irányba, amelyben egyáltalán nem leli örömét, akkor elég, ha ugrik egyet, hogy változtasson ezen az irányon. De mivel a rezgés csak nagyon kicsi, nem lehet azonnal érezni a hatását, ám ha közben belenézhetne a jövőbe, akkor látná, mennyire más az a jövő, amelyben nem ugrott föl. Az élet ezekből a kis ugrásokból áll. 

A klasszikus értelemben vett cselekmény helyett nem egyszer a szereplők párbeszédei, gondolatai veszik át a főszerepet, majd felbukkan egy sikertelen író, Mathias Popa és az ő Kokoschka babája című regénye, amely a magyar származású Varga család történetét meséli el, és egyszer csak a valóság és a fikció összemosódik.



A regény három részét ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor színes gyöngyöket fűzünk fel egy zsinórra, csakhogy itt a színek nem valamilyen séma szerint követik egymást, hanem hol több azonos színűt fűzünk fel, hol pedig a színek összekeverednek, de ez a keveredés egyáltalán nincs az összkép kárára.

Már az első oldalakon teljesen magába szippantott, nemcsak az illusztrációival, hanem a jobbnál jobb gondolataival együtt. Teljesen megfeledkeztem a fülszövegről, egyszerűen csak hagytam, hogy sodorjon magával a szöveg. Nagyon szerettem Bonifaz és Isaac padló alatti beszélgetéseit, és kíváncsian vártam, sikerül-e Adele Vargának megtalálnia a nagyapját.


Az az érzésem, hogy a Kokoschka babájáról nehéz bármit is írni, egyszerűen csak el kell kezdeni, és hagyni, hogy magával ragadjon a világa. De milyen is ez a világ? Szokatlan, furcsa, különleges - de ezek mára már egymás szinonimáivá váltak. Olykor szürreális, fontos szerepe van benne a zsidó vallásnak, az irodalomnak és a zenének is. Nem olvastam még semmit Raymond Chandlertől, de mekkora ötlet volt Afonso Cruztól, hogy Adele Varga egy  Filip Marlov nevű férfit bíz meg a nagyapja utáni nyomozással.
Kalandos, szórakoztató, néha szomorú és elgondolkodtató. Olyanfajta olvasmány, amit én nagyon szeretek, és örülök, hogy felfedeztem. Afonso Cruz nevét pedig megjegyeztem, és előbb-utóbb biztosan elolvasom a Virágokat is.

   - Így van ez, még sosem hallott róla, hogy amit keresünk, amire a legjobban vágyunk, az mindig ott van a szemünk előtt? Csupán annyi kell hozzá, hogy fájdalmas kilométerekre távolodjunk el tőle, és azonnal meglátjuk. Túl közel vagyunk hozzá, hogy észrevegyük. El kell tőle húzódnunk.

Afonso Cruz: Kokoschka babája
Sorozat: Typotex Világirodalom
Eredeti cím: A Bonheca de Kokoschka
Fordította: Bense Mónika
285 oldal
Typotex Kiadó, 2017
3200 Ft
A bejegyzésben szereplő képek a Typotex Kiadó engedélyével kerültek közlésre.

Almudena Grandes regénye legalább másfél éve várakozott a polcomon, pedig egyáltalán nem ijesztett meg sem a több mint egykilónyi tömege, sem a 23 és fél centis magassága. Mert tudom, van, aki már a látványától megretten, de számomra ez csak egy apróság volt, ezért úgy döntöttem, hogy decemberben a despacito lesz a jelszavam, és nem érdekel, meddig tart, végre elolvasom a Megdermedt szívet.

A regény cselekménye két szálon fut: az első a jelenben halad, és a narrátorunk, Álvaro, akit az apja, Julio Carrión temetésén ismerünk meg 2005 márciusában.
A másik szál a múltbeli eseményeket meséli el harmadik személyben, és ez a rafinált történetvezetés teszi lehetővé, hogy a regény egy pillanatig se legyen unalmas.

Álvaro az elhunyt Julio Carrión negyedik gyermeke (két bátyja, egy nővére és egy húga van), aki minden értelemben kilóg testvérei közül. Míg két bátyja apjukkal a családi vállalatnál dolgozik, ő fizikus lett, egyetemen tanít és kiállítást szervez, és az egyetlen az öt gyerek között, aki apjuk kiköpött mása. Aki nem ismeri őket, nem mondaná meg, hogy ő is a többiek testvére, annyira nem hasonlítanak egymásra.


Álvaro a temetésen is kilóg a sorból, a családjától távolabb áll, amikor a szűkkörű szertartáson megpillant egy ismeretlen nőt, aki csak neki tűnik fel. A temetés után is többször eszébe jut az ismeretlen, majd egy banki értesítésnek köszönhetően megismeri a nőt, Raquel Fernándezt, aki apja befektetéseit kezelte és a szeretője volt. Igen, nekem is szöget ütött a fejembe, hogy Julio Carrión 83 éves volt, Raquel pedig 35...

Az elhunyt apa jelentős örökséget hagyott gyermekeire, és számos titkot a múltjából. A mindig megnyerő, mindenkit elbűvölő Julio Carrión valódi énjét fia csak a halála után ismeri meg. Raquel Fernández pedig sok olyan dolgot tud a Carrión családról, amit eddig Álvaro nem is sejtett.
Álvaro és Raquel egymásba szeret - igen, ez úgy hangzik, mint egy szappanoperában, pedig egyáltalán nem az -, de a múltjukban rejtőző titkok súlya állandóan ott lebeg fölöttük.

Raquel emigráns családból származik, kommunista és republikánus nagyszülei a spanyol polgárháború idején voltak kénytelenek mindent maguk mögött hagyni és Franciaországba emigrálni, ott születtek a gyerekeik és az unokáik, de ők mindvégig megőrizték spanyol identitásukat. A család csak Franco halála után térhetett vissza Madridba, amikor Raquel még kislány volt.

A Franco-diktatúra viszont Julio Carrión számára kifejezetten kedvező volt: ekkor szerezte a vagyonát, mely most a gyermekeire száll.

A már említett múltbeli szálak ezeket az eseményeket beszélik el: megismerjük Raquel dédszüleit, majd nagyszüleit, szüleit és rokonaikat, Julio Carrión szüleit, illetve egy, a visszatérést követően Madridban tett látogatást, amely nem a várt eredménnyel járt Ignacio Fernández (Raquel nagypapája) számára és amelyre Raquel a mai napig emlékszik.

   - Mi történt, nagyapa? - merte végül megkérdezni, amikor már nyoma sem maradt a tölcsérnek a kezében, és a májusi levegő lágy vidámsága meg az emberek az utcán vigasztaló balzsamként hatottak elbizonytalanodott lelkére.
   - Hajaj! Ez egy hosszú mese. Nagyon hosszú és nagyon régi. Nem értenéd és ráadásul... Azt hiszem, nem lenne jó neked, ha tudnád.
   - Miért?
   Nagyapa ránézett, lassan, átható tekintettel, egyenesen a szemébe, az ő nyolcéves kislánylelkének legmélyére, és Raquel úgy sejtette, hogy soha nem fog válaszolni erre a kérdésre, de tévedett.
   - Hát mert.... - Habozott kicsit. - Visszajöttünk Spanyolországba, nem? És az lenne az ésszerű... Ha minden jól megy, te örökre itt fogsz élni. És ha itt akarsz élni, akkor vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Sőt, jobb nem érteni...

Mindez pedig alaposan felkavarja mindkettejük életét, főleg az Álvaróét, aki eddig boldogan élt a feleségével és a kisfiukkal:

    - Senki sem morbid, amíg oka nem lesz rá, hogy az legyen - szakított most félbe ő sztentori hangon zengve, mint aki ítéletet hirdet. - Mégis egy dologban igazat adok neked, Álvaro. Mindaz, amit elmeséltél, nagyon-nagyon furcsa. Nemcsak ez a nő, hanem minden, ami a temetésen történt, a levél, a látogatás a bankban... Nem tudom, hogy fejezzem ki, de... nem illik hozzád. Nem összeegyeztethető azzal, ami te vagy, ami az életed, nem is tudom, nagyon furcsa, és veled nem szoktak furcsa dolgok történni. Nem igaz? Te vagy az az ember, akivel soha nem történik semmi, kivéve a többé-kevésbé betervezett dolgokat, az az ember, aki el sem tudja képzelni ezt a lehetőséget, soha nem veszted el a fejed, már sokszor beszélgettünk erről. Persze világos, hogy bizonyos eseményeket nem mi választunk (...), de ennyi véletlen egyszerre... és te a kellős közepében... Különös, de ez a történet nem lepne meg annyira, ha valaki más mesélné, valaki, aki kevésbé megfontolt ember, nem olyan kiegyensúlyozott, mint te, nem olyan tiszta gondolkodású, vagy csak ingatagabb. Nem lepődnék meg rajta annyira, ha velem történne, mert kéthetente tele lesz a tököm mindennel, a lakásommal, a feleségemmel, a munkámmal, az egyetemmel, az egész kibaszott életemmel. De hogy veled történjen? Másrészt az is igaz, hogy téged szinte mindenki másnál jobban ismerlek, és ezért hát már mondtam az elején, hogy nem fogom tudni megmagyarázni, de... Egyszerűen nem illik hozzád, ha érted, mire gondolok.
   - Igen, igen, értem. Ráadásul igazad van, nem illik hozzám.
   - Mégis megtörtént veled. 

Sosem titkoltam, hogy nagyon válogatós olvasó vagyok, de valamiért Mörk Leonóra nemrég megjelent könyve elkezdett érdekelni, mivel akkoriban hallottam egy beszélgetést vele, akit leginkább az Elle-ből ismerhetünk újságíróként.

Két főszereplőnk, az orvos, Bodrogi Eszter és az osztrák zongoraművész, Alexander Thiemann. Már itt feltehetjük a kérdést, hogy mi köze ennek a két teljesen különböző embernek egymáshoz?

Nos, Eszter tinédzserként hallotta először játszani az akkor még pályája kezdetén álló Thiemannt, amikor az édesapja behívta, hogy hallgassa meg az ő előadásában Beethoven Holdfény szonátáját. Eszter a CD borítóján meglátja a művész fényképét és azonnal beleszeret. Igen, ez elég furcsán hangzik, de tizenévesen sok lány van, volt és lesz is valakinek a rajongója. Míg Eszter osztálytársai a Take Thatért voltak oda, ő egy zongoraművészért. Azt azért rögtön tudta, hogy rajongása tárgya elérhetetlen, ezért nem ringatta magát hamis illúziókba.

Thiemann időközben világsztár lett, annak minden áldásával és átkával. Mostanában éppen az árnyoldalát tapasztalja meg, amikor - számára is érthetetlen módon - az interneten egy lejárató kampány indult ellene, ami derékba törheti a karrierjét. És most jön a fordulat: hogy tisztázhassa magát, csak Eszter tud neki segíteni.

Nemrég néztem meg az Audrey Tautou főszereplésével készült filmet, ami bevallom, nem tetszett. Mást vártam tőle és számos dologra nem derült fény Coco életéből, ezért nagyon kíváncsi lettem C. W. Gortner regényére, amely angolul márciusban látott napvilágot, így nem lehet panaszunk, hiszen nagyon gyorsan megérkezett a magyar kiadás is.

A szerzőtől még nem olvastam semmit, csupán annyit tudtam róla, hogy történelmi - királynős - regényei jelentek már meg magyarul, amelyekről csak jót olvastam, így kíváncsian kezdtem el a Mademoiselle Chanelről szóló könyvét.

A Prológusban 1954-be csöppenünk, amikor a már nem éppen fiatal divattervezőnő legújabb kollekcióját készül bemutatni, és miközben a modellek már elindulnak a lépcsőn, ő leül és visszaemlékezik az életére.

Nem emlékszem pontosan hol olvastam (és nem jelöltem be sem), de még a regény elején mondja azt Coco: ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölötte?, ami a könyv végéig ott motoszkált a fejemben, és ezzel a gondolattal olvastam tovább.

Gabrielle Chanel 12 évesen veszítette el varrónő édesanyját, ezért nővérével és húgával anyai nagynénjeik gondjaira bízták, míg két öccsét egy-egy család fogadta be. A kis Coco remélte, hogy vándorkereskedő apjuk gondoskodni fog róluk, hogy magához veszi őket, de nem így lett. A lányok árvaházba kerültek, ahol a két nagyobb együtt maradhatott, míg húgukat a kicsik között nevelték.

Mivel édesanyjuknak mindig segítettek, így Coco tehetsége a varráshoz korán megmutatkozott, bár az árvaház szigorú szabályait és a többi lányt nehezen viselte. Szerencsére a könyvek között menedékre talált, így alkalmazkodott a körülményekhez.

Csakhogy eljött a pillanat, amikor a lányok felnőttek és dönteniük kellett a sorsukról. Ekkor ismerte meg a két lány apjuk családját, Louise-t, aki kalapokat készített és a Cocóval szinte egykorú Adrienne-t.
Gabrielle már az árvaház falai között elhatározta, hogy ő szeretne valaki lenni, amit a két keze munkájával el is ér majd, de hosszú út vezetett még a hírnévig.

- És veled mi a helyzet? - kérdezte felragyogva. - Én elárultam az álmomat, most te is mondd el a tiédet.
- Nekem... nincsenek álmaim - feleltem vontatottan. - Csak azt tudom, hogy valamit szeretnék csinálni.
- Valamit? - kérdezett rá?
- Igen, hogy legyen belőlem valaki. - Azelőtt meg se fordult a fejemben ez az ötlet, sőt, azt sem vettem észre, hogy feszít belülről. Azt gondoltam, Adrienne ki fog nevetni, hiszen az én álmom még az övénél is nevetségesebb volt. Szegény voltam, és ráadásul nő. Már az is jó lett volna, ha valakinél dolgozhatok, ha egyáltalán eljutok odáig.
De ő úgy látszik, azt gondolta, hogy számomra lehetséges.
- Szerintem lesz valaki belőled. Te bármit képes vagy véghezvinni, amit csak kitalálsz magadnak. Csak a megfelelő alkalom szükséges hozzá.
- Az alkalmak pedig olyanok, mint a történetek a könyvekben -szóltam -, mindössze ki kell választani egyet közülük.
- Szerintem te már választottál. Lenni akarsz valaki.

 
Egyelőre Adrienne-nel segédvarrónőként, majd mellékesként énekesnőként kereste a kenyerét, és egy találkozásnak köszönhetően lassacskán elindult, hogy valóra váltsa az álmát.

Nem szeretnék többet elárulni, hiszen a következő évek számtalan boldog és szomorú percet, szenvedést, nehézséget, sikert, szerelmet, új barátságokat és ismeretségeket (Jean Cocteau, Picasso, Gyagilev, Sztravinszkij stb.) tartogatnak, köztük az I. és a II. világháború, illetve a kettő közötti nagy gazdasági világválság megpróbáltatásait.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez biztosan egy női olvasmány, amiben rengeteg szó esik a divatról, mindenféle ruhákról, gyorsan megnyugtatom, hogy ez nem így van. Persze a világ egyik leghíresebb divattervezőnőjéről szóló regényből, pontosabban önvallomásból - hiszen Coco E/1. személyben meséli el az életét -, nem hiányozhat a divat sem, elvégre ez a munkája, ennek köszönhette sikereit, de legalább ekkora - ha nem nagyobb súllyal - bírnak az életét meghatározó események.

Már az elején magával ragadott és az utolsó oldalig nagyon szerettem olvasni. Meg is lepődtem, amikor az első fejezetekben bevillantak a már említett film részletei, aztán már csak az jutott eszembe, hogy lehetett a többit kihagyni belőle?

Coco Chanelnek nem volt könnyű élete, bár fiatalon sikert sikerre halmozott, mégsem mondanám azt, hogy egy tündérmese tárult elém. És éppen ezért szerettem nagyon, mert bár néha én is éreztem a Cocóból áradó büszkeséget, mégis feltárult mellette az emberi oldala. Az, amit sokan nem is ismertek vagy félreismertek.

Magával ragadó, izgalmas, olykor letaglózó, őszinte és remekül megírt - olvasás közben többször is eszembe jutott, ha nem tudnám, hogy férfi a szerző, talán el sem hinném - regény egy nőről, aki gyerekként szeretett volna valaki lenni, és lett is valaki. Méghozzá nem is akárki. Aki mert szembeszállni a szabályokkal és újítani, és ebben rejlett és rejlik a sikere.

 Azért csendben megjegyzem, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül, akit zavar, amikor a női kosztüm felső részét zakóként emlegetik, pedig ezt blézernek hívják, de ettől eltekintve, úgy látszik, ebben az évben az élet- és önéletrajzi regények viszik a prímet, - egy újabb könyv biztosította a helyét Az idei év legjobb könyvei elnevezésű listámon.

 

C. W. Gortner: Mademoiselle Chanel elmeséli az életét
Eredeti cím: Mademoiselle Chanel
Fordította: Megyeri Luca
464 oldal
Tericum Kiadó, 2015
3970 Ft
A szerző honlapja

Egy januári péntek estén kíváncsian ültem le a tévé elé, hogy megnézzem az akkor induló Öltések közt az idő című sorozatot. Nem kellett csalódnom, már az első rész nagyon tetszett, aztán megtudtam, hogy María Dueñas nagysikerű könyvéből készült, amelyet már több bloggertársam is olvasott és pozitívan nyilatkozott róla, ám számomra egyáltalán nem csengett ismerősen.

Februárban véget ért a sorozat, én pedig ekkora már biztos voltam abban, hogy ezt a regényt el kell olvasnom. Bár a történetet ismertem, és valljuk be, a fülszöveg is elég részletesen beszámol róla, mégis kíváncsian kezdtem neki az olvasásnak.


Főszereplőnk és narrátorunk, Sira Quiroga, egyszerű varrónő. Édesanyja, Dolores egyedül nevelte fel, az apjáról sosem hallott és nem is kérdezősködött. Dolores varrónőként dolgozott egy elegáns műhelyben, ahová Sirát is magával vitte, majd amikor nagyobb lett, ő is elsajátította a szakma csínját-bínját.

Közben Sira felnőtt, megismerkedett egy köztisztviselővel, Ignacióval, akivel már az esküvőt tervezgetik, de ekkor nem várt fordulatok történnek. Az ország forrong, a polgárháború küszöbén áll, sosem látott apja hirtelen találkozni akar vele, és felbukkan még egy férfi, az írógép-kereskedő Ramiro is.

És felfedeztem azt is, ami iszonyatos aggodalommal töltött el, hogy bármely pillanatban és látható ok nélkül mindaz, amit biztosnak hiszünk, kibillenhet, letérhet az útról, irányt változtathat, és elkezdhet átalakulni. Ellentétben azokkal az ismeretekkel, amiket egyesek és mások szenvedélyeiről, az európai politikáról és a minket körülvevő emberek hazájáról tanultam, ezt a leckét nem úgy sajátítottam el, hogy valaki elmesélte, hanem mert saját bőrömön tapasztaltam.

Aki nem látta a sorozatot, máris biztos lehet benne, hogy nem fog unatkozni. Pedig ez még csak a kezdet. A polgárháború után Spanyolországot is megcsapja a II. világháború szele, hiszen erős szálak kötik Németországhoz, így Sirát is újabb fordulatok elé állítja az élet.




Igen, vannak változtatások a sorozatban, azonban a regényt olvasni is ugyanolyan izgalmas, mert számos meglepetést tartogatott a számomra. Imádtam a seftes Candeláriát, aki szókimondásával mindig mosolyt csalt az arcomra, a kíváncsi, de igencsak tájékozott Félixet és Rosalinda Foxot, aki a jég hátán is megél. És természetesen Sirát, akinek jellemfejlődése mellett Spanyolország történelméből is leckét kapunk.

Izgalmas, fordulatos és bár elég sűrűn szedett könyvről van szó, ahogy haladtam előre, egyre inkább vált  letehetetlenné.

És most jöjjön a fekete leves! Mert hiába a remek történet, ha ilyeneken akad meg a szemem olvasás közben:

• A könyv fordítója és szerkesztője is nő, de egyikük sem hallott még az haute couture-ről, mert folyamatosan a névelőt használnak előtte, pedig a francia nyelv - ahogyan a spanyol is - nem ejti a h-t, tehát az az a megfelelő alak.

• Marcus Logan és egyik ismerőse vezetéknevét is folyamatosan rosszul toldalékolják: Logannal és Lance-szal. Pedig utóbbi legalább Lance Armstrong miatt ismerősen csenghetne, mert az ő nevét bizonyára már hallották. Alan Hillgarth vezetékneve is hasonló "balesetek" áldozata lett, mert bár nem számoltam, de csak nagyon kevésszer láttam helyesen toldalékolva. Az internet korában élünk, ami már 2012-ben is létezett, így csak egy-két kattintás lett volna megnézni, hogy a th-t az angolban a szavak végén sz-nek ejtik.

•  Ahogy előző látogatásom alkalmával, most sem mutatott egy szemernyi hajlandóságot sem, hogy kedves legyen velem, mégis úgy gondoltam, talán ez az egyetlen alkalom, hogy négyszemközt lehessek vele, és nem akartam elhalasztani. - Nem inkább elszalasztani? Nem mindegy, hogy elhalasztunk valamit vagy elszalasztunk.

• Sira egy másik nőtől kérdez valamit, akiről aztán ezt gondolja: Megint nyelt egyet, és az ádámcsutkája olyan erőteljesen mozgott, mintha egy elefántot akart volna lenyelni.  - Megnéztem itt, és spanyolul a gége garganta, ami szerepel az ádámcsutka szóban is. Úgyhogy ezúton üzenem a Kedves Fordítónak és Szerkesztőnek, hogy legyenek szívesek megmutatni az ádámcsutkájukat, mert én is nő vagyok, de nekem nincs ilyenem, és tudtommal a többi nőneműként világra jöttnek sem. 

• Rózsafűzér 

• volfrám -  olykor w-vel írva

• tizedig sor

• csomó keletkezett a torkomban - érdekes, eddig úgy ismertem ezt a kifejezést, hogy gombóc van valaki torkában, és a csomót legfeljebb a fül-orr-gégész vagy az onkológus használná

• de abban viszont biztos voltam - vesszőparipám a de és a viszont, úgyhogy vagy egyik, vagy másik elég a mondatban, már kifejezi az ellentétet

• a véletlen gyümölcse - nem műve? 

• Ráadásul az eredeti címet is rosszul írták, mert az öltések costuras és nem costuraz. - Még csak most kezdek ismerkedni a spanyol nyelvvel, de ennyit már én is tudok.

• Az már csak hab a tortán, hogy a nyomdában sem volt elég festék, mert számos oldalon halványan vagy alig látszik egy-két betű vagy szó.

Az volt az érzésem, mintha Sárbogárdi Jolán szerkesztette volna a könyvet. Hogy miért kötekedek? Nagyon egyszerű: ha varratunk magunknak egy nadrágot - hogy a témánál maradjunk -, és először felvesszük, beleteszünk némi aprópénzt a zsebébe, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a pénz (vagy egy része) hiányzik, feltételezem, hogy egyikünk sem fog örülni. Miért? Mert kifizettük a szabót, aki nem végzett pontos munkát. Ahogy Sira mondta a sorozatban:

Egy jó varrónő sosem végez fércmunkát. 

Ezt az ars poeticát úgy látszik, a Gabo Kiadónál még nem sikerült elsajátítani (ennél a regénynél legalábbis biztosan nem), mert a kiadott összegért egy toldozott-foltozott könyvet kaptam, ami kívülről persze nem látszik.
Igen, én már csak ilyen szemfüles olvasó vagyok. Mert legyek bármilyen fáradt, az ördögszarvaimban rejtőző antennák azonnal működésbe lépnek, amint kinyitok egy könyvet, és ha valami furcsát észlelnek, azonnal jeleznek.

Aki még nem olvasta/látta A Manderley-ház asszonyát, előre figyelmeztetem, hogy Sira lelövi a "poénját" a regényben.


De térjünk át a sorozatra, ami eredetileg tizenegy részes, nálunk nyolc részben adták le, és állítólag bizonyos részeket kihagytak belőle. Nos, ezt nem tudom, de nemrég elkezdtem olaszul nézni, és tavaly náluk is nyolcrészes volt, és minden részlete egyezett a magyar szinkronossal. Állítólag a spanyolok már jelezték az írónő felé, hogy szeretnék folytatni a sorozatot, de ő még nem döntött.

Az említett fércmunkától eltekintve María Dueñas regénye nagyon izgalmas, kalandos és fordulatos, melyben valós és fiktív szereplők életén keresztül bontakozik ki a spanyol történelem egy jelentős időszaka, miközben eljutunk Marokkóba és Portugáliába is, csodás ruhaköltemények születnek, barátságok és szerelmek szövődnek, és egy kislány a szemünk előtt nő fel. Mindenkinek csak ajánlani tudom.




Mivel nem az a fajta ember vagyok, aki az interneten egy becenév mögé bújva bátran megosztja a negatív véleményét, míg "élesben" ellenben lapít, így eljuttattam a bejegyzésem a Gabo Kiadóhoz, ahonnan a következő választ kaptam:

Kedves Andrea,

Köszönjük, hogy eljuttatta hozzánk az ajánlót és az észrevételeit.
A felsorolt hibák mind a korrektort, nem a szerkesztőt terhelik - előbbivel egyébként már nem is dolgozunk együtt.
Kiadványainkhoz az Osiris Helyesírást tekintjük irányadónak, nem az Akadémia Kiadónál megjelent szótárt, de ettől még a hiba hiba marad, amire köszönjük, hogy felhívta a figyelmünket.
Minden olvasói vélemény hasznos, és ezeket igyekszünk is értékén kezelni.
Minden jót kívánok!

üdvözlettel,
Blahó Dávid


María Dueñas: Öltések közt az idő
Eredeti cím: El Tiempo Entre Costuras
Fordította: Cserháti Éva
582 oldal
Gabo Kiadó, 2012
3990 Ft
Képek: Hola.com
             Mediaset.it

A Radnay család és a nyár eleje immáron két éve összekapcsolódott nálam, így elképzelhető az öröm, amikor májusban a Könyvhétre megjelenő újdonságok között felfigyeltem a Krisztina bárónőre, a család magyarpetei ágához tartozó lány regényére.

Az immár éltes Krisztina egy bordeaux-i szőlőskertben emlékezik vissza a Likőrös Löli és Peches Pali tizenkét éves kislányára, aki 1922 márciusában nagy változás előtt áll. Trianon után vagyunk, apja adósságokat halmozott fel, ezért kénytelen egyetlen lánya nevelését a várfalvaikra bízni, ahol Krisztina biztonságban lehet. Anyja számára szinte semmit sem jelent a kislány, apjától mégis nehéz a búcsúzás. De egy Radnay ezt nem mutatja. Így a vörös hajú, se nem szép, se nem csinos, sovány kislány Loni néni és Ista bácsi házába kerül. Nagyanyja nem is érti, miért nem őt választották, de nem is túlságosan bánja, számára Méri fia anyagi helyzete előrébb való.

 Így kerül a Kotnyeles Krisztina Lexi szárnyai alá, barátkozik össze a nála ekkor öt évvel fiatalabb Gergével és tanul meg számos dolgot nemcsak a családról, de az életről is:

Az élet egy véresen komoly és nagyon kemény játék, ami arról szól, hogy folyton akadályokat gördítenek az utadba. A fő szabály az, hogy vagy legyőzöd őket, vagy agyonnyomnak. Az okos játékos alaposan szemügyre veszi az útjába került nehézségeket, és ha csak egy mód van rá, eltávolítja a maga erejéből. Segítséget nemigen érdemes kérni, mert később mindig kiderül, hogy túlságosan is drága mulatság. Ha jól játszol, elég figyelmes, megfontolt, kitartó meg leleményes vagy, sikerül teljesítened a pályát, és megnyered a játszmát. Loni nénéd is csak egy akadály a sok közül, és nem szabad megfutamodnod előle. De még mielőtt megkérdeznéd, miféle butaságokat hordok össze neked, amikor vacogsz és csöpög az orrod, elárulom, hogy abban a pillanatban részese lettél ennek a bizonyos játéknak, hogy megszülettél. Tehát vésd az eszedbe: jól kell játszani. És néha félni is kell. Okosan félni.

 Angol, német és francia kisasszony neveli, majd egy balatoni nyaraláson megpillantja a szőke, zöldszemű Eőry Ádámot, akivel ekkor még nem is sejtik, hogy a későbbiekben milyen fontos szerepet tartogat számukra egymás életében a sors.

 Krisztina egy színházi előadás után dönt úgy: színésznő lesz. Micsoda botrány, hogy egy Radnay lány ilyen pályát válasszon magának! De Krisztinát a család felháborodása sem tántoríthatja el a világot jelentő deszkáktól.

 A fiatal színésznő életét gyakran árnyékolják felhők, ahogyan a családét is egy másik családtag, az állandóan felbukkanó és pénzszűkében álló Méri személyében.


 Öröm, bánat, könnyek, nélkülözés és szenvedés kísérik Krisztina életét, ő azonban igazi Radnay lány, aki igyekszik minden próbában helyt állni és egy Radnayt a név is kötelez.
Ismét találkozunk Lexivel, Zoltánnal, Lilivel, Gergével, Marival és Mérivel, aki az aktuális eszme híveként bármire képes a saját céljai érdekében és nem ismer se Istent, se embert, pláne nem Radnayt.

 Krisztina szemén keresztül vészeljük át a II. világháborút, éljük át annak minden borzalmát, aggódását, nélkülözését, a kitelepítést, az újrakezdést, és mi magunk sem értjük, hogy lehet egy első osztályos kislányt osztályellenségnek bélyegezni? Majd együtt aggódunk vele a család férfitagjaiért, akik kiveszik a részüket az '56-os forradalomból és hozzunk meg vele egy sorsdöntő lépést.

 A Krisztina bárónő nemcsak egy újabb Radnay története, aki megjárja a poklot, hanem egyszerre történelmi regény, ami az otthon maradottak szemével láttatja a háború értelmetlen pusztításait és annak következményeit, a kitelepítettek mindennapjait és az 1956 őszén a családtagjaikért aggódó rokonokat, a hétköznapokat uraló állandó félelmet. Köpönyegforgatók és érző szívű emberek küzdelme. Megrázó, elgondolkodtató, mégis letehetetlen olvasmány.

 Bár az előző két kötetet sem címkézhetjük vidámnak, de mind közül ezt éreztem a legnyomasztóbbnak, ami a leginkább rátelepszik az Olvasóra, ám mégsem akaródzott letenni, mert talán a következő oldalon ott a megoldás vagy felcsillan a remény, és közben arra gondoltam, bármilyen is ez a mai világ, örüljünk, hogy mindannak, amit Krisztinával együtt a lapokon mi is átélünk, már elmúlt és "csak" így vagyunk részesei.


 Aki még nem olvasta A Radnayakat, annak sem kell megijednie, mert a könyv elején és hátulján ismét a segítségünkre siet a családfa, és miután befejezte Krisztina történetét, biztosan kedvet kap a többiek szemszögéből is megismerni e népes család mindennapjait és küzdelmeit a XX. század viharában.

Tudod, az ember legnagyobb hibája az, hogy ismeri mások botlásait, és képtelen elviselni őket. Pedig semmi köze hozzájuk, hiszen a ballépéseiről mindenki maga számol el a maga idején, a maga módján, a maga istenének.

A trilógia részei:
A Radnayak
A Radnayak örökében
Krisztina bárónő


Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: Krisztina bárónő
A különös Radnay lány
400 oldal
K. u. K. Kiadó, 2014
3980 Ft

Akkor a könyvtárban is állta Robbie tekintetét, míg Cecilia csak elsuhant mellette, semmi jelét nem adva, hogy hálás a szabadulásért. Nem a köszönet a fontos, Briony tudta jól, nem a jutalom. Ahol önzetlen a szeretet, ott fölösleges a beszéd, s ő akkor is meg fogja védeni a nővérét, ha Cecilia sosem ismeri el, mit köszönhet neki.

Évekkel ezelőtt (meglepő módon...) sokszor útba esett egy könyvesbolt, melynek a kirakatában mindig ott volt ez a könyv. Persze már akkor is ott volt bennem a kisördög, hogy ez is kellene nekem, de ellenálltam(!!!), és hónapokig meg is feledkeztem róla.
Aztán néhány hete megint felébredt bennem az a bizonyos kisördög, hogy ezt a könyvet kell olvasnom. Végül hallgattam a megérzéseimre és levettem a polcról.

Cesira vidékről került fiatalon Rómába, amikor feleségül ment egy kereskedőhöz. A férje meghalt, ő egyedül maradt a lányával, Rosettával és átvette a bolt vezetését. A háború időszaka pedig igazán a kereskedőknek kedvez, azonban 1943 nyarán, amikor a történetbe csöppenünk, már a főváros sem biztonságos, ezért Cesira úgy dönt, visszatér egykori szülőföldjére. Fel is pakol Rosettával, vonatra szállnak, majd Fondiba érkeznek. 

- Aki hívő, annak soha semmi se nyilvánvaló. - Nyomban hozzáfűzte:
- De nemcsak a háború képtelenség. Embert ölni minden esetben képtelenség.
- Miért?
- A természet maga vállalkozik rá. Aljasság segíteni neki.
- Értem.
- De voltaképpen még csak nem is ezért - mondta Maillat. - Embert ölni voltaképpen azért képtelenség, mert örökké elölről kell kezdeni. Ezért nem győz soha senki a háborúban sem. Régebben azt hittem, hogy a szó szoros értelmében azt lehet győztesnek nevezni, aki, legyen bármelyik táborban is, túléli a háborút. De még ez se igaz. Aki túléli a háborút, az is vesztes.
- Azért 18-ban mégiscsak mi győztünk.
- Láthatod, mennyire nem, hisz elölről kellett kezdeni. - Kisvártatva hozzáfűzte: - Ugyanez történik azzal is, aki embert öl. Nem tehet egyebet, folytatnia kell.

 
A rendszeresen erre járók/tévedők már korábban felfigyelhettek arra, hogy már decemberben elkezdtem olvasni a könyvet. Akkor félretettem, így a héten ismét nekikezdtem. Nem kell megijedni, a jegelés oka nem az volt, hogy unalmas lenne.

Tehát, ismét a kezembe vettem a regényt, amelyben két háborús nap eseményeit ismerhetjük meg. Maillat, a kb. harmincas éveiben járó katona és társainak történetét. 

1992-ben Aliide Truu nyugat-észtországi háza udvarán egy fiatal lányt talál. A lány testén verés nyomai látszódnak, nincs cipője, csak fekszik a földön. Az idős nő beviszi a házba és beszéltetni kezdi. Hamarosan kiderül, milyen rokoni kapcsolatban áll egymással ez a két nő és mennyi közös pont van az életükben.

"Nem tudtam, hogy nem vagyok egyedül, hogy valaki törődik velem, hogy megment, hogy vigyáz rám, ha nem sejtem, ha nem is kérem, ha kételkedem benne, akkor is.
Ki vagy te, Abigél? Ki az, aki itt lakik velünk együtt a Matulában, aki mindennap elmegy mellettünk, ránk kiabál, vagy ránk mosolyog, részt vesz az életünkben, s olyan közel van hozzánk, hogy feltűnés nélkül bejöhet valamelyik hálóterembe, benyúlhat a zsebünkbe vagy a füzeteink közé, aki meghallja miről beszélgetnek a suttogók, aki mindent számon tart, és akit nem tart számon senki? Itt, e zömök falak között álarcosan él valaki, elfedi igazi vonásait, nyilván ordít, piszkálódik, kenetteljes vagy kérlelhetetlen, hogy annál szabadabban mozoghasson álruhájában. Olyan ember, aki számol azzal, hogy mind távol vagyunk a szüleinktől, hogy az a sok minden, amit a Matula világa megkíván tőlünk, néha meghaladja az erőnket, és annyi a buktató, hogy hol egyikünk, hol másikunk botlik el valamin. Ki vagy te, Abigél, akinek igazi arcát nem látta senki, akinek csak a tetteit ismerjük, és ismerik az intézet falain belül 1914 óta?"