Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése

Azt szokták mondani: egy nő bármire képes, hogy gyereke legyen, ill. hogy ne legyen. Federico García Lorca művének címszereplője, Yerma az előbbiek közé tartozik. Azonban már a neve is beszédes: a yermo (ennek női változata a yerma) ugyanis pusztaságot, sivatagot, ugart, terméketlen pusztaságot jelent.

A szerző ismét a spanyol vidéki életből merített, a Yerma alcíme pedig Tragikus költemény három felvonásban és hat képben. Már ez is elénk vetíti a mű ltragikus végkifejletét, mely a Vérnásszal és a Bernarda Alba házával alkotja a lorcai trilógiát.

Yerma szép és fiatal asszony, aki két éve és húsz napja ment feleségül Juanhoz, azonban gyermekük még mindig nem született, pedig ő mindennél jobban vágyik rá, hogy anya legyen.

Az egyik barátnője, María látogatja meg, akiről kiderül, hogy anyai örömök elé néz, mely Yermában irigységet kelt. A faluban sorra születnek a gyerekek, az állatok is kölykeznek, csupán Yerma vágya nem akar teljesülni.

Juan az ideje nagy részét a földjén és a jószágai közt tölti, van, hogy éjszaka is kint marad, Yerma pedig csak vár és vár.

Juan azt szereti, ha a felesége otthon marad, mert így nem ad okot a pletykálkodásra, ezért az asszony csak akkor megy el otthonról, amikor ebédet visz a férjének. Yerma élete pedig olyan, mint a neve: üres.

YERMA Az emberekkel beszélni nem vétek.
JUAN De annak látszhat.

Az apja annak idején hozzáadta Juanhoz, mivel a férfi megkérte tőle, Yerma pedig már ekkor is a születendő gyermekeire gondolt, és Juanban is a leendő gyermekei apját látta csupán.

Egy öregasszony megkérdezi Yermától, érez-e vonzalmat a férje iránt, de a nő nem tudja. Talán akkor érzett ilyesmit, amikor korábban az egyik ismerősével, Víctorral táncolt, aki átvitte egy öntözőcsatornán. Víctorral ma is beszélget néha, mivel a férfi is gazdálkodó, aki Juannal is üzletel.

ELSŐ ÖREGASSZONY És a férjed?
YERMA A férjem az más. Apám odaadott neki, s én elfogadtam. Örömmel. Ez a színigazság. S az első nap, hogy eljegyezkedtem vele, már rájuk gondoltam... a fiaimra. Megnéztem magam a szemében. Igen, de csak azért, hogy nagyon kicsinynek, nagyon engedékenynek lássam magam, mintha a magam lánya volnék.
ELSŐ ÖREGASSZONY Épp fordítva, mint én. Tán azért nem szültél időre. A férfiak, az kell, hogy tessenek, lányom. Hogy kioldják a fonatunkat, s a tulajdon szájukból itassanak. Ilyen a világ.
YERMA A tiéd, de az enyém nem. Én sokat gondolkozom, sokat, s amit elgondolok, a fiamnak kell - biztos vagyok benne - véghezvinni. Miatta adtam oda magam az uramnak, s eztán odaadom, hogy ő megjöjjön, a fiam. De sose, hogy szórakozzam.
ELSŐ ÖREGASSZONY S az eredmény - üres vagy.
YERMA Nem, üres az nem, hisz telve vagyok gyűlölettel. Mondd meg: én vagyok a hibás? Hát a férfiban csak a férfit szabad keresni, semmi mást?

Telnek az évek, és az egyetlen változás az életükben, hogy Juan odavette magukhoz a két vénlány nővérét, hogy tartsák szemmel Yermát, mivel a férfi számára a legfontosabb a becsület. Juan továbbra sem akar gyereket, míg Yerma bármire képes lenne érte, persze bizonyos határokon belül, mert sosem csalná meg a férjét.

Az volt az érzésem, mintha mindketten - Juan és Yerma is - olyanok lennének, mint Charlotte Lucas a Büszkeség és balítéletben. A spanyol Wikipedia szerint Juan szereti a feleségét, de még sincs meg köztük az összhang. Úgy éreztem, a feleség is egy tétel a listáján, amit kipipálhat. Elérte a házasulandó kort, volt háza, földje, állatai, már csak egy asszony hiányzott, hát elvette Yermát. Yerma pedig megörült neki, hiszen így végre anya lehet.

Amikor Juan nem akarja, hogy Yerma kimenjen az utcára, úgy éreztem, fontosabb számára a becsület, hogy ne vegyék a falusiak a szájukra sem az ő, sem a Yerma nevét, mint a felesége.

A dráma egyik tragikuma - számomra - abban rejlik, hogy Yerma gyereke valójában funkciógyerek lenne, mivel az anyjának nincs más elfoglaltsága. Tudom, más kor (Lorca 1934-ben írta), más körülmények, de milyen szomorú, hogy csak ennyiből állt az életük. Akkor is, ha esetleg Yerma (és mások is) nagyon jó anya lett volna.

MARÍA Ne panaszkodj.
YERMA Hogyne panaszkodjam, mikor látlak téged s a többi asszonyt, tele virággal belül, s látom magamat, hogy haszontalan vagyok, ennyi szépség közepette.
MARÍA De van minden másod. Ha hallgatnál rám, boldog lehetnél.
YERMA A falusi asszony, akinek nincs fia, semmire se jó, olyan, mint egy marék tövis, és még gonosz is, pedig hát magam is ilyen istenverte fajta vagyok.

Federico García Lorca a tőle megszokott stílusban: realisztikusan, mégis számos szimbólummal (mind a termékenységre, mind a terméketlenségre számosat felvonultat) gazdagon tárja elénk egy falusi asszony tragédiáját. Yerma és Juan története ma is elgondolkodtató és felrázó lehet.

JUAN Csakhogy én sem tudom, mit keres egy asszony minduntalan a házon kívül.
YERMA (kitörőn, a férjét átölelve) Téged kereslek, te vagy, akit éjjel-nappal kereslek, s nem lelek a fellélegzésre árnyékot! A te véred, a te oltalmad az, amire vágyom.

Németh László fordításán itt-ott meglepődtem:

ágyruha - spanyolul valóban szó szerint ropa de camas, csakhogy ezt magyarul ágyneműnek hívjuk. Amikor megtanultam, én is jót mosolyogtam rajta, és így jegyeztem meg, hogy az ágy ruhája.
szerelmem, fiam - a mi amor valóban szerelmemet jelent, azonban a spanyolok, ahogy az olaszok is, nemcsak a szerelmüket szólítják így, hanem a gyerek(eik)üket is, ezért inkább drágámnak érdemes fordítani.
María szerelmesen Yerma hasára teszi a kezét - megkerestem az eredeti szövegben: le coge amorosamente el vientre con las manos, és az amorosamente valóban azt jelenti, hogy szerelmesen, de az amor szerelmet és szeretetet is jelent, úgyhogy María inkább szeretettel, szeretetteljesen teszi ezt.
Varrni kezd, s egy helyre szegezett szemmel - itt érdemes lett volna a spanyolt szó szerint fordítani: Comienza a coser y queda con los ojos fijos en un punto - egy pontra szegezett szemmel marad, bár ez sem túl magyaros és szép. Talán: varrni kezd, miközben ugyanoda néz. Nem kell mindent szó szerint fordítani, annyit lehet egy-egy szövegen változtatni, hogy szebben hangozzon.
reggeledik - számomra szokatlan szó.

Ezektől eltekintve a fordítás nagyon gördülékeny és szép.

Federico García Lorca: Yerma

Tragikus költemény három felvonásban és hat képben

Eredeti cím: Yerma

Fordította: Németh László

In: Hat színjáték (163 - 218. o.)

Európa Kiadó, 2006

Képek: El hogar de las palabras és About español

Samuel Beckett annak idején kimaradt az irodalmi tanulmányaimból, így csak jóval később, néhány éve olvastam először az 1953-ban, előbb franciául íródott és bemutatott darabot.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!!!

A Godot-ra várva az a dráma, melyet a legtöbb olvasó/néző egyértelműen sületlenségnek tart és felteszi magának a kérdést: Ez meg mi volt két felvonáson keresztül, amikor nem történik semmi????, vagy a másik csoportba tartozik, és elgondolkodik azon, hogy a válasz talán a sorok mögött rejtőzik.

A darab két főszereplője, Estragon és Vladimir, estefelé egy fa alatt találkozik, előbbi a cipőjét próbálja levenni, míg utóbbi megörül a viszontlátásnak. Kiderül, hogy Estragon az árokban töltötte az éjszakát és valakik megverték, de nem nagyon.

Beszélgetnek erről-arról, majd Estragon felveti, menjenek innen, mire Vladimir figyelmezteti, hogy nem mehetnek, hiszen Godot-t várják, aki azt mondta, hogy a fa előtt várjanak rá. Így nem mozdulnak.

VLADIMIR Gyönyörű vidék. (Megfordul, a színpad széléig megy, a közönségre tekint.) Mosolygó táj. (Vladimirhoz fordul) Menjünk innét!
ESTRAGON Nem mehetünk.
VLADIMIR Miért?
ESTRAGON Godot-ra várunk.
VLADIMIR Persze.
(...)
ESTRAGON Már itt kellene lennie.
VLADIMIR Nem mondta biztosra, hogy jön.
ESTRAGON És ha nem jön?
VLADIMIR Akkor holnap megint eljövünk.
ESTRAGON És holnapután is.
VLADIMIR Esetleg.
ESTRAGON És így tovább.

Egyszer csak két ismeretlen bukkan fel: Pozzo, aki pórázon tartja a trógerjét, Luckyt, aki csomagokkal megrakodva, csendben követi gazdáját. Ők ketten egy kis változatosságot hoznak a várakozás üres óráiba.

Később Pozzo és Lucky továbbáll, Estragon és Vladimir pedig tovább várakozik.

Megjelenik egy kisfiú Godot úr üzenetével, aki ma este nem tud jönni, de holnap mindenképpen megérkezik, így a két főszereplő - ahogy azt már ötven éve teszi - vár.

A második felvonásban, másnap este ugyanaz a helyzet. Vladimir ismét találkozik Estragonnal a fánál, beszélgetnek és várják Godot-t. Ismét felbukkan Pozzo és Lucky, azonban előbbi megvakult és nem is emlékszik rá, hogy előző este találkozott Vladimirékkal.

A két vándor megint továbbáll, Vladimir és Estragon pedig új témát vet fel. Kezd elegük lenni a várakozásból. Ismét megjelenik az előző esti kisfiú, aki szintén nem emlékszik semmire, Godot üzenetével, aki újra csak másnapra ígéri, hogy eljön. Vladimir és Estragon megegyezik, hogy elmennek, de végül egyikük sem mozdul.

Fried Ilona azt írja a darabról a 77 híres drámában (Móra Kiadó, 1996.): Egyszer egyik kritikusa megkérdezte Beckettet, kicsoda is Godot. A szerző így válaszolt: "Ha tudtam volna, megírtam volna a darabban."

Beckett szerint az író hivatása, hogy élményeit a maguk egységében és komplexitásában fejezze ki, akkor is, ha a lusta közönség nem érti.

VLADIMIR (...) Kezdjük az egészet elölről!
ESTRAGON Csakugyan. Gondolom, nem is lesz nehéz.
VLADIMIR Elindulni, az nehéz.
ESTRAGON Bárhonnan elindulhat az ember.
VLADIMIR De el kell határozni.
ESTRAGON Persze, persze.

Nem emlékeztet valamire ez a várakozás? Ha nem, segítek.

Mivel annak idején szerettem a Masterchef Italiát és Españát, onnan hozok egy hasonlatot. Ha bármely más nyelven követted valamelyik évadot, ismerős lesz a szituáció. A műsor második részében általában egy külső helyszínen, két csapatban főztek a versenyzők. Megadott idő alatt három ételt kellett elkészíteniük, és már elkezdték a munkát, amikor megtudták, melyik csapat kezdi majd az előétel tálalását. A műsorban mindig megvoltak a kijelölt csapatkapitányok, úgyhogy itt a példámban változtatok: képzeljük el, hogy nincsenek csapatkapitányok, ott áll mondjuk hét-nyolc ember, ki van adva a feladat, hogy két-három óra alatt készítsék el ezt a három ételt hetven embernek. És ők csak állnak és várnak, mert senki sem mondja azt, hogy: Oké, akkor Te tisztítod meg a zöldségeket, Te foglalkozol a hússal, Te készíted el a tésztát a desszerthez, Te pedig a krémet. Várják Godot-t, hogy megmondja nekik, mihez kezdjenek, mert tehetetlennek érzik magukat. De nem is kell ehhez csapatban lenni, sokan vannak, akik egyedül sem tudják megtenni azt a bizonyos első lépést.

ESTRAGON Ha az ember előre tudja.
VLADIMIR Türelemmel várhatunk.
ESTRAGON Tudjuk, hogy mihez tartsuk magunkat.
VLADIMIR Nincs ok a nyugtalanságra.
ESTRAGON Csak várni kell.
VLADIMIR Megszoktuk.

Számomra erről szól ez a darab: csak ülünk/állunk a fa alatt/mellett, és várjuk, hogy jöjjön Godot, mert Godot megígérte már ötven éve, hogy este eljön. És Godot minden este elküldi a kisfiút, hogy ma nem tud jönni, de holnap majd jön. Mi pedig elhisszük, hiszen megígérte. És telnek a napok és az évek, és még mindig odamegyünk este ugyanahhoz a fához, mert talán ma van az a bizonyos este, amikor megérkezik Godot. Elvégre megígérte. És legalább van mit csinálnunk, van kire várnunk, mert egyébként az életünk céltalan és unalmas, nem tudunk mihez kezdeni vele. Az egyetlen biztos pont: minden este találkozunk a fánál és várjuk Godot-t. Mert megszoktuk. Mert azt hisszük, nincs más választásunk, Godot-ra kell várnunk és kész.

Aki tud egy kicsit is a sorok között olvasni, annak nagyon felrázó lehet a darab. Aki viszont csak azt látja, hogy ezek ketten megint csak várnak, azt mondják, hogy ezt vagy azt tesznek, ám továbbra sem moccannak, talán még csak nem ismerték fel a saját Godot-jukat. Elárulom: én is évekig vártam Godot-ra, hogy majd jön és segít egy bizonyos dologban. Aztán rájöttem, hogy nem fog, nekem kell segítenem saját magamon, és amikor közöltem Godot-val, hogy nem várok többé rá, nagyon meglepődött. Azt gondolta, biztosan megbolondultam, de tudtam, sőt biztos voltam benne, hogy jól választok. Így is történt. Te is még mindig Godot-ra vársz? Esetleg nem tudod, kicsoda Godot? Emlékszel mit szoktak válaszolni arra a kérdésre: Hát Te meg mit állsz/mire vársz itt? Várom a szebb jövőt. Úgy gondolom, Godot neve tökéletesen helyettesíthető a szebb jövővel. Érted már? Vagy még mindig a világirodalom legunalmasabb darabjának tartod?

Samuel Beckett: Godot-ra várva

Eredeti cím: Waiting for Godot

Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil

109 oldal

Interpopulart Kiadó, 1996

PopulArt füzetek 121.

Képek: TV Over Mind, The New York Times, Pinterest

Ha szeptember, akkor A magyar dráma napja, melyet azért is szeretek, mert újra elővehetem valamelyik régi kedvencem, vagy egy új színművet fedezhetek fel. Ezúttal az első lehetőséget választottam, ráadásul Molnár Ferenc egyik korábban már olvasott remekművét, Az ördögöt, mely a világhírnevet is meghozta a számára 1907 tavaszán, miután a Vígszínház a szerző rendezésében, aki a díszlettervezésben és a kellékek beszerzésében is oroszlánszerepet vállalt, rövid idő alatt színpadra állította Hegedűs Gyulával a címszerepben.

Bár a cím alatt ismét azt olvashatjuk: Vígjáték három felvonásban, biztosak lehetünk benne, hogy egy Molnár Ferenc-darab esetében néhány órányi tartalmas szórakozás mellett mást is kapunk. Mert a szerző már itt is megmutatja, milyen jól ismeri az emberi lélek legmélyebb bugyrait, és nem csak a felszínen kapargatja meg a szereplők érzelmeit, a korabeli erkölcsökről már nem is beszélve, mivel a darab az angol bemutató után cenzori listára került a szigetországban.

A színmű ötletét egy Faust-előadás adta az író számára, aki elgondolkodott azon, milyen lenne, ha Mefisztót másként ábrázolná? Mivel akkoriban teljesen természetesnek számított a házasságtörés, és a szerző is nemrég költözött külön feleségétől, Vészi Margittól, a közönség igényét, saját érzéseit és stílusát ötvözte Az ördögben.

A festő Jánosnak, legutóbbi modellje, Cinka arról panaszkodik, hogy a férfi már nem szereti, mivel egy ideje csak tájképeket fest. János le is rázza a nőt, és ekkor érkezik meg hozzá régi barátja, a jómódú üzletember, László (a keresztneve Alfréd) a feleségével, Jolánnal, akinek a portréját hat éve készülnek megfestetni. Aznap este a házaspár estélyt ad, a feleség ideges, és ezért választották ezt a délutánt az első üléshez.

László otthagyja Jolánt, és kiderül, hogy a nő és a festő már régóta ismerik egymást. János a László család gyerekeit (Alfrédot és a nővéreit) tanította rajzolni, míg Jolán a lányok barátnéja volt, akikhez uzsonnázni járt. Mindketten szegények voltak, titokban szerették egymást, míg egy nap Alfréd szerelmet vallott Jolánnak, aki előtt így új lehetőség nyílt, és immáron hat éve házasok. Azóta sem Jolán, sem János nem beszélt a köztük történtekről.

A festő arra kéri a nőt, vegye le a blúzát, és egy kendőt terítsen magára, hogy megfesthesse a vállát, ezért Jolán kimegy átöltözni, ahol a karosszékben ülve hirtelen egy férfit pillant meg. Ő az ördög, azonban a valódi kilétét senki sem ismeri, János régi barátjaként mutatkozik be, aki egyszer már kisegítette a festőt, és most újra eljött, mert szükség van rá. Mindenkiről azonnal tud mindent, és meghívatja magát Lászlóék estélyére.

JOLÁN (rémülten) Kicsoda maga?
AZ ÖRDÖG Valaki vagyok, aki a kellő pillanatban jött. Sehonnan se jöttem és sehova se megyek. (Nagyon nyomatékosan) Itt vagyok! (Az asztalra üt)

Hegedűs Gyula a címszerepben

AZ ÖRDÖG Mondd, édesem. Jó - szamárnak lenni?
JÁNOS Nem kéne veled szóba állnom, de bosszant, hogy okos ember létedre ezt nem érted. Ezzel az asszonnyal hat éve mindennap látjuk egymást és soha, soha nem jutott eszembe, hogy... és ha egy pillanatra mégis... hát kinevettem magamat.
AZ ÖRDÖG Csak rá kell nézni. Akkor a tiéd, amikor akarod. Csak a kezedet kell kinyújtani utána. És a szerencsédet, a boldogságodat jelenti... a nagy életet, amelyen lusta vagy elindulni! Más ember egy életen át küzd egy ilyen asszonyért, te meg találod. Talált kincs!
JÁNOS Éppen nem talált kincs.

János az estélyen döntésre jut: nem újítja fel a kapcsolatát Jolánnal, hanem feleségül akarja venni a fiatal Elzát, aki örömmel mondana neki igent. Természetesen az ördög is résen van, és figyelemmel kíséri mindannyiukat:

AZ ÖRDÖG Ez egy kísérlet, az én találmányom. Ez a leghígabb limonádéoldatban is halálbiztosan kimutatja a férfit. A dolog meglepően egyszerű (...)
(...)
JOLÁN Furcsán kezdődik a kísérlet. És maga olyan furcsán néz rám, hogy kíváncsiskodás nélkül engedelmeskedem. Néha megvillan a szeme és akkor úgy érzem, mintha az egész emberiség minden esze a maga homloka mögött volna.
AZ ÖRDÖG Ilyen kevésre becsül?

Molnár Ferenc az örök témát, a férfi-nő kapcsolatot állította a darabja középpontjába, melybe csavarként az ördögöt is főszereplővé tette. Hogy kicsoda ő valójában? És miért tud mindenkiről mindent? Vagy mégsem olyan agyafúrt, mint gondoltuk volna? Kit választ János? Milyen döntést hoz Jolán? Mi lesz Cinkával és Elzával? Természetesen a darab végén most is mindenre választ kapunk, miközben a többször humorosan tálalt párbeszédek között nagyon mély érzésekkel és emberismerettel találkozunk.

ELZA De hát miért mondta tegnap, hogy küzdjek? Mikor tanácsot kértem.
AZ ÖRDÖG Nem én mondtam, édesem. Maga mondatta velem. A magyar nyelv egyik legnagyobb hazugsága ez a kifejezés: tanácsot kérni. Az ember sohse kér tanácsot. Az ember ad egy tanácsot másnak, a maga számára, és ezt hallani akarja. A tanácsadó tükör, amiben a kétkedő ember megnézi magát. Aki még mindig nem tudja, hogy mikor tanácsot ad, csak tükör, az megérdemli, hogy befoncsorozzák.

Molnár Ferenc most sem okozott csalódást, a szórakozás mellé megkaptam a tőle megszokott pszichológiai mélységet is. Vajon, Te is, kedves olvasó/néző, felfedezed mindezt, szembe mersz-e nézni a saját ördögöddel, vagy számodra csak egy (újabb) vicces Molnár-darab marad?

JOLÁN Hát komoly dolog az élet? Boldogság, boldogtalanság azon múlik, hogy valaki öt perccel három előtt jön-e, vagy öt perccel három után.

Molnár Ferenc: Az ördög

In: Színművek

489 oldal (5 - 106. o.)

Európa Kiadó, 1999

Képek: Wikipedia

A MEK-ben PDF-ben is megtalálható

A bejegyzés megírásához felhasználtam Sárközi Mátyás Színház az egész világ és Györgyey Klára Molnár Ferenc (Magvető, 2001.) c. könyveiket.

A Vérnász Federico García Lorca 1932-ben keletkezett tragédiája, melynek cselekménye - a korábbi színműveihez hasonlóan - az andalúz hagyományokon alapul.

Korábban már olvastam, azonban akkor nem született róla bejegyzés. A hétvégén viszont eszembe jutott, és elhatároztam, hogy nemcsak újraolvasom, de megnézem végre Paula Ortiz filmjét is, La noviát, melyet a darab ihletett.

A Vérnász alcíme Tragédia három felvonásban és hét képben, de ha valaki nem is figyel erre, már az első mondatokban megérzi a szomorú végkifejlet szelét, mely mindvégig jelen van.

A Vőlegény a szőlőjébe indul, a kését kéri az anyjától, aki azt és minden egyéb, szúrásra és gyilkolásra alkalmas eszközt megátkoz. Nem véletlenül. A férjét és a nagyobbik fiát évtizedekkel korábban meggyilkolták a Félix család tagjai, és az asszony ma is átkozza őket érte.

VŐLEGÉNY
Végire ért már?
ANYA
Élnék száz évet, akkor se beszélnék mást. Mert elsőbben is, az apád; még a szava is olyan volt nekem, mint a szegfű, s alig három évig volt az örömem. Aztán a testvérbátyád. Bele lehet ebbe nyugodni? Föl lehet azt ésszel fogni, hogy egy apróka semmiség, egy pisztoly vagy bicska csak úgy végezni tud egy bika módjára megtermett férfival? Soha nem hagyom abba a szót, soha. Hónapok telnek, de szüntelenül ég a kétségbeeséstől a szemem, még a hajszálaim vége is.
VŐLEGÉNY
(keményen)
Elhallgat már?
ANYA
Nem. Nem hallgatok. Visszahozzák nekem az apádat? A bátyádat? A bűnöst börtönbe zárják. Börtön! Abban is esznek, füstölnek, muzsikálnak. De az én halottaimat benőtte a fű, némák, porrá váltak, ők, akik olyanok voltak, mint egy-egy cserép muskátli. A gyilkosaik meg börtönben vannak: bámulják vígan a hegyeket.

A Vőlegény három éve udvarol a Menyasszonynak, és szeretné végre megkérni a lányt, melyhez az anyja segítségét kéri.

A lányról kiderül, hogy korábban már egy másik férfi jegyese volt, Leonardóé, aki a Félixek egyike. A jegyességet felbontották, és Leonardo azóta megnősült, a Menyasszony egyik unokatestvérét vette el és egy kisfiuk is született.

A Menyasszony az apjával él, a semmi közepén, távol mindentől és mindenkitől. Ide érkezik meg a Vőlegény és az Anya.

ANYA
(...) Tudod, mi a házasság, gyermekem?
MENYASSZONY
(komolyan)
Tudom.
ANYA
Egy férfi, néhány gyerek, s egy vastag fal közted s a többi ember közt.
MENYASSZONY
Kell más?
ANYA
Nem.

(Ezért is különös, hogy az örömszülők az esküvő napján már az unokákat tervezgetik, mert így nem kell a földjeiken dolgozó munkásokat fizetni. Tudom, az egy másik kor volt.)

Bár mindenki úgy tudja, minden szál megszakadt Leonardo és a Menyasszony között, utóbbi Cselédasszonya megjegyzést tesz az éjszaka hallott lódobogásra, azonban az ara biztosítja, hogy csak a Vőlegény lehetett.

Elérkezik az esküvő napja, melyre a Vőlegény örömmel készül, míg a Menyasszony érzései másról árulkodnak. A vendégek között pedig feltűnik Leonardo is a feleségével.

Ahogy a bevezetőben írtam, a színművet végig áthatja a balsejtelem. Folyamatosan érezzük a szereplők párbeszédeit és a hangulatot átható rossz érzést, hogy ez a történet nem boldog befejezéssel ér véget. Mindezt erősítik a folyamatosan felbukkanó szimbólumok: a kés, a Hold, a koldusasszonyként megjelenő Halál és a fekete paripáról éneklő Anyós és Feleség.

A végkifejlet egyik oka pedig az Anya viselkedésében keresendő. Az asszony, aki a mai napig sem tudta elengedni a múltat, aki - később el is mondja - nem tudta megélni, kifejezésre juttatni akkor az érzéseit, melyek azóta is ott kavarognak benne, szinte szétfeszítik és másra sem tud gondolni.

Természetesen mindez megérthető, hiszen három évig élt csupán a férjével, majd a kisfiával, és senki sem hozhatja már őket vissza. A gyilkosaik bár börtönben ülnek, érezni minden szavában, hogy elégtételként élné meg, ha ők is inkább a föld alatt lennének. De eszébe jutott-e, hogy az övéit akkor sem kaphatná vissza? Hogy ez az évtizedek óta tartó gyűlölet és harag nem vezet sehova? A fia - nagyon kicsi volt még akkor - nem törődik vele, ő tovább tudott lépni, de az Anya megrekedt, szinte minden párbeszédében arra vár, hogy újra felemlegethesse a múltat és tovább hergelje magát. A szomszédasszonya pedig egy nagyon fontos dologra figyelmezteti:

SZOMSZÉDASSZONY
Ne állj útjába a fiad boldogságának. Ne is szólj neki. Öreg vagy. Én is. Neked is, nekem is egy a dolgunk: hallgatni.
ANYA
Nem mondok neki semmit.

A másik ok pedig a Menyasszony és a Leonardo közötti kapcsolat.

MENYASSZONY
Sok mindent megtapasztalhat egy férfi meg a lova! Nem nagy dolog kétségbeesésbe lökni egy lányt, egy ilyen sivatagban. De bennem van büszkeség. Ezért megyek férjhez. Ezért temetkezem majd el az urammal, most azt kell majd szeretnem legjobban a földön.
LEONARDO
A büszkeséggel semmire se mégysz. (Közeledik hozzá)
MENYASSZONY
(reszketve)
Ne közelíts.
LEONARDO
Rosszabb kárhozat nem sújthat bennünket, mint szótlanul égni ebben a tűzben. Mire mentem én a büszkeséggel? Küzdöttem, hogy ne akarjalak látni, éjszakát meg éjszakát töltöttem álmatlanul, miattad. Csak azt értem el, hogy még elevenebben égtem azon a tűzön. Azt hiszed, az idő gyógyít, a fal megvéd? Tévedsz, tévedsz. Ha valami a bensőnk közepébe fészkelte magát, semmi ki nem tépheti.
MENYASSZONY
(reszket)
Nem bírlak hallgatni. Nem bírom hallgatni a hangod. Mintha illatos, édes pálinkát innék, s álom kerülgetne rózsaszirommal töltött szalmazsákon. Húz a hangod; tudom, hogy örvénybe húz, mégis követem.

Ha ez a három szereplő - az Anya, a Menyasszony és Leonardo - képes lett volna szembenézni az érzéseivel, minden másképp történhetett volna. Mindenki életében történnek tragédiák, és olyankor nyugodtan bezárkózhatunk és megélhetjük a bennünk dúló fájdalmat, gyászt, haragot. Hogy ez kinél mennyi időt vesz igénybe, egyénenként változó, de nem szabad hagyni, hogy ott lapuljanak bennünk, főleg meg táplálni őket. Mert ha egyszer sikerül velük szembenézni, fokozatosan el tudjuk engedni és nem hurcoljuk tovább őket, és nem mérgezzük magunkat tovább.

Leonardo és a Menyasszony esetében is hasonló a helyzet. Leonardónál folyamatosan éreztem, hogy nem szereti igazán a feleségét, és amikor az esküvő napján a Cselédasszony róla és a gyerekükről kérdezi, úgy válaszol, mintha idegenek lennének. Sőt, a gyerek esetében hirtelen nem is érti, milyen gyerekről van szó? Ha ők ketten is már korábban tisztázták volna az érzéseiket, megelőzhették volna a tragédiát. Akkor is, ha a választásuk mások számára negatív következményekkel járt volna - a Feleségre és a Vőlegényre gondolok. ~~(Vagy akár ők is összejöhettek volna, és mindenki boldogan élt volna tovább.)~~

García Lorca pedig mindezt olyan egyszerűen és nem egyszer nyersen (lásd fentebb az Anya szavait, majd a Koldusasszony képében megjelenő Halált), mégis gyönyörűen tárja elénk:

HARMADIK FAVÁGÓ
Csönd!
ELSŐ FAVÁGÓ
Mi az? Hallottál valamit?
HARMADIK FAVÁGÓ
Csak a tücsköket, a békákat, a leskelődő éjszakát...

LEONARDO
Nincsen út már vissza.
(...)
Kövess hát. Viszlek magammal.

A darab elolvasása után másnap megnéztem végre La noviát, magyarul Az arát. A film elején és végén is feltüntették, hogy a színmű alapján készült, és a szereplők párbeszédeikben valóban többször is, szó szerint idézik. Nyilván tudtam, hogy bizonyos változtatásokra számíthatok, és összességében azt mondom, hogy tetszett a film, főleg a képi világa és Inma Cuesta alakítása miatt érte megnézni.

Nem ez az egyetlen filmváltozata, sőt, több opera is készült a dráma alapján, köztük Szokolay Sándoré.

Federico García Lorca: Bernarda Alba háza

Eredeti cím: Bodas de sangre

In: Hat színjáték

Fordította: Illyés Gyula

344 oldal (91 - 162. o.)

Európa Kiadó, 2006

A dráma megtalálható a MEK-ben is.

Képek: Bañeras en el cine, FilmAffinity, Pelicula del dia, Filmtv

Tennessee Williams rövid darabjának címét már biztosan sokan feltettük magunknak: Vajon mit hoz a holnap?

Amikor évekkel ezelőtt a Wordpressen újrakezdtem a blogolást (aztán azt is töröltem), egy ebből a darabból vett idézettel indítottam az első bejegyzésem.

Azóta sok dolog változott, ezért a hétvégén újra elolvastam ezt a néhány oldalas, ám annál elgondolkodtatóbb színművet.

Éppen ezért szeretem Tennessee Williamst, mert gondolkodásra, önreflexióra késztet, amelyre mindannyiunknak nagy szüksége van (lenne).

A darab két középkorú szereplője egy nő, Egy, és egy férfi, Kettő.

Kettő minden este bekopog Egy ajtaján, és az est nagy részét együtt töltik. Vacsoráznak, beszélgetnek, tévét néznek, kártyáznak, majd Kettő vissza megy a hullaház-hotelbe (a szállodába, ahogy Egy nevezi), ahol él, Egy pedig felmegy az emeletre és lefekszik.

Minden este ugyanaz a forgatókönyv, ugyanazok a megszokott és semmitmondó mondatok.

EGY (...) Nekünk minden áldott este szükségünk van erre a szertartásra, á, te vagy az, igen, én, más szinte el sem hangzik, legalábbis olyasmi nem, amit érdemes lenne kimondani. Én mindig beleerőszakolom magam valami monológfélébe, amibe te néha belenyögöd, hogy hm vagy ühüm. Aztán elmesélek egy csomó olyan dolgot, amit már annyiszor elmeséltem, hogy lassan szégyellem újra elmondani. Pedig el kell mondanom, különben csak ülnénk itt, egymás mellett, elviselhetetlen csöndben, igen, kiállhatatlan csöndben.

Kettő egy gimnáziumban tanít, azonban problémái vannak a beszéddel, ami alaposan megnehezíti a mindennapjait. Már napok óta be sem ment tanítani. Ma végre elment egy pszichiáterhez, de a regisztrációs pultnál nem jutott tovább.

Egy minden este igyekszik lelket önteni a férfiba, aki csak vele tud rendesen kommunikálni. Aznap este is egy feladatot ad neki, hogy segítsen választ találni Kettő problémáira. És ekkor mondja ki a darab üzenetét:

EGY (...) Egy kis változás biztos jót fog tenni, de a semminél mindenképpen jobb. Az embernek néhanapján szüksége van a változásokra, változtatnia kell, vagy el kell fogadnia a változásokat. Tudom, vannak, akik irtóznak tőle, ragaszkodnak az állandóan ismétlődő megszokotthoz. Azt hiszem, biztonságérzetet ad. De a megszokás nem egyenlő a biztonsággal, csak olyan, mintha az lenne. És ez nem szabad, hogy megtévesszen. Mindennap végigsétálhatsz ugyanazon az úton, és biztonságban érezheted magad, amíg egy szép nap be nem omlik a lábad alatt, és az ég el nem sötétül.

Egy mondatai nagyon elgondolkodtatóak. Miért félünk a változástól? Miért hiszünk valamit biztosnak? Mert mindennap ott van előttünk, mindennap benne vagyunk, ott megyünk el előtte/mellette? Honnan tudhatjuk, hogy holnap is így lesz? Bizonyára a legtöbben úgy vannak vele, hogy amit megszoktak, az biztos, és mindig az is marad. Ha most félretesszük az elmúlt három évben érzett bizonytalanságot, mindazt, amit ki-ki a saját életében tapasztalt, akkor is a változás - bármennyire is közhely - mindig is az életünk része volt és lesz is. Hiszen mi magunk is folyamatosan változunk, ha nem vesszük vagy nem akarjuk észre venni, akkor is.

EGY Én oda akarok kilyukadni... hogy a dolgoknak igenis változniuk kell.

Van, hogy a változás szelét már korábban megérezzük egy enyhe szellő formájában, amilyen egy hirtelen felbukkanó pletyka vagy egy kósza hír. Lehet, hogy először nem is akarjuk elhinni és gyorsan el is hessegetjük. Vagy éppen ezért, elkezdünk felkészülni rá. Van, hogy hirtelen következik be és teljesen összezavarodunk. Van, hogy tudatosan változtatunk valamin.

Végiggondoltam, hogy az eddigi életem során mennyi változásban volt részem (biztosan nem jutott mind eszembe, csak a legfontosabbak), és megállapítottam, hogy bármi is történt, előbb-utóbb jó vége lett. Akkor is, ha az elején és esetleg a későbbiekben is másként nézett ki a dolog. Főleg egy külső szemlélő számára tűnt megoldhatatlannak, rossznak a helyzetem. Megtörtént hogy hirtelen irányváltoztatásra kényszerültem, és valahogy mindig tudtam, hogy minden rendben lesz, és ma is ebben hiszek. Mert előbb-utóbb kiderült, hogy ezek a változások mindig valami jobbat hoztak. Nem vagyok naiv, inkább realista optimistának nevezem magam.

Ha pedig ellenállunk, csak annál rosszabb lesz. Ilyen az élet. Things happen - ahogy az egyik tanárom mondta. A dolgok megtörténnek. Hogy hogyan reagálunk, az már a mi választásunk. Van, amin nem tudunk változtatni. Van, amin igen. Pl. ha kipróbálunk valami újat. Ha apró változásokat eszközölünk a mindennapi rutinunkban. Merünk legalább egy picit bátrabbak és nyitottabbak lenni, és akkor nem aggódva, inkább örömteli várakozással, sőt kíváncsisággal tesszük fel legközelebb a kérdést:

EGY ... vajon mit hoz a holnap?

Tennessee Williams: Vajon mit hoz a holnap?
Eredeti cím: I Can't Imagine Tomorrow
Fordította: Ruttkay Zsófia

In: Drámák (693 - 713. oldal)

713 oldal

Európa Kiadó, 2006

Bernard Shaw színművét Szendi Gábor könyve juttatta eszembe, és úgy döntöttem, tizenkét év után biztosan mást fog adni, mint először. Ez bizony így is lett. Akkor azt írtam róla, hogy végig milyen jól szórakoztam, most viszont rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan vicces az egész darab, ahogy gondoltam.

Egy nyári estén a londoni Szent Pál-templom oszlopai közt, a zöldségpiacnál keres az eső elöl menedéket néhány ember, akik hazafelé igyekeznek. A társaságban mindenféle embert találunk, és köztük egy férfi a noteszébe jegyzetel. Ezzel gyanút kelt a többiekben, azonban kiderül, hogy nem hekus, hanem elég bármelyiküknek megszólalnia, és ő már meg is mondja, honnan származik. A férfi ugyanis fonetikával foglalkozik, ő a híres Henry Higgins professzor. Itt ismeri meg az Indiát megjárt Pickering ezredest, akivel azonnal összebarátkozik. A társaság egyik tagja egy 18-20 éves virágáruslány, aki nem éppen szép beszédével vonja magára Higgins figyelmét.

A professzor azzal henceg az ezredesnek, hogy ő egy ilyen lányból hat hónap alatt hercegnőt farag, aki bármilyen előkelő társaságban megállja a helyét.

Másnap délelőtt Higgins Wimpole utcai lakásán épp Pickeringnek mutatja meg a munkaeszközeit, amikor a házvezetőnője egy fiatal nőszemélyt jelent be, aki nem más, mint a tegnap esti virágoslány, Eliza Doolittle, aki komoly elhatározással érkezett a professzorhoz:

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Bótoskisasszony akarok lenni virágosnál. Nem akarok hóttig a kőrúton strihhelni a virágjajimmal. De nem kellek sehun, merhogy nem tudok finoman beszéni. Ő aszonta tennap, hogy meg tud tanittani. Hát jó. Itt vagyok. Megfizetem rendesen. Nem akarok én potyázni, minek piszkol akkor engem, mint valami kapcarongyot?

PEARCE-NÉ
Hogy lehet már ilyen buta liba? Azt képzeli, hogy maga meg tudja fizetni Higgins tanár urat?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Mé ne tunnám? Épp oan jól tudom, min maga, hogy az óráké fizetni szok az ember. Én is fizetek.

HIGGINS
Mennyit fizet?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(diadalmasan) No, csakhogy megszólalt! Sajdítottam én, hogy megörül neki, ha visszakaphat valamit abbul a nagy marék pénzbül, amit tennap odavágott. (Bizalmasan) Be vót csiccsentve egy kicsit - mi?

Elizának is vannak álmai, még akkor is, ha jelenleg semmi sem mutat arra, hogy ezek elérhetőek az ő számára is. Higgins hencegésében pedig felismerte a lehetőséget, ezért volt bátorsága másnap beállítani hozzá. Azonban a professzor nem veszi komolyan a kérését, ám újdonsült barátja emlékezteti előző esti szavaira:

PICKERING
No, erre kíváncsi vagyok, Higgins! Emlékszik, mit mondott tegnap? "Olyan hercegnőt faragok belőle, hogy megállja a helyét akármelyik nagykövet estélyén..." Ha szavának áll, azt mondom: le a kalappal, Higgins a legnagyobb élő pedagógus a föld kerekén! Vállalok minden költséget - és fogadok, hogy nem sikerül. Fizetem az órákat!
LIZA
Jó ember a kapitány úr. Köszönöm szépen.
HIGGINS
(nézi a lányt, s elfogja a feladat kísértése) Nehéz ellenállni... Olyan elragadóan ordenáré, olyan hátborzongatóan mocskos...
LIZA
(felháborodva tiltakozik) Hó-ó-ó... hohó-ó-óó! Még hogy mocskos vónék? Megmostam én a kezem is a képem is, mielőtt idegyöttem, meg én!
PICKERING
Annyit látok, Higgins, hogy nem fogja hízelgéssel elcsavarni szegény lány fejét.
PEARCE-NÉ
(gondterhelten) Ne tessék azt mondani. Sokféleképpen el lehet egy lány fejét csavarni. És senki olyan jól nem csinálja, mint a tanár úr. Akár akarja, akár nem. De remélem, nem tetszik a tanár urat valami bolondságba keverni?
HIGGINS
(egyre izgatottabb) Mi egyéb az élet, mint egy csomó kínálkozó, izgalmas bolondság? Ne szalasszunk el egyetlenegyet se! Azért is hercegnőt faragok ebből a trampliból!
LIZA
(méltatlankodva) A-a-a-a... (Artikulálatlan hangot ad ki)
HIGGINS
(elkapja a láz) Igenis: hat hónap múlva - de ha jó a füle és perdül a nyelve: három hónap múlva - oda viszem, ahova akarom, és annak adom ki, aminek akarom! Még ma munkához látunk - sőt: most azonnal! Pearce-né, kérem, vigye ki és mosdassa meg! Ha másképp nem megy, súrolóporral! Be van jól gyújtva a konyhában?

Eliza így ottmaradt, és az ezredes is beköltözik Higginshez, hogy kezdetét vegye az átalakulás. Minden nagyon jól megy, eltekintve egy nagyon fontos dologtól, melyet Shaw már Higgins jellemzésében leír: Energikus tudóstípus, akit szenvedélyesen érdekel minden, ami tudományos módszerrel tanulmányozható, de nem törődik semmi egyébbel, sem magával, sem másokkal, még kevésbé mások érzelmeivel. Ez pedig nagyon fontos minden emberi kapcsolatban.

A másik dolog, amely - szerintem - nagyon fontos, Eliza motivációja, amiért végig csinálja a hathónapos procedúrát. Erre csak azért nem térek ki, mert nem mindenki olvasta a darabot vagy látta a filmet. Azonban, ha van kedved, hozzászólásban nyugodtan oszd meg a gondolataid erről.

A darab érdekessége, hogy az ötödik felvonás végén a szerző prózában meséli el, hogyan alakul a szereplők élete a továbbiakban.

Nem leszek ünneprontó, ha elárulom, hogy Higgins megnyeri a fogadást, azonban - a jelleméből adódóan - Elizával mit sem törődik, miután hazaérkeznek a sorsdöntő estélyről, ezért a lány is meghoz egy fontos döntést.

LIZA
(...) Mert látja - eltekintve most olyasmiktől, amiket bárki könnyedén megtanulhat: öltözködés, jó kiejtés stb. - valójában mi is a különbség egy úrinő meg egy virágoslány között? Tulajdonképpen nem abban van a különbség, hogy az ember hogy viselkedik, hanem hogy az emberrel hogy viselkednek.

Milyen fontos dolgot mondat itt ki Shaw Elizával! Eszembe jutott néhány eset, amik a korábbi munkahelyeimen történtek, és csak egyet említek meg közülük. Egyik nap az egyik kollégám helyettesítettem. Aznap az ő helyén ültem (eredetileg egy másik irodában másokkal dolgoztam), és ott fogadtam az ügyfeleim is. Egy új ügyfelem jött aznap, akinek elmondtam a szokásos dolgokat (miért van itt és miben tudok neki a továbbiakban segíteni), és miután elment, a kolléganőim megjegyezték, milyen kedves voltam vele. Bevallom, a megjegyzésük kicsit meglepett, mert számomra az a természetes, hogy mindenkivel ugyanúgy bánok, mindenkit ugyanúgy kezelek, mindegy, hogy a munkám végzem vagy épp bevásárolok. Ez miért olyan meglepő? Aztán rájöttem, hogy az a típus vagyok, aki nem az ügyfelet, hanem az embert látja a másikban, tudom, milyen az asztalnak azon az oldalán ülni. És ez másoknak azért lehet furcsa, mert ők csak egy ügyfelet/virágoslányt/pincért stb. látnak magukkal szemben.

Mert ahogy Eliza is mondja: bárki megtanulhat szépen beszélni és öltözködni, de ez - függetlenül attól, hogy a másik tudja-e, honnan jött a szépen beszélő és jólöltözött személy -, nem biztosíték arra, hogy mindenhol ennek megfelelően fogadják. Nem mindenki Pickering ezredes, aki a virágoslánnyal is ugyanúgy bánik, mint egy hercegnővel, mert nem tesz különbséget köztük.

Eliza nemcsak a jó kiejtést, helyes viselkedést és öltözködni tanul meg, hanem megtanulja becsülni magát és kiállni önmagáért. A története nem csupán arra egy újabb példa, hogy bárki lehet virágáruslányból hercegnő, hanem azt a belső folyamatot is megmutatja, amely ezzel jár. Mert a külső átalakulás nem megy a belső megváltozása nélkül. Ahogy fordítva sem. És lehet valaki bármilyen nagy professzor, nem biztos, hogy tud bánni az emberekkel, ahogyan Higginsnek sem megy. Nem a titulus teszi az embert.

Nem tudhatom, mire gondolt a szerző, amikor a darabot írta, de nagyon tetszik, hogy kitér Eliza és majd egy másik szereplő esetében is arra, ha valaki lentről hirtelen több lépcsőfoknyival jobb helyzetbe kerül, ez milyen hatással van rá, hiszen egy teljesen más világba, körbe csöppen, amit meg kell tanulnia kezelni és hozzá kell szoknia. Ismét csak megállapíthatom, hogy Bernard Shaw is azon szerzők egyike, akik nagyon jól ismerték az emberi jellemet.

Minden szereplőjét közel hozza az olvasóhoz/nézőhöz, megmutatja, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi magunk is vagyunk. Lehet őket kedvelni és nem kedvelni, de biztosan valamilyen érzelmet kiváltanak belőlünk is.

Nagyon örülök, hogy újraolvastam a színművet, nagyon becsülöm Elizát, és a Higginsszel való vitája során egyértelműen neki szurkoltam, hogy ne hagyja magát. Ki gondolta volna, hogy ilyen sokat tanulhatunk egy egyszerű virágáruslánytól? Ráadásul Shaw a színmű lezárásában meg is jegyzi, hogy a történetében nincs semmi különleges, mindennaposak az Elizáéhoz hasonló esetek, és példaként Nell Gwynne-t hozza fel, aki királynékat játszott és királyokat hódított meg abban a színházban, ahol narancsáruslányként kezdte. Mindannyiunkban ott rejtőzik Doolittle kisasszony, csak a felszínre kell hozni.

A záróidézetet pedig én is régóta alkalmazom:

LIZA
Én nem törődöm azzal, aki nem törődik velem.

A színműből Oscar-díjas film (musical) is készült 1964-ben Audrey Hepburn és Rex Harrison főszereplésével, George Cukor rendezésében. Igen, a My Fair Lady.

Bernard Shaw: Pygmalion

Eredeti cím: Pygmalion

In. Színművek I-II.

Fordította: Mészöly Dezső

1216 oldal (II. kötet, 147 - 282. o.)

Európa Kiadó, 2008

A színmű megtalálható a MEK-ben is, az idézeteket is onnan hoztam

Képek: Baúl del Castillo, FilmFanatic

Luigi Pirandello egyik legismertebb darabját - mely a szerző Színház a színházban korszakában született -, a IV. Henriket tíz éve olvastam először, és múlt hónapban ismét eszembe jutott. Tudtam, hogy újra kell olvasnom, mert biztosan ma már másként hat rám, mint egy évtizede és mást fedezek fel benne.

Pirandello 1921-ben írta a darabot, melyet egy évvel később mutattak be, ezért ezt tekinti a jelennek.

A helyszín egy umbriai villa, ahová egy fiatalember érkezik, akit Carlo Di Nolli őrgróf (IV. Henrik unokaöccse) fogadott fel másik három társa mellé, hogy IV. Henrik titkos tanácsosainak egyikét játssza. Az újonnan érkezett a Bertold nevet kapja (valójában Finónak hívják), társai - Landolf, Harald és Ordulf - jókedvűen fogadják és kalauzolják. Azonban Bertold tévedésben van, ő ugyanis a francia IV. Henrikből készült, míg az itteni a német-római császár, akit 1076-ban kiátkozott VII. Gergely pápa, és ezért 1077-ben Canossába ment vezekelni.

Pirandello azonban rosszul mondatja Landolffal a dátumot, ugyanis hat évet téved (az eredeti szövegben is):

ORDULF Ezer és ezeregyszáz között élünk mi, barátom!
LANDOLF Sőt egészen pontosan szólva: ma 1071. január 25-e van, és éppen Canossa előtt állunk...

Bertoldnak nem tetszik a dolog, de a társai biztatják:

BERTOLD Vegyétek tudomásul, hogy én nem akarok itt megbolondulni köztetek!
HARALD Ugyan: miért kéne megbolondulni. Egész jól fogsz szórakozni!
BERTOLD Hogy a csodában lettetek ilyen bölcsek?
LANDOLF Barátocskám, jegyezd meg: nem lehet úgy visszaballagni nyolcszáz évet a történelemben, hogy útközben valami rád ne ragadjon!

Olyan az egész, mint egy rész a spanyol Az Időminisztérium (El Ministerio del Tiempo) c. sorozatból, csakhogy a szereplők itt nemcsak pár órát vagy napot töltenek az adott korban, hanem többen közülük az egész életüket, ahogy IV. Henrik és a titkos tanácsosok. Ők nem napi nyolc órában játsszák a szerepüket, hanem huszonnégyben. És vajon tényleg csak játsszanak?

Ide érkezik meg ma egy társaság: Tito Belcredi báró, Dionisio Genoni pszichiáter és Donna Matilde Spina a tizenkilenc éves lányával, Fridával (aki Di Nolli jegyese). Hogy Matilde és Belcredi milyen kapcsolatban áll, azt csak ők tudják, azonban a nő sokat élcelődik a férfin, aki nem foglalkozik mindezzel. A doktort pedig nagyon érdekli IV. Henrik esete.

A látogatás célja, hogy kiderítsék, milyen is valójában IV. Henrik állapota? Húsz évvel ezelőtt ugyanis jelmezes versenyt rendeztek, ahol mindenki egy-egy történelmi személynek öltözött be. IV. Henrik (az eredeti nevét nem tudjuk) ekkor öltötte magára először a német-római császár jelmezét, Donna Matilde pedig a neve miatt Toszkánai Matildének öltözött (ő és clunyi Hugo apát sürgette a pápát, hogy vonja vissza Henrik kiátkozását), akibe - állítólag - a császár szerelmes volt. A farsangon azonban baleset történt, IV. Henrik lova megbokrosodott, ledobta a férfit, aki beütötte egy kőbe a fejét, és azóta éli így az életét.

Matilde ezúttal a császár anyósaként, a doktor clunyi Hugó apátként, míg Belcredi egy bencés szerzetesként jelenik meg IV. Henrik előtt. A császár azonban gyanút fog Belcredi személyében, akit Damjáni Péternek tart.

Miután a vendégek távoznak, Henrik meglepő vallomást tesz a titkos tanácsosoknak:

IV. HENRIK (...) Hát nem érted? Nem látod, hogy védem ki a támadásukat, hogy szorongatom meg őket, hogy vonultatom fel elébem ezeket a megrémült pojácákat? Mert ezek csak egytől remegnek! Attól, hogy letépem ostoba álarcukat, és leleplezem őket, hogy csak komédiáznak! Mintha bizony nem én magam kényszeríteném őket a komédiázásra, mert úgy tartja kedvem, hogy őrültnek tettessem magam!
(...) Az nem erőszak! Az nem!.... Az csak a sajátos mód, ahogy ők gondolkoznak, ahogy ők látnak, ahogy ők éreznek! Persze, mindenki a maga módján!... Ti is, igaz? Hát persze! Csakhogy kik vagytok ti? A nyáj! A tehetetlen, az ingatag, a bizonytalan!... Ők aztán jól ki is használnak benneteket! Elfogadtatják veletek a maguk világát, kényszerítenek, hogy ti is úgy gondolkodjatok és lássatok, mint ők! Vagy legalábbis ezzel áltatják magukat! Mert végre is: mit sikerült rátok erőszakolni? Szavakat! Szavakat, amiket aztán mindenki a maga módján értelmez és ismételget! De így keletkezik az úgynevezett közvélemény is! És jaj annak, akit egyszer egy ilyen sokszor ismételt szóval megbélyegeznek! Például, hogy: "Őrült!"... Vagy mit tudom én: "Hülye!"... Hogy lehet azt nyugodtan tudomásul venni, hogy valaki azért töri magát, hogy másokat meggyőzzön, miszerint ti olyanok vagytok, amilyeneknek ő lát benneteket? És megszabja, hogy mások aszerint ítéljenek meg, amilyen véleményt ő alakított ki rólatok?

Romolo Valli IV. Henrikként (1978)

Ez volt az az idézet, amely nagyon elgondolkodtatott, és már tíz éve bejelöltem. Amióta elkezdtem saját magammal foglalkozni, ezen belül is a mentális egészségemmel, megtanultam két kérdést feltenni magamnak: Igaz-e ez? (Amit más mond/állít/gondol rólam), Ki mondta ezt rólam/nekem, mikor és miért?.

Mert mindannyiunkkal megesett már, hogy kialakult valamiről vagy valakiről a véleményünk, a hiedelmeink, és azokat megingathatatlanoknak hittük. Akár saját magunkról is. Én ilyen vagyok (az ilyen tetszés szerint helyettesíthető). És egy-egy ilyen ránk aggatott címke, rólunk mondott vélemény évekre, évtizedekre megbélyegez és megakadályozza, hogy tovább lépjünk, hogy valamibe belekezdjünk, hogy másként csináljunk valamit, hogy felvállaljuk önmagunkat. Pl. egyszer nem készültünk valamelyik tantárgyból (eléggé), és a tanár (nekem is volt ilyen tanárom és szerencsére az ellentéte is) elkönyvelt butának, aki nem képes megtanulni az ő tantárgyát, és később is ez alapján osztályozott.

Lehet már nem is emlékszünk, mikor és ki mondta, de az úgy van, mert elhittük. Velem is megtörtént. De vajon ki ismer engem igazán? Ki ismeri a képességeim? Egy külső személy (mindegy, hogy családtag, ismerős, tanár, akárki), vagy én magam?

Egy másik eset: Tegyük fel, hogy utálom a verebeket, mert hangosak, mert összevissza repkednek, állandóan hangosan csicseregnek, egyszóval nagyon idegesítőek. Ám mi van, ha felteszem a kérdést magamnak: Tényleg utálom a verebeket? Lehet, hogy semmi bajom velük, csak van/volt valaki a környezetemben, aki állandóan ezt hajtogatta és rám is átragadt. Vagy éppen most mindenki utálja a verebeket, ezért én is átvettem, nehogy kilógjak a sorból, mert jaj, akkor mi lesz! Megmondom: Semmi! Vagy amikor mindenki ugyanazt a könyvet olvassa, és igen, volt, hogy néhány éve még én is beálltam a sorba és azt olvastam, mert azt gondoltam, akkor többen kattintanak a blogomra, és én is menő leszek. Lehet, hogy igazából nem is olyan típusú olvasmányra vágytam, de csak azért is végigolvastam. Ma már egyáltalán nem érdekel, mi éppen a menő, és én választok magamnak olvasmányt, nem más. Gondolom, most sincs tele az internet olyan kihívásokkal, hogy:

🌈💗🥰😍🦄 Olvassuk el Luigi Pirandellótól a IV. Henriket!!!! 🌈💗🥰😍🦄

De miért is kellene, hogy más mondja meg, mit olvassak? (Míg megkerestem ezeket a cukiságokat a speciális karakterek közt, nagyon jól szórakoztam.) Én sem várom el, hogy aki bármelyik posztom elolvassa, utána olvassa el azonnal az adott olvasmányt is. Majd eldönti, hogy érdekli-e, vagy sem.

És az sem érdekel, hogy hányas számot mutat a blogom statisztikája és hány követője van. Tudom, hogy az csak két szám, ami bármelyik pillanatban megváltozhat, és az én munkám minőségét nem befolyásolja.

Érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, mert nagyon sok mindentől megszabadulhatunk így, és nem kell IV. Henrikként élnünk. Nem kell hagynunk, hogy más ránk kényszerítse, hogy IV. Henrik vagy valamely titkos tanácsosa szerepét játsszuk. Vagy bárkiét, akik nem is mi vagyunk.

IV. Henrik tartogat még meglepetéseket a darab végére is, és kiderül, sikerrel jár-e a társaság terve.

Pirandello színműve száz évvel később sem veszített aktualitásából, nagyon elgondolkodtató, és - aki hajlandó rá - önreflexióra buzdít. A kérdés csak az, hogy az olvasó vagy a néző mer-e szembenézni önmagával, vagy marad-e továbbra is a - mások által - ráosztott szerepben?

Pirandello a dráma első bemutatóján 1922. február 24-én a milánói Teatro Manzoniban

IV. HENRIK Ez a ruha (megcibálja magán a ruhát) nekem nyilvánvaló és önként vállalt torzképe egy másik, szüntelen és minden pillanatban megújuló álarcos játéknak, amelynek mi mindannyian önkéntelenül a bohócai vagyunk! (Belcredire mutat) Amikor tudtunk nélkül álcázzuk annak, aminek hisszük magunkat. Bocsássatok meg nekik, de ők a maguk ruhájában még nem önmagukat látják. (Ismét Belcredihez fordul) Pedig, tudod, mi sem könnyebb ennél: az ember hamar hozzászokik. Olyan könnyű csak úgy járkálni, tragikus alakként (mutatja) egy ilyen teremben!...

Luigi Pirandello: IV. Henrik

Eredeti cím: Enrico IV

In. Színművek

Fordította: Füsi József

836 oldal (411 - 490. o.)

Európa Kiadó, 2008

Kép: PirandelloWeb és Studia Rapido

Az olasz Wikipedia szerint háromszor (1943-ban, 1967- ben és 1984-ben) is film készült a drámából.

Néhány napja a Molyon feljött Federico Garca Lorca Hat színjátéka, amelyet jó pár éve egy nyári akcióban beszereztem, és nagyon szerettem. Volt is róla bejegyzés annak idején, de jobbnak láttam törölni, mert nem hozta a magamtól elvárt színvonalat.

A könyv adatlapján rögtön megakadt a szemem egy idézeten a Bernarda Alba házából, és azóta ott motoszkált bennem, hogy ezt is újra kellene olvasnom. Nemcsak azért, mert nem emlékeztem már annyira a drámára, hanem éreztem, hogy arról az idézetről írnom kell. (Magdalena idézetének utolsó félmondata volt.)

A dráma alcíme: Asszonyok drámája Spanyolország falvaiban, mely más országok falvaiban élő asszonyokra is igaz volt, de ha jobban mögé nézünk, bárkire ugyanúgy igaz lehet ma is, aki falat emel önmaga és a külvilág közé.

A hatvan esztendős Bernarda Alba öt csúnya lányával él egy spanyol faluban, ahol most temetik a férjét. A családtagok a temetésen vannak, míg Poncia (szolgáló) és a szolgáló otthon maradt takarítani. Poncia gyűlöli Bernarda Albát, és ha egyszer betelik a pohár:

PONCIA Pedig én jó kutyája vagyok, ugatok, ha kívánja; még a koldus lábikrájába is belemarok, ha ráuszít. Két felnőtt fiam van, házasember mind a kettő. Az ő földjeiket művelik. Hanem egyszer, ha torkig leszek...
SZOLGÁLÓ Akkor...
PONCIA Akkor majd kettőnkre zárom az ajtót, és esküszöm, álló esztendeig köpködök az arcába. "Egy köpés ezért, Bernarda, egyet meg azért, ezt meg amazért, meg a másikért, mindenért..." Amíg csak olyanná nem nyomorítom, mint a gyerekek a kígyót, amikor összetapossák a mezőn, mert az, undok kígyó, az egész atyafiságával együtt. Persze, azért nem irigylem az életét. Öt felnőtt lánya maradt, öt csúnya lánya... Angustias még az első férjétől való, pénze is van. De a többiek? Csupa hímzett lepedő, csipkés gyolcsing, de az örökségük éppen csak a mindennapi kenyér meg szőlő.

Bernarda anyját, María Josefát bezárták az egyik szobába, ugyanis az idős asszony bolond. Most, nyolcvan évesen, férjhez akar menni.

Bernarda legidősebb lánya, az első házasságából született Angustias (39 éves) arra vár, hogy az udvarlója, a huszonöt éves Pedro el Romano végre megkérje, aki éjszakánként megjelenik az ablaka alatt. Náluk ugyanis így megy az udvarlás, és szó sincs róla, hogy bemászna azon az ablakon.

A másik négy lánya: Magdalena (30 éves), Amelia (27), Martirio (24) és Adela (20) is szeretne előbb-utóbb férjhez menni. Bernarda Alba kemény kézzel fogja a lányait, ugyanis évek óta egy lélek sem tehette be a lábát a házba, most is csak rövid időre léphetnek be a temetésen résztvevők, de a ház asszonya az ő szűrüket is kiteszi:

BERNARDA Menjetek csak, menjetek; köszörüljétek a nyelveteket azon, amit láttatok! Az én házam küszöbét ugyan évekig át nem lépitek!
PONCIA Nem panaszkodhatsz. Az egész falu eljött.
BERNARDA El. Hogy itt hagyják a házban vastag szoknyáik verejtékszagát meg a nyelvük mérgét.
AMELIA Anyám, hogy beszélhet így!...
BERNARDA Hát hogy beszéljek ebben az istenverte faluban, ahol még patak se folyik, ahol még a kútvizet is rettegve isszuk, mert sosem tudhatjuk, nincs-e megmérgezve?

Ha valamelyik lánya nem megfelelően viselkedik, Bernarda a veréstől sem riad vissza! Egy olyan házban pedig, ahol az anya ilyen szigorral uralkodik, előbb-utóbb a lányai ezt kijátsszák. Ha pedig mindez napvilágra kerül, a szájára veszi őket a falu, mert a szomszédok folyamatosan szemmel tartják egymást és mindenki vevő a pletykára.

Bernarda a temetés után nyolc év(!) gyászt rendel el, mialatt mindenki csak feketében járhat és nem teheti ki a lábát a házból:

BERNARDA Nyolc évig tart a gyász, s addig ebbe a házba szellő se fújhat be az utcáról. Úgy kell majd élnünk, mintha téglával falaztunk volna be ajtót, ablakot. Így volt ez az apám, így a nagyapám házában is. Addig majd a kelengyéteket varrjátok. Akad a ládafiában vagy húsz vég vászon, abból kiszabhatjátok a párnákat és a lepedőket. Magdalena meg majd kihímezi.

Egyetlen anya, de nyugodtan mondhatom, hogy egyetlen szülő sem teheti/tehetné meg, hogy uralkodjon a lányán/a gyerekén, hanem tudomásul kell vennie, hogy a gyereke felnőtt és képes önállóan dönteni a saját életéről. Ha pedig bezárja, a helyzet csak rosszabb lesz. Főleg, ha ennyi nő van összezárva, ahol a női energiák sérültek is. Milyen példát látnak az anyjuktól? Csoda, ha ők is utálják egymást, féltékenyek, irigyek egymásra és keresztbe akarnak tenni egymásnak? Adela pedig nem bírja tovább és fellázad.

Ne lepődjünk meg Bernarda viselkedésén, hiszen a párkapcsolatról is ez a véleménye, amikor Angustias megemlíti neki, hogy Pepe el Romano másként viselkedik vele mostanában:

ANGUSTIAS Hozzám beszél, de mintha folyton másutt járna az esze. Ha kérdem, mi baja, azt feleli: "Férfiembernek sok a gondja."
BERNARDA Nem kell faggatni. És ha majd hozzámentél, még kevésbé. Szólj, ha szól hozzád, nézz rá, ha rád néz. Akkor majd elboldogultok.
ANGUSTIAS Én azt hiszem, anyám, hogy sok mindent eltitkol előlem.
BERNARDA Ne firtasd. Kérdést ne tégy fel neki, és ami a legfontosabb, sírni sose lásson.
ANGUSTIAS Boldognak kéne lennem, de nem vagyok.
BERNARDA Mindegy az.

A dráma mindvégig mérgező, fojtogató hangulatú, de sikerült távol tartani magam attól, hogy rám telepedjen, és kívülállóként figyeltem az eseményeket és a szereplők párbeszédeit. Vajon mi történhetett Bernarda múltjában, hogy ilyen kegyetlenné és kőszívűvé vált?

BERNARDA Ha a lány nem engedelmeskedik szüleinek, nem lányuk többé, hanem ellenségük.

A titok nyitja szerintem a múltban rejtőzik, mert korábban Bernarda már említette, hogy az apja és a nagyapja idejében is nyolcévnyi gyászt rendeltek el. Biztos vagyok benne, hogy a nagyapja, vagy annak az apja idején volt egy renitens nő a családban, aki valami olyat tett, amiről nem beszélnek. Ő volt a feketebárány, akit inkább halottnak nyilvánítanak maguk között a családtagok, csak nehogy valaki szóba hozza, megemlítse, hogy ő is a világon van/volt. Valószínűleg olyan idős korában történhetett vele a dolog, mint Bernarda valamelyik lánya volt tíz éve, mert azóta élnek így Magdalena elmondása szerint:

MAGDALENA Járkálok a szobákban. Sétálok egy kicsit. Megnéztem nagyanyánk régi hímzéseit, a kiskutyát meg az oroszlánnal birkózó négert, amit annyira szerettünk kicsi korunkban. Azok boldogabb idők voltak. Tíz napig tartott egy lakodalom, és nem jártak ennyit a rossz nyelvek. Ma finomabbak vagyunk, előkelőbbek: a menyasszonyok fehér fátylat hordanak, mint a városban, palackos bort iszunk, de elrothadunk amiatt, hogy mások mit mondanak rólunk.

BERNARDA (...) az élet olyan, amilyenné teszik.

Nagyon jól mondja Bernarda, csak nem veszi észre, mindezzel mennyit árt a tulajdon lányainak. Hogy ő egy mérgező anya. Mert szerinte ez a jó, nem biztos, hogy a lányainak is az. Pl. hogy egy kapcsolatban lehet egymáshoz szólni, lehet egymással kommunikálni, sőt kell is. Ez az, amit sok család nem fog fel, hogy az újabb generáció már másként gondolkodik, és más elképzelései lehetnek bizonyos dolgokról, mint nekik.

Milyen sokan élnek úgy, mint Bernardáék: így kell viselkedni, nem teszünk meg bizonyos dolgokat, mert a szomszédok már hallgatóznak és mindenki a szájára vesz bennünket. És akkor mi van? Minden csoda három napig tart. Esetleg egy hétig. Miért jobb bezárkózni, varrogatni és elrothadni, mint kilépni az ajtón és a kapun, és megnézni, mi minden van odakint? Miért jobb az ablakból lesni az aratókat vagy Pedro el Romanót, mint szemtől szembe találkozni velük? Miért jobb az évtizedes, évszázados családi hagyományok szerint élni, mint felismerni, hogy lehet másként is? Hogy van választásunk. Hogy kereshetünk egy kulcsot, amely kinyitja azt az ajtót, vagy foghatunk egy kalapácsot, amivel lebonthatjuk azt a falat, amelyet közénk és a külvilág közé emeltek. És ha ezt megtesszük, ha ellentmondunk a családi tradíciónak, egyáltalán nem kell úgy végződniük a dolgoknak, mint a darabnak.

A drámából 1987-ben film is készült, ebből választottam képeket a bejegyzésbe. Egyelőre nem tervezem megnézni (a YouTube-on spanyolul legalább kétszer is fent van), elég volt Bernardáékból ennyi.

Bár ilyenkor, amikor negatív emberekkel találkozom akár az olvasmányaimban, akár a való életben vagy online, mindig megköszönöm, hogy az utamba kerültek, mert megmutatják, milyen nem akarok lenni.

Tegnap beléptem a Pinterestre, és a kezdőoldalon ez fogadott: