Egyik este, még augusztusban, eszembe jutott, milyen régen olvastam
Szabó Lőrinc-verseket, és másnap a piacra mentem, ahol a szomszédos asztalon egy férfi könyveket árult (a saját könyvtárát selejtezte). Természetesen szétnéztem, és felfedeztem a
Tücsökzenét és
A huszonhatodik évet. Lapozgattam, alaposan szemügyre vettem, a védőborító alatt gyönyörű piros a borítója, a gerincén pedig aranyszínű a költő neve és a cím. Egyértelmű volt, hogy ez a könyv velem jön.
Aznap este ki is ültem, és tücsökzene mellett elkezdtem olvasni a Tücsökzene 370 szonettjének első darabjait. A versek 1945 és 1957 között keletkeztek, a Rajzok egy élet tájairól alcímet kapták és hét nagy részre különülnek, melyekből Szabó Lőrinc élete bontakozik ki előttünk a gyerekkorától a jelenéig.
Megelevenedik előttünk mindenki és minden, aki és ami élete során nagy hatással volt rá, akik és amik olyanná formálták, amilyenné vált. Megismerjük a miskolci, a balassagyarmati majd a debreceni éveket, a családját, a környezetét, a gyermekkori emlékeit, az iskolai éveket, a tiszabecsi tiszteletes nagybátyjánál töltött nyarakat, a Nagyerdőn tett kóborlásokat, az első költői próbálkozásokat, a Budapestre érkezést, a Babitscsal való megismerkedést, majd a költő immár felnőtt életét és a két háború rá gyakorolt hatását.
Nagyon szerettem majd' minden este elővenni a kötetet, elolvasni belőle néhány verset és folyamatosan megjelölni őket egy-egy oldaljelölővel, hogy majd itt is megoszthassam őket.
Természetesen nem mindegyik tetszett, de a legtöbbet akár kétszer is elolvastam egymás után.
Nagyon fontosnak tartom az Apám c. szonettjét, melyben világosan az olvasó elé tárja az édesapja jellemét, mi hatott rá és ez milyen hatással lett később a saját családjára is, és hogyan sikerült megbékélniük egymással:
13
Apám
Apámtól féltem. (Anyám szeretett.)
Nehéz erről beszélni, rengeteg
fájdalom lökné s fogja a szavam.
Sokat szenvedett ő is biztosan.
Magányos lélek; öccse, bátyjai
mind pap, tanító, nyomdász, s nénjei,
apja, nagyapja... Ő meg kimaradt
a negyedikből a latin miatt,
s kovácsnak ment; s malomhoz; azután
a vasutra fűtőnek. És korán
megnősült. És nem találta helyét
a világban... A sok keserüség,
ami benne volt, megkeseritett
bennünket is... Több mint négy évtized
kellett hozzá, hogy végre, szív szerint,
békét kössünk egymással, ujra, mind.
Ma már dér lepi mindkettőnk fejét.
Ez hozott össze, a Rettenetes Év.
Minden elismerésem, hogy ilyen jól megértette az édesapját és felismerte az ok-okozati viszonyokat.
Azokat a verseket, amiket a legjobban szerettem, olyan üzenetet vagy értéket közvetítettek, amelyek számomra is fontosak. Mindenképpen megemlítem a tiszabecsi pap nagybátyját, aki kritikai gondolkodásra buzdította, azaz arra, hogy nem kell mindent azonnal elhinni, amit mondanak, hanem gondolkodjon el a hallottakon. A másik pedig, hogy a legrosszabb helyzetben is volt valami, amibe belekapaszkodhatott. Gyerekkorában nem voltak gazdagok, de felfedezte a könyvek világát és hajtotta a kíváncsisága. Később megismerte a költészetet, és ez vitte előre, melyben segítői is akadtak.
Nem minden verse volt rám ugyanolyan hatással, de nyugodtan kijelenthetem, hogy számos közülük egyértelműen elnyerte a tetszésem és nem egyszer elvarázsolt a nyelvi és képi világával. Még akkor is, amikor egy-egy sorát egy másik versében is újra felfedeztem (154. A túlsó part és
283. A legfőbb boldogság)
Aztán jött A huszonhatodik év. Lírai rekviem százhúsz szonettben, 1950-1956.
Bevallom, amikor elkezdtem olvasni, nem néztem utána Szabó Lőrinc életének, csak a verseket olvasva kezdett kirajzolódni bennem egy kép, ezért elővettem
Szilágyi Rita Irodalmi "hölgyvilág" c. könyvét (nem ez a legjobb bejegyzés, amit valaha írtam), és beigazolódott a gyanúm.
A címet követő oldalon a következőt olvassuk:
K. E.
EMLÉKÉRE
SZÜLETETT
1902. JÚNIUS 25-ÉN,
KESZTHELYEN
MEGHALT
1950. FEBRUÁR 12-ÉN,
BUDAPESTEN
Az első vers:
1.
Önvád
„Önzésem szeret!” – vádolom magam,
s fájva nézek zaklatott tudatomba.
(Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
Ha önzés volna húsz év úntalan
ujuló szükséglete: csakugyan
gyengűlne tőle lelked hite arra,
ami legfőbb öröme és jutalma,
hogy a gyönyörben biztos társa van?
Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
és vállalom, ha az hajt. Soha még
nem úntam édességed: ez elég
megnyugtatásnak, ez multat, jövőt és
jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
„Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”
Azt gondolom, már ebből is érezhető, hogy nem a megszokott kapcsolat fűzte őket egymáshoz. Szilágyi Ritát idézem:
Szabó Lőrinc mint költő - de csak és kizárólag mint költő! - a 20. század első felének egyik legnagyobb egyénisége volt. Hatalmas tehetség, erő, fordulatosság, csiszolt művészet.
Emberileg viszont - és most nagyon diszkrétek leszünk - túlmegy a még szalonképes jelzőkkel leírható személyiségen. Nem egyszerűen kívánnivalót hagyott maga után emberileg - úgy volt a személyisége "kitalálva", hogy abból szinte minden , köznapi értelemben vett emberi vonás hiányzott. (...)
Ilyen volt a magánéletében is. Mintha erkölcsi értékeket nem ismert volna, vagy nem akart volna ismerni. Az is lehet, egyszerűen "süket" volt ezekre is - személyiségéről minden, ami a maga pillanatnyi érdekein túl volt, lepergett, egyáltalán nem is értette, mit kellene még azon kívül neki figyelembe vennie!
Szexuális étvágya legendás volt. (...) Szabó Lőrinc szinte az állandó kielégíthetetlenség állapotában volt, minden pillanatában új élvezetre, kéjre vágyott, és ezért képes volt átgázolni bárkin és bármin: nőkön, férjeken, a saját feleségén. Szeretőjén is. A szeretőin is. (73. és 75. o.)
 |
| Vékesné Korzáti Erzsébet és Szabó Lőrinc |
Szilágyi Rita Korzáti Erzsébetet (Erzsikét) nevezi Szabó Lőrinc életében a nagy Ő-nek. Erzsike a költő feleségének kolléganője, majd egyre bizalmasabb barátnője lett, akit az 1920-as évek elején ismert meg. Vékás Ödön kereskedő felesége és egy kisfiú édesanyja volt. A viszonya a költővel 1924 decemberében kezdődött, és huszonöt éven át tartott, amit Szabó Lőrinc teljesen természetesnek vett.
A felesége 1928-ban a
Köszönöm, hogy szerettelek c. vers utolsó soraiból jött rá a férje és barátnője viszonyára, és néhány hónappal később öngyilkosságot kísérelt meg. Szabó Lőrinc elképzelése az volt, hogy éljenek együtt hármasban (és mellette más nőkkel ugyanúgy csalja mindkettőjüket), azonban ebbe a felesége nem egyezett bele.
A költő saját nézeteiről ír világosan, az 1931-ben keletkezett és 1932-ben megjelent,
Semmiért Egészen c. versében: ide nekem mindent, de én nem adok cserébe semmit:
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek,
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.
Hol van itt a reciprocitás? Ami igaz bármilyen kapcsolatra (akár baráti vagy munkahelyire egyaránt, hogy amit adok, azt elvárom, hogy visszakapjam). Erre juthatott Korzáti Erzsébet is, aki korábban már a férjét is elhagyta, altatót vett be és kinyitotta a gázcsapot, mert nem bírta tovább.
Szabó Lőrinc állítólag szerette Erzsikét, én viszont a verseit olvasva folyamatosan azt éreztem, hogy csak szexre kellesz kapcsolat fűzte hozzá, és most (azaz az aktuális szonett jelenében) is inkább fizikailag hiányzik neki. Bár a későbbi szonettjeiben elgondolkodik azon, hogy talán ő volt a hibás, és hogy ezzel hozzájárult Erzsike tettéhez. A Tücsökzenében írja, hogy az érzékenysége mennyi problémát okozott a számára. Csakhogy az érzékenység és az önzés nem ugyanaz. Az a véleményem, hogy Szabó Lőrinc inkább sértődős volt, ami kapcsolódik az érzékenységhez, de inkább olyan értelemben gondolok itt rá, mint egy durcás kisfiúra, aki megsértődött, ha valamit vagy valakit nem kapott meg, ha nem az ő elképzelései szerint alakultak a dolgok.
63.
A kis tények
Ugy éltem veled, mint aki előtt nem
egy élet áll, és kapkodva: soha
nem is gondoltam rá, hogy valaha
elapadhat, ami annyira bőven
táplált s pezsdített, szent erőd, s miközben
szállt év s évtized, még mindig csak a
holnapi vágy vagy a ma mámora
kápráztatott: túlkeveset törődtem
a kis tényekkel, pedig fontosak:
úgy magasztaltam női voltodat,
hogy már ezzel elhanyagoltalak,
el, mint társamat a társadalomban;
be sok fáj, amit mind szívből akartam –
nem értem rá, hogy megtegyem-kimondjam!
Miután elolvastam ezt a verset, egy post-itre azt írtam fel magamnak: Nem értél rá? Vagy egyáltalán eszedbe sem jutott?
A ciklus végéhez közeledve kezdtem némi őszinte megbánást érezni, de hiába voltak a szép szavak és a szomorú kutyaszemek, itt az én empátiám is véget ért, és átláttam a költőn. Amikor ezen gondolkodtam, aznap valaki
az Édes Annáról írt bejegyzésem olvasta, és azonnal eszembe jutott, hogy Szabó Lőrinc is
Patikárius Jancsihoz hasonló módon bánt Erzsikével. Csakhogy ő huszonöt éven át, és Jancsival ellentétben, ő szerette Erzsikét, és most, hogy már elveszítette, a huszonhatodikban sajnáltatja magát. Késő bánat.
97.
Jog és hiúság
Talán csak a hiány, a messzeség,
talán csak a halál eszményitett
oly hatalmasan, hogy megtelt veled
egy egész évem, ahogy soha még:
tele ím a huszonhatodik év,
sőt túlcsordítod! Ami emleget,
az hála már inkább és szeretet
s tanúlság (az is igaz menedék
és mindenkié!): azt hirdeti, hogy
jól becsűlje mind, akinek jutott,
a nagy érzést s a nagy pillanatot,
s irtsa, amin fájdalmam, késve, átlát
s amin tönkremegy annyi szép barátság,
joga önzését, szive hiuságát!
Nagyon szeretem a verseket, és van egy olyan képességem, amire az egyik osztálytársam középiskolában azt mondta az iskolai szavalóverseny után, ahol épp Szabó Lőrinctől a Lóci óriás leszt választottam: Te beleéled magad. Ez a mai napig így van. Szó szerint érzem a verset (ez a szuperérzékenység ajándéka), de ez esetben felhúzom a falakat, mert nem szeretnék és nem is tudok azonosulni egy olyan emberrel, aki öngyilkosságba kergetett egy másikat, akit állítólag annyira szeretett.
114.
A szörnyeteg
Ez az: mért kellett más is?!… Nem elég,
még a legjobb sem elég, amig egy?…
Sötét éhség a vér: szerettelek,
s mást is, százakat, – nem voltál elég!
Megjártam poklaikat: nem elég
akarat, hűség, jóság, szeretet;
ima és vezeklés még kevesebb:
ördögi elv az „elég nem elég”!
Bőg teste óljában a szörnyeteg,
– súgja őrűlt barátom. De lehet
oltanom lámpás érzékeimet,
hogy megvakúlva – lássak?… Jaj nekem,
mért hazudtam, hallgatva, kedvesem!…
(De hátha te is így voltál velem?!)
Az utolsó versében a horatiusi párhuzamban pedig egy kicsit azt érzem, hogy ezzel a ciklussal szeretne vezekelni, de épp emiatt benne van az is, hogy mindezt én hoztam létre, és igaz, hogy így te is fennmaradsz, de én vagyok, aki mindezt megírta. Neked meg már úgyis mindegy:
120.
„Ércnél maradandóbb”
Itt a bronz, a profil… Ki létrehívta,
nem látta élve: mesteri kezét
szivem keze vezette s régi kép –
Igen, itt a mű, a kései, itt a
még ifjú arc, éremmé alakítva;
s néha elnézem: „Ilyen volt?” S: „Be szép!”
Majd: „Igy élnek a százados mesék,
ha szív őket s ily tudás hozza vissza!”
Itt az érc; s te, aere perennius,
versem, aki csillagfénykoszorús
gyászodban már-már mosolyogni tudsz,
túléled őt! s joggal túl te, plakett:
szebb, mint ő volt, s több a ti létetek!
…Neki azonban… minden… egyremegy.
Elismerem Szabó Lőrinc munkásságát (a költőét és a műfordítóét, sőt tudom, hogy esszéket is írt), de emberként csak nagyon tudom sajnálni, hogy ennyire csak önmagával foglalkozott, és nem vette, vagy nem volt hajlandó észre venni, hogy másoknak is vannak érzéseik.
Eredetileg tőle választottam egy verset még évekkel ezelőtt, és gondoltam, az egyik októberi hétfőn ideje megosztani, de most hagynom kell egy kicsit pihenni a kapcsolatunkat.
Nagyon jól tudom, hogy Szerelmem, Ady Endre sem volt egy földre szállt angyal, nagyképű volt, mindenkit és mindent kritizált, írt egy Elbocsátó, szép üzenetet is, de ennyire öntörvényű és érzéketlen nem volt, mint Szabó Lőrinc.
Amennyiben Neked más a véleményed, bátran oszd meg velem, kíváncsi vagyok rá.
Szabó Lőrinc: Tücsökzene - A huszonhatodik év
530 oldal
Magvető - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980
.jpg)
Bejegyzések
