Néhány napja ismét megerősödött az Anna Gavalda iránti rajongásom. A Billie-ről bár vegyes véleményeket olvastam, de biztos voltam benne, hogy egyszer sorra kerítem, mert már maga az írónő ajánlása is felkeltette a figyelmem, ugyanis a rejtőzködőknek ajánlja ezt a könyvét.


A kisregény valójában Billie és Franck története, akik éppen egy hasadék vagy fene tudja, micsoda mélyén fekszenek. De hogy hogy kerültek oda, arra csak később kapunk választ.

A narrátorunk, Billie egy mélyről jött lány, aki barátságot kötött a szintén megvetett és lenézett fiúval, Franckkal.
Billie-t gyerekkorában elhagyta az anyja, belépett az életébe egy őt sosem szerető mostohaanya és mostohatestvérei születtek. Csakhogy a család olyan nyomorban él, hogy az már jóval a bányász béka feneke alatt van. Olykor egy-egy pofon is elcsattan, de nem olyan vészes, hogy mindez bárkinek is feltűnjön. Billie egyszerűen kucsmagombásiaknak nevezi magukat, ezt a lehúzó, az egyik tanára által Franciaország negyedik világának nevezett környezetet, ahonnan nincs kiút, a gyerekekre is a szülők sorsa vár: az alkoholizmus, a munkanélküliség, a nyomor és egy rakás gyerek, akik visonganak és akiket fel kellene rendesen nevelni.

Franck élete sem fenékig tejfel: az apja folyamatosan összeesküvés-elméleteket lát mindenhol, az anyja már ebbe betegedett bele, a fiú pedig homoszexuális, amelyet persze titkolnia kell a szülei előtt.

Ez a két sérült lélek talál egymásra egy kilencedikes tanórának köszönhetően, amikor a tanárnőjük egy közös jelenet előadását adja fel nekik. A közös felkészülés közelebb hozza őket, életre szóló barátságot kötnek és Billie egy új oldalát is felfedezi.

Az életemnek egy olyan pillanatát idézte fel, amikor könnyedén, kívülről tanultam meg olyan érzelmeket, amelyek szépek voltak, és elhitették velem, hogy van bennem erő a folytatáshoz.

De a későbbiekben másként alakul a sorsuk: Franck továbbtanulhat, Billie viszont hanyagolja az iskolát és - ne szépítsünk rajta - kurva módon kezd élni, vagy inkább kucsmagombásian.


Mindketten sérültek, hiszen a szeretethiányos Billie az alkalmi szexben talál némi vigasztalást, míg Francknak folyamatosan fenn kell tartania a látszatot és az apjának kell megfelelnie, olyan életet kell választania, amire az apja rábólint. De van-e kiút egy-egy ilyen helyzetből?

Anna Gavalda Billie bőrébe bújva a tőle megszokottan őszintén, nyersen, kertelés nélkül, szókimondóan szembesít ennek a két fiatalnak a mindennapi küzdelmeivel, gondjaival, nyomorával, amelybe olykor egy kis humort is csempész.
Imádtam a közös felkészülés részleteit és a csacsis túrázást, és egy új szóval is gazdagodtam: élvezetölő.

Billie és Franck történetében sokan magunkra ismerhetünk, akik küzdünk az uniformizálódás, a folyton másoknak való megfelelés és a mások megbélyegzése ellen. Mert hiába élünk egy olyan világban, amelynek az egyik jelszava az önmegvalósítás, ha mindig van valami és/vagy valaki, aki nem enged ennek utat törni.

Billie arra született, hogy szép dolgokat hozzon létre, pedig olyan sokan törték magukat, hogy bebizonyítsák, nincs hozzá joga.

    Nem bánok semmit, és soha nem is fogok semmit megbánni az életben, mert már egy jó nagy szeletét elvették tőlem. Ráadásul egy olyan szeletét, aminek állítólag szépnek kellett volna lennie. 

Szerencsére van egy Anna Gavalda, aki ebben a könyvében erre ad gyógyírt.  Hozzá hasonlóan én is hiszek abban, hogy minden rosszból van kiút, csak meg kell találni a saját Franckunkat, aki segít megtalálni a kivezető utat. Aki az után sem engedi el a kezünket, hogy kikászálódtunk a gödörből, és ha újra belepottyannánk, újra a segítségükre siet és kirángat belőle, aki nem téveszt szem elől. Ha pedig még nem sikerült megtalálnunk, legalább ebben a kisregényben mindig a közelben lesz. Vagy a legegyszerűbb, ha önmagunk Franckjai leszünk.

A világ feneketlen pöcegödör, ahol esetlen családok csúsznak-másznak és tekeregnek iszaphegyeken; de van egy szent és fenséges dolog, ami nincs meg nekik, és amit nem vesznek el tőlünk soha: a bátorság, Billie. Az ahhoz való bátorság, hogy felülkerekedjünk rajtuk, és mindörökre elfelejtsük őket. Úgyhogy azonnal hagyd abba a nyavalygást, vagy itt hagylak (...).

Anna Gavalda: Billie
Eredeti cím: Billie
Fordította: Tótfalusi Ágnes
224 oldal
Magvető Kiadó, 2015
3290 Ft

Annak idején Jeanette Winterson meggyőzött az önéletrajzi regényével, így biztos voltam benne, hogy a későbbiekben fogok még olvasni mást is tőle. A Magánélet Napóleon korában után pedig nem volt kérdés, mi lesz a következő olvasmányom.

Jeanette Winterson legjobbnak tartott regényében az események főként a 19. századi Franciaországban és Velencében zajlanak, és középpontjukban természetesen a szenvedély áll.

Míg Napóleon szenvedélyesen szereti a csirkét, Henri szenvedélyesen szereti Napóleont. Ahogyan a nép is rajong érte. Napóleonnak pedig a csirkék és Joséphine mellett a hatalom is a szenvedélye.

A félreértések elkerülése végett, Henri államférfiként, vezetőként rajong a leendő császárért és annak eszméiért. A fiatalembert is besorozzák, de végül nem a harcolók között, hanem a konyhán kap feladatot, és legnagyobb vágya, hogy végre szemtől szemben találkozzon szenvedélye tárgyával.

Mivel a szakáccsal nem szimpatizál, így a konyhán kívül talál magának barátokat: Domino, a lovász és korábbi akrobata, illetve Patrick, az egykori ír pap személyében, akire nem mindennapi képességének köszönhetően őrszemként számítanak.

Henri maga is vallásos nevelést kapott egy falujabeli paptól, és szívesen emlékezik vissza az otthonára.

Jó ember volt a papunk, de langyos. Én jobban szerettem volna, ha egy lángoló jezsuita a papunk, akkor talán rátaláltam volna arra az eksztázisra, ami annyira hiányzott ahhoz, hogy hinni tudjak.

Mert a katonák között teljesen más az élet. A katonák követik Napóleont, és szenvedélyüket a bordélyházban élik ki. Ám ez az élet valahogy nem olyan, mint ahogyan Henri elképzelte, és a fiú lassan kezdi belátni, hogy szenvedélye a nagy hadvezér iránt kezd megfakulni.

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Villanelle nem mindennapi velencei lány. Édesapja csónakos volt, és  a kislány is örökölte tőle a csónakosok lábujjai közötti úszóhártyákat, melyekkel képes a vízen járni. Villanelle maga is remekül evez és ismeri ki magát Velence vizes útjain. Esténként pedig férfinak öltözve egy kaszinóban dolgozik. Mellette pedig más módjait is ismeri a pénzszerzésnek.
Egy este a a kártyaasztalnál figyel fel egy ismeretlen nőre, aki elrabolja a szívét. És ettől kezdve Villanelle olthatatlan szenvedélyt érez iránta.

Henri és Villanelle sorsa a későbbiekben kereszteződik, és onnantól újabb események forgatagában találjuk őket.

Az olyan szavakat, mint szenvedély, eksztázis, megtanulhatjuk ugyan, de egydimenziósan kiterítve, élettelenül hevernek a papírlapokon. Időnként meg-megfordítjuk a lapot, és kíváncsian keressük, mi lehet a másik oldalon, és akkor azt látjuk, hogy mindenkinek van egy története, asszonyokról, bordélyról, egy ópiumtól részeg éjszakáról vagy éppen a háborúról. Félünk ezektől a történetektől. Félünk a szenvedélytől, s csak nevetünk a túl heves szerelmen, s azon, ki túlságosan szeret.
   Mégis, olthatatlanul vágyjuk az érzést.

Egyértelmű, hogy a két főszereplő és narrátor közül Villanelle - ő testesíti meg a mágikus realizmust a könyvben - sokkal színesebb és bátrabb személyiség, mint Henri, aki nem forgott olyan körökben, mint a lány. Villanelle történeteket mesél a kaszinó életéből, míg Henri a Grand Armée-ről osztja meg tapasztalatait vele.


A regény első felével gyorsan haladtam és nagyon szerettem olvasni előbb Henri, majd Villanelle elbeszélésében a mindennapjaikat, korábbi élményeiket. Olykor egy-egy ismétlésbe botlottam, ami bár egy picit zavart, de mégis inkább arra gondoltam, hogy sebaj, legalább biztosan nem felejtem el.

Aztán beköszöntött a történetben a tél, és az olvasási tempón is lassult. Mert a tél nem egy egyszerű tél volt, a fagyok és a hideg mellett számtalan nehézséget és szomorú pillanatot is hozott magával. Olyan eseményeket, melyeken nem lehet gyorsan átvágtázni.

Tetszett, hogy Henri és Villanelle sorsa összefonódott, azonban valahogy a végét nem értettem, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Nem az a probléma számomra, hogy úgy alakult ahogy, inkább az volt az érzésem, hogy maga Jeanette Winterson sem tudta, mit kezdjen a lezárással, és írt egy ilyen befejezést. A szenvedélyt vizsgálta több szempontból, hiszen mindannyiunknak van valamilyen szenvedélye, és szenvedély nélkül - ahogyan már sokan elmondták - lehet élni, de nem érdemes.

Nem volt ez a regény rossz, csak a sok-sok rajongó vélemény után mást vártam. De nem baj, hiszen ahogyan  a főszereplők életében, az életben sem mindig diadalmaskodhat a szenvedély. Van, hogy a dolgok teljesen másként alakulnak.

Azért azt megjegyezném, hogy a regényben többször is Olaszországként szerepel Itália és csak egyszer Itáliai Köztársaságként, holott ekkor még nem egységesítették. Tudom, ez az egyik vesszőparipám.

Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Egyik évből a másikba kockázzuk át mindazt, mit szeretünk. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.

Milyen szokatlan, mondathatnánk furcsa, ambivalens cím. Amikor először találkoztam a könyvvel az interneten, mentem is tovább, mert egész egyszerűen az jutott eszembe, biztos ez is valami manapság divatos önsegítő bestseller* lehet, olyasmi, amivel Bridget Jones könyvespolcai vannak tele. Aztán később több, nagyon is pozitív véleményt olvastam róla, de mégsem éreztem késztetést, hogy ez engem érdekelne. Nemrégiben valamiért megint csak eszembe jutott, és akkor már tudtam, nekem ezt el kell olvasnom.
Elöljáróban elmondanám, hogy a hit mindenkinek a magánügye, amit illik tiszteletben tartani, de Mrs. Winterson bigottságára nehéz szavakat találni, ez néhány mondattal lejjebb ki is derül. 

A Winterson házaspár 1960-ban megállt egy kiságy, egy rossz kiságy előtt, hogy hazavigyen egy hathetes kislányt, mivel saját gyermekük házasságuk addigi évei alatt nem született. A férj egyszerű munkás volt, az asszony nagydarab, gonosz, háztartásbeli és vakbuzgó keresztény. Mrs. Winterson azért szeretett volna egy kislányt, hogy legyen egy barátnője. De az ördög rossz kiságyhoz vezette, amit az elkövetkező években rendszeresen a kis Jeanette fejéhez is vág.

Nagyon vártam ennek a könyvnek a megjelenését, és az európás könyvmaratonkor a virtuális kosaramban is landolt. Egy december este levettem, hogy megtudjam, ki is volt ez a Roger Casement. Akkor még nem is sejtettem, hogy ilyen nehezen érek majd a végére.


Roger Casement Írországban született, és testvéreivel korán elvesztették édesanyjukat, majd az egyik rokon házaspár nevelte a gyerekeket. Korán munkába kellett állnia, és mivel mindig is vonzotta Afrika, néhány év múlva úgy döntött, a fekete kontinensre települ. Itt szembesült a brit gyarmatosítók kegyetlenségeivel, melyeket az őslakosokon követnek el.