Modla Zsuzsanna könyvével a LinkedInen találkoztam, majd az interneten beleolvasva egyre kíváncsibb lettem rá. A szerző kulturális antropológus, akit egy Orvos-Tóth Noémivel folytatott beszélgetés során nagyon megütött a népszerű szakpszichológus azon kijelentése, miszerint bántalmazó társadalomban élünk. És valóban: ha szétnézünk a szűkebb és tágabb környezetünkben, felmegyünk bizonyos oldalakra az interneten, azt tapasztaljuk, hogy egyik ember a másikat osztja – sokszor ismeretlenül is. Ez az attitűd pedig – sajnos – nagyon sok munkahelyen is jelen van.
A toxikus vezetők problémája nemcsak nálunk került előtérbe, a múlt héten a LinkedInen egy angol és két spanyol nyelvű poszttal is találkoztam, amik ezzel foglalkoztak.
Nagyon fontos szem előtt tartani a könyv olvasása során és a mindennapjainkban, melyre Modla Zsuzsanna is felhívja a figyelmet, hogy mindannyiunknak megvan a saját érzékenységi szintje, ill. tapasztalatai, csomagja, mely alapján mérlegeli, hogy az a beszólás/viselkedés elfogadható-e a számára.
A könyve megírása során számos, különböző területen dolgozó emberrel készített interjút, melyekben az alanyok pokoli főnökeikről meséltek, és ezek alapján rajzolódott ki az első részében szereplő öt pokoli típus portréja, melyek altípusait is kendőzetlenül megismerjük.
Ők az inkompetens főnökök (akik egyáltalán nem értenek ahhoz, amihez kellene, és azt is megtudjuk, hogyan kerülhettek mégis a pozíciójukba), az inkorrekt főnökök (a tudásirigyek, akik a családot is beviszik a munkahelyre, az ígérgetők, és azok, akik hétvégén is előszeretettel felhívják a beosztottaikat), a kellemetlen főnökök (a szexisták, az önmagukkal elégedetlen nők, a nonprofit vezetők és a kiégettek), a mániás főnökök (a munkamániások, a mikromenedzselők és a manipulátorok), ill. a veszélyes főnökök (a megfélemlítők, a nem egészséges művészlelkek és a különböző karrierpusztítók).
Már ezek alapján is érezhető, hogy ez a rész a Munkaügyek, a Förtelmes főnökök, Az ördög Pradát visel és a pszichothrillerek, ill. olykor vígjátékok keveréke. A legjobb szó minderre tényleg az irreality, csakhogy ezek tényleg megtörtént, és folyamatosan jelen lévő események beszámolói, melyek valóban alkalmasak a nyugalom megzavarására olvasás közben is. Biztosan lesznek, akiket zavar a nyers megfogalmazás, azonban ha a cseresznyét le is öntjük cukormázzal, a kukac ugyanúgy benne marad.
De gondoljunk csak bele, hogy vannak és voltak emberek, akik mindezt napi szinten élik át vagy élték át! Így már nem is tűnik olyan viccesnek egy-két történet.
(...) a rossz főnök jellemzője, hogy elüldözi a legjobb munkaerőt, melynek pótlása hosszú és költséges procedúra a vállalat számára. Szóval a rendszeres evaluációk során érdemes lenne talán egy-egy szervezet munkavállalóinak fluktuációját is górcső alá venni, ha másért nem, hát azért, mert egy rossz főnök ártalmas a gazdaságra nézve is.
Az első rész legpozitívabb része számomra a két Afganisztánban dolgozó magyar, Vilma és Gergely nyilatkozata volt, akik őszintén meséltek a mindennapjaikról, reálisan látják önmagukat és a folyamatosan jelenlévő problémákat. Az elbeszélésükből nemcsak egy számunkra - legfeljebb a hírekből - morzsákban megismert országról tudunk meg hiteles forrásból többet, de példaértékűen vallanak a saját korlátaikról is.
A könyv második felében kilenc témában (munka és stressz, a munkavállaló jogai és esélyei, a nők helyzete a munkában, különböző generációk és a munka, munkahelyi konfliktuskezelés, a jó vezető ismérvei, nárcizmus és egyéb személyiségzavarok, transzgenerációs meghatározottság) tíz szakértővel beszélget a szerző.
Bevallom, a legjobban kettőre voltam kíváncsi, aztán, ahogy elkezdtem őket olvasni (mindennap egyet), azon kaptam magam, mennyire elgondolkodtatóak, hasznosak és az aznapiból is mi mindennel gazdagodtam. A beszélgetések nagy részét idézni lehetne bárhol.
Meglehet, hogy sokak számára már elcsépelt téma a nők helyzete, gondolok itt azokra, akik azzal jönnek: Már a nők is tanulhatnak és lehetnek vezető beosztásban, akkor meg mit akarnak még?, az ő figyelmükbe különösen ajánlom a Kéri Eszterrel (HR-tanácsadó és pszichológus, a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület tagja) készült interjút, mert egy olyan dologra hívja fel a figyelmet, ami eddig talán eszükbe sem jutott, és kitér arra is, mi számít munkahelyi zaklatásnak (és ez bármelyik nemre igaz):
Azt viszont fontos leszögezni, hogy a munkahelyi zaklatás nem személyes megítélés kérdése, az egyenlő bánásmód törvény pontosan leírja a közvetlen hátrányos megkülönböztetés és a zaklatás fogalmát, az egyenlő bánásmód követelménye bele van építve A munka törvénykönyvébe is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) definiálja a munkahelyi szexuális zaklatást - ebbe beletartozhatnak az érintés, a bámulás, a külsőre vonatkozó megjegyzés, a szexuális tartalmú viccek és utalások vagy a szexuális orientációra vonatkozó megjegyzések.
Nagyon fontos tisztáznunk, ha nem vagyunk elégedetlenek, az nem jelenti azt, hogy elégedettek is vagyunk.
A siker és a teljesítmény pedig nem mindig jár kéz a kézben, a látvány, a kirakat a lényeg – ezt én is nem egyszer tapasztaltam és tapasztalom. Eszembe is jutott, vajon mennyit adna a bejegyzésem tartalmához, ha a borítót egy illatgyertya, egy fényfüzér és néhány karácsonyi dísz társaságában fotózva töltöttem volna fel? Természetesen úgy, hogy a dekoráció a lehető legtöbbet takarja a borítóból.
A szakértőktől arra is választ kapunk, mi vezérli, és miért viselkednek pokolian bizonyos vezetők? A Miért?-re adott válaszok természetesen nem mentesítik őket, mégis, jó, ha ez is tisztázódik előttünk.
A beszélgetések közül számomra két dolog volt különösen fontos, azért is, mert ezek a kedvenc témáim közé tartoznak: az érzelmi intelligencia és az önismeret.
Steven Tadelis közgazdászprofesszor szavait olvasni számomra ilyen volt: 😍. Nyáron végeztem el a Leading With Love-ot a LinkedInLearningen, ill. egyéb hasonló kurzusokat, és rájöttem, én is ezzel szeretnék foglalkozni, hogy lássuk meg az embert is a munkahelyünkön a másikban, ne csak azt, hogy ő a beosztottunk, vagy éppen a kollégánk.
Itt megemlíteném, hogy bár a professzor elmondja, hogy a mesterséges intelligencia is képes felismerni, ha a vele dolgozó ember nem érzi jól magát és rá tud kérdezni, nekem az a véleményem (lehet, ez a szuperérzékenységem miatt van), hogy nem képes ugyanazt a légkört megteremteni, mint egy másik ember. Sőt, semmilyet. Ha csak egy telefonos probléma-bejelentésre gondolok, az AI vagy MI, egy másodpercnyi empátiát sem mutat a hangjában, és sok mindent nem képes megérteni. Valóban sok mindent elvégezhet, de nem pótolja a valódi emberi kapcsolatokat. Ahogyan a könyvben is elhangzik, a humán készségek (pl. érzelmi intelligencia, empátia, asszertív kommunikáció) kezdenek egyre keresettebbé válni a munkaerőpiacon, amelynek én kifejezetten örülök, és nem árt, ha ezzel a vezetők is rendelkeznek. Ráadásul mindannyiunk számára tanulhatóak és fejleszthetőek is.
Az önismeret fontosságát pedig többen is hangsúlyozzák, és azért is tartom nélkülözhetetlennek mindannyiunk számára, mert nélküle nem jutunk egyről a kettőre.
Ismerős valamelyik az alábbiak közül?
Ne legyél már olyan igényes! Ha apádnak/anyádnak/nagyapádnak/nagyanyádnak elég volt ennyi, Neked is!/Anyádnak/apádnak/nagyapádnak/nagyanyádnak még ennyije sem volt! (= Ne akarj többet, mint mi!)
Ha apád/anyád/nagyapád/nagyanyád kibírta, bírd ki Te is! Örülj, hogy van munkád!
A saját tapasztalatomból tudom, hogy amíg nem néztem meg, mit hoztam a puttonyomban, nem tudtam, mi a szerepem a családi rendszerben (ahogy Orvos-Tóth Noémi mondja), és ezek eddig hová vezettek, nem mindig hoztam tudatos döntéseket. Pl. elvállaltam egy olyan munkát, amiről tudtam, hogy nem nekem való, majd 20-án beadtam a felmondásom, mert egyre biztosabb lettem benne, hogy képtelen lennék tovább ott ülni, mindennap ugyanazt és ugyanúgy csinálni. A főnököm (aki földrajzilag nem is ott volt) nagyon meglepte a hirtelen döntésem, míg az engem betanító kolléganőm teljes mértékben elfogadta és megértette, mert látta rajtam, hogy nem érzem jól magam, hiába tudom egyre jobban és gyorsabban elvégezni a munkám.
Nagyon fog fájni az igazság, később azonban hálásak leszünk érte, hogy feltettünk magunknak bizonyos kérdéseket: Tényleg ezt akarom? Mit akarok igazán? Miért akarom? Ki mondja azt, hogy nincs más választásom? Miért kerülök bele mindig hasonló helyzetekbe? A második és a harmadik kérdés a vezetők számára is megvizsgálandó.
A traumáink alakítják a szerepeinket, és vissza is hatnak azokra.Pontosan. A változtatás kulcsa éppen ezért a traumáink gyógyítása. Amíg nem ismerjük fel és nem kezeljük, addig folyton ismételjük, hiszen a fájdalomban, a ridegségben, a kizsákmányolásban mozgunk otthonosan. A gyerekkori traumatizáció legnagyobb veszélye, hogy a bántás, az elhanyagolás válik a világ rendjévé, az emberi kapcsolatok szervez részévé: hatására elépülhetnek a mentalizációs képességek, csökkenhet az empátia, lerombolódik vagy fel sem épül az egészséges önbecsülés, a rettegés és a bizalmatlanság veszi át az uralmat. Tehát a trauma nemcsak egy rossz emlék, hanem egy olyan esemény vagy eseménysor, ami egyaránt hat a testi, lelki és gondolkodási folyamatainkra, az észlelésünkre, a motivációnkra és a társas kapcsolatainkra. A trauma azonosítása és gyógyítása elengedhetetlenül fontos annak érdekében, hogy megakadályozzuk a generációkon keresztül történő ismétlődéseket, hogy elkerülhessük az újrajátszásokat és a szerepcseréket, vagyis azt, hogy bántalmazottból bántalmazóvá váljon az egyén.
Mielőtt azonban bárki azt gondolná, ha a saját tempónkban mindezzel már megvagyunk, akkor mostantól minden csodás lesz. El kell szomorítanom, mert az önismeret is egy élethosszig tartó folyamat, ahogy számomra - és szerencsére egyre többek számára - a tanulás is az. Én is folyamatosan fedezek fel magamban, ill. értek meg dolgokat, folyamatosan vannak Aha-élményeim. De mindehhez szükség volt arra, hogy annak idején megtegyem az első lépéseket.
Mivel most olvasom Rudas Jánostól a Delfi örököseit (Önismereti csoportok - elmélet, módszertan, gyakorlatok), melynek egyik mottójában a szerző G. K. Chestertont idézi, úgy vélem, az angol író és filozófus szavai tökéletesen reflektálnak nemcsak Orvos-Tóth Noémi szavaira, de a könyv egész tartalmára is:
"Ha az ördög azt sugallja az embereknek, hogy ez vagy az a titok túl rémes ahhoz, hogy meghallják: hallgassák meg! Ha azt sugallja, hogy valami túl szörnyű ahhoz, hogy megnézzék: nézzék meg! Ha valami igazságot elviselhetetlennek gondolnak: viseljék el!"
A könyv végén a szakértők idézett műveit, a kapcsolódó egyéb szakirodalmat, kutatások elérhetőségét találjuk. Modla Zsuzsanna továbbá azokra is gondolt, akik csak úgy olvasnának valami jót, mely listához hozzátenném Anna Gavalda Billie c. kisregényét, melyet azoknak ajánlok, akik szintén jól megrakott puttonnyal indultak. Mert valóban lehet másként is.
Egy mérgező főnök és/vagy munkahely nemcsak azok számára káros, akik egyébként is hoztak valamit otthonról, az egészséges családokból érkezők életét is megkeseríti. A kérdés csak az, van-e bátorságunk szembenézni önmagunkkal, feltenni bizonyos kérdéseket magunknak, és ha kell, cselekedni? Vagy továbbra is beérjük azzal, hogy nekünk ez jutott, az X. főnöke még rémesebb (volt), meg különben is, minden főnök ilyen? Egyetlen pozíció sem ér annyit, hogy előbb a mentális, majd a fizikai egészségünk rámenjen.
Előttem már megírták, hogy Modla Zsuzsanna könyve hiánypótló. Ezzel teljes mértékben egyetértek, és bízom benne, hogy sokakhoz eljut. Magánemberként és leendő trénerként is nagyon sokat tanultam belőle, és bárki, aki elolvassa, dolgozzon bármilyen pozícióban és területen, biztosan talál benne elgondolkodtató és hasznos információt.
A bejegyzést is az egyik kedvenc idézetemmel zárom Kéri Esztertől (melyet már másoktól is hallottam, és a piros autós példával szokták illusztrálni. Ha kitalálom, hogy szeretnék egy piros autót venni, azon kapom magam, milyen sok piros autót látok mostanában, mert erre programoztam magam):
De tudod, az nem úgy van, hogy hiszem, ha látom, hanem fordítva, azt látom, amit hiszek. Így működünk: ha van egy attitűdünk, egy előítéletünk, egy meggyőződésünk, akkor azokat a tényeket fogjuk fölszedni vagy meglátni a világból, ami ezeket alátámasztja, és nem azt, ami megcáfolja. Szóval, ha valaki abban hisz, hogy a női vezetők rosszak, akkor nagyon gyorsan talál erre bizonyítékot, és annak is fogja tulajdonítani, hogy azért rossz főnök, mert nő, és nem csak azért, mert simán csak szemétkedik vele.
Modla Zsuzsanna: Pokoli főnökök
Munkahelyi vezetők okozta traumák
320 oldal
3990 Ft
Kép: Roger Ebert.com, OMTimes
Két észrevételem van a Magyar psycho. Avagy mi fér bele a művészetbe? résszel kapcsolatban. Az egyik interjúalany véleményéből idézek:
Egy művészembernek nagyon speciális lelkülete van. Az, hogy valaki minden este arra vágyjon, hogy kitegye és megmutassa magát a színpadon, nyilvánvalóan túlzott exhibicionizmus. A rendező meg, aki azt gondolja, sőt komolyan el is hiszi, hogy kíváncsi rá és az őáltala kreált dologra az egész világ... Szerinte ez egy - hát mit mondjak? - kattant személyiség, és egyszerűen kizárt, hogy nem mutat nárcisztikus jegyeket. Hiszen muszáj elhinnie magáról, hogy ő a legjobb, mert anélkül nem tudná ezt csinálni.
A saját véleményem ezzel kapcsolatban: megértem és elfogadom az interjúalany fenti szavait, mivel ő ilyen típusú emberekkel találkozott a munkája során. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan színészek, akik magamutogatásból mennek ki minden este a színpadra, de vannak olyanok is, akik szeretnének valamit adni a nézőknek a szerepükkel, és önmagukat közvetítőnek tekintik ebben, ahogyan a rendezők is az elképzelésükkel.
Nem vagyok színész, viszont középiskolában a szavalóverseny után az akkori igazgatónő felfigyelt arra, hogy van hozzá érzékem, és egy-két alkalommal, másokkal együtt, elmondhattam egy-egy verset valamelyik rendezvényen. Én azért szerettem szavalni, mert - ahogy az egyik osztálytársam mondta - bele tudom élni magam a versbe, konkrétan érzem a verset, és azalatt a néhány perc alatt ezt át tudtam adni. Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy most tíz, húsz vagy többszáz ember engem néz és mekkora istenkirálynő vagyok, hanem a versre koncentráltam. Az egészséges személyiségű színész és rendező is így gondolkodhat. Azzal, amit ő elképzel, amit és ahogyan eljátszik, ad valamit a nézőnek. Vannak, akik naponta készítenek videós tartalmakat a közösségi oldalakra, amikben szerepelnek is, és nem biztos, hogy ők is mindannyian magamutogatók lennének. Nem is beszélve pl. a katolikus papokról, akik naponta miséznek, vagy a különböző szakértőkről, akik - ha nem is minden nap - különböző rendezvényeken adnak elő.
És igen, szomorú, hogy vannak, akik nem így viszonyulnak a dolgokhoz, akikkel a fejezetben megszólalók is találkoztak.
A másik:
Kis kitérő: érdekes munkavilágok azok, ahol valamennyi szereplő valamiféle speciális és jól körülhatárolható vonással bír. Szabó Csaba farmakológusprofesszor, aki jelenleg Svájcban, a fribourgi egyetemen tanszékvezető kutatóorvos, említette a beszélgetésünk során, hogy ami a tudományban speciális dolog, az az, hogy sokan, akikkel nekem például dolgom van, a Myers-Briggs személyiségteszten INTJ, azaz jóformán autisztikus jegyeket mutatnak. Ennek a típusnak a teljes populációban 2% a gyakorisága. A tudományban meg - úgy érzem - a sokszorosa ennek. Néha ennyi év után is rá tudok csodálkozni... egyszerre fantasztikus tudósok, és közben meg olyanok, mint egy kisgyermek. A tudományban főnöknek lenni már csak ezért is speciális dolog.
Ezeket a sorokat olvasva igencsak nagyot néztem. Két dolog azonnal nyilvánvaló lett a számomra: a professzor úr biztosan nem INTJ, és nem is INFJ. Mivel az utóbbi típushoz tartozom, és az INTJ-kkel közös az elsődleges kognitív funkciónk, az Ni mindig a Miért?-re keresi a választ (a 22. perctől a linkelt videóban egy INTJ magyarázza el érthetően angolul). Aki ugyanis domináns Ni-használó, addig nem mond véleményt, amíg nem gyűjt hozzá elég bizonyítékot, amíg nincs alátámasztva a dolog. Gondoljunk csak Poirot-ra (ő INFJ, ahogy Agatha Christie is), aki mindig a kirakós darabjaiból rakja össze a nagy képet, és egyszer sem mondja már azt a regény vagy a novella elején, hogy XY a gyilkos. Szabó Csaba honnan vette, hogy aki INTJ, jóformán autisztikus jegyeket mutat? Ez melyik teszt kiértékelésében szerepel? Valahogy így képzeljük el: Az Ön személyiségtípusa INTJ, tehát jóformán autisztikus jegyeket mutat?
Én is találkoztam már olyan emberekkel, amilyenekről a professzor beszél, még az előtt, hogy hallottam az MBTI-ról, és rájöttem, hogy ők az ilyen típusú INTJ-k. De nem minden INTJ ilyen. Ahogy a másik 15 személyiségtípushoz tartozó emberek, úgy ők is képesek fejleszteni a gyengébb kognitív funkcióikat, és nagyon jól elboldogulnak a világban. Mert nem csak tudományos területen vannak ám INTJ-k.
Feltételezem, hogy Szabó Csaba is szokott a szabadidejében filmeket nézni, és talán ismeri Julia Stilest, Jodie Fostert, Arnold Schwarzeneggert, Russell Crowe-t, David Morriseyt, esetleg hallott már egy-két dalt David Bowie-tól.
Már több, mint egy éve követem Marie Forleót és Andrea Giuliodorit a YouTube-on, akik Life Coachok és mindketten INTJ-k, és semmi olyat nem vettem észre rajtuk, ami emlékeztetne azokra az emberekre, akikkel korábban találkoztam, és akikről a professzor is beszél. Ó, Marie Forleo törpös pohárból szokott inni!
Szabó Csaba csak a saját tapasztalatai alapján nyilatkozott, holott lehet, hogy találkozott már egészséges (személyiségtípusú, akiknek mind a négy kognitív funkciója fejlett) INTJ-kkel, csak nem tudta, hogy azok.
Ajánlom a figyelmébe Grace Miller pszichológus cikkét, aki alaposan megvizsgálja az autizmus és az INTJ személyiségtípus közötti kapcsolatot. Ráadásul vannak cikkek és fórumok az interneten, ahol kiderül, hogy nem csak az INTJ-k közül kerülnek ki az autisták.
Olvastam pár cikket és több videót is láttam, amelyben összehasonlítják a személyiségtípusainkat, és a különbségek közt egyszer sem szerepeltek az autisztikus jegyek.
21 híres INTJ, csak hogy kiderüljön, nem mindenki olyan elveszett. Szívesen 😊.
Mielőtt valaki megkövezne, hogy biztosan azért védem annyira az INTJ-ket, mert problémám van az autistákkal, elárulom, hogy semmi bajom velük.
Néhány éve néztem az Astrid és Raphaëlle c. sorozatot spanyolul (eredetileg francia, Bright Minds az angol címe és már a negyedik évad is kijött), amelyben Astrid valóban Asperger-szindrómás, és nagy valószínűséggel ő is a speciális INTJ-k egyike, mivel sajátos szokásai vannak, hatalmas a lexikális tudása és nehezen boldogul a hétköznapokban. A Bűnügyi nyilvántartóban dolgozik, a rendőrségnek segít a nyomozásokban, és minden furcsasága ellenére ő az, aki mindig megtalálja a hiányzó láncszemet. Először számomra is szokatlan volt, aztán megszoktam, hogy ilyen, és nagyon megkedveltem. Érdemes belenézni a sorozatba. 😉
Bejegyzések
