Richard Maltby Jr: Beatrix Potter élete 

   - Az biztos, Dora, hogy különös olvasmányai vannak. Ki hallott már olyat, hogy valaki egy jachttúrára Platón Állam-át és Karl Marx  A tőké-jét hozza magával? A végén még meggyőz róla, hogy vérbeli forradalmárral van dolgom. 

   - De hisz valóban az vagyok, kedvesem - feleli legmézesebb hangján a nő. 

Hiánya ellenére, vagy inkább annak következtében Charles Duncan eltörölhetetlen nyomot hagyott lánya szellemén: éppen az űr, a törés érzetét tudatosította benne, és azzal egyidejűleg ráébresztette a saját másságára. Abban a korban, amikor az ifjú lányok a házasságban a földi boldogság fennkölt állapotát látták, Isadora szeme előtt az ellenkező képzet eleven példája lebegett, és megvetendő rabszolgasorsnak tekintette azt a szentséget, amely két embert egész életre egymáshoz köt. Egy ízben - tizenkét év körül járhatott ekkor - véletlenül kezébe került George Eliot Adam Bede című regénye. Míg a legtöbb regény cselekménye előírásosan torkollt a boldog házasságba, ez az evangéliumi erkölcsiségtől áthatott komor melodráma egy olyan lányról szólt, aki megöli házasságon kívül született gyermekét, és becstelenségben végzi. Isadora számára reveláció volt ez a könyv. Ettől fogva eltökélte, hogy életét a nők felszabadításának szenteli, s harcol azon jogukért, hogy szabadon szülhessenek, anélkül, hogy kiszolgáltatnák magukat annak a szerződésnek, amelynél lealacsonyítóbbat szabad emberi lény el sem képzelhet. 

   Jóllehet Maryt ír katolikus családban keresztelték meg és nevelték, házassága felbomlása után minden átmenet nélkül beszüntette vallása gyakorlását. A szenvedély, amely hívő korában fűtötte, mostantól az Isten elleni irgalmatlan harcban talált magának új formát. (...) Teológia elleni indulata odáig ragadta, hogy elhatározta: már apró gyermekkorukban felfedi előttük, hogy a Télapó, akárcsak maga a Jóisten, nem egyéb, mint a hiszékeny lelkek megtévesztésére szánt, minden ízében kiagyalt komédia. Ezenkívül másra nem is tanította meg őket, azon túlmenően, hogy beléjük oltotta a földi javak iránti megvetést, a szinte rögeszmés rendetlenséget, a végletekbe menő idealizmust, a kalandos kedvet, és mindenekfölött a Művészet, a Szépség és a görög föld kizárólagos kultuszát. 

Ritka, szinte páratlan eset: egyszerre született táncosnőnek - és pedagógusnak. Miközben megújítja a táncot - anélkül, hogy valaha táncolni tanult volna -, felfedezi magában az elhivatottságot, hogy továbbadja művészetét. Még nincs tízéves, amikor egy napon édesanyja féltucatnyi kislány gyűrűjében találja: most vezeti be őket az arabeszk és a développé titkaiba.

   - Miféle játék ez, Isadora?

   - Ne aggódj, mama, csak táncórát tartok. 

Isadora a Szentivánáji álomban tündérként (1896 - Augustin Daly társulatában)

A fiút éppoly kevéssé tanították írni, mint az asszonyt táncolni. Mindkettőjük géniusza belülről vezérli őket, a lélek olyan régióiból, amelyekről lepattannak a köznapi normák, a amelyeket nem érint meg sem az úgynevezett "kultúra", sem az úgynevezett "hagyomány".

Az alkotás örökös küzdelem, nem utolsósorban önmagunk, saját sérüléseink ellen. Higgyenek nekem... Mindent el kell követnünk, hogy szeretetet és örömöt adjunk másoknak, bármi legyen az ára. Ó, ha tudnák, micsoda pokol ez! 

A legutóbbi megjelenésekor már szemeztem Kertész Erzsébet Jósika Júliáról szóló regényével, de végül csak nemrég került be a gyűjteményembe.
A könyvről csupán annyit tudtam, hogy Podmaniczky Júliának állít emléket, aki nyolc évet várt, hogy feleségül mehessen Jósika Miklós íróhoz, majd az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után Brüsszelbe menekültek, ahol Júlia csipkeboltot nyitott.

De ez a regény jóval több ennél. Már az elején teljesen magával ragadott, olyan jó volt elmerülni benne.

A Podmaniczky család az édesapa, Károly halála után költözött aszódi birtokukra. Itt él özvegye és egyben második felesége, Elise asszony öt gyermekükkel (Júliával, Elizával, Frigyessel, Árminnal és Marie-val) és a személyzettel.

Édesanyjuk - egy szász miniszer lánya - nagyon szigorú a gyermekeivel, a legfontosabb számára, hogy a külvilág előtt  a tökéletes család látszatát és a lányok feddhetetlenségét mutassa. Júlia immáron évek óta a kor ünnepelt írójának, Jósika Miklósnak jegyese. Az író ugyanis nős, és felesége nem akar beleegyezni a válásba, mert szeretne minél több pénzt kicsikarni férjétől.
A fojtogató családi légkörből húga, Eliza a házasságba menekül, ahol reméli, szabad lehet.
Végül Jósika felesége hajlandó elválni férjétől, így 1847 szeptemberében Júlia és Miklós megtarthatja esküvőjét az ekkor már idős és vak Wesselényi Miklós birtokán.

Olyan régóta várt már a sorára ez a bejegyzés, hogy megérdemli végre, hogy kikerüljön. Elég vegyesek még az érzéseim a regényekkel kapcsolatban, de a Molière úr életére egyre szívesebben gondolok vissza.

Amikor először belelapoztam a könyvbe, meglepődtem: a borító ugyanis csalóka, Bulgakov két regényének címét felcserélték. Nem tudom, hogy csupán a jobb hangzás az oka-e, de tény, hogy a kötet kb. első felében a Molière úr élete olvasható. Mindenesetre nekem mindegy volt, melyik művel kezdem.

   Molière úr élete

Már a Prológus nagyon tetszett, melyben Bulgakov azzal a bábával beszélget, aki segédkezett a nagy drámaíró születésénél, és az író arra kéri a derék asszonyt, hogy nagyon figyeljen oda a gyermekre.

Jean-Baptiste Poquelin édesapja kárpitos és udvari komornyik volt, míg édesanyja és annak apja imádta a színházat. A kis Jean-Baptiste Poquelinék elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot, így az apa természetesnek vette, hogy fia követi majd a pályán. És egy darabig nem is volt kétsége efelől.

Csakhogy az édesanya, amikor fia csak tízéves volt, elhunyt, és az apa később új asszonyt hozott a házhoz. A kis Jean-Baptiste pedig sok időt töltött a már említett anyai nagyapjával, akivel szívesen látogatták a párizsi komédiások előadásait, amelyek a kisfiút is azonnal elvarázsolták. Így egy szép napon a fiú közölte apjával az elhatározását: nem kíván apja nyomdokaiba lépni, ő bizony tanulni szeretne. Az apja nem szívesen, de rábólintott, így fia előbb a jezsuita kollégiumban tanult, majd jogászként végzett. Ám csak a színház világa érdekelte, így színésznek állt.

Nos, valóban csodálatos pályafutás az udvari kárpitosmester idősebb fia számára, hiszen a mestert, hála Istennek, egész Párizs ismeri! Hogy örvendeznének a szomszédok, ha az ifjabb Baptiste Poquelin úr, akinek számára biztosítva van a királyi komornyik címe, egyszer csak a mutatványos bódék színpadán bukkanna fel! A kárpitosok céhében halálra kacagnák magukat!

(...) Fiatal férfi áll előttem. Hajfürtjei nem igaziak, pompás parókát visel.
Mohón fürkészem ezt az embert.
Középtermetű, kissé hajlott hátú, beesett mellű férfi. Napbarnított, csontos arcában egymástól távol ül a két szem, álla hegyes, az orra viszont széles és lapos. Egyszóval, végtelenül csúnya. A szeme azonban érdekes. Különös, állandóan epés gunyorosságot olvasok ki belőle, és ugyanakkor valami örökös csodálkozással szemléli a környező világot. Van ebben a szemben valami szenvedélyes, valami nőies, és a mélyén - titkos búbánat, betegség rejtőzik. Higgyék el nekem, hogy valami már most rágja és gyötri ennek a húszéves fiatalembernek a lelkét.

 Bulgakov alaposan utánajárt Molière életének, aki rá is nagy hatással volt.
 A regény lapjain azonban nemcsak Molière úr rögös élete, hanem a korabeli színjátszás, társasági élet és történelmi események is kibontakoznak. Richelieu, majd Mazarin és XIV. Lajos korában járunk, így biztosak lehetünk benne, hogy nem egy csendes korszakba csöppenünk.

A politikai események mellett természetesen Molière műveinek keletkezéséről, bemutatásukról és fogadtatásukról is olvashatunk. Azonban, aki a fülszövegben megígért Molière Madeleine Béjart-ral folytatott szerelmi életének intimitásaira kíváncsi, bizony csalódni fog. Ugyanis Bulgakov semmilyen szaftos részlettel nem szolgál a kettejük közötti kapcsolatról, bár tény, hogy évekig éltek házasság nélkül együtt, ami akkoriban igen botrányos cselekedetnek minősült.

Molière élete cseppet sem volt unalmas és egyszerű. Anyagi gondok, majd később az irigyei mindig megkeserítették az életét, de egy kis hízelgésért neki sem kellett a szomszédba mennie.
Azon viszont meglepődtem, hogy az utolsó óráiban az egyház lett a legfőbb ellensége, és éppen az egyháznak "köszönhető" Molière végső nyughelyének kijelölése is.

Remek korrajz, ami nemcsak elmeséli a nagy francia drámaíró életét, de garantáltan kedvet csinál a művei elolvasásához is, és egyetérthetünk XIV. Lajossal is:

"Ami azt illeti ez a Molière úr meglehetősen érdekes jelenség!"

Színházi regény

Főszereplőnk, Szergej Leontyevics Makszudov, a Hajózási Híradó szerény munkatársa és mellette ír is. Bár nem túl sok sikerrel. Makszudov már az öngyilkosságot tervezgeti, amikor egyszer csak megtörténik a csoda: a Független Színház érdeklődni kezd a darabja iránt, és Makszudovot magával ragadja a színház világa.

    Eltűnődtem: "Most látom csak, hogy milyen sokan akarnak Moszkvában ingyen színházba menni. Milyen érdekes: senkinek sem jutna eszébe, hogy ingyen utazzék a villamoson. Senki se megy be a boltba és kéri, hogy adjanak neki ingyen egy doboz szardíniát. Miért képzelik, hogy épp a színházban nem kell fizetni?"

  
Az elején kíváncsian vártam, mi történik Makszudovval, aki maga meséli el történetét, de a későbbiekben lankadt a lelkesedésem. Nem tudom miért, de volt egy pont, ahol félretettem és hetekig elő sem vettem. Ez persze nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, és nem szeretnék senkit sem eltántorítani a regénytől, hiszen ez csak az én véleményem. Aztán, amikor újra elővettem, ismét elkezdett érdekelni és még aznap a végére is értem a maradék 100 oldalnak, de bevallom, volt, hogy hirtelen elveszettnek éreztem magam a nevek tengerében.

Egyértelműen a  Molière úr élete jobban tetszett, de nem tartom kizártnak, hogy egyszer újraolvasom a könyvet, ami egy-egy remek életrajzi regény és időutazás a XVII. századi francia és a XX. századi orosz színjátszás világába.
Bár a fülszöveg is megemlíti, hogy a Színházi regény befejezetlen maradt, mivel Bulgakov akkoriban már A Mester és Margaritán dolgozott, nekem nem tűnt annak. Talán csak örültem, hogy vége lett? Meglehet, de láttunk már olyan irodalmi művet, ami nem a klasszikus (= elvárható) befejezéssel ért véget.

A kötet végén Szőke Katalin írása olvasható Bulgakovról és a színház világáról, amelyet még nem olvastam, hogy ne befolyásoljon a bejegyzés megírása előtt.


Mihail Bulgakov: Színházi regény - Molière úr élete
Eredeti cím: Жизнь господина де Мольера - Театральный роман
Fordította: Karig Sára, Szöllősy Klára
454 oldal
Európa Kiadó, 2008
2900 Ft

A megjelenésekor figyeltem fel erre a könyvre, mert bevallom, az én gyerekkoromból teljesen kimaradtak Beatrix Potter meséi. Miután megérkezett a könyv, el is olvastam és nagyon tetszett, később pedig a filmet is sikerült megnéznem. Mivel mostanában úgyis előnyt élveznek nálam az életrajzi regények, így ismét elővettem. 

Valószínűleg nem tévedek, ha azt mondom, hogy az elmúlt több, mint száz évben gyerekek százezrei (talán még milliói is) nőttek fel Beatrix Potter meséin. De ki volt a megalkotójuk? Ezt a kérdést tette fel magának Richard Maltby Jr. is, amikor egy nyaralás alkalmával a szállodájukban felfedezte az írónő könyveit, melyekben néhány szót talált az életéről is, és egy bizonyos momentuma felcsigázta.

Beatrix Potter és az öccse vagyonos angol családba születtek, apjuk ügyvéd volt, anyjuk számára pedig a legfontosabb mindig is az volt, hogy a társaságban jó színben tűnjenek fel, hogy mások csak jót gondoljanak róluk. Főleg az után, hogy hiába hívták sorra a vagyonos és nőtlen fiatalemberek családjait vendégségbe, Beatrix lányuknak egyik sem nyerte el a tetszését.


Azért ne gondoljuk azt, hogy Beatrix egy besavanyodott vénlány volt, aki naphosszat semmit sem csinál, legfeljebb pletykál és kötöget. Gyerekkora óta szeretett és tudott is rajzolni és festeni, így akkoriban az állatait és az őt körülvevő világot rajzolta le, amelyekhez történeteket talált ki.

Amikor pedig az egyik korábbi nevelőnője kisfia beteg lett, Beatrix megírta a Nyúl Péter kalandjait, amit elküldött a kis betegnek, aki nagyon hálás volt érte. A Nyúl Péter kalandjait néhány másik mese is követte, és így született meg az ötlet, hogy előbbit magánkiadásban megjelentesse, hogy bármikor odaadhassa az ismerőseinek.

Ekkor jutott eszébe a helyi kanonoknak, ha már ilyen sikert arattak a mesék, miért nem adatja ki őket Beatrix egy kiadónál is? A kanonok szerencsére ebben is segédkezett, így került az akkor 36 éves Beatrix az F. Warne és Társa Kiadóhoz. A két testvér nem sok sikert jósolt a vállalkozásnak, így egyszerűen öccsükre, Normanre sózták Beatrixet és a mesekönyvét, aki nagy elánnal vetette magát a feladatba.

Így kezdődött a máig is töretlen sikertörténet. És Beatrix nemcsak a sikert ismerte meg, hanem új, számára ismeretlen érzéseket is.

Az életnek megvan az a szokása, hogy ha az ember odafigyel rá, vezérli az útján. Oda kell mennünk, ahova vezet, ha tetszik, ha nem.

 
Másodjára talán még jobban szerettem ezt a könyvet, mint amikor nyolc éve olvastam. Nem tartottam csodabogárnak Beatrixet és nagyon tetszett, hogy ennyire erős, önálló akarattal bíró személyiség volt, aki fütyült a társadalom elvárásaira. Millie-ben (Norman nővére) tökéletes barátnőre talált, és jókat nevettem, amikor Beatrix gardedámjának túljártak az eszén.
Talán még ma is vannak, akik bolondnak tartanak valakit, mert beszél a rajzaihoz. De miért lenne bolond? Egyszerűen csak van fantáziája.

Ez egy igazi lélekemelő és önbizalom-erősítő olvasmány egy nőről, aki szembe mert szállni az elvárásokkal és elindult valami más felé.
Aki látta a filmet, annak is érdemes elolvasnia és fordítva is. Szomorú, hogy a könyv már beszerezhetetlen. Az pedig különösen érthetetlen számomra, hogy miért Renée Zellweger mosolyog a borítón? Az rendben van, hogy a regény a film könyvváltozata, amelyet szintén Richard Maltby Jr. jegyez (és mindkettőt el kell adni, ugye), de így a háttérbe szorul az igazi Beatrix Potter, akire azért annyira nem hasonlít Miss Zellweger.

Az viszont biztosan nem véletlen, hogy Beatrix Potter meséi világhírűek lettek, és a mai gyerekek is ugyanúgy szeretik őket. Tavaly nekem is sikerült beszereznem két könyvét: az egyik a Nyúl Péter, és nagyon bájosak a rajzai.
Nemrég láttam a gyerekcsatornán, hogy már a számítógépes változata megy a mesének, és nagyon nem tetszett. Valamiért mások a számítógépes grafikák, mint a hagyományos, kézzel rajzoltak. Valahogy utóbbiak - szerintem - személyesebbek. Még szerencse, hogy Miss Potter mesekönyveiben az eredeti illusztrációkat használják a mai napig is.

  

Richard Maltby Jr.: Beatrix Potter élete - A világhírű Nyúl Péter és barátai alkotója
Eredeti cím: Miss Potter
Fordította: Szieberth Ádám
234 oldal + a közepén képmelléklet a film jeleneteiből
General Press Kiadó, 2007
2200 Ft
Képek:
Beatrix Potter fényképe
Nyúl Péter

Nemrég néztem meg az Audrey Tautou főszereplésével készült filmet, ami bevallom, nem tetszett. Mást vártam tőle és számos dologra nem derült fény Coco életéből, ezért nagyon kíváncsi lettem C. W. Gortner regényére, amely angolul márciusban látott napvilágot, így nem lehet panaszunk, hiszen nagyon gyorsan megérkezett a magyar kiadás is.

A szerzőtől még nem olvastam semmit, csupán annyit tudtam róla, hogy történelmi - királynős - regényei jelentek már meg magyarul, amelyekről csak jót olvastam, így kíváncsian kezdtem el a Mademoiselle Chanelről szóló könyvét.

A Prológusban 1954-be csöppenünk, amikor a már nem éppen fiatal divattervezőnő legújabb kollekcióját készül bemutatni, és miközben a modellek már elindulnak a lépcsőn, ő leül és visszaemlékezik az életére.

Nem emlékszem pontosan hol olvastam (és nem jelöltem be sem), de még a regény elején mondja azt Coco: ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölötte?, ami a könyv végéig ott motoszkált a fejemben, és ezzel a gondolattal olvastam tovább.

Gabrielle Chanel 12 évesen veszítette el varrónő édesanyját, ezért nővérével és húgával anyai nagynénjeik gondjaira bízták, míg két öccsét egy-egy család fogadta be. A kis Coco remélte, hogy vándorkereskedő apjuk gondoskodni fog róluk, hogy magához veszi őket, de nem így lett. A lányok árvaházba kerültek, ahol a két nagyobb együtt maradhatott, míg húgukat a kicsik között nevelték.

Mivel édesanyjuknak mindig segítettek, így Coco tehetsége a varráshoz korán megmutatkozott, bár az árvaház szigorú szabályait és a többi lányt nehezen viselte. Szerencsére a könyvek között menedékre talált, így alkalmazkodott a körülményekhez.

Csakhogy eljött a pillanat, amikor a lányok felnőttek és dönteniük kellett a sorsukról. Ekkor ismerte meg a két lány apjuk családját, Louise-t, aki kalapokat készített és a Cocóval szinte egykorú Adrienne-t.
Gabrielle már az árvaház falai között elhatározta, hogy ő szeretne valaki lenni, amit a két keze munkájával el is ér majd, de hosszú út vezetett még a hírnévig.

- És veled mi a helyzet? - kérdezte felragyogva. - Én elárultam az álmomat, most te is mondd el a tiédet.
- Nekem... nincsenek álmaim - feleltem vontatottan. - Csak azt tudom, hogy valamit szeretnék csinálni.
- Valamit? - kérdezett rá?
- Igen, hogy legyen belőlem valaki. - Azelőtt meg se fordult a fejemben ez az ötlet, sőt, azt sem vettem észre, hogy feszít belülről. Azt gondoltam, Adrienne ki fog nevetni, hiszen az én álmom még az övénél is nevetségesebb volt. Szegény voltam, és ráadásul nő. Már az is jó lett volna, ha valakinél dolgozhatok, ha egyáltalán eljutok odáig.
De ő úgy látszik, azt gondolta, hogy számomra lehetséges.
- Szerintem lesz valaki belőled. Te bármit képes vagy véghezvinni, amit csak kitalálsz magadnak. Csak a megfelelő alkalom szükséges hozzá.
- Az alkalmak pedig olyanok, mint a történetek a könyvekben -szóltam -, mindössze ki kell választani egyet közülük.
- Szerintem te már választottál. Lenni akarsz valaki.

 
Egyelőre Adrienne-nel segédvarrónőként, majd mellékesként énekesnőként kereste a kenyerét, és egy találkozásnak köszönhetően lassacskán elindult, hogy valóra váltsa az álmát.

Nem szeretnék többet elárulni, hiszen a következő évek számtalan boldog és szomorú percet, szenvedést, nehézséget, sikert, szerelmet, új barátságokat és ismeretségeket (Jean Cocteau, Picasso, Gyagilev, Sztravinszkij stb.) tartogatnak, köztük az I. és a II. világháború, illetve a kettő közötti nagy gazdasági világválság megpróbáltatásait.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez biztosan egy női olvasmány, amiben rengeteg szó esik a divatról, mindenféle ruhákról, gyorsan megnyugtatom, hogy ez nem így van. Persze a világ egyik leghíresebb divattervezőnőjéről szóló regényből, pontosabban önvallomásból - hiszen Coco E/1. személyben meséli el az életét -, nem hiányozhat a divat sem, elvégre ez a munkája, ennek köszönhette sikereit, de legalább ekkora - ha nem nagyobb súllyal - bírnak az életét meghatározó események.

Már az elején magával ragadott és az utolsó oldalig nagyon szerettem olvasni. Meg is lepődtem, amikor az első fejezetekben bevillantak a már említett film részletei, aztán már csak az jutott eszembe, hogy lehetett a többit kihagyni belőle?

Coco Chanelnek nem volt könnyű élete, bár fiatalon sikert sikerre halmozott, mégsem mondanám azt, hogy egy tündérmese tárult elém. És éppen ezért szerettem nagyon, mert bár néha én is éreztem a Cocóból áradó büszkeséget, mégis feltárult mellette az emberi oldala. Az, amit sokan nem is ismertek vagy félreismertek.

Magával ragadó, izgalmas, olykor letaglózó, őszinte és remekül megírt - olvasás közben többször is eszembe jutott, ha nem tudnám, hogy férfi a szerző, talán el sem hinném - regény egy nőről, aki gyerekként szeretett volna valaki lenni, és lett is valaki. Méghozzá nem is akárki. Aki mert szembeszállni a szabályokkal és újítani, és ebben rejlett és rejlik a sikere.

 Azért csendben megjegyzem, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül, akit zavar, amikor a női kosztüm felső részét zakóként emlegetik, pedig ezt blézernek hívják, de ettől eltekintve, úgy látszik, ebben az évben az élet- és önéletrajzi regények viszik a prímet, - egy újabb könyv biztosította a helyét Az idei év legjobb könyvei elnevezésű listámon.

 

C. W. Gortner: Mademoiselle Chanel elmeséli az életét
Eredeti cím: Mademoiselle Chanel
Fordította: Megyeri Luca
464 oldal
Tericum Kiadó, 2015
3970 Ft
A szerző honlapja

Mielőtt leültem megírni ezt a bejegyzést, azon gondolkodtam, mit is mondtak el annak idején Szendrey Júlia és Petőfi szerelméről? Egy bálon ismerkedtek meg, egy év múlva házasodtak össze, a mézesheteiket Koltón töltötték, ahol Petőfi megírta a Felhők-ciklust, eljött március 15-e, Petőfi elbukott a képviselőválasztáson és megírta Az apostolt, megszületett a kisfiuk, majd Petőfi meghalt a segesvári csatában és Júlia feleségül ment máshoz. Ennyi.
Tudom, hogy az irodalomórákon semmire sincs idő, de azért néha lehetne egy kicsit többet is mesélni az adott szerző életéről, főleg egy olyan költő esetében, mint Petőfi. Mert szép és jó, amit összefoglaltam, de azt valószínűleg kevesebben tudják, hogy Petőfi és Júlia házassága nem ment olyan könnyen, ahogy azt sejtenénk. De ne szaladjunk ennyire előre.


A tizenhat éves Júliát az egyik intézeti társa, Csapó Mariska bálján ismerjük meg, aki csak ámul és bámul Csapóék házában. Tényleg minden csodás, és a kor neves irodalmárai  (Bajza, Fáy András, Vörösmarty) és Laborfalvi Róza valóban otthonosan mozognak a társaságban. Júlia is ilyen otthonra vágyik: csakhogy őt Erdődön beteges édesanyja és a gazdasággal törődő édesapja, öccse, Gyula és kishúga, Marika várja. Vajon hogyan telnek majd otthon a napjai, miután hazakerül Tänzer Lilla pesti intézetéből?

Szerencsére Térey Mari barátnőjére mindig számíthat, akivel együtt ábrándozhat, bálozhat és vigasztalhatja a szerelmétől elválasztott Marit. Júlia is vágyik valamire, de még maga sem tudja, pontosan mire. Abban azonban biztos, ha férfinak született volna, most sokkal könnyebb lenne az élete.

– Minden reggel valami nyugtalanság fog el, valamit várok a naptól, de nem tudom megmondani, hogy mit! És elmúlik a nap anélkül, hogy beteljesedett volna az, amire vártam!

 Júliát elkényeztették, mindent megkapott, bátran bármelyik kérőjelöltjét kikosarazhatta, de ő is arról álmodozott, amiben Marinak már része volt: szerelmes akart lenni. De hiába jelentkeztek a jelöltek, a lányt egyik sem érdekelte, mígnem 1846. szeptember 8-án a nagykárolyi bálon személyesen is megismerte Petőfit. És ahogy mondani szokás: Júlia élete egy csapásra megváltozott. Csakhogy Szendrey Ignác nem nézte jó szemmel, hogy imádott leánya egy nincstelen poéta felesége legyen, így az esküvőt megelőző egy évben számos viszontagságon ment keresztül a pár.


Többet nem árulok el, de miután befejeztem a könyvet az jutott eszembe, ha angol anyanyelvűnek születtem volna, most az lenne a bejegyzésem címe, hogy: Becoming Mrs. Petőfi, azaz Petőfinévé válni, ugyanis Kertész Erzsébet 1849-ben pontot tesz a történet végére, a későbbi eseményekről csak röviden ír, holott az ezt követő tizenkilenc évben Júliával még történt egy s más. És az utolsó kb. harminc oldalon csak kapkodtam a fejem, mert az időben - ha nem is túl sokat, de heteket - ugrottunk. Mintha az írónő szerette volna már befejezni, ellenben én még szívesen olvastam volna tovább a könyvet.
 
Mindenesetre jó volt megismerni az igazi Szendrey Júliát, aki egy akaratos kislányból lett egyszerre kora legnagyobb költőjének felesége, forradalmár, majd a vesztes szabadságharc után megvetett nő. Olvasmányos és szép megemlékezés a feleségek feleségéről, amit érdemes lenne megemlíteni az irodalomórákon is, hiszen Petőfi régies nyelvezete a mai diákoknak már nehézkesnek tűnik, ám ha megismerik a versekhez kapcsolódó eseményeket, talán másképp tekintenek rájuk. De kortól függetlenül érdemes elolvasni ezt a regényt, mely szintén nyújt egy kis ízelítőt egyik legnagyobb költőnk verseiből is.

- Azt akarja kérdezni, hogy tetszettek a verseim? (...)
- Mondhatnám azt, hogy éppen úgy elbűvölt minden sora, mint Sass Karcsit, aki betéve tudja minden költeményét. De megmondom az igazat, mert sohasem szoktam hazudni. Eleinte... illetlennek találtam a verseket, furcsa volt a hangjuk. Gondolkoztam is később, amikor már minden sora nagyon tetszett, miért is voltam első időben úgy megbotránkozva. Rájöttem. A maga versei olyanok, amikor egy jól fűtött szobában hirtelen kinyitják az ablakot. Az ablakon friss levegő tódul be, olyan erővel, hogy a szobában ülők kicsit összeborzonganak, az asztalon levő papírlapok a földre hullanak, még a terítő csipkéje is meglebben. Aki nem szereti a friss levegőt, sietve bezárja az ablakot, felszedi a leesett papírokat, és visszaigazítja a terítőt. De aki szereti a friss levegőt, az... nem törődik a lehullott papírokkal, s kinyitja a másik ablakot is!

Kertész Erzsébet: Szendrey Júlia
Illusztrálta: Békés Rozi
382 oldal
Móra Kiadó, 2008
1990 Ft

Mostanában talán nem múlt el úgy egy hét sem úgy, hogy valaki ne kereste volna Toulouse–Lautrec életregényét, amit még márciusban olvastam, de akkor nem született róla bejegyzés. Pedig akkoriban nyílt a Szépművészeti Múzeumban a kiállítás is, amire sajnos nem jutottam el, de ha valaki járt ott és van kedve, hozzászólásban nyugodtan meséljen róla.

Visszatérve az első mondatomhoz, tavasszal elmaradt a bejegyzés, de most úgy döntöttem, fél év távlatából megpróbálom összeszedni a gondolataimat a regényről. Arról nem is szólva, hogy idén 150 éve született a festő, így különösen megérdemel néhány szót.Henri beiratkozik egy párizsi atelier-be, ahol újra barátokra talál (itt találkozik az ekkor már túlkoros Van Gogh-gal), de rá kell jönnie, hogy a mester előtt nem bontakoztathatja ki saját művészetét, ha nem felel meg, akkor a kor felfogása szerint sosem lesz belőle igazi festő. Így a színeket hanyagolja és szépen halad előre.


Pierre La Mure: Moulin Rouge
Henri de Toulouse-Lautrec életregénye
Eredeti cím: Moulin Rouge
Sorozat: Paletta
Fordította: Vermes Magda
422 oldal
Vince Kiadó, 2001
1995 Ft
Film és könyvek Toulouse-Lautrecről (Henri Perruchot könyve nálam is várólistás) 
A bejegyzésben szereplő képeket a Wikipediáról hoztam.

Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony. Mindannyiunk számára ismerősen csengenek Puccini legismertebb operáinak címei, de ki is volt ez a Giacomo Puccini, aki ezeket a máig halhatatlan remekműveket írta? Hogyan hódította meg előbb szülővárosát, Luccát, majd Olaszországot és később az egész világot muzsikájával, melyben egyszerre volt jelen a verizmus és a bel canto?
Minderre választ kapunk Bókay János regényéből, aki személyesen is ismerte Olaszország egyik legnagyobb zeneszerzőjét.

1864-ben Luccában özvegyen marad Michele Puccini felesége hét gyermekével: öt lánnyal és két fiúval. A toszkán város zenei vezetői és egyházi karnagyai generációk óta a Puccini család férfitagjai voltak, így a városatyáknak új emberre kell testálniuk a feladatot. Milyen viccesnek tűnik, hogy a többség az akkor hatéves Giacomo Puccinira szavaz, de amíg a fiú eléri a nagykorúságot, nagybátyja, Fortunato Magi látja el a feladatát.

A Puccini család nem dúskál az anyagiakban, ám a muzsika szeretete mindannyiuk számára ugyanolyan fontos. A kis Giacomo pedig már gyerekfejjel tudja, hogy ő mást akar, mint elődei. Nem akar Luccában maradni, valami másra vágyik.
Tizennégy évesen a San Paolino bazilikában Pünkösdvasárnap beteg nagybátyja helyett orgonált, ahol saját művét adta elő - hatalmas sikerrel. 

Wagner és Verdi operái rendkívüli hatással voltak rá gyermekkorában, és azt sem bánta, ha több, mint húsz kilométert kellett gyalogolnia, hogy megnézhesse az Aidát, ahol az egyik páholyban Verdit is megpillantotta. És ez az élmény örökre meghatározta Puccini sorsát: végleg eldöntötte: operát akar írni.

    - Leráncigálom az operát a mennyországból, az Olympusról, a Walhalláról ide a Földre, kihajigálom belőle a félisteneket, a hősöket, a hősnőket mind és apró, kicsi embereket ültetek a helyükbe, apró, kicsi gondokkal... Az én témám a koplalás lesz, a didergés, a nyomor, a betegség, a szerelem, a féltékenység... a mi nyomorult kis siralmas életünk minden nyavalyáját és örömét fogom odavetíteni a zenés színpadra, éppen úgy, amint ahogy azt az írók teszik a prózai színpadon (miért ne lehetne?) ... csak az emberi érzéseknek fogok hangot adni, semmi egyébnek... a szívemből fogok írni és szíveknek fogok írni, hogy megrendítsem a hallgatóimat, hogy megéreztessem velük azt a megfoghatatlanul szörnyű és mégis gyönyörűséges emberi tragédiát, ami az élet, odaállítom őket a szegények, a szenvedők, az üldözöttek mellé... én nem tapsokat akarok aratni, hanem könnyeket... emberséget akarok a zenés színpadra hozni hősiesség helyett, valóságos életet a kiagyalt legendák helyébe... tetszik engem érteni?

A helyi konzervatórium tanárai is buzdítják az ifjú Giacomót, ám ahhoz, hogy Milánóban tudjon továbbtanulni, pénzre van szükség. Mindannyian bíznak az ifjú titánban, aki tehetségével biztosan elnyeri a tandíjmentes helyet, ám az úthoz és a milánói élethez sem biztosítottak az anyagiak, így a királynőhöz és az egyik nagybátyjukhoz fordulnak támogatásért.
Így Puccini öccsével karöltve útnak indul Milánóba, hogy egy kis hónapos padlásszobában éldegélve sajátítsák el a zeneszerzés tudományát.

Puccini életét gyermekkorától az utolsó perceiig követjük nyomon. Ott lehetünk az első operái (Le Villi - A lidércek - érdekes, hogy mindig az olasz címmel emlegetik; Edgar) megszületésénél, majd az igazi sikert meghozó Manon Lescaut-nál és a többi operáját megelőző szövegkönyv utáni kutatásnak és civakodásnak. Micsoda hangulat lehetett Pucciniéknál!
Elkísérjük az ősbemutatókra szülőhazájában, Bécsben, Budapestre (amit nagyon szeretett a maestro), New Yorkba. Észak-Amerikában egy magyar Pillangó, Szamosi Elza tette népszerűvé a Pillangókisasszonyt.

De ami a legfontosabb: megismerjük Puccinit, az embert, aki a sikerei csúcsán is szerény tudott maradni (sokan példát vehetnének róla), aki a felesége szerint örök gyerek maradt, és aki el sem tudta képzelni a munkát napi száz!!! szál cigaretta, liternyi kávé és bor nélkül.


Bókay János hiteles regényt szeretett volna írni, hiszen - ahogy a bevezetőben is írtam - személyesen találkozott Puccinivel és eredeti forrásokból dolgozott, bár néhány apróságot megváltoztatott, de ezekre is külön felhívja az Olvasó figyelmét az utószóban. A regény nemcsak hiteles, de rendkívül olvasmányos, lebilincselő és letehetetlen, az utolsó oldalak pedig egyszerűen szívbemarkolóak. Nem csoda, hogy halála egész Olaszországot, sőt az egész világot megrázta.

Utoljára 2002-ben a K.u. K. Kiadó gondozásában jelent meg a regény, melynek fülszövege szerint a hatvanas-hetvenes években igazi bestseller volt. 


Ha a regény feledésbe is merült nálunk, Olaszország és Torre del Lago (ahol élete nagy részét töltötte a maestro) nem feledkezett meg leghíresebb lakójáról és idén immáron 60. alkalommal kerül megrendezésre nyáron a Puccini-fesztivál.
Akinek sikerült felkeltenem az édeklődését, itt talál egy kis ízelítőt az operákból. 

Nem kell érthetetlen zenét írni ahhoz, hogy valaki modern legyen. A művésznek közérthető nyelven kell beszélnie, s mindenkihez kell szólnia, a világ minden emberéhez, de a legtisztább művészi eszközökkel. Éppen ez a nehéz, éppen ezt tudják kevesen. "Én mindenkinek írok, minden fajnak, fehérnek, feketének és sárgának egyaránt..." Szóról szóra így mondta.

Bókay János: Bohémek és pillangók 
Puccini életregénye
599 oldal
Zeneműkiadó, 1973

 A dél-angliai Lyme Regis nevű kisvárosban élt a  XIX. század első felében két nő, akit a társadalmi pozíciójuk elválasztott volna, ők mégis barátságot kötöttek. Mary Anning, aki születése óta itt tengeti napjait és aki kisgyerekként túlélt egy villámcsapást, ami örökre meghatározta az életét. Azóta igyekszik újra átélni azt a borzongató érzést, amit akkor érzett. A társadalmi ranglétra legalján lévő kislány kövületeket gyűjt a tengerparton, melyek eladásával járul hozzá családja megélhetéséhez.

 Elizabeth Philpot bátyja és egyik nővére esküvője után költözik szintén pártában maradt nővérével és húgával az isten háta mögötti városkába, miután a londoni életszínvonalukat már nem biztosítaná a jövedelmük.

 Elizabeth is szívesen kószál a tengerparton halkövületek után kutatva, őt azonban ezek szépsége és eredete vonzza, sőt, a természettudományok iránti érdeklődése. Így ismerkedik meg az akkor már vénlánynak számító Elizabeth a gyereklány Maryvel.

Az őskövületek gyűjtése valóban különös kedvtelés. Nem mindenkit vonzanak, hisz voltaképpen réges-régi teremtmények maradványai. Ha túl sokat gondolkozunk róluk, rájövünk, hogy rég halott testet tartunk a kezünkben. Aztán meg azon töprenghetünk, hogy ezek nem ebből a világból, hanem egy olyan régmúltból valók, amelyet nagyon nehéz elképzelni. Ezért vonzódom annyira hozzájuk, és azért szeretek leginkább halkövületeket gyűjteni, meglepő mintázatú uszonyokkal és farkuszonnyal, mert ezek a minden pénteken elfogyasztott halra emlékeztetnek, és így inkább a jelen részének tűnnek.

Akkoriban egy nő nem kaphatott belépőt a tudományos életbe, de a Lymbe-ba érkező tudósok szívesen veszik igénybe Mary helyismeretét és szakértelmét, hiszen a dicsőség úgyis őket illeti majd. Ezeket a sétákat azonban a kisváros nem néz jó szemmel és megindul a pletyka.

Mindketten sejtik, hogy a felszín alatt egy napon különleges leletre bukkannak, amit Mary fel is fedez és ami alaposan gondolkodóba ejti nemcsak a korabeli tudós férfiakat, hanem Elizabethet is, hiszen akkoriban mindenki vallásos neveltetésben részesült, gondolkodásukat a vasárnapi prédikáció és a Biblia olvasása határozta meg. Mit is kezdhetnének egy olyan állat maradványával, ami mára kihalt? Mi volt a célja ezzel az állattal Istennek? Mi a helyzet, ha Isten nem hat nap alatt teremtette a világot? Ha a napok valójában évezredek? Lehet, hogy a méltán tisztelt lelkész a világ koráról végzett számításai sem pontosak? Hogyan egyeztethető össze a vallás és a geológia?

Ezeket a kérdéseket boncolgatja regényében Tracy Chevalier. De - ahogyan azt már megszokhattuk tőle - pontos korrajzot, a korabeli tudományos élet bemutatását  és két nő későbbi sorsát is megismerjük hol egyikük, hol másikuk szemszögéből.

A regény eleje lassan indult, aztán elég gyorsan haladtam vele, mert nagyon olvasmányos, mégsem éreztem azt, hogy szívesen nekivágnék a világnak, hogy én is fosszíliák után kutassak a tengerparton (pedig gyerekkoromban nagyon szerettem a dinoszauruszokat).
 
Mary számomra túlságosan naiv volt, aki nagyon makacs is tud lenni, ha úgy akarja. Az anyját, Mollyt pedig finoman szólva sem zártam a szívembe, aki első látásra egy tudatlan asszony, mégis olyan üzleti érzékkel bír, hogy a lányát is képes mindenezek fölé helyezni. Elizabeth sokkal szimpatikusabb volt: olyan nő, aki modern gondolkodású és anyagi helyzetéhez és képességeihez mérten igyekszik segíteni Mary és családja életét, akár hölgyhöz méltatlan módon is viselkedni, ha erre van szükség.

Olvasmányos és érdekes volt valós személyeket megismerni és bepillantani a korabeli tudományos életbe, úgyhogy mindenképp  érdemes megismerkedni Mary Anninggel, az első paleontológusnővel és a XIX. századi Anglia életével egy új aspektusból.

    Évekkel ezelőtt ment az m1-en egy ismeretterjesztő sorozat, a Magyar elsők. Ekkor hallottam először Hugonnai Vilmáról, aki az első magyar orvosnő volt. Azóta eltelt néhány év és amikor felfedeztem, hogy Kertész Erzsébet regényt írt az életéről, megjelent a kisördög, hogy ezt bizony el kell olvasnom. A kisördög pedig hamarosan velem együtt örülhetett, amikor rábukkantam a regényre, amire gyorsan le is csaptam, nehogy valaki elvigye előlem. Szépen fel is került a polcra, és - ahogy sok más könyvvel is lenni szokott - várt a sorára. Eddig.

    A grófi családba született Hugonnai Vilma a nagytétényi kastélyból került Pestre intézetbe. A hatgyermekes édesanyja tüdőbetegsége miatt csak tíz percet töltött naponta gyermekeivel, így a kislány úgy érezte, nem is szereti őt, ezért a saját kis világába és a könyvekhez menekült.

    Édesanyjuk halála után apjuk két idősebb leányai kiházasítását szorgalmazta, és nem bánta volna, ha Vilma fejét is hamarosan bekötik. A két nővér esküvője után az akkor tizenhat éves Vilmának is kérője akadt az intézetben megismert Fruzsina nagybátyja, a nála húsz esztendővel idősebb Szilassy György személyében.

     A rosszul sikerült házasságban Vilma a könyvekhez, férje a kaszinóba és egy msik nőhöz  menekült. Vilmát azonban nem a romantikus regények vonzották, hanem a korabeli orvostudományi könyvek, melyek rendszeresen érkeztek a vasadi birtokra. Mindezt sem férje, sem anyósa nem nézte jó szemmel, különösen azt, hogy a könyvekből szerzett tudást a fiatalasszony a személyzeten és a környékbelieken alkalmazza, azaz elkezdte gyógyítani őket.

   Évekkel később Szilassy az újságban egy hírre bukkan, mely szerint a zürichi egyetem megnyitotta kapuit a nők előtt is, és ha felesége továbbra is orvos akar lenni, menjen.

  Hat évvel később friss orvosi diplomával a zsebében Vilma hazatér az immáron Budapesten élő családjához, de ekkor még nem is sejti, mi mindenen kell keresztül mennie, hogy egy napon ő is praktizálhasson.

    - Mert tudja meg mindenki - jelentette ki fennhangon -, hogy az én asszonyom többet tud minden orvosnál, de a férfiak mind irigylik, acsarkodnak rá, s nem engedik, hogy orvos legyen! De ne féljenek, eljön egyszer az ő napja is, felvirrad az igazság!

    Hugonnai Vilma életét gyerekkorától a budapesti doktorrá avatásáig követhetjük nyomon. Megismerhetjük a családját, a pesti intézetet, a Szilassy családot, a zürichi egyetemi és azt azt követő itthoni évek történetét. Természetesen mindezek miatt is érdemes elolvasni, mert rendkívül olvasmányos, olykor szívfacsaró, de számomra  a legfontosabb, hogy egy olyan asszonyt ismerhetünk meg, aki hitt abban, hogy egy napon Magyarországon is elismerik a tudását, és az átélt megaláztatások, a rokonok és ismerősök gúnyolódása közepette sem adta fel, ami a hasonló cipőben járóknak is rengeteget segíthet.

    Vilma komolyságát ellensúlyozza a cserfes és szeleburdi Fruzsina, akinek felbukkanása szinte mindig mosolyt csalt az arcomra. De nem feledkezhetem meg Annáról sem, Vilma pesti mindeneséről sem, aki mindenben támogatta asszonyát és nem egyszer kiált mellette (ahogyan az idézetben is). Szilassy Györgyről inkább nem nyilatkozom, mert a véleményem lesújtó lenne.

    Míg olvastam a regényt, szándékosan nem néztem utána Hugonnai Vilma életének, de később találtam néhány információt, ami eltér a regénybeli eseményektől. Nem mennék bele ezek fejtegetésébe, hiszen mindenki előtt ott az internet, ahol alaposan utána nézhet mindennek.

   Mindenesetre  az első magyar orvosnő története ma is példaértékű mindannyiunk számára: irigylésre méltó a kitartása és a tudásvágya. Talán nem is sejtjük, mennyit köszönhetünk neki.
Ha jókor kerül a kezünkbe, különösen sokat adhat.

 
Kertész Erzsébet: Vilma doktorasszony
384 oldal
Móra Kiadó, 2008
1990 Ft

Ha az ember lánya Molnár Ferenc-rajongó, előbb-utóbb elkezd érdeklődi kedvence életrajza után, és vadászni kezd a róla szóló könyvekre. Ha pedig azt a bizonyos életrajzi regényt történetesen az imádott szerző unokája írta, még inkább kíváncsivá teszi az ember lányát.

Egy novemberi hétvégén került a kezembe a könyv, és azonnal magába szippantott. Olyannyira, hogy az első felét vasárnap estére befejeztem, ugyanis egy kettő az egyben kötetről van szó: az első rész Molnár Ferenc életét, míg a második annak az öt nőnek történetét beszéli el, akik akkoriban a legfontosabbak voltak az író életében.

 Az első részből kiderül, milyen családba született 1878. január 12-én Neumann Ferenc, hogyan lett joghallgatóból újságíró, mikor és miért választotta a Molnár vezetéknevet, miért hordott monoklit (téved, ha valaki azt hitte, csupán a divat vitte rá!) és hogyan születtek sikert sikerre halmozó színművei, ill. regényei, majd hogyan hódította meg a világot és élt a drága mérges, akinek művei még a másik kedvencemre, Pirandellóra is hatottak.

A második részben egyértelműen a szerelem áll a középpontban és az az öt nő, akik közül három a felesége lett; egy, akit igazán szeretett, mégsem őt választotta és egy, aki útitársa volt a száműzetésben.