Mikszáth Kálmán utolsó regénye, A fekete város, is nagyon régi hiányosságom volt, ráadásul azok közé tartozom, akik még a belőle készült sorozatot sem látták.
De nemrég eljött a pillanat, amikor azt éreztem, hogy itt és most pótolnom kell ezt is, úgyhogy még a sorozatot is beszereztem, hogy olvasás után végre azzal is megismerkedjem.

Érdekes, hogy a regény különböző kiadásainak fülszövege és a dvd díszdoboza is rögtön Görgey Pál és Lőcse városának konfliktusát említi, holott Mikszáthnál nem eszik olyan forrón a kását, és a palóc író csak a későbbiekben tér ki arra a bizonyos eseményre.

Mikszáth a Thököly-féle felkelés, majd a Rákóczi-szabadságharc idejébe kalauzol bennünket, de a hangsúly nem a történelmi eseményeken van.
Az író a történet alapját Görgey István, a Görgey családról írott tanulmányából vette, illetve a szerzővel és Takáts Sándor történésszel folytatott beszélgetéseiből, majd mindezt mikszáthosan kiszínezte. És milyen jól tette! Engem már az első oldalakon annyira magába szippantott, hogy eszembe is jutott: Miért nem olvastam már korábban?

A regény első fejezeteiben megismerjük Szepes vármegye hirtelen haragú viceispánját, Görgey Pált, a görgői kastély személyzetét és a Görgey családot, de mindezt Mikszáth nem egyszer olyan szórakoztatóan beszéli el, hogy lehetetlen legalább nem mosolyogni közben.

A 18. század beköszöntekor, újév napján illő volt vadászni, így a lőcsei férfiak (a főbíró, a szenátus több tagja és a fiatal diák, Fabricius Antal) is eleget kívánnak tenni a hagyománynak, ahogy Görgey alispán is kutyájával és hűséges hajdújával, Presztonnal, az oldalán.
Azonban a  vadászat nem várt véget ér: a lőcsei főbíró lelövi a területükre futó kutyát, ezért az alispán dühében rálő a bíróra. A döbbent lőcseiek ahelyett, hogy próbálnák megmenteni a meglőtt Kramelt, egy 14. századi szász privilégiumot alkalmazva, kivéreztetik a sebesültet, hogy annak vérével területet szerezzenek városuknak a görgői földből.

Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy: "elesett benne egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró."

A lőcsei tanács bosszút esküszik Görgey ellen, és amíg nem hajtják végre, a város teljes lakossága köteles fekete ruhában járni. Görgey tisztában van tette súlyával, megadja a lőcseieknek a megszerzett földterületet, de nem hajlandó elhagyni görgői birtokát.

Ehhez kapóra jön a hazatérő kalandor, Bibók Zsigmond, akinek vezetésével sereget szerveztet. Közben hírt kap, miszerint a lányát, Rozálit, el kell hoznia addigi otthonából, és megtalálja a módját, hogy éppen Lőcsén bújtassa el.


A fekete város egyszerűen zseniális. Mikszáth ismét bebizonyítja, hogy nagyszerű mesélő, és olyan jól szövi a szálakat, legyen szó szerelemről, egy utazásról vagy egy Magyarországon maradt török basáról, hogy egyetlenegyet sem éreztem feleslegesnek, és a töltelékrészeket (amiktől sokan leginkább a szemüket forgatják) is egytől-egyig imádtam.

Mikszáth szereplői annyira elevenek, annyira emberiek, hogy nem lehet nem kedvelni, vagy éppen nem utálni őket.

A kedvencem a Görgey család lett, közülük is Görgey Pál és Rozáli. Nagyon tetszett, hogy Mikszáth  az alispánt nemcsak feketének mutatta be, hanem már az elején megismertette az emberi oldalát is. Biztosan vannak olvasók, akik a lőcseiekhez hasonlóan gyűlölik, amiért rálőtt a bírójukra, de ő maga is beismeri a hibáját az unokaöccsének, és ez számomra még inkább szimpatikussá tette.

   - Attól tartok, nagyon sötéten nézi a dolgot, Pali bácsi.
   - Megadom magamat sorsomnak - felelte az alispán rezignációval. - Tudtam, hogy valami ilyes vége lesz egyszer szertelen heveskedésemnek, küzdöttem ellene minden erővel, úgy látszik, hasztalan volt.

A lánya, Rozáli, sem egy egyszerű kis fruska, akiben bár még megvan a gyermeki naivitás, tud határozott is lenni, ha kell, és számomra a regény legszerethetőbb szereplője lett.

A másik kedvencem Quendel apó volt, aki frissen szerzett nemességgel és jókora vagyonnal büszkélkedhet. A magyar nyelvet is sajátságosan beszéli, de ha kell, szívesen segít másokon, és az egyik legfontosabb szereplővé válik.

Nem feledkezhetem meg Bibók Zsigáról sem, aki nem mindennapi családot mondhat a magáénak. Bibók maga is nemesember, katona, de mindig odahúz, ahol a saját hasznát látja. Ennek viszont mi olvasók örülhetünk, mert a számos kalandját olvasva egyszer sem fogunk unatkozni.


A fekete város a harag, a nagyravágyás és a gőg regénye. De a számos szál olvasása közben Mikszáth mindezt olyan jól el tudta velem feledtetni, hogy az utolsó oldalakat olvasva csak annyit tudtam mondani: Ó.
És ez az Ó, de inkább Óóóóó, annyi mindent kifejezhet. Számomra többek között azt, hogy még később is a hatása alatt voltam, és garantáltan beírta magát a maradandó olvasmányélményeim közé.

Csak ismételni tudom magam: Mikszáth nagyszerű mesélő, és A fekete város ennek ékes bizonyítéka a maga ízes, korabeli nyelvezetével, humorával, több szálon futó cselekményével és nagyszerű jellemábrázolásaival.


A bevezetőben már említett sorozatról: a regényből Zsurzs Éva rendezésében készült hétrészes filmsorozat, amelyet végre én is megnéztem. Bár akadtak benne változtatások, mégis a legjobban sikerült adaptációk egyike. Aki már látta, valószínűleg egyet fog érteni velem, hogy a színészekre (Bessenyei Ferenc, Venczel Vera, Máthé Erzsi, Pécsi Sándor, Avar István, Benkő Péter és még sorolhatnám) mintha csak rájuk szabták volna a szerepüket, egyszerűen brillíroztak.
Manapság, amikor naponta tömegével jelennek meg az újabbnál újabb sorozatok, lehet ám rajongani klasszikus magyar sorozatért is - és természetesen az alapjául szolgáló regényért is.

Aki nem ismeri a történetet, ne olvassa el a dvd díszdobozán és a hangoskönyvön az ismertetőt.

A harag rossz tanácsadó s a friss harag a legrosszabb.

Mikszáth Kálmán: A fekete város
502 oldal
Európa Kiadó, 2006
950 Ft

Csupán a véletlennek köszönhetem, hogy végre elkezdtem megismerkedni a drámaíró Szabó Magdával is. A tévéújságban feltűnt a Kiálts, város! címe, valamiért ismerős is volt, de nem tudtam szerzőhöz kapcsolni. El is szégyelltem magam.
Aztán egyik este A kis cukrászdát néztem, amely után a műsorajánlóban éppen a filmből mutattak néhány kockát, de annyira nem figyeltem oda, csak a színészek neveire emlékszem. Majd másnap utánanéztem, és már biztos voltam benne, hogy az aznapi olvasmányom biztosan Szabó Magda drámája lesz, hogy a tévéjátékot felkészülten nézhessem meg.
Ezért jó, hogy nem tervezem meg előre az olvasmányaim, mert most nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy eszembe juttatta ezt a drámát, amely A macskák szerdája c. kötetben jelent meg legutóbb.


A Kiálts, város! Szabó Magda első történelmi drámája, amely a 17. század elején, 1604 októberében játszódik Debrecenben. Az írónő a város történetét olvasva találkozott az esettel (ha lehet így nevezni), amely a darab megírására ösztönözte.

A szereplők nevét olvasva eszembe jutott, hogy Debrecenben egy utca őrzi Borzán Gáspár nevét, de vajon hány debreceni tudja, ki volt ő?

A dráma egy rövid, a jelenben - azaz az előadás idején - játszódó előjátékkal kezdődik, melynek szereplői - Ahmed szultán, II. Fülöp spanyol király, Rudolf császár, Kálvin János, Bocskai István és Belgiojoso császári hadvezér - azon vitatkoznak: ki ölte meg Borzán Gáspárt? Ki a felelős a haláláért?

KÁLVIN    Hát akkor nyilvánvaló, hogy Borzán Gáspárt önök ölték meg. Feleljenek érte!
BELGIOJOSO    Ön rögeszmés, uram, forduljon orvoshoz. A szultán már közölte, nem ismeri, Fülöp király hat évvel hamarabb elhunyt, mint az illető, Rudolf úr, hallotta, szintén csak a városról tud, Borzán Gáspárról nem. Én jól ismerem Debrecent, és jártam is az adott esztendőben arrafelé, de én ugyan hozzá nem nyúltam semmiféle Borzán Gáspárhoz, éppen elég bajom volt Bocskai fejedelem példátlanul kollegiálatlan magatartása miatt. Debrecen… Micsoda város! A szélrózsa stabilabb, hódolt az mindenkinek, aki rákiáltott, s egyikünket a másikunkkal szedte rá. Ki tudta valaha kitalálni, végül is mikor mit gondolt magában Debrecen?
BOCSKAI    Idegen aligha. Debrecen nem szerette az idegeneket.

A vitának az akkori debreceni főbíró, Gál Nagy István megjelenése vet véget, aki feltárja az igazságot, amelynek részleteit a következő három felvonásból ismerjük meg.

Debrecen város Tanácsa éppen ülésezni készül, amikor a főbírót a görög kalmár, Sztavriász keresi fel. A kereskedő már évek óta szeretne letelepedni a városban, de mivel óhitű és nem hajlandó áttérni a kálvinista vallásra, kérésére minden alkalommal elutasítás a válasz. Debrecen város akkori törvényei szerint a városban csak protestáns vallásúak kaphattak polgárjogot.

A Tanács több törvényt és napi rendi pontot is elfogad, köztük az új esküdtbíró személyét. A posztra két jelölt is volt, az Ifj. Portörő (apja már a szenátus tagja) és Borzán Gáspár, aki a főbíró lányának vőlegénye. Gál Nagy nem akart maga választani, és a szavazás egyértelműen Borzánnak kedvezett, amely miatt az Id. Portörőnek ma is keserű a szája íze.

Ezalatt Eszter, Gál Nagy lánya boldogan készül a másnapi esküvőjére, amelyet már nyolc éve tervez, de eddig minden alkalommal el kellett halasztani, mert a kitűzött napon Debrecent valamilyen fenyegetés, katasztrófa (tűzvész, pestis, aszály, tatár támadás) érte, és ilyen helyzetben nem illendő ünnepelni. Eszter örömét csak a nagyanyja (Gál Nagy anyja) rontja el:

AZ ÖREGASSZONY    Az esküvőd napja? Még nincs itt. Csak holnap jön el, és akkor is csak úgy, ha Isten azt akarja.
ESZTER   Mit bánt, mondja? Nem szenvedtem még eleget?
AZ ÖREGASSZONY    Nem szenvedtél, és nem is akarlak bántani. Azok szenvedtek, akik miatt várnod kellett nyolc esztendőt. A város.
ESZTER    Ötször kellett elhalasztani az esküvőmet, ötször! Mért tesz úgy, mintha nem tudná? Most végre meglesz holnap. Hagyjon örülni!
AZ ÖREGASSZONY   Ötször kellett elhalasztani, hát aztán. Istennek teszel szemrehányást, amiért ránk hozta a gyásznapokat, vagy az apádnak, amiért megtartatta veled? A debreceni főbíró lánya vagy, az életed, az örömöd, a bánatod, az esküvőd, de még csak a halálod is a városé. Mikor akartad volna megülni, mondjad? Mikor először kitűztétek, ránk jött a tűz, háromszázkét ház égett porrá, és mind a tizennégy malom. Lett is volna kivilágítás. Még hajnalban is lángolt a Német utca, meg végig a Csapó.

Az események ismét nem várt fordulatot vesznek: a Bocskai mellé állt hajdúk a császári csapatok ellen indultak. Éjszaka megérkezik Belgiojoso egyik kapitánya, aki túszként magával viszi a városházán aznap éjjel ügyeletes Borzán Gáspárt és az Ifj. Portörőt. A császári csapatok jó ideje nem kaptak zsoldot, sem élelmet, ezért a kapitány Debrecentől követel pénzt és ennivalót a számukra, ha szeretnék élve viszontlátni a túszokat.

A már így is kizsigerelt várost újabb csapás éri. Meg lehet-e menteni mind a várost, mind a túszok életét? Gál Nagy Istvánnak élete legsúlyosabb döntését kell meghoznia.

Szabó Magda már nem egyszer letaglózott a regényeivel, de arra az érzésre, amelyet a Kiálts, város!-sal váltott ki belőlem, nem találok szavakat. Az utolsó oldalakon azt hittem, kiesik a kezemből a könyv, annyira felkavart. Miután az utolsó sorokat is elolvastam, csak néztem döbbentem magam elé.

Egyáltalán nem vagyok naiv, és bár kezdettől fogva ismertem a végkifejletet (hogy Borzán Gáspárt megölték), de titkon mégis reménykedtem, hogy lesz valami megoldás, és Borzán Gáspár megmenekül. De nem. És közben annyira haragudtam a debreceniekre! Ennyi fafejű, ostoba embert! Nem képesek befogadni egy más felekezethez tartozó embert, holott ugyanabban az Istenben hisznek!

HODÁSZI LUKÁCS   A törvényt azért hoztuk, mert a protestánsokra úgy vadásznak, mint a nyúlra a magyar király városaiban, papjainkat börtönbe vetik, templomainkat meg bezárják. Debrecen oltalmat ad az üldözötteknek, és megmutatja a nem kálvinistáknak, milyen az, mikor valakinek nincs joga, és másodrendű állampolgár a saját hazájában. Király, klérus majd tanul belőle.
SZTAVRIÁSZ   Király, klérus nem tanul, s ha igen, nem ilyesmiből. Ezzel csak az ártatlanokat keserítitek el, és elvadíttok a várostól olyanokat, akikkel Debrecen tán gazdagodnék. Mért tanuljátok meg a rosszat a rosszaktól, mért nem mutattok ti példát arra, mi az Isten előtti egyenlőség, a hitbéli szabadság?

A dráma legszimpatikusabb szereplője számomra éppen ezért Sztavriász lett, aki felismerte már ekkor is azt, amire sokan még ma sem képesek - a toleranciára. Ráadásul egy pillanatra sem emelte fel a hangját, tárgyilagosan adta elő az érveit, ami az ő helyzetében igazán tiszteletreméltó és dicséretes dolog.
Esztert nagyon sajnáltam, de a darab végére az apja is megmutatta az emberi oldalát, hogy nem csak a város érdeke a legfontosabb a számára. Az öregasszonyt már a megjelenésekor sem kedveltem, és ez a későbbiekben sem változott. Hihetetlen, hogy egyes emberek mennyire képesek alárendelni magukat a vallásuknak. Az öregasszony is csak a keresztyén elvárásokat tartja szem előtt, még a saját érzelmeit is képes kizárni, ha úgy alakul - de talán nincsenek is valódi érzései. Az ilyen embert pedig egyszerűen csak sajnálni lehet. Ugyanezért nem tudtam megkedvelni Hodászi Lukácsot, a papot sem.
Arra pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy hajdúkapitány Molnár akkor is azt mondta volna-e a főbírónak, amit mondott, ha ismerte volna Borzán Gáspárt, vagy esetleg rokonságban állt volna vele?

A történelmünk pedig tele van Borzán Gáspárokkal (köztük sok-sok névtelennel), akiket  egy-egy nemes ügy érdekében áldoztak fel.


Nemcsak a dráma, de sajnos a kötetben található számos elírás is elszomorított. Pl. honlap holnap helyett, egy-egy kimaradt betű vagy szóköz. Az Európa Kiadó neve számomra sokáig garancia volt a minőségre és az igényességre, de ezek szerint már a 2000-es évektől kezdve egyre lazábban kezelték a szövegeket. Hogy ez kinek a hibája, nem tudom. Ám ez nemcsak olvasói szempontból szégyen, hanem Szabó Magdára nézve is, mert ilyenkor az az érzésem támad, mintha nem tisztelték volna a szerző munkáját. Nézzük mégis  a pozitív oldalát: legalább kiadták két kötetben az írónő drámáit, én meg örüljek, hogy annak idején megvettem mindkettőt, és miután összekapartam magam, szépen sorjában elolvashatom őket.


A tévéjátékról: Bár néhány dolgon változtattak a színpadi változathoz képest (csak a három felvonás szerepelt benne, az előjátékot kihagyták), és a szövegből is itt-ott kivágtak, mégis tökéletesen visszaadta a drámát, és a színészeket is csak dicséret illeti. De mi mást lehetne mondani róla, ha olyan színészek játszottak benne, mint Szabó Sándor (Gál Nagy), Sinkovits Imre (Id. Portörő), Kovács Nóra (Eszter) vagy Bessenyei Ferenc (Sztavriász)?  Lontay Margit az öregasszony szerepében annyira flegma és utálatos volt, hogy még szánni sem tudtam, sőt sokkal ellenszenvesebb volt a filmben, mint amilyennek képzeltem. Az ilyen alakításokért szoktak díjakat osztogatni.
Ahogy a dráma, a film is ugyanúgy megrendített, és biztos vagyok benne, hogy azok közé az olvasmányaim közé sorolom, amiket sosem fogok elfelejteni.

SZTAVRIÁSZ (csepp hallgatás után, nagyon udvariasan) Uram, ha egyszer sok lesz az időtök, ugyan gondolkozzatok el rajta, mivel vagytok ti voltaképpen jobbak, mint a pápisták? (Kimegy)

Szabó Magda: Kiálts, város!
Színjáték, egy előjátékkal, három felvonásban
In: A macskák szerdája
458 oldal (151-246. o.)
Európa Kiadó, 2005
A kötet a DIA-n.

Azon olvasók közé tartozom, akiknek az iskolában nem sikerült összebarátkozniuk Jókai Mórral, így nagyon sokáig nem olvastam tőle semmit. Azonban nemrég, miközben a tévét kapcsolgattam, az egyik csatornán A névtelen várat ismételték, és a harmadik rész elejéből néhány percet elcsíptem, ami felkeltette az érdeklődésem a regény iránt.
Kalandosnak és izgalmasnak ígérkezett, rögtön megjegyeztem az igazán rokonszenves Sátán Laci nevét, és úgy gondoltam, ez a regény talán megszeretteti velem is Jókait.


A Névtelen vár nagyon izgalmasan kezdődik: 1804 márciusában, Párizsban, esik a hó, két férfi pedig (egy idősebb és egy fiatal) egy titkos tervről beszélget: a fiatalabb még aznap éjjel útnak indul egy kislánnyal, akivel egy távoli országban rejtőznek majd el.
Csakhogy az ellenségeik is furfangosak, és amint tudomást szereznek a szökésről, rögtön utánuk küldik a saját emberüket, jelen esetben asszonyukat.

Három évvel később megérkezik Fertőszeg új földesaszonya, Landsknechtsschild Katalin, akitől egy ismeretlen férfi bérli az egyik birtokát, melyet csak Névtelen várként emlegetnek a helyiek. A bérlőről csupán annyit tudni, hogy külföldről jött, és  egy titokzatos nővel él, akinek még senki sem látta az arcát. A férfi - akinek Vavel Lajos névre érkeznek a levelei - a külvilágtól elzárkózva él (de mégis minden eseményt nyomon követ, és igen, ő az a bizonyos fiatalember, aki három éve Franciaországból egy kislánnyal indult útnak), naponta kikocsizik az említett hölggyel, akinek arcát mindig sűrű fátyol takarja, így nem csoda, ha mindenféle találgatásokra és főleg pletykákra ad okot.

A titokzatos hölgy Marie, aki számára csak az állatai jelentik a társaságot, illetve csak olyan tevékenységekkel foglalhatja el magát, amikhez nem kell tanár vagy másik fél.

Vavel gyűlöli Napóleont és a királyság híve, éppen ezért az volt az érzésem, hogy ebben a nagy bezárkózásban talán túl is félti Marie-t, aki immár fiatal lánnyá serdült (tizenöt éves lett), és fogalma sincs a világról, sem arról, hogyan szórakoznak a kortársai.

    A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, akik meztelen lubickoltak a vízben, lármájuk , felhangzott a Névtelen várig. És Lajos értette Marie arcán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van eltiltva. Más úrileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem mulattatják hízelgő udvarlók, nem ingerli a táncvigalmak hevélye; hírhedett művészek feltűnnek és letűnnek, ő nem gyönyörködött bennük; színházat sosem látott. Egy barátnéja nincs, akivel gondolatait kicserélhetné, akivel együtt megszólhatná az embereket, s nevethetne a bolondokon, akiket szépsége elkábított, és akit pompás toalettjével irigységre költhetne, ami az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más hízelgői, mint a macskák, más barátnői, mint a macskák, más művészei, mint a macskák. 

Szerencsére a regény nem olyan, mint szegény Marie élete: az új földesasszony, Katalin érkezésével új fordulatot vesznek az események, és az eddig is izgalmas, kalandos és nem egyszer humoros regény egyszeriben letehetetlenné válik. Felbukkan Sátán Laci is, aki valójában egy híres-hírhedt betyár, de kiderül, hogy ő is csak ember, neki is vannak emberi érzései.

A regény vége felé egy teljes fejezetet kaptak az 1809-es magyarországi harcok eseményei, amelyekkel picit lassabban haladtam, de egy percig sem éreztem azt, hogy átugrom ezt a fejezetet, és inkább a még hátralévőeket fejezem be. A türelmemért Jókai egy agyafúrt és humoros résszel kárpótolt.

A szereplők közül Katalint szerettem a legjobban. Talán már sejthető, hogy ki is ő valójában, de ennek ellenére mégsem éreztem ellenszenvet iránta egy percig sem. Történik egy bizonyos dolog az egyik fejezetben, melyben Katalinnak is fontos szerepe jut, és ezt követően jókat derültem a hozzáállásán. Nem szeretném elárulni, mi ez, ezért fogalmazok rébuszokban.

Érdekes Vavel és Marie jelleme, hiszen előbbi azt állítja magáról, hogy ő csak gyűlölni képes (pedig nem, hiszen Marie-t is szereti és félti), holott más - Sátán Lacihoz hasonlóan -, nagyon is emberi érzései is vannak. Vele ellentétben Marie képtelen a gyűlöletre, még azok iránt sem érez így, akik képesek lennének az életére törni. Marie a tipikusan nagyon jó és naiv emberek mintapéldája, akit olvasóként tényleg csak szeretni lehet - és sajnálni, hogy kénytelen így élni.


A Névtelen vár végre megszerettette velem Jókait, már az első oldalon magával ragadott és a franciákkal folytatott harcok eseményeit leszámítva, (de biztosan lesz, akinek éppen ezek lesznek a kedvencei) nagyon szerettem olvasni. Bár néhány eseménye kiszámítható volt számomra, csak még inkább kíváncsibbá tett, hogyan valósulnak meg a következő oldalakon.

Egy pillanatig sem éreztem unalmasnak, jó volt elmerülni a 19. század eleji eseményekben és a korabeli magyar nyelven olvasni, és bár akad néhány tévedés benne (pl. egy olyan zeneszerző műve hangzik el, aki akkor még csak gyerekcipőben járt, illetve Jókai utal egy dalra, amely csak jóval később keletkezett), amelyeket észre sem vettem volna, ha a lap alján a lábjegyzet fel nem hívja rá a figyelmemet.

Jókai valóban nagyon tud mesélni, remekül szövi az események szálait és teszi egyre kíváncsibbá az olvasót. Aki tehát hozzám hasonlóan eddig inkább elkerülte a műveit, nyugodtan válassza a Névtelen várat tőle, mert nagy valószínűséggel nem fog csalódni. Én pedig biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben más műveit is elolvasom végre.

A regényből készült hatrészes sorozatról jót és rosszat is olvastam, de egyelőre nem tervezem megnézni.

2018-tól február 18-a - Jókai Mór születésnapja - egyben A Magyar Próza Napja is.

Egy jó tanács a hozzám hasonlóan ugyanezt a kiadást oldaljelölőkkel olvasóknak: olyan vékonyak a lapok és az oldaljelölő ragasztója olyan erős, hogy amint ráragasztottam az ominózus részre, azonnal olvasható lett az átlátszó részén is a szöveg. Úgyhogy a keskenyebb ragacsaimat használtam, és csak a lapok aljára és az üres részekre ragasztottam őket, hogy véletlenül se tegyenek kárt a szövegben.

   - (...) Mert bizony mondom, hogy aki a Névtelen vár lakójának beállt, annak a számára ez a ház egy sírbolt, aminek az ajtaja nem nyílik meg elébb, mint a szabadító angyal trombitaszavára!
   - S sokáig fog-e még e trombitaszó magára váratni?
   - Hiszem - és tudom -, hogy nem sokáig! Az idők jelenségei nem csalnak. Feltámadásunk közelít. Addig tűrjünk és várjunk. 

Jókai Mór: Névtelen vár
505 oldal
Akkord Kiadó, 2007
950 Ft
A regény a MEK-ben (PDF)

A három testőr után biztos voltam benne, hogy a folytatást is el kell olvasnom, mindezt megerősítette, hogy Heloise erről a regényről sokkal lelkesebben írt, mint az elsőről.

1648-ban járunk, a címhez hűen húsz év telt el és testőreink élete is alaposan megváltozott, ahogyan a franciáké is. Richelieu bíboros jobb létre szenderült, ahogyan XIII. Lajos is, akinek fia, a leendő XIV. Lajos még gyermek, helyette anyja, Ausztriai Anna és szeretője, a talján Mazarin bíboros kormányozza miniszterként francia hont, ám utóbbi nem örvend nagy népszerűségnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a népharag, akik "Le Mazarinnal!" kiáltásokat visszhangzanak és elárasztják az utcákat.

Négy régi barátunk közül immáron csak D' Artagnan hord fegyvert és szolgálja a királynőt. Mivel Mazarin is tisztában van a nép ellenszenvével, így elengedhetetlennek érzi egy-két megbízható ember segítségét, akik szükség esetén mellette állnak. Ekkor jut eszébe D' Artagnan, akire fontos küldetést tervez bízni, ám a gascogne-i, mindezt csak akkor vállalja, ha hajdani barátai is vele tarthatnak. Mazarin beleegyezik, D' Artagnan hadnagy pedig elindul, hogy néhány apró információnak köszönhetően ismét összeálljon a nagy négyes.

Aramis a kardot papi reverendára cserélte és székhelyét áttette egy kolostorba, ahol szigorú szabályok uralkodnak. Este csak létrán vagy egyéb eszközön juthat be az ember az immáron D' Herblay abbé nevet viselő Aramishoz.

- Kedves barátom - mondta Aramis -, ha feljönne hozzám, örömmel fogadnám!
- Ejha! - kiáltott fel D' Artagnan. - Hát így lehet magához bejutni?!
- Este kilenc után, az istenfáját, bizony így! - mondta Aramis. - A kolostor fegyelme vajmi szigorú!
- Bocsásson meg, kedves barátom - replikázott D' Artagnan -, de mintha azt mondta volna: az istenfáját!
- Gondolja? - nevetett Aramis. - Ez bizony lehetséges; nem is képzeli, kedvesem, milyen rossz szokások ragadnak az emberre ez átkozott klastromban, s milyen cudarul viselkednek ezek az egyházi férfiak, akikkel kénytelen vagyok egy fedél alatt élni! Nos, feljön-e hát?

Porthos, pontosabban Du Vallon úr immáron három birtok ura (nem sorolnám fel mindet, mert olvasás közben mindig a Játék a kastélyban jutott eszembe, amikor teljes nevén mutatkozott be), ám egy valami még hiányzik az életéből: ez pedig a bárói cím.

Athos is birtokára vonult vissza La Fère grófként, ahol tizenöt éves gyámfiával, Raoullal, azaz Bragelonne vicomte-tal tölti napjait, aki különös módon hasonlít rá...

A franciák forrongása azonban őket is megosztja, de mindez nem jelenti azt, hogy ők négyen ne tudnának ismét összefogni, ha úgy adódik. 

- Csodálatos - vette át a szót Athos, s közben szép napjaikra emlékeztető vidámsággal mosolygott -, hogy annak idején véletlenül talált egymásra ez a néhány ember, kik még most, húszévnyi elszakadás után is összetartoznak. A barátság mély gyökeret ereszt a tiszta szívekben, D' Artagnan, higgye el, csak a rossz emberek tagadják a barátságot, mert nem értik meg.

Annyi minden történik hőseinkkel és régi ismerőseinkkel is, hiszen nem feledkezhetünk meg Rocheforte-ról, Mousquetonról, Grimaud-ról és a többiekről sem, hogy felsorolni is hosszú lenne, de azért néhány apróságot elárulok.

Tanúi lehetünk egy szöktetésnek, a párizsiak lázongásának, ismét eljutunk Angliába, felbukkan a színen a már említettek mellett Winter gróf és bizony milady sem tűnt el nyomtalanul, hiszen a fia - akinek volt kitől örökölni -, is színre lép.

Harcból, cselből, furfangból, bosszúszomjból, intrikából és számtalan kalandból, sőt még humorból most sincs hiány. Remekül szórakoztam Beaufort hercegen, aki Durrell Ursuláját juttatta eszembe, ill. mindig jót mosolyogtam, amikor a testőrök egyezerűen kedvesemnek nevezik egymást, a derék Mousqueton kalandjairól nem is beszélve. D' Artagnan furfangos észjárása és a szebbik nem iránti vonzódása mit sem változott, ahogy Porthos étvágya és ereje sem. Athos mindig a jófiú, e nemes lélek volt a csapatban, ez a tulajdonsága csak erősödött. Aramisnak pedig láthatóan hiányzott a kardforgatás és a csipkelődés.

Mazarin nagy taktikus, ám ahogy a testőrök is mondják, nem múlja felül a nagy bíborost. Ausztriai Anna az elmúlt évek alatt egyszerűen egy gőgös és - szerintem - utálatos nő lett, vele nem tudtam szimpatizálni. Szerencsére a nép fiai között már nem egy szimpatikus szereplőt fedeztem fel.

A Húsz év múlva méltó folytatása a történetnek és bevallom, ennyi idő után bizony hiányoztak a testőrök. Egy cseppet azért tartottam a regénytől, hiszen nem éppen tegnap olvastam az első részt, de Dumas számos utalása és a lábjegyzet (több ízben is visszautal A három testőr ominózus fejezetére) segített a visszaemlékezésben.

Izgalmas, fordulatos (bár volt, amit olvasás közben kitaláltam), terjedelme ellenére is letehetetlen olvasmány. Nem csodálom, ha a franciák annak idején izgatottan várták a folytatást. Dumas rendkívüli módon szövi a cselekmény szálait, olykor vált közöttük, de ezzel csak fokozza az izgalmakat, és a két kötet alatt egy pillanatig sem unatkoztam. Sokan télen szeretnek nagyobb lélegzetű könyveket olvasni, így nekik is csak ajánlani tudom, ahogy mindenki másnak is.

 A sorozat következő darabjának immáron Bragelonne vicomte a címe és a főszereplője. Dumas mesélőkedvének hála, rögtön ötkötetes.
  


Alexandre Dumas: Húsz év múlva I-II.
Eredeti cím: Vingt Ans Après
Fordította: Jékely Zoltán
888 oldal
Európa Kiadó, 2011
5400 Ft
A regény a MEK-ban

Az első kötet végén Pierre és Samson de Siorac úgy döntenek, Montpellier-be mennek tanulni. Bár Pierre nemesnek született, azonban másodszülöttként nem ő Mespech várának örököse, így tanulnia kell, hogy valamilyen mesterségben járatos legyen és ezáltal jövedelemre tegyen szert. Pierre az orvosi pálya, míg Samson a patikusság mellett dönt, és 1566 júniusában szolgájukkal, a kék és barna szemű Miroullal nekivágnak a hosszú és nem éppen veszélytelen útnak, bár a tanítás csak Szent Lukács napján (október 18.) kezdődik.

Hamarosan csatlakoznak Caudebec báró Rómába tartó zarándokaihoz, hogy az út biztonságosabb és kevésbé unalmas legyen számukra. Azonban három hugenotta számára nem éppen egyszerű egy katolikus csapattal együtt utazni, de Pierre-t most sem hagyja cserben az esze, miközben a szép, ám annál félénkebb Samsoné egészen máshol jár.

Egy sikeres "haditett" után hőseink útjai elválnak a zarándokokétól és megérkeznek Montpellier városába, ahol Sanche patikus mester házában szállnak meg. A nagy hírű mester "érdekes" családjával él, ahol éppen az a szokás, hogy a feleség csak egy függönnyel arrébb elválasztva, vacsora közben hozza világra csemetéjét.

A házhoz tartozik Fogacer baccalaureus is, aki a későbbiekben a tanulmányaik megkezdésére készíti fel - természetesen jó pénzért - az ifjakat, és megismerteti őket leendő professzoraikkal, valamint a várossal is.

Elérkezik Szent Lukács napja, és Pierre és Samson első napja nem várt eseményeket tartogat...

A továbbiakban nemcsak a tanulmányokkal, a kialakuló barátságokkal és afférrokkal ismerkedhetünk meg, hanem a vallási és politikai helyzettel is. Ne feledjük, hogy Franciaország katolikus fele a hugenották ellen, míg hugenotta fele a katolikusok ellen van, és egy ilyen puskaporos helyzet mindig magában hordozza az események vérfürdőbe torkolását. Arról nem is beszélve, hogy Pierre nemcsak a szebbik nemet, de a bajt is vonzza.

A szűk másfél év történetét feldolgozó regényben a már említettek mellett jó néhány fogadóba ellátogatunk, felkeresünk nem egy befolyásos személyt, kiderül, mi rejtőzik egy tűboltban, milyen titkot rejt Fogacer vagy éppen hogyan tanultak a korabeli orvostanhallgatók.

Magam sem tudom, miért, bár pörögnek az események, valamiért a Montpellier-ben történtek sokkal izgalmasabbak voltak (a lapok is gyorsabban fogytak), mint az odáig vezető út, habár addig sem volt hiány kalandokból.

Ezt a részt is nagyon szerettem, Pierre narrátorként emlékezik egy-egy korábbi eseményre és az otthon maradottakra, így nem éreztem teljesen feledékenynek magam. E mellett folyamatosan gondoskodik róla, hogy egy percig se unatkozzunk ott, ahol ő megjelenik. Ráadásul jobbnál jobb gondolatokat gyűjtöttem össze tőle, ill. van egy tanács is köztük, amit ő kap egy félvilági nőtől:

Nagy kellemetlensége a szerzetesi életnek, hogy ott az ember nem köteles a kapott ütésekért elégtételt venni, mint a nemesek között szokás. Ellenkezőleg, mivel az alázat náluk erénynek számít, nyakig beléburkolózhatnak, mint holmi köpönyegbe.

A hálátlanság valóban furcsa vétek, s ámbár igen elterjedt, az nem teszi kevésbé ocsmánnyá, ellenkezőleg: úgy elcsúfítja a lelket, mint a pestises fekély akár a legszebb testet is.

Pierre, olyan a nő, akár a szél s a vihar; hogy mire képes, senki előre meg nem mondhatja.

Ha világunkat csakugyan Isten teremtette s jónak teremtette, szeretném tudni, ki packázta azóta ennyire el!

Olykor nem könnyű bizony tisztába jönnünk vele: mit is érzünk, s még kevésbé, hogy mit is kívánunk.

Ám hogy mi jogon ítéli el Isten nevében egyik ember a másikat, azt, az ördögbe is, meg nem foghatom!

Az ember gonosz, s az igazságszolgáltatás sánta.

A könyv fél tégla mérete ne ijesszen el senkit az olvasástól, mert csak ismételni tudom magam: számtalan kalandban, veszélyben, szerelemben és hátborzongató eseményben lesz részünk, ha elolvassuk a sorozat második kötetét, így biztosítva, hogy egyetlen pillanatig se unatkozzunk.

Ráadásul hála a rengeteg latin kifejezésnek és mondatnak, kiderült, hogy az elmúlt egy évtizedben nem is kopott meg annyira a latin tudásom, mint gondoltam. Azért a latinul nem tudóknak sem kell megrémülniük, az idegen szavakat és kifejezéseket mindig megtaláljuk a lábjegyzetben.


Robert Merle: Csikóéveink
Francia história sorozat II. 
Eredeti cím: En nos vertes anées
Ford.: Görög Lívia
544 oldal
Európa Kiadó, 2011
3500 Ft
A borítón: Louis (vagy Antoine) Le Nain: Őrszobán

"- Marie Antoinette-ről beszélünk és arról a képről, amit róla barkácsolt össze magának a nép. - Jenny lehúzza jobb mutató- és középső ujjáról a gyűrűket, bal kezében meglengeti őket, majd újra fölveszi.
- A barkácsolásban sajnos ő maga is benne volt, mégpedig mindkét kezével - ismeri be Sybille. - Túl sokáig pocsékolta a pénzt meg a saját esélyeit. Ha valaki állandóan az egekben jár, annak számolnia kell azzal, hogy fölingerelheti mindazokat, akik ezenközben a mocsokban csúszkálnak négykézláb, hogy az ő padlóját súrolják és fényesítsék. Előbb-utóbb kerül valaki, akinek kedve szottyan lerántani a fellegek közül, és...
- ...és jól beletunkolni a mocsokba - mondja Barbara, miközben a macskáját dédelgeti. - Az obszcén mocsokba."

"- Lehetséges lenne, hogy ez a festmény a vétkes a gyilkosságokban?
- Az inspektor úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem, ezért gyorsan hozzáfűztem: - Megmondtam, hogy ostoba gondolat.
- Az áldozatok emberi kéz által haltak meg, nem egy festmény alakjai ölték meg őket - szögezte le Katoen. - Másrészt az észrevételed tagadhatatlanul igaz. Talán valóban fontos szerepe van a képnek, csak másként, mint ahogy gondolod. Hol van most a kép?
- Bár tudnám. Itt mindenesetre nincs, mindenütt megnéztem."

1669 augusztusában szörnyű gyilkosság rázta meg Amszterdam városát. Egy kékfestő brutális módon megölte a feleségét és gyermekeit, ezért a Raphuis börtönében várja a halálos ítéletet, ahol öngyilkosságot követ el. A foglárok megdöbbennek az önmagán elkövetett tetten is. Két foglár: narrátorunk,  Cornelis Suythof (valós személy) és barátja, Ossel miután látta a cellát, szóba kerül közöttük egy festményt, melyet a kékfestő hozatott be a börtönbe titokban Ossellel. A képet Cornelis gyorsan elrejti a holttesthez érkezők elöl, majd barátja lakásába viszik. A festmény az elhunyt iparost és családját ábrázolja, első pillantásra Rembrandt munkájának tűnik, azonban a mester nem használt kéket, így megkezdődik a találgatás a festő kiléte után. Másnap ismét gyilkosság borzolja a kedélyeket: Ossel kegyetlen módon megölte az élettársát, így ő is a hírhedt dologházba kerül. Barátja beszélni próbál vele, azonban csak annyit tud mondani:

"A festmény, a festmény volt... kék..."

A korabeli Raphuis

 Egy lovascsapat élén vonultam át ezen a városkán, és mivel volt egy kis ráérő időnk, megkérdeztem egy jól öltözött járókelőtől, mi a legszebb látnivaló Gubbióban. Nagyon öreg ember volt, de amíg válaszolt, fekete szeme elevenen csillogott: "Mások azt mondanák, hogy a hercegi palota. Én azonban azt mondom, hogy Vittoria Accoramboni. És ma, folytatta lelkesen, épp kedd van. Vittoria kedden és szombaton kora délután mossa csodálatos haját, és szép időben egy utcára nyíló, déli fekvésű teraszon szárítja. Ezt a látványt nem szabad elmulasztani, és a magam részéről csak annyit mondhatok, hogy amíg öreg lábam bírja, nem is fogom elmulasztani soha. Ha ön is látni akarja, signor, tartson velem! Épp oda indultam."
(...)
- A házukkal szemben állt egy kis templom, előtte parányi tér, ahová néhány lépcsőfok vezetett fel. Ez a kis tér egy magasságban volt a terasszal, ahol Vittoria a haját szárította, ezért itt ácsorogtak a hódolói, a legkülönfélébb korú férfiak és nők, néhány perces néma csodálattal adóztak neki, majd a látvánnyal jóllakottan átadták a helyüket az újonnan érkezőknek. Mások a templomból kijövet, az imádságtól még áhítatos arccal álltak meg a kis téren, hogy részt vegyenek e pogány szertartáson, s imádják a bálványt: Vittoria szépségét.

A regény előszavából kiderül, hogy Merle már évtizedekkel korábban találkozott a reneszánsz kori szépség, Vittoria Accoramboni történetével, majd egy évtizeddel később Stendhal egyik művében ismét rátalált. Ekkor döbbent rá, mennyire igazságtalanul ítélte meg kora Vittoriát. Először egy elbeszélésében örökítette meg, de elégedetlen volt vele, így egy regény megírása mellett döntött. 

A majolikakészítő családból származó Vittoria, ikertestvérével, Marcellóval; öccsével, unokatestvérével, Giuliettával, komornájával és édesanyjával a pestisjárvány miatt Rómába költözik, karnyújtásnyira XIII. Gergely pápától. A Superba (gőgös) becenévre hallgató édesanya legfőbb vágya, hogy híresen szép lányát a lehető legjobban férjhez adja. Vittoria bájos, művelt, különleges szépségét pedig földig érő hajának köszönheti. 
Hamarosan fel is tűnik egy kérő, a különös életmódot folytató Montalto bíboros unokaöccse, Francesco Peretti személyében.  A frigy megköttetik, azonban megjelenik a színen egy újabb hódoló, Paolo Orsini herceg személyében.

Többet nem szeretnék elárulni, de a regény fülszövege ennél többet is elmond. Azonban megnyugtatok mindenkit, sok minden történik még a szereplőkkel.

Ha reneszánszról van szó egy könyvben, Itáliában játszódik és festmények is vannak benne, akkor nálam már nyert. Legalábbis a témaválasztás. Örök hála Szaniknak, aki felhívta a figyelmemet az írónőre.

 Az előhangban a szomorú Isabellával találkozunk, aki húga síremlékénél ül 1506-ban. De ne szaladjunk ennyire előre.

A regény az Este nővérek, az itáliai quattrocento utolsó és a cinquecento első éveit, ill. Leonardo munkásságát helyezi a középpontba. 1490-ben a  ferrarai d'Este család két lánya: a 15 éves Isabella és a 14 éves Beatrice, az idősebb nővér vőlegényével lovagol. Hamarosan Isabella Francesco Gonzaga, mantovai márki felesége lesz, míg Beatricét a milánói herceg, a Mórként ismert Lodovico Sforza  jegyzi el. A két házasság a családok itáliai uralmát hivatott erősíteni.

"A főasztalra nézek, ott ül a király, óriási monstrumként terpeszkedik a trónján. Két kézzel tömi a száját éppen, soha nem láttam még ilyen kövér férfit: dagadt a válla, a nyaka vaskos, mint egy ököré, a vonásait elnyeli az arcán duzzadó háj, az ujjai, mint megannyi püffedt hurka."

Kíváncsian vártam a folytatást, ami felemás érzéseket váltott ki belőlem.
1539 júliusában  folytatódik a történet. Jane Boleyn vidéken szövögeti terveit arról, hogyan térhetne vissza az udvarba, Anna hercegnő Klevében ül modellt húgával ifj. Hans Holbeinnek, aki VIII. Henrik megrendelésére festi meg portréikat, ugyanekkor Howard Katalin nagyanyjával él vidéken.

A másik Boleyn lányban megismert cselszövő Howard nagybácsi visszahívja az udvarba Jane-t, majd Katalint. VIII. Henrik pedig Annát választja negyedik feleségéül. (Harmadik felesége, Jane Seymour gyermekágyban halt meg.)

A leendő királyné hamarosan meg is érkezik Angliába, amit kitörésként él meg családja fojtogató légköréből. A házasság megköttetik, az angolok örömmel köszöntik Annát, Jane Boleyn azonnal az új királyné bizalmába férkőzik, míg Katalin a már említett nagybácsi mesterkedésének köszönhetően belecsöppen az udvarhölgyek világába. Azonban az új házasság nem úgy sikerül, ahogyan Henrik remélte: Anna hatalmas "bakit" követ el a király ellen, ami megpecsételi sorsát... Henrik már azon töri tanácsnokaival a fejét, hogyan szabadulhatna meg ifjú nejétől, miközben szemet vet Katalinra.

Nem árulok el nagy titkot: Anna épen megússza a válást, Henrik pedig feleségül veszi az ő tövis nélküli rózsáját. Csakhogy a király felett is eljárt az idő, az új királyné pedig nagyon fiatal...

Klevei Anna

Anna egyszerű nő, aki mindvégig szívén viseli új hazája népének sorsát a válás után is. Jane Boleyn ugyanolyan számító, ahogyan már az első részben megismerhettük. Nagybátyjával bármilyen aljasságra képes a család pozíciójának megszilárdítása érdekében. Katalin a regényben sokkal fiatalabb, mint a valóságban volt, eleinte sokat nevettem az oktondiságán. A későbbiekben viszont az agyamra ment a hencegésével, amikor minden róla szóló részt azzal indított, hogy mije is van...

A számomra mindig is antipatikus Jane-nél igencsak megcsapott a déjà vu érzése, ugyanis folyamatosan az ő hőn szeretett George-ával jött elő, akit éppen ő juttatott a vérpadra... Késő bánat.

Catherine Howard

Tetszett a regény, de szerintem nem érte el az első rész színvonalát. Túl sok volt a déjà vu, mindenki a múlttal hozakodott elő. Az írónő a könyv végén megemlíti, hogy Katalin a valóságban nem volt olyan buta, mint a regényben. Ezt már sose tudjuk meg, mindenesetre iszonyatosan együgyűnek állította be, aki még a halála előtt is felülmúlja az addigi "aranyköpéseit".
VIII. Henrik kegyetlenségére egyszerűen nem találok szavakat. Egy komplett pszichiátriai esettanulmányt lehetne róla írni.

Mindenesetre kíváncsi vagyok a harmadik kötetre, hogyan alakul a Tudorok élete a könyörtelen Henrik halála után. Bár egyelőre elég volt a kivégzésekből.


Philippa Gregory: A Boleyn örökség
Eredeti cím: The Boleyn Inheritance
Fordította: Megyeri Andrea
546 oldal
Palatinus Kiadó, 2008
3900 Ft

"Nem magánemberek vagyunk, hanem Boleyn lányok. Megszabják, hogy mit tegyünk, és nekünk engedelmeskednünk kell."

A filmet már kétszer is láttam, úgyhogy kíváncsian vettem kezembe a könyvet, mert tudtam, hogy egy több mint 700 oldalas könyvet nem lehet mindenestül megjeleníteni a vásznon.