Nagyon szeretem Mikszáth műveit, és idén már olvastam az Új Zrínyiászt, de az nem nyerte el annyira a tetszésem (vagy inkább az időzítés volt rossz), így nem is írtam róla.
Viszont A beszélő köntös már régóta várt rám, így ideje volt megismerkednem vele, és nem is okozott csalódást.


Mikszáth Kálmán I. Lipót és Thököly Imre korába, azaz a XVII. századba kalauzol bennünket, amikor a települések török, kuruc vagy labanc uralom alatt álltak. Bármennyire is meglepő, de ez így volt jól. Ugyanis azt a helységet, amelyik megőrizte függetlenségét, mindegyik fosztogatta, hiszen nem volt hatalom, amely megvédje a többiektől. Kecskemét is ezek közé tartozott akkoriban.

A rablóknak is megvolt ám a magukhoz való eszük, és ez alapján döntöttek a következő zsákmányukról, így a kecskemétieknek is választaniuk kellett. Új főbíróra volt szükség, aki véget vet az állandó sarcolásoknak.
Természetesen mindenki egy tudós embert vár erre a posztra, de az ablakon éppen beszóló szabó fia, a fiatal Lestyák Miska nyeri el a tisztséget - amelyben a szerencsének is jelentős szerepe van.

Az ötlete egyszerű: Kecskemétnek legyen egy saját törökje! Amint elfoglalja hivatását, hozzá is kezd tervének megvalósításához: a budai pasa segítségét kéri, hogy egy török kerüljön a városba, cserébe bőséges ajándékokat - köztük hajadonokat is - visz küldöttségével egyetemben. Csakhogy a segítségkérés felemásan sikerül, és a pasától mindössze egy díszes kaftánt kap Lestyák uram.
Hej, nagy a csalódás, hogy magyarázzák ki a felsülésüket a város előtt?

Azt a megrőkönyödést kellett volna látni, Lestyák a bajuszát rágta, a becsületes Porosznoki káromkodott, Kristonnak az orra vére indult meg ijedtében, az öreg Inokainak pedig a mécsese tört el, pityeregni kezdett, míg ellenben Ágoston uram, iszkiri, szedte a sátorfáját, ment egyenesen a szekereikhez, melyek a Dunánál álltak, lefeküdt az egyikbe, betakarózott a bundájával, mert olyan hideg rázta ki, hogy egyenletesen felosztva, kitelt volna belőle száz borzongató nátha.
- Most már akár hazamehetnénk - törte meg a szomorú csöndet Kriston.
- Megvárjuk a szultán határozatát - vélte a főbíró.
Jó öreg uzsonna lehetett, mikor a szultán kajmakámja értük jött a tolmáccsal egyetemben, felvezette őket egy terembe, és átadott nekik egy kaftánt, mondván a tolmács szája által:
- Ezt küldi nektek a felséges padisah. Bizonyára jó hasznát veszitek!
A szenátorok búsan tekintettek a sötétzöld bársony ruhadarabra, mely aranyos zsinórokkal és paszomántokkal volt kihányva, mindenféle szeszélyes figurákban, s mintegy megdöbbenve kérdék egymástól: »Hát csak ennyi?«
Porosznoki uram szóbeli kifejezést is adott elégedetlenségének.
- Egyebet nem üzent őfelsége?
- Egyebet nem üzent - felelte a kajmakán nagy flegmával. - A szultán jó szívvel volt irántatok, de amire szavát adta, azt be kellett váltania. Hiszen magatok kívántátok.
- Nem lehetne-e még egyszer bejutni hozzá?
- Nem lehet.
- Mennydörgettét! Szépen vagyunk! Lesz öröm odahaza.

Többet nem mondanék a cselekményről, hiszen egy rövid történetről van szó. Vagy inkább meséről, mert ahogyan Mikszáth is írja a kisregény/elbeszélés végén, a történelmi háttérbe szőtte a meséjét.
A beszélő köntös megtörtént eseményt tár elénk, melynek nyoma megtalálható a kecskeméti feljegyzések között, amiket Mikszáth is felhasznált.

Bevallom, a cím alapján egy picit másra számítottam, de ahogyan a bevezetőben is írtam, Mikszáth mesélőkedvében ezúttal sem csalódtam, és talán a mai kor olvasóját zavarhatja a régies nyelvezet és a régies szóhasználat (az általam olvasott kiadás végi Jegyzetekben megtalálható a jelentésük), nekem még inkább hitelessé és szebbé tette a történetet. Különösen, amikor ezt olvastam:

(...) a hó is pilinkélt csöndesen (...)

A szereplők esendőek, akadnak köztük okosok és okoskodóak, szépek és csúnyák, egyszóval valódi emberek, akiket az érdekeik vagy az érzelmeik vezérelnek, éppen ezért lehet őket szeretni vagy sem.

Fontos szerepet kap a humor is, már az első oldalakon jókat nevettem Csuda István kuruc hadnagy logikáján, aki úgy döntött, hogy a kecskeméti gvardiánt, Brúnó atyát rabolja el, majd a kecskeméti kiváltó küldöttségen.

Az elbeszélés tényleg olyan, mint egy mese: fordulatos, humoros, szerelmi szál is akad benne és a szereplők olykor cselhez folyamodnak. A végére pedig Mikszáth egy csavart is tartogat, én pedig az utolsó oldalakon nagyon izgultam, és reménykedtem, hogy minden balsejtelmem ellenére jól végződik a mese.


A beszélő köntös szórakoztató, humoros - és rövid - olvasmány, amely tökéletes választás egy-egy téli estére vagy hétvégére. Örülök, hogy egy újabb Mikszáth-történettel lettem gazdagabb.

1968-ban film is készült belőle, többek között Iglódi István, Páger Antal, Kállai Ferenc és Detre Annamária főszereplésével.



Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös
112 oldal
Editorg Kiadó, 1993
Megtalálható a MEK-ben is.

   Már néhány hete az emlékezetembe véstem, hogy 1879. július 19-én, azaz ma 135 éve született Móra Ferenc, és a jeles napra elolvasom az Aranykoporsót. Nos, utóbbi nem sikerült, ellenben eszembe jutott, hogy a Rab ember fiai már legalább húsz éve vár arra, hogy végre lekerüljön a polcról. Arról nem is beszélve, hogy idejét sem tudom, mikor olvastam utoljára a szerzőtől, így éppen ideje volt jobban megismerkedni Móra Ferenc műveivel.

   A kisregény a XVII. századi Erdélybe, Apafi Mihály fejedelem birodalmába kalauzolja az Olvasót. Egy olyan korba, ahol egyik oldalon a török, a másikon a német fenyegetett, falvakat rabolt ki és pusztított el, embereket tett földönfutóvá és vitt magával. Bár némi anyagi juttatás fejében olykor békében hagyta a földjén élőket.

    Apafi Mihály egy nap rossz álmot lát, melynek főszereplője egy sólyom. A fejedelem az asztalnál ül feleségével, fiával és két apródjával, Szitáry Kristóf két fiával: Tamással és Ádámkával, amikor a váradi basa küldöttje érkezik meg egy üzenettel, miszerint a basa sólyma megszökött. Ám nem egy hétköznapi sólyomról van szó: aranyszárnya van a madárnak. Apafi rögtön megérti, hogy a basa egy sólymot kér, melynek szárnyai alá egy-egy zacskónyi (összesen kétszáz) aranyat rejtenek. A megbízatást pedig jó emberére, Szitáry Kristófra bízza, akit két fia is elkísér. De a küldetés nem várt fordulatot hoz: Szitáry fogságba esik, fiai pedig addig nem nyugszanak, míg apjukat ki nem szabadítják.

S a nagyobb fiú most már kipirult orcával, fölemelt homlokkal állt oda a fejedelem elé, kézen fogva az öccsét, megszólalt, s hangja bátran és tisztán csengett, mint az ezüst.
- Fejedelem! Míg címeredet viseltem, hallgattam, mint szolgához illik. Most már szabad székely nemes vagyok én, Szitáry Tamás. S én mondom neked, fejedelem, s nektek, főméltóságú urak, hogy egy sincs köztetek, aki olyan becsületes szívvel és tiszta lélekkel szeretné szegény Erdélyországot, mint Szitáry Kristóf. (...) Mi pedig, ha élünk, ha halunk, többet addig elétek nem kerülünk, míg szerencsétlen apánkurunkat meg nem szabadítjuk. Isten minket úgy segéljen!

- Ej, ne legyen kishitű. Lássa, én is szenvedek, én is csalódtam az életben, éppen csak úgy, az a vihar tépáz engemet is, amely magát, de mindig azt gondolom, hogy még jobban is csalódhattam volna. Nos, a méltóságos gróf úr is csalódhatott volna még jobban.

Ezennel én is hivatalosan hozzákezdtem a Várólistám csökkentéséhez. Inkább nem is árulom el, mióta várt rám a regény a polcon.

A regény ötletét egy reformkori eset adta, amiről Mikszáth rögtön az elején meg is jegyzi, ő az események krónikása, azaz minden úgy történt, ahogy azt leírja.

Az 1810-es években két diák, Buttler János és Bernáth Zsigmond zöldcsütörtökön (Nagycsütörtökön) a sárospataki kollégiumból hazaindul Bornócra Bernáthékhoz. Útközben megállnak Olaszröszkén a korcsmárosnál, azonban amikor a faluban élő Dőry báró hírét veszi a jurátusok jöttének, rögtön magához hívja meg őket, amit ők el is fogadnak. A lelkes fogadtatás után a diákok továbbindulnak, de ígéretet tesznek Dőrynek, hogy visszafelé is betérnek hozzá.

Buttler a  Bernáthék szomszédjában lakó Horváth család legkisebb lányába szeretett bele, immáron öt éve, akit az apja a széltől is véd. A visszaindulás előtt a gróf összeszedi minden bátorságát és megkéri a lány kezét annak szigorú apjától. Az engedélyt meg is kapja, így boldogan indulnak haza és ismét betérnek Dőryék, ahol nem várt bonyodalommal találják szembe magukat...
Még annyit árulnék el, hogy szereplőink életét további éveken át követhetjük nyomon és szinte az egész országot bejárják közben.

Szeretem Mikszáth humorát, most sem kellett benne csalódnom, hiszen a regény szinte minden oldalát áthatja az irónia. De a lezárás most nem tetszett. Minden szál lezárul, minden esemény végére pont kerül, de bevallom, nem erre számítottam. Persze ez nem tart vissza attól, hogy mást is (újra)olvassak az írótól.