Ó, Daphné, hova tűnt a te heved?
Helyette csak egy hűvös levél hull rám,
s egy fatörzs reccsen, mindazokra, durván,
miket imádód, nem feledhetek.

Hagyjad, hogy homlokomra ráborulván,
ágaid könnyen megérintsenek,
álmodjam ajkad: mosolyog, nevet -
örökkévaló bánatomba hull tán.

Mér nem vagyok ember, hogy nyelne föld el!
A vízzel, mely fölött fűz ága zöldell,
küldhetném csókomat gyökeredig.

Ó, Daphné, hajadnak zuhatagából
a sugaraknak vert aranya lángol -
vagy nem volt semmi, csupán úgy tűnik?

Kb. két éve találkoztam az interneten először Jean Shinoda Bolen Bennünk élő istennők c. könyvével, melyben a pszichológia és a görög mitológia találkozik. Mindig nagyon szerettem a mitológiát, a pszichológia is már egy ideje foglalkoztat, ezért nagyon kíváncsi voltam a könyvre. 

    Az egészséges farkasokban és az egészséges nőkben egyaránt fellelhetők bizonyos pszichikai vonások: a csalhatatlan megérzés, a játékosság, az odaadás magasfokú képessége. A farkasok és a nők természetüknél fogva rokonok, érdeklődők, rendkívüli kitartással és erővel rendelkeznek. Mélyen intuitívak, odaadóan törődnek kicsinyeikkel, társukkal és falkájukkal. Gyakorlottan alkalmazkodnak a folyton változó körülményekhez; szenvedélyesen elszántak és nagyon bátrak. 

   Mégis űzik és gyötrik, a mohóság, a fondorlatosság és a túlzott agresszivitás hamis vádjával illetik, becsmérlőiknél értéktelenebbnek nyilvánítják őket. Azoknak célpontjai ők, akik megsemmisítenék mindazt, ami ösztönös, hogy nyoma se maradjon. Feltűnően hasonló módon válnak a farkasok és a nők azok prédáivá, akik félreértik őket. 

Az okos nő rendben tartja pszichikus környezetét. Ezt úgy érheti el, hogy tiszta fejű marad, tiszta helyet tart fenn azon munkája számára, amellyel elképzelései és tervei megvalósításán dolgozik.

   Ez a feladat sok nőtől azt követeli, hogy mindennap szakítson időt a szemlélődésre, hogy legyen olyan tere, ami csak az övé, ahol leülhet papírjaival, tollával, festékeivel, szerszámaival, ahol és amikor beszélgethet, szabad, s ahol és amikor csak ezekkel a foglalatosságokkal törődik. Sokuk számára a pszichoanalízis és az elmerülés és átalakulás más élményei nyújtják e munkához szükséges teret és időt. Minden nő maga választhat, a maga útját járja. 

    (....) Az ember zabolátlan életét mindenesetre rendben kell tartani, s rendszert kell bele vinni. Nem elég, ha ezt egy évben csak egyszer tesszük meg.

Sokkal rosszabb azok között maradni, akikhez nem tartozunk, mint vándorolni egy ideig azokat a pszichikus és lelki rokonainkat kutatva, akikre vágyunk. Sosem hiba ezek után kutatni. Soha.

Középiskolában volt szerencsém négy évig latint tanulni, és heteken keresztül követni Aeneas útját. Egyszer azonban mindenki kezdte unni Vergilius eposzát, így végül nem rágtuk át magunkat a tankönyvben lévő szövegen. Ám akkor hallottam először Szabó Magda regényéről, melyben az írónő a Trójából való menekülést és a Latiumba érkezést Creusa, Aeneas felesége szemszögéből mutatja be. De akkoriban nem éreztem, hogy ezt nekem most el kell olvasnom, és csak évekkel később vettem meg, az elolvasására pedig eddig kellett várni. Talán nem véletlenül.

A Drága Kumacs!-ban (Levelek Haldimann Évának) Szabó Magda többször is írt a regényről: mióta tervezi a megírását, a születése folyamatáról és a fogadtatásáról.

A pillanatban is kitér természetesen erre, illetve az Aeneisszel való régi kapcsolatára. A történetet már gyerekként megismerte az édesapja elbeszélésében, majd középiskolásként és később latin szakos egyetemistaként újra elmerült annak világában. És ekkor jutott eszébe, hogy Creusáról alig esik szó Vergiliusnál. Mert mindenki elfogadta, hogy Aeneas az égő Trójából menekülve a hátán viszi az apját - akinél a házi istenek szobrai vannak -, és kézen fogva vezeti a kisfiát, Iulust, aki a Julius-nemzetség (Julius Caesar és Augustus) őse. Creusa pedig egyszerűen valahol eltűnik, mert a Kegyesatya nem léphet egy feleséggel az oldalán Itália földjére, hiszen akkor hogyan vehetné majd el Laviniát?

Nem akárki, mert halandó és az ég leánya, Venus istennő gyermeke, Iulus nevű kisfia nemzetségének aranyágából hajt ki majd Octavianusék családfájának nemes sugara. Iulus gyermekkora borúval teljes, jó édesanyját, a trójai Priamus lányát elveszti. De mennyire elveszíti, próbálja meg nem elveszíteni. Ha nem teszi, nincs új haza! Itália nem szabad föld, Latinus király birodalma legfeljebb hozomány gyanánt juthat trójai kézre. Az Octavianus származását bizonyító tétel igazolása azzal kezdődik, hogy Aeneas felesége lelép a színről, Creusát tüstént az induláskor ki kell iktatni a kivándorlók közül, mert ha ő életben marad, kivihetetlen a honalapítás.

Henry Gibbs: Aeneas és családja menekülése az égő Trójából (1654)

Szabó Magdát évtizedeken át nem hagyta nyugodni a gondolat, Aeneast sem kedvelte soha, és a saját életében bekövetkezett negatív események (saját és kortársai íróként való elhallgattatása, majd szerettei halála, látása romlása) következményeként újra Creusa felé fordult, akinek történetében megírta mindazt, amit évek óta súlyos teherként hordozott magában: véleményét politikáról, hazaszeretetről, halálról, árulásról, önmagáról, élőkről és holtakról.

Mindenki összeesküdött ez ellen a nő ellen, megérdemelné, hogy visszahívják a halálból, töprengtem, s aztán eszembe jutott: majd én feltámasztom. Kihívó ötlet volt, kellett hozzá az ifjúság merészsége és igazságkereső indulata, hogy mint egy regényt, megírjam Aeneas történetét újra, méghozzá úgy, hogy nálam éljen Creusa, és figurájával arra figyelmeztessen, az ember nem isten, és senki maga kitalálta isteni lényének igazolására nem áldozható fel egy halandó. Senki. 

Már az elején elkaptam az olvasás fonalát, és nagyon jól szórakoztam a hisztis kölyökként megjelenő Aeneason, aki az indulás előtt azon nyafog, hogy fáj a bóbikája (keze). Creusát azonnal megkedveltem, így biztos voltam benne, hogy gyorsan fogok haladni a regénnyel, miközben jó lesz felidézni az egykor tanultakat.

Mert minden akció folyamán és minden élet során van egy, csak egyes-egyedül egyetlenegy pillanat, amikor a Sors urnáját tartó kéz, amely a ránk váró áldások-csapások történetét jelző sorstáblákat rázza és kiveti, egy lélegzetvételnyi időre megáll, és ha valaki éppen ebben a parányi szünetben lép valamerre, ami ellenkező irányba visz attól az úttól, aminek jelzése a nevére szóló sorstáblán írva áll, végigbotorkálhat rajta az istenek büntetése nélkül, nem állíthatja meg Iuppiter sem. A pillanatot nem lehet kiszámítani, csak felismerni.

Creusa pedig nemcsak felismeri, de meg is ragadja a pillanatot: miután véletlenül fültanúja lesz anyósa, Venus istennő és Aeneas beszélgetésének, melyből kiderül, hogy őt nem viszik magukkal az új hazába, gyerekkori dajkája, Caieta és Eszkiesz istennő beavatkozása segítségével, ő veszi át férje helyét és száll hajóra a többiekkel.

Bevallom, jót nevettem a Pastorale fejezetet olvasva, melyben Latinus király birkát nyír, Lavinia segít neki, majd Aeneas leendő arája tehenet is fej. Hiába, valamivel el kell ütni az időt, míg megérkezik megjövendölt hitvese.
Creusa Aeneas amint partra száll Itáliában, rögtön irányítani kezd és átveszi a hatalmat Latinustól.
Itt jött el számomra az a pillanat, amely lassúságra intett, az olvasottak megemésztésére, átgondolására késztetett.

Hát igen, itt most valóban megváltozott az élet, de ha pásztorállamból nagybirodalmat akarsz, meg kell fizetned az adóját neked is. Hogy neked jó lett volna a régi helyzet is? Persze, de nincs már régi helyzet, csak új. Megjöttünk, megkezdődik Itália történelme.

Ferdinand Bol: Aeneas Latinus udvarában

Szabó Magda tökéletesen mutatja be az eljövendő nagybirodalom megszületését, az uralkodó viselkedését és tetteit a hatalom átvétele után.
Az írónő e mellett egy újabb oldalát is megmutatta a regényben. A pillanat volt a tizenkilencedik műve, melyet olvastam, és emlékeim szerint ez volt az első olyan (talán a Mózes egy, huszonkettő kivételével) regénye, melyben megjelenik a szexualitás, nem csak burkolt formában. A következő idézet csak ízelítő ebből:

   Hogy? Ez nem nászéjszaka? Nem hát. A birkabőr sem ágy, a női test se férfié. Attól, hogy a nyakamba szuszogsz, csak a szúnyogot űzöd el rólam, de nem leszek líraibb. 

Szabó Magda 1966-ban töltött hat hetet férjével, Szobotka Tiborral Görögországban, melyek emlékeit és élményeit rögzítette a fülszöveg szerinti legnépszerűbb művében.

Mai fejjel talán nem is gondolnánk, hogy annak idején bár a vízumot könnyen megszerezhette a Hellászba készülő honfitársunk, ám a szállásfoglalás és az étkezések már problémát jelentettek. De ne feledjük, még javában benne voltunk a szocializmusban és akkoriban kész csoda volt, ha egy-egy magyar eljuthatott egy nem szocialista országba. Micsoda élmény lehetett mindez Szabó Magda számára, aki az antik világ bűvöletében nőtt fel! Maga lesz a paradicsom ez a hat hét!  - gondolta, de ekkor még nem számolt azzal, hogy az istenek ma is egykori lakhelyükön járnak.

"Hellász az istenek földje - éneklik a Szirének -, mindig vágytál látni, évtizedekig a remény minden szikrája nélkül, nem csak a görög klasszikusokból, saját nemzeted költőitől tanultad róla az első fogalmakat."

 Pedig a készülődést számomra nagyon is szimpatikusan és követendő módon kezdte: beszerzett egy görög úti szótárt és megtanult néhány szót és kifejezést, és nem úgy vágott neki az útnak, hogy úgyis beszélnek angolul, németül és franciául, biztosan nem lesz gond a kommunikációval. És milyen jól jött néha az a néhány szó! Ezt külön azért is emelem ki - mert természetesen tisztelet a kivételnek! -, mert hány honfitársunk vág neki mai nap is egy-egy külföldi útnak nulla, vagy azzal szinte egyenértékű (értsd: köszön és tud venni egy kólát meg egy fagyit) nyelvtudással.

Szabó Magda lelkesen és várakozással teli vág neki az útnak, ám már az első szállás megtalálása sem olyan egyszerű feladat, és ekkor még nem is sejtik, mi mindent rejthet egy-egy szekrény...

 De térjünk inkább át a helyszínre! Az írónőék Athénban az Akropolisz felkeresése után részt vettek egy színházi előadáson, a továbbiakban ellátogattak Korinthoszba, Mükénébe, Epidauroszba, Delphibe, Rhodoszra és számos más helyet is meglátogattak. Barátokra tettek szert, Szabó Magda gondjaiba vett egy kutyát (nem is ő lett volna, ha nem így tett volna), utolérte az isteni bosszú és számtalan momentum felidéződött benne egykori tanulmányaiból. Megtudjuk, milyen az, ha az idegenvezetőnk is legalább olyan, ha nem lelkesebb, mint mi vagyunk és abból is kapunk példát, ha az idegenvezető egyáltalán nem mutat érdeklődést a sokadjára látott romok iránt, holott a turista kíváncsi, ezeregy kérdése lenne, elvégre ő most és -talán - utoljára jár ott először.

A Zeusz küszöbén nemcsak útleírás, visszaemlékezés, események és helyszínek felsorolása, hanem igazi kulturális csemege is: számos irodalmi és mitológiai utalással találkozunk, és Szabó Magda lelkesedése az isteni bosszú és a hőség okozta kellemetlenségek ellenére is ránk is átragad és lelki szemeink előtt már látjuk is magunkat, ahogy az Akropolisz lépcsőin kaptatunk felfelé. Majd felébredünk és megállapítjuk, hogy a bakancslistánk újabb úti céllal gyarapodott. Végigjárjuk az írónőék útvonalát és a csomagunkból nem maradhat ki egy görög úti szótár (bár a regényből egy-két szót én is megtanultam már, de ez még nagyon kevés) és a Zeusz küszöbén sem.
Nem izgalmasabb egy ilyen utazás, mint ha csak a tengerben áztatnánk egész idő alatt magunkat?

    Borzasztó furcsa érzés látni a felfelé masírozó és az aláereszkedő kettős hangyasort, magunkat is közöttük, s azt érezni, hogy halandók vagyunk, elmúlunk, de a hely, ahol járunk, örök, az is, hogy tulajdonképpen nem is fontos, kik vagyunk; mióta az Akropolisz áll, mindig mentek rajta emberek, mindig is fognak menni, míg csak világunkat el nem pusztítja egy kozmikus katasztrófa, és voltaképpen mindegy is, ki hág ezeken a lépcsőkön magasra, csak mindig menjen valaki, csak sose vesszen ki az emberekből a szépség utáni szomjúság.

Szabó Magda: Zeusz küszöbén
294 oldal
Európa Kiadó, 2006
2200 Ft