Balról a második Habakuk, a harmadik Jeremiás (szintén Donatellótól)

Beszélj, beszélj, vagy légy átkozott!

Donatello szavai Habakuk próféta szobrához

Lorenzo Ghiberti győztes műve

Filippo Brunelleschi alulmaradt műve

Lorenzót a középső képen jobbra találjuk, az alatta lévő freskón piros köpenyben Francesco Sassetti látható

Az 1490-es év, amelyben a gazdagságáról, győzelmeiről, művészetéről és fenséges épületeiről ismert gyönyörű város zavartalanul élvezi a béke és jólét áldásait. 

Felirat Ghirlandaio Az angyal megjelenik Zakariásnak című freskóján, a Santa Maria Novellában

A tartózkodó, illedelmes hölgy szinte bizonyosan kurtizán, aki a templomban teszi szemlére "portékáját". Ha elkap a vágy, hogy ajánlatot tegyünk, legyünk óvatosak!

(...)

   Az egyház erősen helyteleníti, hogy a kurtizánok a templomokat üzleti ügyeik  intézésre használják, annál inkább, mivel a módszer hihetetlenül sikeres. Nem véletlen, hogy sok templomban a férfiakat és a nőket elkülönítik egymástól - így van ez a dómban is, ahol rácsozat vagy durva anyagból készült függöny választja szét a nemeket. Az elkülönítés egyébként jelképes értelmet is hordoz, ugyanis a nők mindig a bal kéz felől eső, vagyis a gonosz oldalon ülnek. 

Sandro Botticelli: Fiatal nő (Simonetta Vespucci) portréja

Már ekkor is sok nő dolgozott, kivéve a kiváltságosokat, akik leginkább otthon töltötték a napjaikat, de őket is sok mindenből kizárták: nem vehettek részt a politikai életben, sőt még a vallási ünnepeken sem, bár az ablakból kihajolva nézhették a körmeneteket és a felvonulásokat. 

Kétségtelen, hogy a firenzei Uffizi a világ egyik legismertebb múzeumainak egyike. Sajnos még nem jártam benne, de A világ múzeumai sorozat ezen kötetének köszönhetően megismertem az épület történetét és a gyűjtemény egy részét is.

Néhány éve rajongtam a Borgiák sorozatért, és akkor hallottam William Somerset Maugham regényéről is, mely a reneszánsz Itáliában játszódik, és egyik fontos szereplője Cesare Borgia.
A sorozat iránti rajongásom elmúlt, de a regényről nem feledkeztem meg, és idén végre elolvastam.

1502 októberében a firenzei Signoria megbízásából Niccolò Machiavelli követként érkezik Imolába, hogy a város urával, Cesare Borgiával tárgyaljon.
Itália ebben az időszakban is erősen széttagolt volt, egyes részei francia, mások spanyol, míg a többi olasz uralom alatt állt, és mindenki foggal-körömmel ragaszkodott a megszerzett területéért, de a további terjeszkedést is fontosnak tartotta.
Cesare Borgia a francia királlyal, XII. Lajossal kötött megállapodást, elfoglalta Urbinót és most éppen Bolognára vetett szemet. Céljainak elérése érdekében igyekezett jó viszonyt ápolni a környékbeli urakkal is.


Machiavelli néhány hónapos házasként indul útnak, barátjának unokaöccse, Pietro és két szolga kíséretében.

Az volt hát a feladata, hogy időt nyerjen, mert ez a Köztársaság állandó politikája. A Signoria mindig kitűnő érveket tudott találni, hogy ne tegyen semmit. Ha már nagyon benne voltak a csávában, megoldották pénzes zsákjuk zsinegét, és olyan kis összeget vettek ki belőle, ami éppen elfogadható volt. Machiavellinek az volt a feladata, hogy csitítsa egy halogatáshoz nem szokott férfi türelmetlenségét, hogy tartalmatlan ígéreteket tegyen, hogy tetszetős szavakkal hízelegjen, hogy csellel feleljen a cselre, csalással viszonozza a csalást, és kitalálja egy színlelésről hírhedt ember titkait. 

Machiavelli a városba érve megismerkedik Pietro egyik rokonával, a jómódú kereskedővel, Bartolomeo Martellivel, aki a későbbiekben többször is a segítségére lesz. Bartolomeo középkorú, kövér ember, ám harmadik felesége, Aurelia jóval fiatalabb és vonzóbb is nála, így nem csoda, ha Machiavelli azonnal szemet vet rá.

Miközben a követ tárgyalásokat folytat Borgiával - amelynek részleteiről folyamatosan levélben tájékoztatja a firenzeieket -, mindent elkövet, hogy meghódítsa a szépasszonyt.

Bevallom, a regény kb. 40. oldalán még felmerült bennem, hogy félreteszem, de örülök, hogy nem tettem meg, ugyanis nem sokkal később megjelent Aurelia, és a cselekmény itt indult be igazán.

Bár sokat megtudhatunk a korabeli Itália politikai helyzetéről, mégis izgalmasabb nyomon követni, sikerül-e a Machiavellinek elcsábítania a szép, ám erényes asszonyt.




Machiavelli és Cesare Borgia jelleme nagyon is hasonló: mindketten kiváló emberismerettel rendelkeznek, akik ehhez igazítják viselkedésüket és a céljuk eléréséért bármire képesek.

A firenzei agyafúrt, nagyon odafigyel a beszélgetőtársára, igyekszik kifürkészni Cesare Borgia szándékait, de elsődlegesen az Aurelia iránti szenvedélye hajtja.

Bár ennek  a kiadásnak a fülszövege lelövi a poént, én nem teszem. Csak annyit árulok el, hogy a regény végére természetesen kiderül, sikerrel jár-e Machiavelli és Borgia terve, és az események után előbbi levonja a tanulságot, és éppen ezért volt számomra szimpatikus a hozzáállása.

   - Jó dolog, ha az embernek barátai vannak - tűnődött Machiavelli -, de éppen olyan jó az is, ha tudják, hogy az ember visszaüthet, amennyiben nem baráthoz illően akarnak viselkedni. 

A történelmi események mellé egy mindvégig izgalmas, humoros és szórakoztató történetet kapunk, amelyből megismerhetünk egy imolai papot, Fra Timoteót, egy erényes szépasszonyt és annak anyját, példát kapunk hiszékenységből, elszántságból, furfangosságból, és megtudjuk, hogyan igyekszik Machiavelli elnyerni Aurelia kegyeit.

Somerset Maugham nem hagy elvarratlan szálakat a történet végén sem, minden fontosabb szereplő későbbi életéről tudomást szerzünk. Ezt követően néhány sorban a felhasznált forrásokra hivatkozik, így biztosak lehetünk benne, hogy nem egy légből kapott történetet olvastunk.

A számos nyomdahibától és elírástól eltekintve, nagyon jól szórakoztam, és olyan sok jó gondolattal találkoztam a regényben, hogy rögtön eszembe is jutott, hogy az üvegemet le kellene cserélni egy ötliteresre.

   - Hogyan kerülhetné el az ember a végzetét? Mi azt hisszük, hogy az embereket meghajlíthatjuk az akaratunk előtt, azt hisszük, hogy saját céljaink szerint alakítjuk az eseményeket, küzdünk, fáradunk, izzadunk. De végül is nem vagyunk egyebek, mint a sors játékszerei.

William Somerset Maugham: Akkor és most
Eredeti cím: Then and Now
Fordította: Vas István
298 oldal
Holnap Kiadó, 2002
Képek:
Niccolò Machiavelli
Cesare Borgia

Azt hiszem, igaza van Ross Kingnek, aki könyve Epilógusában az Utolsó vacsorát a világ legismertebb festményének nevezi. Míg képeket kerestem a bejegyzésemhez, az eredeti mellett megtaláltam a különböző mesefigurákkal, sportolókkal vagy éppen politikusokkal "készült" változatait, nem beszélve a kirakókról.
A szerző legutóbbi magyarul megjelent művében pedig megismerhetjük a legendás mű keletkezését. De - ahogyan azt már tőle megszokhattuk - a freskó születése mellett számos új ismerettel is gazdagodunk.
Úti célunk elsőként Itália, azon belül is Milánó, ahol Leonardo Lodovico Il Moro (A Mór) Sforza alkalmazásában áll 1494-ben. Itália egén pedig sötét felhők gyülekeznek.

Milánó hercege édesapjának, Francesco Sforza bronz lovas szobrának megalkotásával bízta meg a mestert, azonban a szobor csak nem akar elkészülni. Ne felejtsük el, hogy ekkor még messze vagyunk az egységes Itáliától, ahol valóban dúl a trónok harca. A fenyegetés VIII. Károly francia király személyében érkezik, aki A Mór szövetségeseként vetett szemet Nápoly trónjára. Egy háborúhoz pedig fegyverekre van szükség, így a Leonardo rendelkezésére bocsátott bronz más célra kerül felhasználásra.

A versengő felek mellett megismerjük a Sforza családot is (egy nagyszerű családfát is kapunk ehhez, amiből megtudtam, hogy Ascanio Sforza bíboros Lodovico öccse volt), az itáliai városállamok ekkori helyzetét (térképen is) és természetesen Leonardo Milánóba vezető életútját is. Eszembe is jutott, Robin Maxwell csak nézne nagyokat, ha ezt a fejezetet egyszer elolvassa.

Leonardo bár törvénytelen fiúként látta meg a napvilágot 1452-ben, de apja családja boldogan fogadta a kis jövevényt. Apja ismert jegyző volt, aki nem ellenezte fia művészi hajlamait, ahogy azt pl. Michelangelóé tette annak idején. Bár tény, hogy törvénytelen származása miatt bizonyos pályák nem álltak nyitva az ifjú Leonardo előtt. Szerencsére a művészi pálya nem tartozott közéjük - őket egyszerű iparosnak tekintették -, így apja segítségével a szerény falusi tanulmányai után került Firenzébe Andrea Verrochio műhelyébe. Szintén apja közbenjárásával lett Lorenzo Il Magnifico De' Medici udvarának egyik mestere, aki később Lodovico Sforza figyelmébe ajánlotta.

Leonardo a rajzolás mellett nagyon szerette a matematikát, a mérnöki dolgokat, és azért is örült a milánói költözésnek, mert úgy vélte, itt végre kibontakoztathatja hadmérnöki tehetségét. Csakhogy nem így lett. Milánóban az álmaihoz képest piszlicsáré dolgokkal bízták meg: színi előadásokhoz tervezett díszleteket és ruhákat, ill. Lodovico szeretőinek portréit (A Hermelines hölgyként ismert kép Cecilia Galleranié) festhette meg.

Leonardo 40 évesen még semmit sem tett le az asztalra. A korábban festett képei magántulajdonban voltak, így csak kevesen látták őket. Ráadásul nem dicsekedhetett jó hírrel sem. A mester bizony hajlamos volt halogatni a dolgokat: sok minden érdekelte - a művészet és a matematika mellett az emberi test is, ezért tetemeket boncolt, és egy időben a repülés is -, így nem meglepő, hogy egyik dologból ugrott a másikba.

   A Santa Maria delle Grazie része volt a domonkos rendházat alkotó bonyolult épületegyüttesnek; a templom mellett állt egy sekrestye, egy kolostorkert, a szerzetesek celláit befogadó szárny és a közös étkezések színtere, a refektórium. Ezek az épületek, akárcsak maga a templom, a közelmúltban épültek, és további adományokra volt szükség ahhoz, hogy a Sforza névre méltókká válhassanak. Leonardo álmodozhatott arról, hogy tankokat vagy ágyúkat tervez, kupolával koronázza Milánó félkész székesegyházát vagy befejezi a világ legnagyobb bronz lovas szobrát. Egyik vágya sem teljesült. Falképet kellett festenie.

1494 végén vagy 1495 elején látott neki az Utolsó vacsorának. Azonban itt is akadt egy kis bökkenő: egyáltalán nem volt freskófestési tapasztalata. Verrocchio sosem festett freskót, így Leonardónak inasévei alatt nem volt lehetősége a technika elsajátítására. Mindez mégsem rettentette el. A mű a Santa Maria delle Grazie domonkos szerzeteseinek refektóriuma (ebédlő) számára készült és a Sforza család hírnevét kívánta hirdetni. Ezért is kerültek fölé a családi címerek:



Az Utolsó vacsorával egyidőben kapott megbízást Giovanni Donato da Montorfano, hogy a freskóval szemközti falra egy keresztre feszítést fessen. Míg Montorfano másfél év alatt tökéletesen eleget tett a feladatnak, Leonardo - hozzá képest - csak pepecselt. Ő ugyanis a tökéletesre törekedett. Ekkoriban vett egy Bibliát, hogy mind a négy evangéliumot tanulmányozhassa, és a szinoptikusok helyett (Máté, Márk és Lukács, akik szinte ugyanúgy írják le az eseményeket) Jánosét választotta kiinduló pontjának.

A tökéletesség eléréshez pedig vázlatokat készített, melyekhez modellekre volt szüksége. A mester szerette figyelni az emberek arcát, legyen szó szegényről vagy gazdagról, és ha megtetszett neki egy-egy, papírra vetette. Így talán nem meglepő, hogy tizenhárom emberhez modellt találni bizony időigényes feladat, főleg, hogy egyikük Jézus Krisztusként jelenik majd meg a falon.

A sok-sok egyéb feladat, huzavona, szeszély és kitérő után a freskó mégis elkészült. Leonardo egy olyan mesterművet alkotott, mely valóban új volt a festészetben: sajátosan keverte az olajfestéket és a temperát és egy olyan jelenetet ábrázolt, amit még más nem. A festők az eucharisztia szereztetését ábrázolták ekkoriban ilyen témájú műveiken, ő azonban ezen túllépett. Leonardo azt a pillanatot örökítette meg, miután Jézus közli a tanítványaival, hogy egy közülük elárulja őt. Ha jól megnézzük a képet, felfedezzük az arcokon a megdöbbenést, a találgatást.

Nem tudom, ki milyen mértékben tanulmányozta az Utolsó vacsorát, de nekem nem rémlik, hogy valaha is felmerült vagy szóba került volna mindaz (vagy csak én nem emlékszem már), amit Ross King leír róla.

Talán mindenki úgy van/volt vele, hogy Jézus összeült a tanítványaival, kenyeret ettek és bort ittak, Krisztus közölte az apostolokkal, hogy az egyik majd elárulja őt, és később Júdás el is indult a főpapokhoz.

De vajon az eszébe jutott-e egy átlag képnézőnek, hogy vajon melyik alak ki a képen? Bevallom, hogy annak idején jártam hittanra és emlékszem is, hogy volt egy versike, amiből megtanultuk a 12 apostol nevét, de nekem csak Péter és András neve maradt meg belőle. Ma már azonban, ha álmomból felkeltenek is, megmondom, ki kicsoda a képen:

Balról jobbra: Bertalan, Jakab, András, Júdás, Péter, János, Jézus, Tamás, id. Jakab, Fülöp, Máté, Júdás Tádé, Simon

Rendben, Dan Brownnak biztosan eszébe jutott, különben nem született volna meg a Da Vinci-kód. Külön tetszett, hogy erre Ross King is kitér, így aki hozzám hasonlóan sem a könyvet nem olvasta, sem a filmet nem látta még, nem fogja tudatlannak érezni magát olvasás közben.

És arra gondolt-e valaki, hogy mi került az asztalra azon a bizonyos Utolsó vacsorán? Vagy arra, mit jelentenek a szereplők gesztusai?

Egyszerűen imádtam ezeket a részeket, mert úgy érzem, így valóban sikerült megismerni a freskót, ráadásul roppant szórakoztatóan, nem szájbarágósan vagy unalmasan megírva. Bár a könyvben helyt kapott egy képmelléklet és több fekete-fehér kép is, azt javaslom, az olvasáshoz érdemes keresni egy nagyobb és színes képet a műről, amit felcímkézhetünk. Én legalábbis így tettem: több könyvemben is megtaláltam, és mindet felcímkéztem. Innen tanultam meg, ki kicsoda. 

Azért töredelmesen bevallom, azon a néhány oldalon, amelyek Leonardo matematika, geometria és ezek társai iránti rajongásáról és a kor eme tudományok legismertebb művelőjéről szóltak, nehézkesen rágtam át magam. Nyilván, aki ugyanúgy lelkesedik a témáért, mint a mester, biztosan élvezni fogja ezeket. De nem kell megijedni, ez a rész csupán pár oldal, nem egy teljes fejezet.

Külön szeretném kiemelni, hogy Makovecz Benjamin fordítása most is gördülékeny és nagyon jól sikerült, és nagyon örültem az általa írt megjegyzésnek egy bizonyos dologgal kapcsolatban.

Ross King ismét egy alapos és rendkívül szórakoztató stílusú könyvet írt, melynek főszereplője az Utolsó vacsora és Leonardo, de most sem feledkezett meg a történelmi háttérről, a különböző művészi technikákról, a freskóhoz kapcsolódó vallási utalásokról, értelmezési lehetőségekről, babonáról, a mester és művének elő- és utóéletéről. Ezek mellett megismertem a szerzetesek életét és két olyan katolikus ünnep mibenlétét, amelyekről eddig tévesek voltak az ismereteim, lévén nem vagyok katolikus.

A könyv végén most is Jegyzeteket, Bibliográfiát, Illusztrációk jegyzékét, továbbá Név- és tárgymutatót is találunk. Utóbbi jól jön, ha éppen nem jut eszünkbe, hogy XY ki is. Egyszerűen visszakereshetjük, és máris folytathatjuk az olvasást.

Nagyon elszomorított, amikor a későbbi korok a képet ért negatív hatásairól, olykor támadásairól (hozzá nem értő restaurálás) olvastam. A legfájóbb, hogy sosem láthatjuk úgy, ahogyan azt Leonardo vagy a szerzetesek láthatták az elkészültekor. Így be kell érnünk Leonardo egyik korábbi segédjének, Giampietrónak (Giovanni Pietro Rizzoli) az 1520 körül festett másolatával:

 Kinek ne csengene ismerősen a címadó idézet? Ugye, hogy sokunk számára ismerős a jól ismert két mondat, legfeljebb nem tudtuk, miben is hangzik el. Ezt a hiányosságomat igyekeztem pótolni mára, A Magyar Dráma Napjára készült bejegyzésemmel, melyben Heltai Jenő egyik klasszikusáról, A néma leventéről szeretnék megosztani néhány gondolatot.

    Mátyás király egyik hadnagya, Agárdi Péter Itáliában beleszeretett a szép és fiatal özvegybe, Ziliába. Péter mindennap lesi az asszony házát, aki nem enged az ostromnak, figyelemre se méltatja a szerelmes leventét. Zilia barátnői és komornája segítségével, Beppo, majd Agárdi Péter is csellel bejut az özvegy házába. Utóbbi természetesen szerelmet vall és egy csókot kér az asszonytól, aki megadja, de ő is kér valamit cserébe a férfitól: három évnyi hallgatást, miután kitette lábát az ajtón. Agárdi nem is ellenkezik, ám másfél év múlva a királynak elege lesz a némaságból és ezer aranyat ígér annak, aki szóra bírja katonáját. Ám, ha kudarcot vall, a hóhér kezére kerül.
Ezt hallván, Zilia is útnak indul, hogy feloldja a néma leventét fogadalma alól.

ZILIA
Jó! Megadom, mit a levente kért.
Agárdi Péter, jöszte csókomért!
Ne még! Egy pillanatra állj meg itt!
Még mielőtt a csóktól elszokott szám
Alamizsnáját néked odaadnám,
Hadd kérek tőled én is valamit.

PÉTER
Máris megadtam. Én nem alkuszok.

ZILIA
Vigyázz! Ki tudja, hátha sok,
Mit csókomért cserébe kérek?
Valóra váltva szép csak az igéret.
Vakon igérsz. Hetvenkedel!
Fizetsz-e majd, mikor fizetni kell?

(...)

ZILIA
A csók után, most, hogy utadra mégy,
Kivánom, három évig néma légy!
Amelyre forró ajkam rátapadt,
Szó el ne hagyja addig ajkadat,
Amíg a három év lepergett.
Légy néma! Hallod?

PÉTER

ZILIA
                            Örömöd, keserved,
Mindazt, mi benned vágy és gondolat,
Álom, harag, reménység, tréfa, gond,
Magadba fojtsd a három év alatt,
Némán viseld, és senkinek se mondd!
Mikor nevetnél vagy jajongva sírnál,
Légy néma, mint a börtön éje,
Mint elhagyott kút moha-lepte mélye,
Légy néma mindig! Némább légy a sírnál.
Magad mondottad, nem felejtem el:
Tudsz tűrni bajt, csapást viselni bátran,
Nemcsak beszélsz, de hallgatsz is, ha kell.
Most kell! A szájadat lezártam.
Kellett a csókom?... Alamizsna?... Kegy?...
Hogy véle holnap már eldicsekedj,
S tódítva cifrázd kalandos meséid?
Hallgatni fogsz! Hallgatni három évig!
Doromboló szerelmi zsoltár
Muzsikájával ostromoltál,
Adtál rubintot és zafírt. Siket
Fülembe sóhajtottál rímeket,
Kértél még asszonyodnak is! Remek!
Sokat kínáltál, mégsem eleget!
Ha állod azt, amit fogadtál,
Szót, hangot eltemetve, némán
Gondolsz keserves három évig énrám:
Mit csókomért cserébe kértem,
A hallgatásodat talán megértem.
Szebben beszél majd minden ékszerednél.
Hallgatsz-e? Mondd!

PÉTER

ZILIA
                            Levente, jól feleltél!


     A néma levente rendkívül szórakoztató, verses dráma, mondhatni mese versben. Minden adott hozzá: szerelmes levente, szép asszony, mindkettőjük segítői, király és királyné, próbatétel, a halál fenyegetése és egy csipetnyi furfang.

    Az első felvonásban Agárdi Pétert csak egyszerű szerelmes leventének gondolnánk, Ziliát pedig keményszívű özvegynek, aki  férje halála után hallani sem akar más férfiról. De a furfangos barátnői és Carlotta, a komornája másként gondolja. És ki tudja, talán Zilia szíve sincs kőből, hiszen nem az ezer arany indíttatására indul el Mátyás udvarába, hanem hogy véget vessen Agárdi Péter némaságának. Az eltelt hónapok alatt talán az ő érzései is megváltoztak.

   Minő szerencse, hogy a királyi udvarban egy itáliai nő ül az igazságos, ám olykor mérges Mátyás király mellett, akiben felébred a női szolidaritás Ziliát látva.
    Setét Lajos felbukkanása pedig micsoda húzás volt Heltaitól!


   Természetesen a végkifejletet nem árulom el, de biztosan nem fogja megbánni, aki elolvassa Heltai Jenő verses remekművét, mely a nyelvi bravúrok mellett a tanulságtól és az iróniától sem mentes. A néma levente zseniális. Tenéked magyarázzam?
  
   A vígjáték talán legismertebb jelenete Pécsi Ildikó és Antal Imre előadásában:




Heltai Jenő: A néma levente
In: A néma levente  - Öt magyar dráma
Európa Diákkönyvtár
440 oldal
Európa Kiadó, 2006
900 Ft
A vígjáték a MEK-ban

       " - Tudod, kedves Hans mester, ebben a családban az a legelképesztőbb, hogy a legváratlanabb pillanatokban újabb és újabb titkok bukkannak a felszínre."


1527-ben Erasmus ajánlólevelével érkezik Thomas More chelsea-i házába ifj. Hans Holbein, hogy megfesse az ekkor már elismert udvaronc és tudós családi portréját. More vér szerinti lányai már mindhárman férjhez mentek, egyedül gyámleánya, Meg Giggs (a lenti festményen balról az első) maradt pártában, aki gyerekkori házi tanítója és szerelme, John Clement hazatérését várja. (More gyerekei különösen ismertek voltak műveltségükről, ami ebben a korban valljuk be, nem sokaknak adatott meg).
 More-ról ekkor már sokféle szóbeszéd járja az eretneküldözésben folytatott részvétele kapcsán, Meget is súlyos kétségek gyötrik nevelőapjával kapcsolatban,  miközben VIII. Henrik mindent elkövet, hogy megszabaduljon felségétől, a katolikus Aragóniai Katalintól és elvehesse Boleyn Annát.
Meg hamarosan különös felfedezést tesz a festő vallási nézeteivel kapcsolatban, aki nagy elánnal veti bele magát a családi portré megfestésébe.


Hat éven át követjük a szereplők sorsát, de emellett részletes korrajzot is kapunk nemcsak Anglia, de Európa életéről is, ahol egyre inkább erősödik a katolikus egyház elleni fellépés és egyre nagyobb teret hódít a reformáció. Tanúi leszünk, hogyan szedi áldozatait a köleshimlő (vagy más néven izzadásos betegség, mely egy nap alatt végezhet áldozatával), az eretnekek mozgalmának, üldöztetésüknek, kegyetlenkedéseknek, miközben Hans mester számos festményt alkot és Thomas More karrierje is felfelé ível.


Mivel a történetet Meg szemszögéből ismerjük meg, így egy picit meglepődtem, amikor a narrátor szerepét egyszer csak az írónő vette át, majd visszatért Meghez, de gyorsan megszoktam. Egyszer-kétszer megijedtem, amikor számomra túl romantikussá váltak az események, de szerencsére gyorsan témát váltottak, így nyugodt szívvel olvastam tovább.

A regény nagyon olvastatja magát, folyamatosan fenntartja az érdeklődést és a számos titok mellett rengeteg új információt kapunk pl. Thomas More-ról vagy éppen arról, mi is volt az eretnekek legnagyobb bűne, mellyel szemben a katolikus egyház fellépett velük szemben.


Nagyon élveztem a képek születését és a leírásokat, és nem is sejtettem, hogy Holbein képei mennyi titkos üzenetet és utalást rejtenek. Nemcsak a More család portréje, hanem az egyik legismertebb képe,
A követek is (érdemes nagyban megnézni):



Külön kiemelném, hogy az írónő nem hasra ütésszerűen írta meg a regényt, hanem komoly kutatómunka előzte meg, melynek forrásjegyzéke megtalálható a könyv utolsó lapjain. Ahogy Vanora Bennett fogalmaz:
"Ez a történet jóval több történelmi tényre épül, mint azt az olvasó gondolhatná."

A főbb szereplők mindegyike valós személy, akiknek jó volt bepillantani a mindennapjaikba. Thomas More-ról bizonyára mindenki hallott, de nem biztos, hogy ennyire részletesen elmerült az életrajzában, mint amennyit a könyvből megtudunk róla.
Meg Giggs sem elégszik meg a korabeli nők otthon hímezgető életével, hanem ahol tud segít és nem kerüli el figyelmét senki és semmi sem.
Holbein pedig különös egy figura volt. A regényben két képet is fest More-ékról, azonban a másodikat a rajta szereplő aláírás miatt nem neki tulajdonítják, ám egyre inkább hajlanak arra, mégis a német festő alkotása.



Egyetlen negatívum a regényben az itt-ott felbukkanó nyomdahibák (szóköz vagy éppen egy szó hiánya), amik egy hangyányit lassítják az olvasást, de ettől eltekintve, mindenkinek megéri elolvasni, aki kicsit is érdeklődik a korszak és/vagy Holbein élete és művei iránt. Az biztos, hogy most már tényleg el kell olvasom Shakespeare-től a III. Richárdot.



Vanora Bennett: Hölgy mókussal és seregéllyel   
Eredeti cím: Portrait of an Unknown Woman 
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Geopen Kiadó, 2011
608 oldal
3990 Ft
Az írónő honlapja
A képek forrása:
Wikipaintings.org, ahol a festő többi műve is megtekinthető
Sir Thomas More és családjának portréja

Pietà (1498-1499)

A három fordító közötti váltást csak az olasz szavak használatánál vettem észre, ugyanis egyikük biztosan nem tud olaszul, mert azoknál a részeknél, amit ő fordított, sokszor találkoztam bestiákokkal, azaz az olasz többes számot magyarul is többes számba tették, ill. a regény elején szerepel Itália Olaszországként, holott ekkor még nagyon messze álltak az egységes Itália megszületésétől. Egy utolsó nyelvi kukacoskodás: ha olaszul Szent Istvánról van szó, akkor a jelző Santo alakját használják, hiába hangzik jobban szerintem is a San Stefano, helyesen Santo Stefano.


De akkor most jöjjenek a pozitívumok: valószínűleg néhány olvasómnak nem árulok el újdonságot azzal, hogy egyértelműen a szobrok születéséről szóló részek voltak a kedvenceim, ahogy részletesen minden egyes momentumot megismerhettem, beleláthattam szinte Michelangelo lelkébe. Egyetlen szívfájdalmam, hogy A Sixtus-kápolna c. fejezetben a sok bába közt elveszett a gyerek, azaz alig van információ a freskóról. Milyen szerencse, hogy már tavaly olvastam egy könyvet erről.


Hogy kinek ajánlanám? Mindenkinek, aki szeretne többet megtudni Michelangelóról, Itália történelmének ezen szakaszáról, Savonaroláról, a Borgia családról, a Mediciekről és még sorolhatnám. Nem tartozik a habkönnyű olvasmányok közé és éppen ezért lehet annyira szeretni.


A kedvenc idézetem (egyébként rengeteg ragacsot felhasználtam olvasás közben, de csak azért nem kezdem el teleírni a bejegyzést az idézetekkel, mert nagyon sokáig itt ülnék):

"(…) az emberekről nem mondhatok mást, csak azt, hogy hálátlanok, hűtlenek, ingatagok és gyávák. Mindaddig, amíg előnyöket várhatnak tőled, és új ember vagy számukra, futnak utánad. Mihelyt te kérsz valamit tőlük, felháborodnak és megtagadnak téged."

Egy kis ízelítő Michelangelo munkásságából (sajnos az eredetileg beillesztett videót törölték, így ezt most, 2022-ben frissítem):