Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Firenze. Összes bejegyzés megjelenítése

Kedves Olvasó, van kedved egy firenzei kiránduláshoz? Csakhogy a kirándulásunk során nem a ma jól ismert várost és környékét járjuk be, hanem az Úr 1490. évében keressük fel a - nemcsak a nevében - virágzó Firenzét.

A Scolar Kiadó Történelmi útikönyvek sorozatából már olvastam ezt a kötetet és az antik Rómáról szólót, és mindkettőt nagyon szerettem. Most pedig ideje volt feleleveníteni a korábban olvasottakat.

Néhány éve én is néztem a Mediciekről szóló sorozatot, azonban az utolsó évadot nem fejeztem be. Nem tudom, miért, pedig nagyon érdekel a család története. Azt azonban megállapítottam, hogy aki látott már legalább egy képet Lorenzo de' Mediciről, tudja, hogy a sorozatban őt játszó Daniel Sharman véletlenül sem hasonlít rá. Úgyhogy térjünk is vissza a könyvhöz.

Charles FitzRoy a londoni Fine Art Travel idegenvezetője, melyet 1985-ben alapított Jane Rae-vel, ahol olyan utakat szerveznek a turistáknak, melyek során az úti cél kulturális értékeivel ismertetik meg a látogatókat. Ugye, milyen jól hangzik? Így biztosak lehetünk benne, hogy ebben a könyvben is sok hasznos információval gazdagodunk.

A kötet tíz fejezetben kalauzol el bennünket nemcsak Firenzébe, hanem a környékére is.

És hogy miért éppen 1490-ben érdemes felkeresnünk Toscana és Itália legvirágzóbb városát?

Az 1490-es év, amelyben a gazdagságáról, győzelmeiről, művészetéről és fenséges épületeiről ismert gyönyörű város zavartalanul élvezi a béke és jólét áldásait.
Felirat Ghirlandaio Az angyal megjelenik Zakariásnak című freskóján, a Santa Maria Novellában

Ghirlandaio az idézetben említett freskója a Tornabuoni-kápolnában

Mint minden utazás előtt, érdemes megismerni a Firenzébe vezető utakat, megtudni, mikor érdemes felkeresni a várost, ill. jó tudni, hogy a városban a toszkán nyelvjárást beszélik, és mindehhez segítséget kapunk az Előkészületek és a megérkezés c. fejezetben.

A továbbiakban megismerjük a firenzei mindennapokat, a különböző szokásokat (ebben hasonlít a Corvina Magánélet sorozatához): olvasunk az udvarlásról, az esküvőről, születésről és temetésről, rabszolgákról, orvoslásról, egy tipikus napról, boltokról, oktatásról, humorról, homoszexualitásról, a nők szerepéről. A kedvencem a Kurtizánokról szóló rész volt, akikről kiderült, hogy a templomokban, a misék alatt szerezték az ügyfeleiket, amit az egyház nem nézett jó szemmel. A kurtizánok egyébként műveltek voltak, ami nem volt elmondható minden firenzei nőről, hiszen a lányok otthon tanulták meg a háztartás vezetését, és a fiúk jártak iskolába, ahol a humanizmus szellemében tanították őket.

A tartózkodó, illedelmes hölgy szinte bizonyosan kurtizán, aki a templomban teszi szemlére "portékáját". Ha elkap a vágy, hogy ajánlatot tegyünk, legyünk óvatosak!
(...)
Az egyház erősen helyteleníti, hogy a kurtizánok a templomokat üzleti ügyeik intézésre használják, annál inkább, mivel a módszer hihetetlenül sikeres. Nem véletlen, hogy sok templomban a férfiakat és a nőket elkülönítik egymástól - így van ez a dómban is, ahol rácsozat vagy durva anyagból készült függöny választja szét a nemeket. Az elkülönítés egyébként jelképes értelmet is hordoz, ugyanis a nők mindig a bal kéz felől eső, vagyis a gonosz oldalon ülnek.

Sandro Botticelli: Fiatal nő (Simonetta Vespucci) portréja

Már ekkor is sok nő dolgozott, kivéve a kiváltságosokat, akik leginkább otthon töltötték a napjaikat, de őket is sok mindenből kizárták: nem vehettek részt a politikai életben, sőt még a vallási ünnepeken sem, bár az ablakból kihajolva nézhették a körmeneteket és a felvonulásokat.

Az előkelő hölgyek számára ekkor is nagyon fontos volt a divat, az utcán mindig a megfelelő öltözékben jelentek meg, a bőrüket pedig kénnel dörzsölték, hogy fehér legyen, mert ez még jobban kiemelte az ékszereiket.

A továbbiakban terítékre kerül a politikai élet, megismerjük a kor vezető szellemeit (politikusokat, festőket, filozófusokat és condottierókat - a zsoldosok vezetőit), köztük természetesen Lorenzo de' Medicit, Ghirlandaiót, Botticellit, Marsilio Ficinót vagy Filippo Strozzit és a neoplatonikus filozófiát.

Értesülünk a Pazzi-összeesküvésről, melyet a Pazzi család szervezett 1478 húsvétján a Mediciek ellen, melynek során Lorenzót megsebesítették, míg öccsét, Giulianót meggyilkolták a dómban, és amelyet Lorenzo kegyetlenül megtorolt a családon. Azt azért megjegyzem, ha 1490-ben járunk, az összeesküvés csak bő egy évtizede, és nem több mint húsz éve történt, ahogy a fejezetben szerepel.

A Szellem és humor címet viselő részben is egy tévedésre bukkantam:

De a firenzeiek (és általában a toszkánok) mindenekelőtt élnek-halnak a szóviccekért. A Mediciek udvari bolondja, Matteo Franco például azzal támadt riválisára, Luigi Pulcira, hogy az "Mediciek golyóin himbálózó tetű" (ugyanis a pulci szó jelentése tetvek).

Ehhez érdemes tudni, hogy a Mediciek címérében palle vannak, azaz golyók, labdák. (A szerző több választ is említ, miért ilyen a címerük). Viszont a pulci nem tetveket, hanem bolhákat jelent. Annak idején a mercato dei pulci, azaz a bolhapiacnak köszönhetően tanultam meg. A tetű pidocchio, és a többes száma pidocchi, tehát, ha Luigi vezetékneve tetveket jelentene, akkor Pidocchi lenne.

Bebarangoljuk Firenze nevezetességeit: a dómot a harangtoronnyal és a keresztelőkápolnával, megismerjük a jelentős templomokat, kápolnáikat és palotákat építészeikkel és a bennük szereplő műalkotásokkal, ill. a legismertebb hidat, a Ponte Vecchiót.

(A dómra azért nem térek ki ebben a bejegyzésben, mert várólistás Ross King Brunelleschi kupolája c. könyve, mely erről szól.)

A férfiak alapvetően két dolgot csinálnak földi életük során: szaporodnak és építkeznek.
Giovanni Rucellai: Ricordanze

A Santa Maria Novella jellegzetes homlokzatával, melyet Leon Battista Alberti tervezett

Olvashatunk a céhekről - melyeknek a művészek is tagjaik - , iparról, pénzügyekről és az adókról, ill. a vallásról, mely kiemelten fontos a város életében. Épp egy különös szerzetes prédikál a dómban, Savonarola, aki a város pusztulását hirdeti a firenzeiek bűnös életvitele miatt.

Ludwig von Langenmantel: Savonarola a pazarlás ellen prédikál (1879 - ez nem egy reneszánszkori kép)

Talán Neked is eszedbe jutott, hogy a bejegyzésben is felbukkan a Tornabuoni-kápolna, és a nagy templomokban megtaláljuk a különböző családok nevét viselő kápolnákat, de miért ez a nevük? A válasz egyszerű: a nagy építkezések idején a gazdag családok mindegyike vásárolt magának egy-egy kápolnát valamelyik templomban, és az ott szereplő festményen ők is helyet kaptak. A bejegyzés alján megtalálható Ghirlandaio freskójának forrása a Wikipedián, ahol - a közösségi oldalakhoz hasonlóan - a különböző személyeket megjelölték a képen.

Ezt követően mindent megtudhatunk a legfontosabb ünnepekről, színielőadásokról, bajvívásokról és lovagi tornákról, sőt, a kivégzésekről is.

Az ünnepek közül kiemelkedik a farsang és a város védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak az ünnepe június 24-én, de már 23-án megkezdik az ünneplést.

Firenzében már ekkor is rendeztek Paliót, azaz lóversenyt és Calciót, a mai labdarúgás ősét:

Hasonlóan izgalmas esemény a Calcio, az a vad labdajáték, amit a firenzei fiatalok játszanak. Két csapat mérkőzik meg egymással, mindkettőben huszonhét játékos, akiket a város különböző kerületeiből válogatnak össze. A helyi rivalizálásnak ez a legádázabb megnyilvánulása. A szabályokkal ne nagyon foglalkozzunk, a játék legnagyobbrészt arról szól, hogy az ellenfelet addig üssük, míg meg nem adja magát, mindegy, hol a labda. Ha játékosnak hívnak bennünket, legyünk óvatosak, komoly sérüléseket is szerezhetünk.

Miközben a képet kerestem, felfedeztem, hogy Firenzében minden évben megrendezik a Calcio storico fiorentinót (történelmi firenzei focit), melynek során a város négy történelmi kerülete mérkőzik meg egymással korabeli öltözetben, és a ma ismert labdarúgás (olyan képet nem láttam, amelyen valaki rúgta volna) helyett inkább a rögbi, az ökölvívás és a lotta libera (szabadharc, a pankrációra emlékeztet) keveréke.

Végül megismerjük a város környékét, a Mediciek villáit és bebarangoljuk Toscanát, így jutva el Arezzóba, Cortonába, Pratóba, Luccába, Pisába, San Gimignanóba, Sienába és Pienzába is.

Olvashatunk az itt élt és élő művészekről, a pisai egyetemről, a sienai Palióról, és arra is kapunk egy lehetséges választ, miért ferde a pisai harangtorony.

A kötetet egy korabeli térkép zárja, melyen megtaláljuk a legfontosabb épületeket, ill. egy Név- és tárgymutató segít visszakeresni egy-egy személyt, helyet vagy egyebet a későbbiekben.

Minden fejezetben korabeli idézeteket és képeket találunk, melyek még közelebb hozzák a quattrocento mindennapjait. A fejezetek pedig nemcsak rengeteg információval gazdagítanak, de olvasmányosak és sokszor humorosak is. Ráadásul a legtöbb információ ma is hasznos egy firenzei és/vagy toscanai utazás előtt és közben. De ha csak a korszak érdekel valakit, akkor is garantáltan gyarapíthatja a szellemi tartalékait.

Igazi aranykor ez, mely életre keltette a csaknem örökre elvesztett szabad művészeteket, a költészetet, ékesszólást, festészetet, építészetet, szobrászatot, zenét és az orphikus lírát. És mindezt Firenzében!
Marsilio Ficino

Mivel olvasás közben összeírtam a könyvben említett épületeket és műalkotásokat, ezek közül szemezgettem ebben a töltelékbejegyzésben.

2019-ben új borítóval ismét megjelent.

Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból

Eredeti cím: Renaissance Florence on five florins a day

Fordította: Jutai Péter

144 oldal

Scolar Kiadó, 2011

A Fine Art Travel honlapja

Képek:

Ghirlandaio freskója, Botticelli festménye, Ludwig von Langenmantel festménye, a Santa Maria Novella, Calcio

Kétségtelen, hogy a firenzei Uffizi a világ egyik legismertebb múzeumainak egyike. Sajnos még nem jártam benne, de A világ múzeumai sorozat ezen kötetének köszönhetően megismertem az épület történetét és a gyűjtemény egy részét is.

Talán az ismertebb tények közé tartozik, hogy az épület eredetileg a városi hivatalok (innen a neve is) számára épült 1561-ben, a megbízó I. Cosimo de' Medici volt, a tervező pedig Giorgio Vasari.
Húsz évvel később a keleti szárny legfelső emeletét
I. Francesco de' Medicinek köszönhetően képtárnak rendezték be, így született meg Európa legrégebbi múzeuma.

1584-ben elkészült a Tribuna, amely a múzeum szíve, és idekerültek a Medici-gyűjtemény különlegesebb darabjai.

A későbbiekben az épület tovább bővült és a gyűjtemény is továbbgyarapodott: olyan mesterek képeit sikerült megszerezniük, mint Coreggio, Tintoretto, Tiziano, Raffaello vagy Veronese.

Az épületben az idők folyamán kézművesműhelyek, valamint a Patika, később a Fegyvertár és a Medici-színház is helyet kapott.

Az, hogy az épület ma múzeumként működik, a Medici család utolsó leszármazottjának, Anna Maria Ludovicának köszönhető, aki 1737-ben a teljes gyűjteményt átadta az új uralkodó dinasztiának, a Lotaringiaiaknak a következő kikötésekkel:

az állam tulajdonában kell maradnia, a közösség hasznára és az idegenek kíváncsiságának felkeltésére, és semmit sem szabad elvinni, kiemelni a gyűjteményből, mindent a nagyhercegség tulajdonában kell megőrizni.

Ezt követően egészen az 1993-as évig követhetjük nyomon a gyűjtemény és az épület sorsát.

A művek c. részben 57 festő - ha jól számoltam - 78 művét (csak festményt vagy freskót) ismerhetjük meg jobban Cimabuétól (XIII. század) Jean-Baptiste-Simeón Chardinig (XVIII. század).

Minden kép mellett megtaláljuk természetesen a festő nevét, a mű címét és keletkezési idejét, illetve a felhasznált anyagokat (pl. tempera, fa vagy olaj, vászon), a kép méretét, továbbá mióta része a gyűjteménynek.

A képek melletti ismertetőben olvashatunk a festőről, a kép keletkezéséről (a megbízóról és/vagy a portrén szereplő személy(ek)ről) és némi elemzést is kapunk az adott műről.
Egy-egy kép kisebb-nagyobb részletét is kiemelte a szerző, illetve néhány képet Nagyító alatt is megvizsgál, azaz egy-két részletét alaposabban bemutatja.

A kötet műveket ismertető első részében számos Maestà (Mária a gyermek Jézussal - Cimabue és Giotto) és bibliai témájú mű kapott helyet, majd ahogyan haladunk az időben, megjelennek a mitológiai és a világi témájúak (csaták, portrék) is.

A festők között pedig az itáliaiak - Masaccio (Csiklandozós Madonna), Andrea Mantegna (Carlo de' Medici képmása, Uffizi-triptichon), Leonardo (A Királyok imádása, Angyali üdvözlet), Raffaello (Venus születése, A rágalom stb.), Michelangelo (Doni-tondó), Caravaggio (Bacchus, Izsák feláldozása) stb. - mellett helyet kapott pl. Albrecht Dürer (A Királyok imádása, A művész apjának képmása), Rogier van der Weyden (Krisztus siratása), id. Lucas Cranach (Ádám és Éva), Rubens (IV. Henrik az ivryi csatában) és Rembrandt (Önarckép) egy-egy alkotása is.

Különösen érdekes volt számomra, hogy az itáliai reneszánsz festőkre milyen erősen hatott a németalföldi festészet tájábrázolása, illetve, hogy egy vallási témájú képen (Parmigianino: Hosszú nyakú Madonna) ezoterikus utalással is találkozhatunk.

Nehéz lenne kedvencet választani, így öt képet hoztam a gyűjteményből.

Filippo Lippi: Mária a gyermek Jézussal és angyalokkal (1465 körül)

Szerintem ez a legszebb Madonna-ábrázolás, amellyel a kötetben találkoztam.
Filippo Lippi szerzetes volt, és a képen szereplő Mária modellje egy apáca, Lucrezia Buti, akivel két gyermekük is született, a fiuk pedig követte apját a festői pályán.

Tiziano: Flora (1515 körül)

A szépséges nőalakot ábrázoló festménynek az a Pieter de Jode adta a Flora címet, aki 1634 körül a termékenység istennőjének szentelt verssorokkal kibővített metszetet készített róla. A Flora-allegória valószínűleg egy menyasszonyt ábrázol, akinek a kilétét nem ismerjük. A Velencében készült mű a nőiséget eszményítő, de egyben érzéki ábrázolások közül a leghíresebb.

Rosso Fiorentino: Zenélő angyalka (1521)

Az angyal puha, gyermeki arca, félig nyitott, ábrándos szeme, a rózsás orcáin ragyogó, boldog mosoly a Tribuna minden látogatója számára felejthetetlen marad.

Dosso Dossi: Szerelmi varázs (1540 körül)

A Herkules allegóriája címen is ismert kép megrendelője valószínűleg II. Ercole d'Este volt. A szellemes ötleteket kedvelő uralkodó olyan festményt kérhetett a művésztől, amely erősen karikírozott szereplőket ábrázol, köztük Herkules (olaszul Ercole) képében őt magát is. A mitológia hérosza a kép bal oldalán, mint gyermekként játszó öreg jelenik meg. A festmény bővelkedik erotikus elemekben és utalásokban: ilyen például a fedetlen, dús keblű nőalak, kezében gyümölcskosárral, a kecske, mint a bujaság jelképe, vagy az előtérben a mellvédre helyezett borsóhüvelyek és sajt.
A középen ülő férfi kihívóan mutatja Herkulesnek a guzsalyt. Ez arra az esetre utal, amikor a hős kénytelen volt nőnek öltözni és lent fonni, mivel pillanatnyi szeszélyében ezt kívánta tőle Omphalé, Lüdia királynéja, akibe őrülten szerelmes volt.

Artemisia Gentileschi: Judit és Holofernész (1620 körül)

A Caravaggio stílusát követő Artemisia Gentileschi, akinek az apja is festő volt, többször feldolgozta ezt a XVII. században igen kedvelt témát, s mindannyiszor roppant kegyetlen, egy festőnőtől különösen szokatlan alkotások kerültek ki a keze közül. (...) Artemisia azért költözött Rómából Firenzébe, hogy elmeneküljön az azt követő botrány elől, hogy pert indított az őt megerőszakoló Agostino Tassi festő ellen. A kegyetlen jelenetet gyakran értelmezték a művésznő tudatalattijának kivetítéseként; Artemisia eszerint azért azonosult a bibliai hősnővel, hogy megszabaduljon az elszenvedett erőszak traumájától.

A műveket ismertető rész után a múzeummal kapcsolatos Tudnivalók (pontos cím és elérhetőségek, nyitva tartás, szolgáltatások stb.) és az épület alaprajza következik. A kötetet a Művészek és művek mutatója zárja, amelyben az egyes festők eredeti nevét is megtaláljuk.

A sorozat ezen kötete is nagyon szép és tartalmas, a képek gyönyörűek, és nem egyről szívesen olvastam volna bővebben is, de sajnos a terjedelem korlátozott. Mindenesetre átfogó képet ad a világ leghíresebb reneszánsz gyűjteményéről és annak történetéről is.

Egy kis kedvcsináló:

Elena Ginanneschi: Uffizi - Firenze
Sorozat: A világ múzeumai
Eredeti cím: Firenze. Uffizi
Fordította: Todero Anna
160 oldal
Grafo Kiadó, 2010
4900 Ft - néhány éve ennél jóval olcsóbban sikerült beszereznem
Az Uffizi honlapja
A bejegyzésben szereplő képek forrásai:
Anna Maria Luisa portréja
Uffizi
Fra Filippo Lippi
Tiziano
Rosso Fiorentino
Dosso Dossi
Artemisia Gentileschi

Carlo Goldoni neve nem mindenki számára cseng ismerősen (és nem tévesztendő össze Carlo Collodival, a Pinocchio szerzőjével, ahogy korábban velem is megesett), pedig egy-egy művét ma is játsszák a színházak, nem beszélve arról az újításról, amit az itáliai színjátszásban hajtott végre. Goldoni idejében ugyanis még a commedia dell' arte volt meghatározó a színészek számára, azaz: mindig ugyanazok a szereplők léptek a világot jelentő deszkákra, mindig ugyanaz alapján a cselekményvázlat alapján és kifejezéseket használva, improvizálva adták elő a történetet. Ezek a maszkok (melyeket a színpadon viseltek) pedig egész életükben végigkísérték őket. Tehát, ha valaki egyszer Pantalone bőrébe bújt, élete végéig őt játszotta, sosem lehetett pl. Arlecchino.

Goldoni ezt a hagyományt törte meg azzal, hogy a színészek kezébe előre megírt szöveget adott, amit azoknak szóról szóra meg kellett tanulniuk, immáron nem az adott közönség igényei szerint formálták figurájukat. Az viszont tény, hogy Goldoni megőrizte a commedia dell' arte szereplőit, hiszen a kötetben szereplő komédiák alakjai között is megtaláljuk őket.

Két úr szolgája: A velencei Pantalone leányát, Claricét eljegyzi Silvio, Lombardi doktor fia. A jegyesek és az örömapák egyaránt boldogok, amikor megérkezik Truffaldino, egy szolga, aki a gazdáját, Federigo Rasponit készül bejelenteni Torinóból. Pantalonéban meghűl a vér: Claricét korábban Federigónak ígérte, ám a férfit megölték. Federigo feltámadt volna?

A vendég valójában Beatrice, Federico férfiruhába bújt húga, aki adósságait jött behajtani és szerelmét, Florindót keresi, aki Federico meggyilkolása után elmenekült a városból.

Amíg Beatrice Pantalonéék házában tárgyal, a habókos Truffaldino az utcán várakozik és mérgelődik, elvégre már ideje lenne az ebédnek! Ekkor érkezik meg álnéven Florindo, akinek kapóra jön az ott álldogáló szolga, aki azonnal elfogadja az ajánlatát. Így Truffaldino egyszerre két urat szolgál, amit csak megold majd valahogy és ekkor még nem is sejti, micsoda zűröket tartogat ez számára, ahogy Federico feltámadása is a jegyeseknek...

BEATRICE Menjünk a fogadójába.
BRIGHELLA A szolgáját merre hagyta?
BEATRICE Az utcán.
BRIGHELLA A Hol szedte össze ezt az ütődöttet?
BEATRICE Útközben fogadtam fel. Néha tényleg bolondnak látszik, pedig nem az. A hűségére végképp nem lehet panaszom.
BRIGHELLA A hűség nagy dolog.
BEATRICE Hát még a szerelem!

Truffaldino és a két úr számos galibába keveredik a három felvonás során, miközben jókat nevetünk rajtuk. De nem feledkezhetem meg Smeraldináról, Clarice szobalányáról sem, akinek ami a szívén, az a száján, ráadásul a szép szobalány azonnal elbűvöli Truffaldinót, aki a szolgálat mellett a lányról sem feledkezhet meg.

A hazug: A velencei éjszakában Balanzoni doktor háza előtt sertepertél a doktornál tanuló Florindo és bizalmasa, Brighella. Az ifjú éppen szerenádot készül adatni a doktor egyik lányának, Rosaurának, ám annál szemérmesebb, minthogy felfedje kilétét, hiába erősködik Brighella. A szerenád kezdetét veszi, az erkélyen megjelenik Rosaura és testvére, Beatrice is. A leányok találgatják, vajon melyiküknek és kinek a megbízásából szólt a dal, amikor felbukkan Lelio, akinek kapóra jön a dolog. Mit is mondhatna, minthogy ő adatta a szerenádot, de nem árulja el, melyik lánynak (elvégre azt sem tudja, hová keveredett).

Lelio úgy hazudik, mint a vízfolyás, amivel még a szolgáját is ámulatba ejti. Pontosabban nem hazudik, csak szellemes ötletei vannak:

ARLECCHINO Csókolom a kezét, lovag úr őnápolyisága.
LELIO Mit szólsz, micsoda rohamot vezettem?
ARLECCHINO Csak azt tudnám, hogy a fenébe nem zavarodik bele a sok cifra hazugságba.
LELIO Szamár! Ez nem hazugság, hanem megannyi szellemes ötlet, káprázatos elmém szertelen tűzijátéka. Az igazi világfi legyen fesztelen, és ha alkalom adódik, gátlástalan!

Másnap a szerelmes Florindo csipkét küldet Rosaurának, és mit ad isten: a boltosinas érkezésekor Lelio is éppen arra jár. És ez még csak a kezdet! Lelio nem átall még a saját apjának is ferdíteni az igazságon, akit húsz éve nem látott, ha az érdekei úgy kívánják.

Lelio szellemes ötleteinek kútja kiapadhatatlan, de egy-egy váratlan esemény még őt is összezavarhatja... Vajon mit szól a Rosaura után titkon epekedő Florindo, hogy vetélytársa akad szíve választottjánál? Ráadásul fény derül egy régi egyezségre is, mely szerint Rosaurát egy másik férfinak ígérték, ami ellen mind a lány, mind újonnan felbukkant hódolója ellenkezik. Mindez számtalan félreértést okoz a szereplők között és egy-egy nem várt fordulat is közbeszól.
Természetesen a harmadik felvonás végére minden titokra fény derül és arra is választ kapunk, ki nyeri el a szép Rosaura kezét és mit szólnak a többiek Lelio eddigi szellemes ötleteihez?

A fogadósnő: A firenzei fogadó vendégei között nem akadt még olyan férfi, akit el ne bűvölt volna a szép Mirandolina. Most is éppen egy gróf és egy márki tör borsot egymás orra alá, hogy Mirandolina kegyeit elnyerje. Ekkor érkezik meg egy köztudottan nőgyűlöletéről ismert lovag, akit bizony hidegen hagy a szép fogadósnő!

MÁRKI Tessék: A gróf úrnak ez nevetséges!
GRÓF A márki úr szereti a fogadóskisasszonyt. Én meg egyenesen imádom. Ő a nemessége okán vár el viszonzást, én az ajándékaimmal próbálom elérni. Uraságod szerint ez nem nevetséges?
MÁRKI De tudni kell hozzá, hogy milyen odaadóan pártfogolom én a kisasszonyt!
GRÓF (a lovagnak) Ő pártfogolja, én meg költök rá.
LOVAG Ennél jelentéktelenebb vitatémát el sem tudok képzelni. Ekkora izgalom egy nő miatt! Egy nő zaklatta így fel uraságtokat? Egy nő? Nem hiszek a fülemnek! Hát velem aztán nem fordulhat elő, hogy egy nő miatt összeszólalkozzam valakivel. Sose szerettem, de becsülni se becsültem őket semmire, és világéletemben azt tartottam, hogy nincs nagyobb nyűg a földön, mint egy nő lehet a férfinak.

Na de ki hallott már ilyet?! Majd Mirandolina változtat ezen!

A helyzetet bonyolítja két színésznő felbukkanása, valamint a márki és a gróf, ill. Mirandolina fondorlatai is. Vajon kit választ a szép fogadósnő?

A vígjátékot itthon leginkább Mirandolina címmel játsszák és a fogadósnő szerepe nem véletlenül szerepel a színésznők szerepálmai között.

A commedia dell' arte főbb szereplői

Mindhárom komédia igazán remek kikapcsolódást nyújt, jól felépítettek, viccesek és Goldoni általános igazságokat mondat el a szereplőivel, de mindezt észrevétlenül. Kell ennél több?

A kötet végén a fordító, Magyarósi Gizella ismertetőit olvashatjuk a szerzőről, a korabeli színjátszásról, Goldoni színházreformjáról és néhány szót a három komédiáról.

Végezetül elárulom, hogy annyira megszerettem Goldoni színműveit, hogy hamarosan együtt indulunk nyaralni.

Carlo Goldoni: Három komédia
Két úr szolgája - A hazug - A fogadónő
Eredeti cím: Servitore di due padroni - Il bugiardo - La locandiera
Európa Diákkönyvtár
Fordította: Magyarósi Gizella
290 oldal
Európa Kiadó, 2005
850 Ft

„Szívesen itt maradna estig, végighallgatná az egész hangversenyt, csakhogy mindig akad valaki, aki hirtelen betérve lépteivel és suttogva elmondott imájával megzavarja a zenét; a jövevények fürkésző pillantásai elűzik a magányos fiút, élményeitől megzavarodva távozik, s nem tudja, hogy a templomban csend honolt.
Miféle zene ez? A fiú már sejti: a kő beszél.
A kőnek szíve van, az kiált és dalol. A kőben élet lakozik, mely azt akarja, hogy láthatóvá és hallhatóvá váljék, idomokban és hangokban tör a napvilágra. A kőben álom és erő van, gonosz és sötét erők lapulnak benne, de ott szunnyad Isten magasztalása is; miként anyagból az embert, úgy gyúrta Isten tulajdon kezével a követ, és lelket lehelt belé.”

Úgy gondolom, ha valakitől megkérdezik, mit tud Michelangelóról, rögtön felsorolja egy-két művét, ami hirtelen eszébe jut, de ha a kérdező pontosítja a kérdését, hogy az életéről mit tud, akit egész életében a magány kísért, előbb-utóbb bevallaná, hogy nem sokat, vagy semmit. Karel Schulz eredetileg három részesre tervezte az itáliai reneszánsz eme nagy mesterének életrajzi regényét, azonban a sors közbeszólt: csak az első résszel és a második rész első két fejezetével készült el. De ez a csonka regény sem fog csalódást okozni annak, aki érdeklődik Michelangelo vagy a kor iránt.

Rögtön a regény elején három, az éj leple alatt Firenzébe tartó lovassal találkozunk. Hamarosan kiderül, a másnapi misére igyekeznek, amit a Santa Maria del Fioréban tartanak, mely alatt a Mediciek elleni gyilkosságot készülnek elkövetni. Hogy mi köze van ennek Michelangelóhoz? Nos, a templomban találkozik az apja Leonardo da Vincivel, aki már ekkor ismert festő. Messer Buonarroti-Simoni a Tizenkettek Tanácsának volt tagja, fiainak pedig fényes karriert képzel el, méghozzá a bankszakmában, így a művészek életét egyszerűen méltatlannak tartja gyermekei számára:

„Nem, egyik fia sem fog a széltolók mesterségében inaskodni, egyik sem eszi majd a művészet bizonytalan kenyerét! Francescónak (Michelangelo nagybátyja) nincsenek gyermekei, nincs kire hagynia jól menő pénzváltó boltját az Or San Michelén. Pénzváltók lesznek, bankárok! Gondoskodik róla, hogy egyik fia se bajlódjék-hánykolódjék soha ecsettel vagy vésővel, lassan fizetett, gyatra bérért, fejedelmi udvarokban vagy kolostorokban.”

A merényletet elkövetik a várost vezető Medici család ellen, majd eltelik néhány hónap (valójában 10 év is), és a 13 éves Michelangelo Ghirlandaio tanítványa, de titkon arról álmodozik, szobrász lesz. Barátja, Francesco Granacci révén kerül Lorenzo Medici udvarába, ahol első igazi művét alkotja.

Telnek-múlnak az évek, Itália forrong, pápák váltják egymást, intrikákkal teliek a mindennapok, Michelangelo a helyét keresi és közben szebbnél szebb szobrokat alkot, melyek születését mi is végigkövethetjük.

Pietà (1498-1499)

Ha röviden kellene jellemeznem a regényt, azt mondanám, amellett, hogy megismerjük Michelangelót mint embert, az érzéseit, vívódásait, csalódásait, közben elmélyülünk Itália történelmében is, rengeteg szereplővel, egészen pontosan történelmi személlyel és eseménnyel találkozunk, amelyek csak még hitelesebbé teszik. Azonban az utolsó előtti fejezet, pontosabban a második rész első fejezetéhez erősen ajánlott felkötni azt a bizonyost, ugyanis nagyon tömény. Bevallom, ez ment a legnehezebben, ugyanis soknak éreztem a körítést, sok-sok oldalon keresztül követtem a cselekmény egy szálát, azonban Michelangelo sehol sem volt. Legalábbis még akkor. Aztán csak felbukkant és megértettem, miért is lett ilyen hosszú a felvezetés.

A három fordító közötti váltást csak az olasz szavak használatánál vettem észre, ugyanis egyikük biztosan nem tud olaszul, mert azoknál a részeknél, amit ő fordított, sokszor találkoztam bestiákokkal, azaz az olasz többes számot magyarul is többes számba tették, ill. a regény elején szerepel Itália Olaszországként, holott ekkor még nagyon messze álltak az egységes Itália megszületésétől. Egy utolsó nyelvi kukacoskodás: ha olaszul Szent Istvánról van szó, akkor a jelző Santo alakját használják, hiába hangzik jobban szerintem is a San Stefano, helyesen Santo Stefano.

De akkor most jöjjenek a pozitívumok: valószínűleg néhány olvasómnak nem árulok el újdonságot azzal, hogy egyértelműen a szobrok születéséről szóló részek voltak a kedvenceim, ahogy részletesen minden egyes momentumot megismerhettem, beleláthattam szinte Michelangelo lelkébe. Egyetlen szívfájdalmam, hogy A Sixtus-kápolna c. fejezetben a sok bába közt elveszett a gyerek, azaz alig van információ a freskóról. Milyen szerencse, hogy már tavaly olvastam egy könyvet erről.

Hogy kinek ajánlanám? Mindenkinek, aki szeretne többet megtudni Michelangelóról, Itália történelmének ezen szakaszáról, Savonaroláról, a Borgia családról, a Mediciekről és még sorolhatnám. Nem tartozik a habkönnyű olvasmányok közé és éppen ezért lehet annyira szeretni.

A kedvenc idézetem (egyébként rengeteg ragacsot felhasználtam olvasás közben, de csak azért nem kezdem el teleírni a bejegyzést az idézetekkel, mert nagyon sokáig itt ülnék):

"(…) az emberekről nem mondhatok mást, csak azt, hogy hálátlanok, hűtlenek, ingatagok és gyávák. Mindaddig, amíg előnyöket várhatnak tőled, és új ember vagy számukra, futnak utánad. Mihelyt te kérsz valamit tőlük, felháborodnak és megtagadnak téged."

Egy kis ízelítő Michelangelo munkásságából (sajnos az eredetileg beillesztett videót törölték, így ezt most, 2022-ben frissítem):

Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom
Eredeti cím: Kámen a bolest
Fordította: Aczél János, Dr. Richter László és Szekeres György
752 oldal
K. u. K. Kiadó, 2008
4500 Ft
A bejegyzésben szereplő kép forrása: Wikipedia.

Az élet időnként kegyes... Minden megtörténhet, a hajnal új kalandokkal kecsegtet. Ezt éreztem akkor is, amikor Firenzébe érkeztem. Máskor csak túlélünk, tesszük a dolgunkat és várjuk, hogy megnyíljon az ajtó, amelyen át kiszámíthatatlan sorsunk felé rohanunk.

Caterina 14 éves lány, aki Itália Vinci nevű falujában él édesapjával, aki patikus, és nagynénje segédkezik a nevelésében. Apja, Ernesto titokban alkímiával foglalkozik és kislányként Caterinát is tanítani kezdi. A lány megtanul görögül, latinul és héberül, az egyház által eretneknek kikiáltott szövegeket és könyveket olvas, ill. apja által megismeri a különböző gyógynövényeket is. A lány nem szereti kortársait, egyáltalán nincs ínyére a rá váró sors, miszerint hamarosan férjhez kell mennie és egyszerű háziasszonyként és családanyaként kell élnie majd az életét. Legszívesebben gyógynövényeket szeret gyűjteni, hiszen közben szabadon kószálhat a mezőn.

Itt találkozik először Pieróval, az egyik nemesi család jegyző fiával. A fiú megígéri a lánynak, hogy másnap beszél Ernestóval és a saját apjával is. Caterina izgatottan várja Pierót, aki csak nem akar megérkezni, és hamarosan megtudja a szörnyű hírt: a zsarnok családfő visszaküldte fiát Firenzébe. lány kiborul, és hamarosan újabb sokként éri, hogy gyermeket vár.

A gyermek meg is születik, azonban a gátlástalan "nagypapa" elviteti a kis Leonardót. Néhány nappal később azonban Caterina megjelenik a házukban, mivel tudomására jutott, hogy a gyermek nem hajlandó elfogadni a szoptatós dajkáját, így beköltözhet gyermekével a pajtába. Néhány évvel később vissza kell térnie apjához a patikába, azonban titokban továbbra is találkozhat imádott fiával. A gyermek rajztehetsége hamar megmutatkozik, így apja közbenjárására, Firenzébe költözik Andrea Verrocchio műhelyébe inasként. Caterina nehezen viseli fia távollétét, így hamarosan Firenzébe
költözik, de nem akármilyen módon...

A regény végigkíséri szinte Caterina egész életét, fia pályafutását és Firenze történelmét.
Robin Maxwell egy hatalmas mesét szőtt Caterina alakja köré, akit rögtön a regény elején megkedveltem, aztán a következő néhány oldalon már inkább a Szex és New York Samanthája jutott eszembe. Hogy miért?

"Felálltunk, megigazgattuk a hajamat és a ruhámat, hideg vizet locsoltunk Piero kulacsából az orcámra, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki egész délután egy nála tíz évvel idősebb férfival hempergett."

Később persze ~~Samantha~~ Caterina visszanyerte a szimpátiámat, igazi, odaadó édesanyaként viselkedett, aki bármit hajlandó megtenni imádott fiáért.

Ahogy már említettem, a regény sok-sok évet felölel, így rengeteg történelmi eseményt és személyt felvonultat, melyek között nagyon sok a tévedés (de ezekről később). Robin Maxwell előszeretettel használ olasz szavakat és kifejezéseket - több-kevesebb sikerrel -, különösen a cazzo a kedvence, ami szerény véleményem szerint sehogy se illik a regény stílusába. Szándékosan linkeltem a szó jelentését, mert ez az egyetlen jelentése, és eddig sem volt jellemző a bejegyzéseimben a vulgáris szavak használata, most sem lesz másként.

Ettől eltekintve, a szórakozást, az izgalmat a regény végig garantálja, és akit nem érdekelnek és nem zavarnak a folyamatosan felbukkanó tévedések és pontatlanságok, jól fog szórakozni, és ne is olvassa el a következő részeket.

Robin Maxwell: Signora da Vinci
Fordította: Stefanovits Péter
464 oldal
Tericum Kiadó, 2010
3570 Ft

Lássuk, hát azokat a bizonyos pontatlanságokat.

!!!Vigyázat, CSELEKMÉNYRÉSZLETEZÉS következik!!!

Leonardo "édesanyja, Caterina fiatal parasztlány volt a városka egyik előkelő családjának szolgálatában." Azaz véletlenül sem a patikus lánya volt.

A regényben Leonardo 12-13 éves, amikor Firenzébe kerül, nos, valójában 17 éves volt ekkor.

Leonardo és Caterina az egyik firenzei sétájuk alkalmával sfogliatellét esznek (ez a mi túrós batyunknak megfelelő sütemény kb.), amit azonban csak a 17. században találtak fel.

Botticelli ekkoriban (az 1470-es években) mutatja be a Venus születése c. képét, amit minden forrás szerint 1485 körül festett.

Caterina és Lorenzo de' Medici a híres család francia kertjében sétálgat. A francia kert a barokk kor találmánya, azaz megint "csak" cirka 200 év a tévedés. Nem véletlenül hívják a francia kertet barokk kertnek is.

Lorenzót egy beszélgetésük alkalmával Firenze cappa della bottega-jának nevezi, azaz üzletvezetőnek. Nos, az Akadémiai Kiadó olasz-magyar szótára az alábbi jelentéseket írja a cappa cikkszóhoz:
1. csuklyás lovagi köpeny; kürtő, bolt(ozat)
2. fésűkagyló
3. k (a hang és a betű kiejtve); a görög kappa
Robin Maxwell összekeverte Gizikét a gőzekével, a cappa helyett a capo a megfelelő szó, ami fejet, főt jelent átvitt értelemben is. A főnökre is ezt a szót használják.

A Mediciek elleni összeesküvés nem Mennybemenetel napján (ami Húsvét után van 40 nappal), hanem 1478. április 26-án történt. Mennybemenetel napján temették el a meggyilkolt Giulianót.

További nem létező olasz szavak:

consiglieres, signors -> az olaszban véletlenül sem az s a többes szám jele, consiglieri és signori a megfelelő alak

scuse -> scusa vagy scusi helyesen, attól függően, tegeződnek vagy magázódnak a felek (ha dialektusról van szó, akkor nem szóltam)

A család al fesco ételét fogyasztja, ami al fresco, azaz friss. Ezek után nem is meglepő, hogy a regény elején a Buon giorno első szava franciásan bonnak íródott.

Az olaszban az angolul Juliaként írt női nevet Giuliának írják.

Továbbá szó esik Barabás keresztjének szilánkjáról. Tudtommal és a Biblia szerint is, a Pilátus által szabadon bocsátott Barabást nem feszítették keresztre, legalábbis a Bibliában nincs rá utalás.

A Harmincadik fejezetben a Savonarola által elfogott és kereszthez kötözött Benito (Caterina firenzei szomszédja), akit szöges korbáccsal vernek, a Negyvenegyedik fejezetben épen és egészségesen kerül elő. Tudtommal a Savonarola által elfogatott és nyilvánosság elé vezetett embereket kivégezték.

Fernão Cabral, akinek hajóján Caterina a regény végén elutazik, 1492 körül halt meg, míg Caterina Savonarola halála (1498) után hagyja el Firenzét. A Wikipedián csak portugálul találtam adatot az állítólagos hajósról és abban a néhány mondatban, amit a Google fordító "lefordított", semmiféle utalás nem volt hajós múltra.

Végül a hab a tortán: nem tudom, rajtam kívül feltűnt-e valakinek, a borítón Raffaello La Velata (Fátyolos hölgy arcképe) szerepel, holott Leonardo is festett portrékat nőkről is

Nem tudom, másnak is feltűnt-e, de mostanában divat lett a néhány évszázaddal ezelőtti itáliai környezetbe illeszteni egy-egy regény cselekményét (Pl. A Botticelli-titok, amit nem olvastam, de az egyik Moly értékelésében felsorolt néhány bakit belőle) - amivel nem is lenne baj -, azonban a leírt események, kifejezések sokszor sántítanak.

A nyelvi hibáknál a mai olasz nyelvvel vetettem össze a regényben szereplő szavakat, így lehet, hogy azokat a reneszánszban valóban úgy használták.

Hivatkozások:
Wikipedia
Herczeg Gyula - Juhász Zsuzsanna: Olasz-magyar szótár Akadémiai Kiadó, 2006
A sfogliatelle története itt olvasható olaszul, itt pedig angolul.
A bejegyzésben szereplő kép forrása

"A mai napon, 1508 májusának tizedik napján én, Michelangelo, szobrász, átvettem II. Gyula pápa Őszentségétől ötszáz dukátot a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestésére, amely munkához a mai napon hozzá is fogok."

Úgy gondolom Michelangelót senkinek sem kell bemutatni, legalább egy művét mindenki azonnal meg tudná nevezni. Azonban a Sixtus-kápolna (itt választják a pápákat) mennyezetfreskójának megszületése nem is olyan egyszerű történet volt.

Michelangelo saját magát szobrászként tartotta számon, így ódzkodott a felkéréstől, eredetileg ugyanis a pápa a síremléke elkészítésére kérte fel őt, aki ekkorra már olyan műveket tett le az asztalra, mint a Dávid-szobor vagy a Pietà. Azonban a síremlék miatt (amit később el is készített) nézeteltérésbe keveredett Őszentségével, így vissza is tért szülővárosába, Firenzébe. Viszont nem volt ajánlatos ujjat húzni a papa terribilével, így a művész elvállalta az embert próbáló feladatot. A címben szereplő mondattal a pápa a köztük húzódó vitát kívánta lezárni.

A vonakodás oka az volt, hogy Michelangelo szerint a versenytársai vették rá a pápát, hogy őt válassza, ugyanis freskóval utoljára tanonckorában volt dolga, így állíthatják félre a zsíros szobrászati felkérések útjából.

A munkálatok végül 1508 májusában kezdődtek. Michelangelo közben számos nehézséggel nézett szembe: segédeket kellett keresnie, beszerezni a szükséges eszközöket, miközben figyelemmel kísérte a családja sorsát Firenzében, II. Gyula katonai ambícióit is és a szintén a pápa megbízásában munkálkodó versenytárs, Raffaello ténykedéseit. Mindezek ellenére a teljes mennyezet 1512 októberében készült el, melynek ma is emberek százai járnak nap mint nap csodájára.

Ross King könyvéből nemcsak Michelangelót mint embert ismerhetjük meg, hanem a kort is: a városállamok és a nemzetközi színtereken folyó harcokat, ill. a freskófestés kulisszatitkaiba is alapos bepillantást nyerünk. Az közismert, hogy a freskót a friss vakolatra festik fel, azonban nem mindegy hogyan is kerül fel a figura a falra. Mindezt számos vázlat és tanulmány elkészítése előzte meg.

A freskó szerkezeti rajza, kattintással nagyobb lesz. (Forrás: Wikipedia)

Mielőtt bárki megijedne, a regény rendkívül olvasmányos, néhol humoros és egyben hosszú és alapos kutatómunka eredménye. Ezt bizonyítja a fejezetekben található számos lábjegyzet és a bibliográfia. A mennyezetfreskó aktuális részének festése mellett az adott ószövetségi történetet is megismerjük. A freskó a pápa hírneve megszilárdítása mellett a tudatlan tömegek "szórakoztatását" is szolgálta, ugyanis a korabeli többórás misék során az írástudatlanok ezeket "tanulmányozhatták", így tartva fenn a figyelmüket.

A regény a művészet, Michelangelo és a reneszánsz szerelmeseinek kihagyhatatlan információk forrása.
A borító belső fülein a freskó egy-egy részlete látható, ami kifejezetten hasznos volt olvasás közben.
(A héten ment egy sorozat a Spektrumon a Medici családról amelyben Ross King is szakértőként szólal meg, többek között Michelangelóval kapcsolatban is.)

Kedvcsinálónak találtam egy videót a freskóról, melynek a második felében az oltárfalon látható, 1536-ban szintén Michelangelo által festett Az utolsó ítélet szerepel. Megtekintése teljes képernyőn ajánlott.

A 3D-s vatikáni verzió, amit ezúton is köszönök Miestasnak, aki szintén olvasta a könyvet.

Ross King: Michelangelo és a Sixtus-kápolna
Eredeti cím: Michelangelo and the Pope's Ceiling
Fordította: Makovecz Benjamin
428 oldal
Park Kiadó, 2010
3500 Ft