A könyv eredeti címe Érzelmi hullámvasút, és valóban arra is váltunk jegyet, mivel az öröm után a szomorúsággal, az undorral, a haraggal, a félelemmel, a féltékenységgel, a szerelemmel a bűntudattal, végül pedig a reménnyel ismerkedünk meg.
A szerző kitér arra is, életünk mely szakaszában ismerkedünk meg az adott érzéssel, mikor sajátítjuk el és milyen evolúciós eredete, ill. célja van/volt.
A könyvét egy katonatiszt, Reg és egy táncosnő, Marjory találkozásával kezdi, akiknek az első randevúját megakadályozta a második világháború. Reg hadifogságba került, míg Marjory súlyos sérülést szenvedett. Már ez is épp elég okot szolgáltat a fejezetekben felbukkanó érzelmeknek, és a későbbiekben kiderül, hogyan alakult kettejük története.
Hammond szórakoztatóan és mindannyiunk számára érthetően ír. A fejezeteket a különböző kutatási eredmények mellett irodalmi példák (aki nem olvasta még Gabriel García Márqueztől a Szerelem a kolera idejént, figyeljen arra, hogy a pszichológus spoilerez), ill. a szerző és mások életének eseményei is színesítik. Pl. megtudjuk, hogyan figyelte meg Charles Darwin a kisfián a különböző érzelmek megjelenését, hogyan fordíthatjuk a javunkra a haragot, a féltékenységet és az irigységet, ill. a bűntudatot, hogyan használják bizonyos emberek gyűlöletkeltésre az undort egyes embercsoportok (pl. a nácik a zsidók, vagy éppen manapság a homoszexuálisok ellen) és nagyon örültem, hogy Senecát és Arisztotelészt is idézte, akiknek gondolatai mai is megszívlelendők.
Szóba kerül az oxitocin, a szerotonin és a dopamin hatása is, olvashatunk a transzgenerációs traumák (bár a szerző nem nevezi a nevén) öröklődése és a tanult tehetetlenség, ill. az érzelmek hatására megjelenő testi folyamatok is (pirulás, izzadás stb.).
Most jön azonban a de. Aki olvasta már néhány bejegyzésem, valószínűleg rájött, hogy maximalista vagyok, vagy ahogy a volt kolléganőim mondták: követelőző. Ráadásul az egyik kedvenc mottóm: Minden mindennel összefügg.
Az Öröm c. fejezet szerint, hogy boldogok legyünk, az egyik eszköz ehhez a szappanoperák nézése. Bár intellektuális sznob vagyok (ezt nem is tagadom), annak idején én is néztem őket. Rudas János (Delfi örökösei. Önismereti csoportok - elmélet, módszertan, gyakorlatok) szerint a szappanoperák valójában a katarzis érzését okozzák a nézők számára. Esmeraldának a 6000. ismétlésben is sikerül a szemműtéte és végül hozzámegy José Armandóhoz, miközben a (főleg női) néző esetleg letöröl egy örömkönnycseppet és elégedetten dől hátra a fotelben, hogy Esmeralda legalább boldog, ha már őt nem José Armando vette el.
Bizonyos érzelmek birtokában beszűkülhet a tudatunk, és ezek rányomják a bélyegüket, ha ítéletet alkotunk valakiről. Pl. ha túlságosan rajongunk valakiért, vagy éppen ellenszenvet, gyűlöletet, haragot érzünk iránta. - Erről miért nem ír?
Az ikrek génállománya sem egyezik 100%-ban, kedves Claudia.
Azért nem működik mindenkinél a terápia (ha csak pszichológushoz jár és beszélgetnek), akinek PTSD-je (poszttraumás stresszbetegség) vagy CPTSD-je (krónikus poszttraumás stresszbetegség) van, mert a (C)PTSD a testre és az idegrendszerre is hat, nem csak az agyra, amivel a pszichológusok általában nem foglalkoznak. Természetesen most is tisztelet a kivételnek.
A trauma után az idegrendszer folyamatosan az üss vagy fuss (a könyvben harc vagy menekülésnek fordították az angol fight or flightot) állapotban van, ill. lefagy bizonyos helyzetekben, amik valójában nem jelentenek veszélyt, de mivel diszreguláció alakult ki, ez lesz az alapállapot, ilyenkor túlélő üzemmódban élnek. A beszélgetésen kívül ezért van szükség a (C)PTSD-sek számára valamilyen azonnal használható eszközre, hogy megnyugtassák az idegrendszerüket (pl. meditáció, légzőgyakorlatok, EFT Tapping). Ezt miért nem tudja egy pszichológus???? Ezért sem oldják meg a gyógyszerek és/vagy a pozitív megerősítések ismételgetése a problémájukat, mert nem érzik biztonságban magukat a testükben. Hiába mondogatom magamnak, hogy minden rendben van, biztonságban vagyok, ha a testemben viszont nem ezt érzem. Claudia Hammond nem hallott még róla?
Ahogyan a szuperérzékenységről sem. A Szerelem fejezetében említi Arthur Aron és munkatársai egyik kutatását, és ellenőriztem, ő Elaine N. Aron férje, akivel együtt kutatták a szuperérzékenységet is, amivel Hammond nem foglalkozik a könyvében, meg sem említi. Pedig az általa nem értett jelenségeket tökéletesen megmagyarázza. Pl. egy szuperérzékeny ijedősebb (lehet), mint egy átlagember és gyakrabban pirul el, ill. a hazugságvizsgálón megbukott ártatlanok is 99%-os valószínűséggel szuperérzékenyek voltak. Végül is csak az emberiség kb. 20%-a, azaz minden ötödik ember érintett. Ne legyél már megint olyan követelőző, Andrea!!!!!!!!
Vajon agystimulációval magyarázható az az örömteli érzés, amely az orosz írót, Dosztojevszkijt lepte meg epilepsziás rohamai előtt? Saját szavaival: „olyan boldogságot éreztem, amelyhez foghatót normális állapotban elképzelni sem lehet, és amelyről másoknak fogalmuk sincs”.
Végül is Dosztojevszkij is szuperérzékeny volt, aki maga is sokkal mélyebben élte meg az érzéseit, úgyhogy Az epilepsziáról nem tudok nyilatkozni, de a szuperérzékenységről igen, úgyhogy sejtem, mit érezhetett az orosz író. Hammond tehát a lehető legjobb példát választotta. 😁
A romantikus szerelemről alkotott fogalmainkat arra alapozzuk, amit szüleinktől kaptunk, ami azt jelenti, hogy többnyire olyan helyzetben leszünk szerelmesek, amely újrateremti a gyermekkorunkat. Az új párok számos tevékenysége - egynapos kirándulások, a másik megfürdetése vagy szép ajándékkal való meglepése - a szülő-gyerek kapcsolatot tükrözi.
Ez a két mondat (a másodikból a felsorolást vegyük ki) tökéletesen megmagyarázza, valaki miért választ folyamatosan bántalmazó párt, ahol a romantikus szerelem a másikkal való folyamatos veszekedéssel és kiabálással, vagy akár a tettlegességgel egyenlő. Nem is beszélve az egyéb diszfunkcionális családokból jövőkről, ahol válás, elhagyás, elhanyagolás stb. történt, és ez volt a minta a gyerek számára. Ez sem kerül szóba a fejezetben.
A Reményről szóló részben kiderül, hogy ő sem tudatos. Chris Petersont idézi, aki kis és nagy optimizmust különböztet meg. Példaként említi, hogy apróságokban optimista valaki (időben jön a vonat), de nagyobb léptékben már pesszimista (a világ egyre kegyetlenebb). A szerző önmagát hosszabb távon optimistának tartja, de egy rövid buszon vagy metrón megtett utazás esetében már pesszimista.
Korábbi tapasztalataim alapján sosem volt szerencsém a tömegközlekedéssel, noha ennek képtelen vagyok logikus magyarázatát adni. A metrót üzemeltetők nem látják, amikor lemegyek a mozgólépcsőn, a várakozási időt mégis egy percről tizenháromra változtatják, de a barátaim némelyike észre sem veszi, hogy a digitális kijelző kétjegyűre is tud változni, mert mindig olyan szerencsések! Ha velük utazom, minden simán zajlik, így egyedül már alig marad reményem. Nyilvánvalóan nem megy az optimizmus.
Ezt olvasni azért is volt vicces, mert éppen egy pszichológus nem veszi észre önmagán, hogy önbeteljesítő jóslatot gyárt (rögzült szemlélet!). Néhány oldallal előbb arról ír, hogy a magukat szerencsésnek tartó emberek hajlamosak reménytelibben nézni a jövőbe, és példaként egy kísérletet is említ, melyben a résztvevőket arra kérték, nézzenek végig egy újságot, és számolják meg benne a képeket. A magukat szerencsésnek tekintők pár másodperc alatt felfedezték, hogy a második oldalon egy féloldalas hirdetés közli velük a képek számát, míg a magukat szerencsétlenebbnek vallók csak később fedezték fel.
Azzal sem értek egyet, hogy Hammond szerint a súlyos stádiumú rákbetegeknek nem érdemes reménykedniük és ezt a környezetüknek táplálniuk. Pff.
Úgy gondolom, a reménykedés később is megtanulható, de továbbra is inkább a hitet emelném ki. Ha a súlyos beteg hisz abban, hogy meggyógyul, akkor meg is gyógyul. Ha valamit el akarok érni, akkor el is érem. Ennyi.
De ha már a reménynél tartunk, kb. tavaly nagyon népszerű lett a Lucky Girl Syndrome a közösségi oldalakon, ezért remélem, Claudia Hammond is megnézett egy-két ilyen videót és elsajátította ezt a szemléletet.
Az újévi fogadalmak pedig egyszerűen azért buknak el még januárban, mert a fogadkozók identitásának nem része az adott dolog. Hiába írja azt Hammond, hogy a január 1. tökéletes dátum a fogyókúrához, mert ha valaki december 15-én kezdi el, karácsonykor úgyis megszegi. Az egész a szemléletmódján és az identitásán múlik.
Pl. ha december 15-én kitalálom, hogy le akarok fogyni x kilót, és elég erős az elhatározásom, mert azt tudatosítom magamban, hogy x kilóval kevesebb vagyok, akkor képes leszek arra, hogy karácsonykor ne zabáljam tele magam és hízzak még plusz akárhányat. Aki elhatározza, hogy edzőterembe fog járni, de a mindennap helyett csak hetente kétszer jut el, nem fogja a heti két alkalmat kudarcnak tekinteni.
A meglepetés miért semleges érzés? Vagy örülök neki, vagy nem.
A Polyanna c. regény pedig magyarul Az élet játéka címen jelent meg. Az pedig enyhén rosszmájúságra vall, hogy amikor Polyanna találkozik egy ágyhoz kötött beteggel, és azt mondja erre, hogy milyen jó, hogy nem mindenki ilyen beteg, Hammond szerint gonosz, és ezért örül, hogy a kislány is eltöri a lábát a regényben.
Olyan álmokra van szükségünk, amelyek nem fantáziálások, de ezt nem könnyű pontosan felmérni.
Hogy ebben a mondatban mekkora ellentmondás van! Ezt követően példaként említi, ha a 13 éves lányunk táncdalénekesnő akar lenni, akkor talán támogathatjuk is, hiszen 20 évesen akár sikeres is lehet. Ha a gyerekről van szó, az a véleményem, hogy a szülő akkor igazán jó szülő, ha támogatja a gyerekét abban, amit szeretne elérni, legyen szó bármiről.
Az meg, hogy kinek mi számít fantáziálásnak, megint más kérdés. Előbb úgyis minden a fejünkben születik meg, és hogy az én fantáziám szüleménye kinek számít irreálisnak, az már nem az én problémám. Ha mindenki úgy gondolkodna, mint a károgók és Hammond, még mindig barlangban élnénk.
Claudia Hammond könyve szórakoztató és hasznos olvasmány, melyből sokat tanulhatunk az érzéseinkről. Kár, hogy mellette a szerző nem rendelkezik kellő önismerettel (amely egyébként is egy élethosszig tartó folyamat) és szakmai felkészültséggel.
Nem vagyok pszichológus, csak nagyon jól felismerem a mintákat, megértem az embereket és az elmúlt két évben rengeteget dolgoztam magamon holisztikus megközelítésben. Úgy gondolom, egy pszichológusnak erre még több lehetősége van.
Claudia Hammond: Érzelmi hullámzások
Utazás az érzelmek birodalmában
Eredeti cím: Emotional rollercoaster
A Journey Through the Science of Feelings
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
368 oldal
Partvonal Kiadó, 2006
Bejegyzések
