Gerald Durrell szinte bármelyik könyve nagyszerű választásnak ígérkezik, ha egy könnyedebb, mégis tartalmas olvasmányra vágyom. Az Istenek kertjét már korábban is olvastam, és most szerettem volna újra felidézni a Durrell család korfui időszakának eseményeit. 

Larry rontott ki a verandára: 

   - Mama! - ordította. - Ennek véget kell vetni. Egyszerűen nem vagyok hajlandó tovább tűrni.

   - Jó, jó, drágám, ne kiabálj. Mi a baj? - kérdezte mama. 

   - Mintha egy rohadt természettudományi múzeumban laknánk.

   - Hogyhogy, drágám?

   - Úgy, hogy elviselhetetlen itt az élet. Nem vagyok hajlandó tovább tűrni! - ordította Larry.

   - De hát mi a baj, drágám? - kérdezte zavartan mama.

   - Ki akartam venni magamnak egy italt a jégszekrényből, és mit találtam? 

   - Mit találtál, drágám? - kérdezte érdeklődve mama.

   - Verebeket! - üvöltötte Larry. - Egy zacskó gennyes, antihigiénikus verebet!

   – Larry, drágám, légy szíves, ne hívj olyan embereket hozzánk, akiket nem is ismersz – mondta a mama. – Elég nehéz szórakoztatni azokat is, akiket ismersz, nemhogy még azokat is, akiket nem ismersz.

   – Mi köze van a dologhoz annak, hogy ismerem-e őket? – kérdezte értetlenül Larry.

   – Az, hogy ha ismered őket, legalább tudják, hogy mire számítsanak – mutatott rá a mama.

   – Hogy mire számítsanak?! – kérdezte hidegen Larry. – Ha téged hall az ember, azt hiheti, azért hívtam meg őket, hogy valami gettóban lakjanak!

   – Nem, nem, drágám, nem arra gondoltam – mondta a mama –, csak arról van szó, hogy ez a család ritkán látszik normálisnak. Én mindent megpróbálok, de úgy látszik, sehogy sem sikerül úgy élnünk, mint a többi embernek.

A Durrell család a '30-as években (balról jobbra): Margo, Nancy (Larry későbbi felesége, róla még nincs szó a könyvben), Larry, Gerry és Mrs. Durrell

   - A gyerek jachtján megyünk? - kérdezte a gróf, aki szeretett mindent tisztázni.

   - Azon - mondta a mama. 

Gerald Durrell Korfu-trilógiája talán az egyetlen olyan sorozat, amelynek bármelyik darabját olvassuk is először, nem érezzük azt, hogy az előző rész(ek) ismeretének hiányában lemaradtunk volna valamiről. Velem pontosan ez történt, ugyanis először a harmadik részt olvastam, majd az elsőt és végül a másodikkal zártam a sort. 

Bár eddig csak három könyvét olvastam, de nagyon szeretem Gerald Durrell írásait, mert nemcsak remekül szórakozom olvasás közben, de számos - számomra ismeretlen - állatfajra is felhívja a figyelmemet, nem is szólva az állatok és a természet iránti rajongásáról és védelméről, ami ragályos.

 Mivel jó néhány hónap eltelt Durrell nélkül, így ideje volt egy újabb művével megismerkednem. A Születésnap c. fejezetet olvasva, ismét eszembe jutott az Istenek kertje közbeni hangulat, ami nemcsak felidézte azt, de ugyanolyan remekül szórakoztam, mint annak idején.

Mrs. Durrell még mindig Korfun él négy csemetéjével, a kis Gerry pedig egyre lelkesebben gyűjti az állatokat. De mindjárt itt a mama születésnapja, amit nem is ünnepelhetnének meg méltóbban, mint egy benzinával megtett kirándulással, ahová a barátokat és az ismerősöket is meghívják.

Csakhogy egy ilyen kirándulás a Durrell család életében is nemvárt kalandokat tartogat. Kezdődik mindez a jégszekrénnyel. Mrs. Durrell ugyanis rendelésre készíttetett korábban egyet (ami igencsak távol áll a mi jól ismert hűtőszekrényünktől), ami már csak a méretei miatt is nehezen hordozható.
Mindezt tetézi egy eltévedés, egy kocsmai kalamajka, de tudjuk, hogy minden jó, ha a vége jó és hála mindennek a galibasorozatnak, remekül szórakozunk.

Valamiért azt hittem, ez a kötet is a korfui élmények gyűjteménye lesz, de nem. A halak jelleme valójában visszaemlékezés, melyben Durrell nemcsak a gyerekkorának, de felnőtt életének néhány momentumáról is ír.

Nagyon szerettem a második fejezetet is (összesen öt fejezetre tagolódik a kötet), melyben a tinédzser Gerry egy londoni állatkereskedő segédjeként varázsolja el a tulajdonost és tesz különös felfedezést az egyik utcában.

Az utolsó három fejezetben már a felnőttkori élmények elevenednek meg: egy különleges vacsora előkészületének és lebonyolításának lehetünk tanúi, melyet a helyi káém (körzeti megbízott) szervez a káef (körzeti felügyelő) látogatása alkalmából. Előbbi egyenesen retteg a küszöbön álló vendégségtől, ugyanis amikor utoljára találkozott felettesével, az finoman szólva is borzalmasan végződött. De szerencsére kéznél van Gerry nagyszerű inasa, és mi baj adódna ott, ahol a szakácsot is Jézusnak hívják?

- Állapodjunk meg három fogásban - mondtam -, és azok is legyenek a lehető legegyszerűbbek.
- Akkor az első fogás legyen felfújt - mondta Mary.
- Jézus nem tud felfújtat csinálni - közölte Martin.
- Kicsoda? - döbbent meg Mary?
- Jézus, a szakácsom - magyarázta Martin.
- Sose tudtam, hogy a szakácsodat Jézusnak hívják - mondta McGrade. - Miért nem híreszteled el a világon, hogy ismét eljött a földre?
- Ami azt illeti, eléggé furcsa alakban jött el - mondta Robin. - Jézus három méter magas hausza, akinek tele van tetoválva az arca törzsi jelekkel, úgy néz ki, mint aki megérett a sírba tételre, és gyalázatosan főz.

  
Az Orrvérzés c. fejezet gyengébb idegzetűeknek és a vértől iszonyodóknak nem ajánlott, ugyanis utóbbiból nincs hiány, és bár néhány momentuma szórakoztató volt, de őszintén szólva, nem éreztem teljesen lezártnak, ráadásul olyan érzésem volt, mintha Gerry bácsi Facebookozna. Magyarul, amikor emberkék teljesen felesleges dolgokat osztanak meg magukról. És az orrvérzésünk részletei - szerény véleményem szerint - is ilyenek. (Rendben, kellett még néhány oldal a készülő kéziratba.)

A záró fejezetben megismerhetjük azt a nőt, aki évekig nagy hatással volt kedvenc állatbarátunkra. Ursula nem mindennapi nő, ez tény és való. Gyönyörű, ám különlegesen értelmezi az anyanyelvét, kizárólag napi lappal hajlandó felkeresni a mellékhelyiséget és társaságba is csak óvatosan érdemes vele menni. Így hát nem csoda, hogy Ursula nem egy kínos, olykor meghökkentő helyzetbe keveredik és keveri Gerryt.

Nem mondanám, hogy csalódottan csuktam be a könyvet, mert az Ursuláról szóló fejezeten ismét remekül szórakoztam, de egyértelműen az első fejezet vitte a pálmát. Igen, hiányzott ez az imádnivaló, lökött család. Nem lehet nem szeretni őket, főleg Larry beszólásait.

Nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem tudta túlszárnyalni az Istenek kertjét. Azért ne szontyolodjon el senki, A halak jelleme is jó, csak ebben Durrell egy másik arcát is megismerhetjük, és valljuk be, nem rossz dolog az, ha valakit megismerünk egy másik oldaláról is.


A hangoskönyvön az első két fejezet hallható Szacsvay László előadásában, ami biztosan nem lehet rossz. Valaki hallgatta már?


Gerald Durrell: A halak jelleme
Eredeti cím: Fillets of Plaice
Fordította: Révbíró Tamás
Illusztrálta: Réber László
240 oldal
Európa Kiadó, 2012
2500 Ft

Larry letette kését és villáját, s rámeredt mamára. - Tizenegyen? - ismételte meg. - Tizenegyen? Tizenegy kiskutya! Nektek elment a józan eszetek.
- De hiszen mondom, hogy csak kölyökkutyák... apró kis jószágok - mondta idegesen mama. - És Lulu nagyon gondosan bánik velük.
- Ki a fene az a Lulu? - kérdezte Larry.
- Az anyjuk... nagyon kedves jószág felelte mama.
- Akkor hát tizenkét kutyánk van, a fene enné meg!
- Hát igen, azt hiszem - mondta a mama. - Tulajdonképpen még nem számoltam meg őket.
- Ez a baj ebben a házban! - csattant fel Larry. - Itt senki se számol! És mielőtt észbe kapna az ember, térdig jár az állatokban! Olyan az egész, mintha megismétlődne a Teremtés, csak még rosszabbul. Egy bagolyból egész hadosztály támad, mire észbe kap az ember; a szobák valamennyi zugában szexőrült galambok tombolnak, a lakás dugig szárnyasokkal, mint egy madárkereskedés, nem is szólva a kígyókról, a békákról és az apró halakról, amelyeken Macbeth boszorkányai évekig megélhetnének. És ráadásul képesek vagytok újabb tizenkét kutyát hozni a házhoz. Ez tökéletes bizonyítéka annak, hogy ez a család bolond.

Természetesen tudtam, ki volt az a Gerald Durrell, mert gyerekkoromban mindig ment egy-egy sorozata a tévében, de az a helyzet, hogy még nem olvastam tőle semmit. Így nagyon örültem, amikor januárban felfedeztem egy eseményt a Molyon. Akkor még nem voltam ennyire kórosan eseményfüggő. Már majdnem lejelentkeztem róla, hogy így is van már annyi, könyv még sehol, majd visszajelentkezem, amikor rátaláltam az Istenek kertjére. Rögtön az elején szembesültem azzal, hogy sikerült belecsapni a lecsóba, ugyanis ez a kötet már a harmadik, ami a korfui élményekről íródott. No, de Durrell is azt írja, nem várja el az olvasótól, hogy az előzményeket ismerje, így hát megnyugodtam, és belevetettem magam az olvasásba.