Csupán néhány gondolat mindez, estefelé. Arról, annak kapcsán, amit épp a napokban olvastam.

   Talán csak arra jó, hogy elgondolkozzunk, és jól lássuk egy-egy esemény helyét a teljes történetben. Abban a történetben, amit életnek hívunk és amivel sosem járhatunk rosszul. Se te, se én, se senki. Szerintem. 

München, 1972 - "csak ezüst"

   És akkor itt kérnék egy lehetőséget mindannyiunk nevében, akiket gyűjteményesen a magyar sportnak szoktak nevezni. Régen és ma. Nem kért rá ugyan senki, de elmondanám, hogyan néz ki ez belülről. Ezek a saját érzéseim, de hidd el, megbeszéltem sokszor a sporttársaimmal, tehát nem vagyok ezzel a hozzáállással egyedül. Sőt.

   Esélyesnek lenni jó.

   Esélytelennek lenni teher.

   Ha bíznak, hisznek benned, az szárnyakat ad.

   Ha érzed a tieid szeretetét, az megacélozza az akaratodat és pluszt ad a küzdelemben. Ezért is nagy dolog a hazai pálya, mert ott testközelből érezhető mindez.

   Egy versenyen lehet nyerni és veszíteni. Hogy ebből aztán mit hozol ki, vérmérséklet dolga, de hogy nem az az oka a vereségnek, ha hisznek benned, erre leteszem, ha kell, a nagyesküt.

   Néha a legnagyobb vereséged a legnagyobb győzelmeddé kovácsolódik, néha egy-egy győzelemtől megbicsaklik az életed, mert túl közel mész a naphoz. Ilyen is van, és az ellenkezője is.

   Nincs ez másképp a valódi Életben sem. Ezért ha adhatok egy jó tanácsot, hozd ki mindenből a lehető legjobbat. Tégy meg mindent a siker érdekében, de lépj tovább, és találj új célokat akkor is, ha nem vált valóra egy dédelgetett álmod.

   Hiszem, ha szeretetteljes vagy, mindaz, amit adsz, valamilyen formában visszatalál hozzád. Lehet, hogy nem ott és akkor és főleg attól, akitől nagyon vágynál minderre.

   Mosolyogj, és a világ vissza fog mosolyogni rád, olvasom naponta. Sajnos mára nagyon elcsépeltnek tűnik, pedig nem az. Ja, és soha ne add fel, ezt meg sportolóként elég hamar megtanultam, mert mindig van egy új nap és egy új lehetőség. Attól, hogy sokat mondunk valamit, és elcsépeltnek tűnik, azért még igaz lehet.

   Apu valamikor kislánykoromban azt kérdezte: - Minek örülsz ennyire, kislányom, hogy folyton mosolyogsz? 

   És én már akkor is, vagy akkor talán még jobban tudtam, mindig lehet valaminek örülni. 

   Most például éppen annak, hogy ezt leírtam, és talán jelent számodra valamit.

Szerintem nincsenek véletlenek. Éppen az aznapi útvonalam terveztem, amikor is tudtam, hogy miután elintéztem ezt-azt, benézek az adventi könyvvásárba és meglepem magam egy könyvvel. Igen, egyetleneggyel. A választék most nem hozott annyira lázba, mint a korábbi években, mert főleg gyerekkönyvek voltak, szépirodalom alig, de találtam néhány önéletrajzi könyvet (a Diane Keatonét és a Brigette Bardot-ét), melyekre kíváncsi lettem. És ott volt a Jennifer Lopez könyve is. 

De térjünk vissza a könyvhöz. Ha valaki úgy veszi a kezébe, hogy Jennifer ebben biztosan részletesen elmeséli az élettörténetét, hogy lett a bronxi lányból J.Lo, csalódni fog. Mert bár erre is kitér, de ez a könyv egy önvallomás, az önszeretethez, az önelfogadáshoz vezető rögös útjának története. 

   Mivel a bulvársajtóban nőként, hollywoodi dívaként emlegetnek, már azt is elfelejtettem, milyen volt az, amikor még önmagamért ismertek. Létfontosságú, hogy az ember kapcsolatban legyen legbenső önmagával, és ne veszítse el önazonosságát a nagy pörgésben. Mindig is hinni akartam abban, hogy a nyilvánosságnak szóló imidzsem nem befolyásolja az önértékelésem - de sajnos ez nem mindig volt így. Ha az ember negatív dolgokat hall magáról, ezek lassan beszivárognak a tudatába, és kezdi úgy érezni, hogy van igazságtartalmuk - pedig csak elfedik az igazi valónkat. Ez egyenes út ahhoz, hogy elveszítsük önmagunkat. 

   Azért tudtak hamis képet festeni rólam, mert nem voltam ura a helyzetnek. Annyira elfoglalt, hogy tartsam magam a menetrendemhez, s hogy megadjam mindenkinek, amit akartak, hogy már nem kérdeztem meg magamtól, mit akarok én valójában. Rengeteg energiát fektettem abba, hogy megfeleljek az elvárásoknak, s útközben elveszítettem a saját irányérzékemet. 

Amikor úgy tűnik, kényelmetlen kimondani az igazságot, talán az a legalkalmasabb idő arra, hogy megszólaljunk.

Csak akkor bánhatnak rosszul velünk, ha megengedjük maguknak, hogy rosszul kezeljenek...

Élni fogsz.

Szeretni fogsz.

Újra táncolni fogsz...

Úgy galoppozunk az életen keresztül, mint a cirkuszi mutatványosok, akik két, egymás mellett száguldó lovon egyensúlyoznak - egyik lábunk a "sorsnak" nevezett lovon pihen, míg a másik a "szabad akarat" lován. A kérdés, amit naponta fel kell tenned magadnak: "Melyik melyik?" Melyik az a ló, amelyik miatt nem kéne aggódnom, hiszen nem én irányítom, és melyik az, amelyiket minden erőfeszítésemet bevetve kell kormányoznom? 

    Rengeteg olyan dolog van a sorsommal kapcsolatban, amibe nincs beleszólásom, de jó néhány az én hatáskörömbe esik. Vannak bizonyos lottószelvények, melyeket megvásárolva növelhetem az esélyeimet a boldogságra. Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket (és azon alkalmakkor, amikor túlságosan tele vagyok önsajnálattal, és nem tudom lelkesen nézni a dolgokat, még mindig megpróbálhatom megváltoztatni a szemléletmódomat). Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat.
    Számomra ez utóbbi újdonság. A texasi Richard ajánlotta a figyelmembe nemrégiben, amikor arról panaszkodtam, hogy képtelen vagyok abbahagyni a rágódást. Azt mondta: - Süti, tanuld meg, hogy ugyanúgy megválogathatod a gondolataidat, mint ahogy reggelente kiválasztod, milyen ruhát fogsz aznap felvenni. Ez a fajta képesség fejleszthető. Ha irányítani akarod az életedet, munkálkodj az elméden. Ez az egyetlen, amin megpróbálhatsz úrrá lenni. Felejts el minden mást. Mert ha nem vagy képes uralkodni a gondolataid felett, akkor mindig is irtó nagy szarban leszel.

Tavaly elefántos könyveket kerestem az interneten, amikor a találatok között felfedeztem Lawrence Anthony Elefántsuttogó c. könyvét. Meg is jegyeztem magamnak, és biztos voltam benne, hogy egyszer elolvasom.

A 2012-ben elhunyt, Lawrence Anthony, dél-afrikai természetvédő életét arra tette fel, hogy megőrizze az afrikai vadon érintetlenségét. Ennek első lépéseként vásárolta meg Thula Thulát, ahol vadrezervátumot alakított ki. Tervei között szerepelt, hogy a helyi zulu törzsekkel megegyezve, nagyobb területre terjeszti ki a rezervátumát, amelyet természetesen nem ingyen várt a helyiektől, és ezáltal újabb állatokkal gazdagíthatja állományát, amelyet a turisták elé tárhat.

Egy nap arra kérték, fogadjon be egy kilenctagú, igencsak vad elefántcsordát, különben mindegyik állatot kilövik. A rezervátumban még nem voltak elefántok, így a csapatnak rekordidő alatt kellett megépítenie az állatok számára a bomát (cölöpkerítést), amelybe áramot vezettek, hogy az elefántoknak ne legyen kedvük a szökéshez.

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a sors keze van mindebben. Nem én kértem, a sors küldte nekem ezeket az elefántokat. És talán nem ok nélkül. 

A elefántok megérkeztek, de szinte azonnal meg is szöktek. Hosszas hajsza után megtalálták őket, de az állatok csak nehezen szokták meg az új környezetet. Nem véletlenül: olyan traumákon mentek keresztül, amiket olvasni is szörnyű, így nem meglepő, hogy minden emberi lénytől idegenkedtek. De Lawrence Anthony és barátja, a vadőrök főnöke, David, nem adták fel. Heteken át éjjel-nappal az elefántok közelében voltak, akik lassacskán elfogadták a közelségüket, főleg az Anthonyét, aki beszélt is hozzájuk.




De ez a könyv nem csak az elefántokról és a velük töltött évekről szól. Ez a könyv sokkal több ennél. Olvashatunk a vadorzókkal folytatott állandó harcukról, a zulukkal való tárgyalásokról, megtudjuk, hogy nemcsak a civilizálatlannak tűnő őslakosok, de a civilizált emberek is milyen hiszékenyek tudnak lenni egy lottónyeremény reményében, mit sem törődve azzal, hogy ezért feleslegesen ölnek állatokat.

Megismerjük Thula Thula alkalmazottait, Anthony francia feleségét, Françoise-t és hűséges ölebét, Bijout, elszánt kutyáikat, Pennyt és a hűséges Maxet, és természetesen a rezervátum lakóit is.
A főszereplők a matriarchátusban élő és különleges módon kommunikáló elefántok, de a róluk szóló fejezetek mellett, számos új információval leszünk gazdagabbak az afrikai vadon élővilágát, lakóit és hagyományait illetően.


Az Elefántsuttogót olvasni olyan volt, mintha egy érzelmi hullásvasútra váltottam volna jegyet. Persze ezt nem is sejtettem, mielőtt elkezdtem. Minden egyes fejezete más-más érzelmet képes kiváltani: együtt izgultam a csapattal, hogy megtalálják a csordát, majd hogy az elefántok megszokják új otthonukat, együtt féltem, majd nevettem Anthonyékkal, megdöbbentem és nagyon haragudtam bizonyos emberekre, és nem egy fejezete könnyeket csalt a szemembe. Egyszerre szívmelengető, felkavaró, tanulságos, varázslatos és letehetetlen olvasmány.
Minden sorában érezni a szerző minden élőlény felé áradó tiszteletét, szeretetét és alázatát.
A világ nagyon sokat veszített korai halálával - mindössze 61 éves volt. Kitartásával, alázatos munkájával igazi példakép nemcsak az állatvédők és állatbarátok, de mindannyiunk számára. Köszönöm, hogy Graham Spence-szel (ő a szerkesztője) megírta ezt a könyvet.

Az utolsó fejezetben ír a másik - magyarul megjelent - könyvéről is, a Babilon bárkájáról, amelyben az iraki háború alatt veszélybe került bagdadi állatkert lakóit menekítette ki társaival. Ez is már itt várakozik a polcomon, és amint lelkileg felkészültem rá, sorra is kerítem.

   Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember - ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van. 

Lawrence Anthony és Graham Spence: Elefántsuttogó
Amit egy elefántcsordától tanultam életről, szabadságról és hűségről
Eredeti cím: The Elephant Whisperer. My Life with the Herd in the African Wild.
Fordította: Lukács Laura
422 oldal
Park Kiadó, 2017
4500 Ft
Kép: Another Bad Day In Zululand

James Herriot nevével évekkel ezelőtt egy vonatúton találkoztam, amikor az intercityn kiszúrtam, hogy az egyik utas az ő valamelyik könyvét olvassa. A címére akkor még emlékeztem, és itthon utánanéztem, így megtudtam, hogy egy angol állatorvos a szerző, aki a pályája során történteket vetette papírra. Aztán egészen idén tavaszig eszembe sem jutott. Ekkor láttam meg az előrendelések között, hogy ismét megjelenik az Állatorvosi pályám kezdetén, és kíváncsi lettem rá, milyen történeteket mesélhet egy állatorvos (persze voltak elképzeléseim), így végül nemrég megvettem.

James Herriot, a kötetben található 60 történetben, pályakezdő állatorvosként, az 1930-as évek vidéki Angliájába kalauzol, ahol segédorvosnak jelentkezett egy már több éve praktizáló kollégája mellé.

Már az első történetben a lényegre tér, ugyanis egy tehén ellésének lehetünk tanúi, és részletesen elmeséli az egyáltalán nem egyszerű esetet (a borjú farfekvéses, és akkoriban még nem alkalmaztak császármetszést állatoknál), amelyből megtudjuk, hogy az egyetemi tankönyv nem egészen úgy illusztrálta az eseményt, ahogyan az a valóságban zajlik. Arról nem is beszélve, hogy minden állattartó, ha a másik jószágáról van szó, rögtön tanácsokat osztogat, és szerintük a környéken már ismert állatorvos mindent másképp - és sokkal jobban - csinál, mint egy most érkezett kezdő.

Ezt követően ismerjük meg a Skaldale House-t és James leendő főnökét, akinek már a neve sem semmi, hiszen Siegfried Farnonnak hívják. Siegfried néhány éve vásárolta meg a praxist egy idős kollégájától, és a hatalmas házban Mrs. Hall látja el a házvezetőnői feladatokat.
Gyakran megfordul a házban Siegfried öccse, az ugyancsak állatorvosnak készülő, Tristan is. (A testvérek Wagner-rajongó apjuknak köszönhetik a nevüket.)
Tristan a tanulás helyett szívesebben szórakozik (ma azt mondanánk: bulizik és csajozik), ezért bátyja minden lehetőséget megragad, hogy munkára fogja, de ezek a kísérletek a legtöbbször balul sülnek el. Ám van, hogy Tristan hibája old meg egy problémás esetet:

   - James, ez alighanem a legepésebb levél, amit valaha is olvastam. Cranford írta. Végzett velünk egyszer s mindenkorra, és azon gondolkodik, hogy perbe fogjon.
   - Már megint mit csináltunk? - kérdeztem.
   - Azzal vádol, hogy csúnyán megsértettük és veszélyeztettük a kanja egészségét. Azt mondta, küldtünk neki egy melaszosdobozra való tehénszart azzal az előírással, hogy kenje be vele a kan hátát naponta háromszor.
   Tristan, aki félig lehunyt szemmel ült, teljesen felébredt. Sietség nélkül felállt, és az ajtó felé indult. Keze a kilincsen volt, mikor rámennydörgött a bátyja hangja:
   - Tristan! Gyere vissza! Ülj le. Azt hiszem, meg kell beszélnünk valamit.
   Tristan elszántan felnézett, s várta a kitörő vihart, de Siegfried váratlanul nyugodt volt. A hangja meg szinte nyájas:
   - Szóval megint bemutatkoztál. Mikor tanulom meg végre, hogy a legegyszerűbb feladatot sem bízhatom rád? Ez nem volt nagy munka, igaz? Két kis csomagot feladni - aligha nevezhető nehéz feladatnak. De neked sikerült összekutyulnod. Rosszul raktad fel a címkéket, ugye?
   Tristan fészkelődött a székében.
   - Elnézést, nem is tudom, hogyan...
   Siegfried felemelte a kezét.
   - Ne aggódj. Melléd állt a szokásos szerencséd. Ez a baki bárki másnál katasztrófát jelentene, de Cranfordnál isteni gondviselés. - Megállt egy pillanatra, és szemében álmodozó kifejezés jelent meg. - Ha jól emlékszem, a címke azt mondta, hogy dolgozza be jól az ujjaival. És Mr. Cranford azt írja, hogy reggeli közben bontotta ki a csomagot... Igen, Tristan, azt hiszem, te megtaláltad a megoldást. Ez, úgy gondolom, elrendezte a dolgot.
   - Na és a per? - kérdeztem.
   - Ó, azt úgy vélem, elfelejthetjük. Mr. Cranford sokat ad a méltóságára. Gondold el, hogy hangzana ez a bíróság előtt?

Siegfried sajátos módszert alkalmaz a számlákkal kapcsolatban, ezért felveszi a tapasztalt  Miss Harbottle-t, hogy tegye rendbe az üzleti dolgaikat. A hölgynek is megvannak a saját elképzelései és rendszere a pénzügyeket illetően, így rendszeresek közte és főnöke között az összetűzések, amiket mi, olvasók persze egyáltalán nem bánunk.

Siegfried különleges egyéniség, ugyanis képes folyamatosan ellentmondani saját magának is, amely bizony a segédorvosa türelmét is rendszeresen próbára teszi.

Miközben James egyre több állatot kezel és egyre inkább megismerik és elfogadják azok gazdái is, nem egyszer keveredik furcsa helyzetekbe: pl. egyik páciense fogadott nagybácsikája lesz, egyik éjjel pizsamában megy ki egy kanca elléséhez, és ez az öltözék igencsak mást juttat Mr. Dixon eszébe:

    Még mindig feszülten gondolkodva levettem az esőköpenyemet, de révületemből a farmer hangos nevetése szakított ki:
   - Te nagyúristen, mi ez, maskarabál?
   Végignéztem a pizsamámon, halványkék, rajta csinos, széles vörös csík.
   - Ez, Mr. Dixon - feleltem méltósággal -, az éjszakai öltözékem. Nem vesződtem azzal, hogy felöltözzem.
   - Ó, értem. - A farmer szeme huncutul csillogott. - Elnézést, azt hittem egy pillanatig, valaki idegen keveredett ide. Láttam egy pofát tavaly, Blackpoolban; éppolyan öltönyt viselt, mint maga, csak csíkos cilindere és pálcája is volt. Csuda helyre kis táncot adott elő.
   - Sajnos azzal nem szolgálhatok - mondtam halvány mosollyal. - Most éppen nem vagyok olyan hangulatban. 

De természetesen  a szórakozás sem maradhat ki, amelyben általában Tristan siet kollégája segítségére - ha mással nem is, egy jó tanáccsal mindig szolgál...

Minden történeten érződik a szerző elhivatottsága, az állatok, az emberek és a vidék iránti szeretete. Míg az egyik megmosolyogtat vagy éppen megnevetettet (ezért inkább otthoni olvasásra ajánlom), a másik majdnem letaglóz: sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy könyvben ennyire fogok drukkolni, hogy egy tehén meggyógyuljon. Hiába, meglátszik, hogy gyerekkoromban imádtam a bocikat.

Állatbarátoknak különösen ajánlott, de aki csak egy igényes és szórakoztató olvasmányra vágyik, nem fog mellényúlni ezzel a könyvvel. Azért az érzékeny olvasók készüljenek fel, hogy a különböző állatok (főként tehenek, lovak és disznók) kezeléséről minden részletet megtudunk, így nekik nem ajánlott evés közben olvasniuk, különben hasonlóan járnak mint Mr. Cranford.
Abban viszont biztos vagyok, hogy fogok még olvasni a szerzőtől.


Ünneprontás: akit nem érdekel, ne olvassa el ezt a bekezdést.
A James Herriot írói név James Alfred Wightot takarja (1916-1995), aki valóban a saját élményeit írta meg a könyveiben, azonban a helyszínek és a szereplők nevét megváltoztatta, így sajnos Tristant és Siegfriedet sem így hívták a valóságban. Amikor ezt felfedeztem a Wikipedián, egy kicsit elszontyolodtam, de aztán meg is feledkeztem róla, és ugyanolyan lelkesedéssel folytattam az olvasást, mint előtte. Azt hiszem, mindegy, hogy James Alfred Wight James Herriotként vagy bármilyen más néven írta volna is meg ezt a könyvét, akkor is ugyanúgy szerettem volna.




A könyvből 1975-ben film is készült, amely Az élet dicsérete címet kapta magyarul, majd a BBC sorozatot is készített 1978 és 1990 között, amely 7 évadból és 90 részből áll. A YouTube-on több része is fent van.

   - Nem szeretném, ha sok olyan esetem lenne, mint a mai, de nem hinném,  hogy az állatorvosi praxis csak ilyenekből áll.
   - Nem, nem egészen - felelte Farnon -, de az ember sose tudja, mire számítson. Furcsa szakma a miénk. Páratlan lehetőséget kínál, hogy az ember hülyét csináljon magából.

James Herriot: Állatorvosi pályám kezdetén
Eredeti cím: All Creatures Great and Small
Fordította: Szász Imre
472 oldal
Ciceró Könyvstúdió, 2018
3490 Ft
James Herriot fényképét a bocikkal The Guardianon találtam.
A könyv korábban már megjelent Az állatorvos is ember, illetve Apraja-nagyja megbabonázott címeken is. Az új kiadásból kimaradtak a kutyatörténetek, mivel azok Kutyák a rendelőmben 2. címmel már napvilágot láttak a kiadónál.

Olyan régóta várt már a sorára ez a bejegyzés, hogy megérdemli végre, hogy kikerüljön. Elég vegyesek még az érzéseim a regényekkel kapcsolatban, de a Molière úr életére egyre szívesebben gondolok vissza.

Amikor először belelapoztam a könyvbe, meglepődtem: a borító ugyanis csalóka, Bulgakov két regényének címét felcserélték. Nem tudom, hogy csupán a jobb hangzás az oka-e, de tény, hogy a kötet kb. első felében a Molière úr élete olvasható. Mindenesetre nekem mindegy volt, melyik művel kezdem.

   Molière úr élete

Már a Prológus nagyon tetszett, melyben Bulgakov azzal a bábával beszélget, aki segédkezett a nagy drámaíró születésénél, és az író arra kéri a derék asszonyt, hogy nagyon figyeljen oda a gyermekre.

Jean-Baptiste Poquelin édesapja kárpitos és udvari komornyik volt, míg édesanyja és annak apja imádta a színházat. A kis Jean-Baptiste Poquelinék elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot, így az apa természetesnek vette, hogy fia követi majd a pályán. És egy darabig nem is volt kétsége efelől.

Csakhogy az édesanya, amikor fia csak tízéves volt, elhunyt, és az apa később új asszonyt hozott a házhoz. A kis Jean-Baptiste pedig sok időt töltött a már említett anyai nagyapjával, akivel szívesen látogatták a párizsi komédiások előadásait, amelyek a kisfiút is azonnal elvarázsolták. Így egy szép napon a fiú közölte apjával az elhatározását: nem kíván apja nyomdokaiba lépni, ő bizony tanulni szeretne. Az apja nem szívesen, de rábólintott, így fia előbb a jezsuita kollégiumban tanult, majd jogászként végzett. Ám csak a színház világa érdekelte, így színésznek állt.

Nos, valóban csodálatos pályafutás az udvari kárpitosmester idősebb fia számára, hiszen a mestert, hála Istennek, egész Párizs ismeri! Hogy örvendeznének a szomszédok, ha az ifjabb Baptiste Poquelin úr, akinek számára biztosítva van a királyi komornyik címe, egyszer csak a mutatványos bódék színpadán bukkanna fel! A kárpitosok céhében halálra kacagnák magukat!

(...) Fiatal férfi áll előttem. Hajfürtjei nem igaziak, pompás parókát visel.
Mohón fürkészem ezt az embert.
Középtermetű, kissé hajlott hátú, beesett mellű férfi. Napbarnított, csontos arcában egymástól távol ül a két szem, álla hegyes, az orra viszont széles és lapos. Egyszóval, végtelenül csúnya. A szeme azonban érdekes. Különös, állandóan epés gunyorosságot olvasok ki belőle, és ugyanakkor valami örökös csodálkozással szemléli a környező világot. Van ebben a szemben valami szenvedélyes, valami nőies, és a mélyén - titkos búbánat, betegség rejtőzik. Higgyék el nekem, hogy valami már most rágja és gyötri ennek a húszéves fiatalembernek a lelkét.

 Bulgakov alaposan utánajárt Molière életének, aki rá is nagy hatással volt.
 A regény lapjain azonban nemcsak Molière úr rögös élete, hanem a korabeli színjátszás, társasági élet és történelmi események is kibontakoznak. Richelieu, majd Mazarin és XIV. Lajos korában járunk, így biztosak lehetünk benne, hogy nem egy csendes korszakba csöppenünk.

A politikai események mellett természetesen Molière műveinek keletkezéséről, bemutatásukról és fogadtatásukról is olvashatunk. Azonban, aki a fülszövegben megígért Molière Madeleine Béjart-ral folytatott szerelmi életének intimitásaira kíváncsi, bizony csalódni fog. Ugyanis Bulgakov semmilyen szaftos részlettel nem szolgál a kettejük közötti kapcsolatról, bár tény, hogy évekig éltek házasság nélkül együtt, ami akkoriban igen botrányos cselekedetnek minősült.

Molière élete cseppet sem volt unalmas és egyszerű. Anyagi gondok, majd később az irigyei mindig megkeserítették az életét, de egy kis hízelgésért neki sem kellett a szomszédba mennie.
Azon viszont meglepődtem, hogy az utolsó óráiban az egyház lett a legfőbb ellensége, és éppen az egyháznak "köszönhető" Molière végső nyughelyének kijelölése is.

Remek korrajz, ami nemcsak elmeséli a nagy francia drámaíró életét, de garantáltan kedvet csinál a művei elolvasásához is, és egyetérthetünk XIV. Lajossal is:

"Ami azt illeti ez a Molière úr meglehetősen érdekes jelenség!"

Színházi regény

Főszereplőnk, Szergej Leontyevics Makszudov, a Hajózási Híradó szerény munkatársa és mellette ír is. Bár nem túl sok sikerrel. Makszudov már az öngyilkosságot tervezgeti, amikor egyszer csak megtörténik a csoda: a Független Színház érdeklődni kezd a darabja iránt, és Makszudovot magával ragadja a színház világa.

    Eltűnődtem: "Most látom csak, hogy milyen sokan akarnak Moszkvában ingyen színházba menni. Milyen érdekes: senkinek sem jutna eszébe, hogy ingyen utazzék a villamoson. Senki se megy be a boltba és kéri, hogy adjanak neki ingyen egy doboz szardíniát. Miért képzelik, hogy épp a színházban nem kell fizetni?"

  
Az elején kíváncsian vártam, mi történik Makszudovval, aki maga meséli el történetét, de a későbbiekben lankadt a lelkesedésem. Nem tudom miért, de volt egy pont, ahol félretettem és hetekig elő sem vettem. Ez persze nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, és nem szeretnék senkit sem eltántorítani a regénytől, hiszen ez csak az én véleményem. Aztán, amikor újra elővettem, ismét elkezdett érdekelni és még aznap a végére is értem a maradék 100 oldalnak, de bevallom, volt, hogy hirtelen elveszettnek éreztem magam a nevek tengerében.

Egyértelműen a  Molière úr élete jobban tetszett, de nem tartom kizártnak, hogy egyszer újraolvasom a könyvet, ami egy-egy remek életrajzi regény és időutazás a XVII. századi francia és a XX. századi orosz színjátszás világába.
Bár a fülszöveg is megemlíti, hogy a Színházi regény befejezetlen maradt, mivel Bulgakov akkoriban már A Mester és Margaritán dolgozott, nekem nem tűnt annak. Talán csak örültem, hogy vége lett? Meglehet, de láttunk már olyan irodalmi művet, ami nem a klasszikus (= elvárható) befejezéssel ért véget.

A kötet végén Szőke Katalin írása olvasható Bulgakovról és a színház világáról, amelyet még nem olvastam, hogy ne befolyásoljon a bejegyzés megírása előtt.


Mihail Bulgakov: Színházi regény - Molière úr élete
Eredeti cím: Жизнь господина де Мольера - Театральный роман
Fordította: Karig Sára, Szöllősy Klára
454 oldal
Európa Kiadó, 2008
2900 Ft

Amikor felfedeztem az előrendelések között Sophia Loren tavaly, a 80. születésnapjára megjelent önéletrajzi könyvét, rögtön kíváncsi lettem rá, és közben azon kezdtem gondolkodni, mit is tudok róla? Be kellett látnom, hogy nem sokat, és - sajnos - csak nagyon kevés filmjét láttam.
Így nagyon örültem, hogy már a megjelenés előtt elolvashattam a Tegnap, ma, holnapot, amely már most biztosította a helyét Az idei év legjobb könyvei címet viselő listámon.

A karácsonyi készülődés mindenhol izgalmas és várakozással teli, különösen, ahol gyerekek is vannak. Így december 23-án, miközben Sophia Loren a Szentestére készülődik, és megérkezik négy kis unokája, akik mesét néznek, a nagymama ezen az estén visszagondol az életére. Előkerül egy sötét fadoboz, mely az emlékezés hullámait indítja el a benne rejtőző táviratok, levelek és fényképek által.

Mostanában többször is találkoztam az interneten Fanny könyvével, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt nekem el kell olvasnom. Már itt várt rám az asztalon, amikor javában a Germinalt olvastam, mégis azt éreztem, hogy ez a könyv azt sugallja: engem kell olvasnod. Így hallgattam rá, és elkezdtem.

Valószínűleg keveseknek kell bemutatni Fannyt, de aki esetleg még nem hallott volna róla, annak (is) röviden összefoglalom, mit kell tudnia.
    

    Mostanában megtalálnak azok a könyvek, amiket már szinte mindenki olvasott, csak én nem. Amikor két éve megjelent a Néma üvöltés, bevallom, nekem fel sem tűnt, egyszerűen elmentem mellette, ahogy a legtöbb ember is a szerzője, Martin Pistorius mellett is nem is olyan régen.

   Martin ugyanúgy élt, mint minden gyerek egészen tizenkét éves koráig, amikor egy torokfájás következtében már többet nem ment vissza az iskolába. Titokzatos betegsége fokozatosan vette át a hatalmat a fiú szervezete felett, míg mind szellemileg, mind fizikailag le nem gyengítette. Az orvosok értetlenül álltak az eset előtt és két évet adtak Martinnak, aki semmit sem tudott a környezetéről. Ám négy évvel később tisztulni kezdett addigi tudata, és tizenkilenc éves korára újra teljesen öntudatára ébredt, ám környezete minderről nem vett tudomást és Martin sem tudta jelét adni.

A kívülállók körülbelül úgy kezeltek, mint egy cserép virágot: néha meg kell locsolni, egyéb törődést azonban nem igényel. Mivel megszokták, hogy nem vagyok jelen, nem tűnt fel nekik, hogy visszatértem. Még annak idején beraktak a megfelelő skatulyába.

 
    A hétköznapok nagy részét egy nappali otthonban töltötte, ahol az egyik ápolónő kezelte emberként, ő kezdett el beszélni hozzá és fedezte fel, hogy a fiú nem csak egy néma és mozgásképtelen kupac, és neki köszönhetően megkezdődött egy hosszú út. Egyik vizsgálat a másikat követte, majd Martin megtanult kommunikálni, dolgozni kezdett, előadásokat tartott sorstársai számára, egyetemen tanult és megtalálta élete párját is.

   De mindez nem ment könnyen. Martin őszintén és tabuk nélkül mesél mindarról, amit az elmúlt években átélt: hogy nem vettek róla tudomást, gondolatairól, vágyairól, hogy az egyik otthonban - ahol évente töltött néhány napot, amikor a családja elutazott - szexuálisan zaklatták, megalázták, nem tekintették embernek, csak szemétnek.
   Ezeket a részéket olvasva különösen felháborodtam, és nem értem, hogy az ilyen intézményekben dolgozókat nem vetik alá pszichológiai vizsgálatnak? Egy mindenféle szempontból kiszolgáltatott ember is ember, akire még inkább oda kell figyelni és nem úgy bánni vele, mintha a kapcájuk lenne. Nem is szólva a mindennapi kommunikációról, ami szintén nem egyszerű egy hétköznapi ember és egy sérült között, aki csak a megfelelő eszközök segítségével tudja kifejezni magát:

Az interakciók során megfigyeltem, hogy az emberek hangja folytonos körökben kapcsolódik egymáshoz, én azonban állandóan megtöröm a ritmust, és szétzilálom a kommunikációt. Az embereknek tudatosan oda kellene figyelniük rám, és ki kellene várniuk, amíg megszólalok, de sajnos, általában nem bírják csendben kivárni. Megértem, mert a mai világban nehezen veszünk tudomást a csendről. Az űrt mindig kitölti a tévé, a rádió, esetleg egy autóduda hangja, vagy egy üres, semmitmondó társalgás. A velem folytatott beszélgetés nemcsak a szavakból áll, hanem a köztes csendek is hozzátartoznak. Sajnos gyakran előfordul, hogy gondosan kiválasztott szavaim nem érnek célba.

 
   Martin időrendben és rövid fejezetekben mesél a múltjáról, az új élete felé vezető rögös útról, saját és a családja által átélt szenvedésekről és mindarról a jóról is, amivel az élet megajándékozta.

   Nem hiszem, hogy bárkit is érzéketlenül hagyna mindaz, ami elénk tárul ebben a vallomásban, melynek egyik legfontosabb üzenete, hogy mindig van remény, minden pokol, szenvedés után történnek jó dolgok, és bár sokszor fel akarja adni az ember, mert úgy érzi, nem bírja tovább, valami mindig erőt ad. Szívbe markoló és elgondolkodtató könyv, amit olvasva, majd utána is akaratlanul is átgondolja az ember a saját életét. Minden piszlicsáré dolgokon nyafogó kezébe adnám, hogy ez után panaszkodjon. Egyre inkább biztosabb vagyok abban, hogy egy sérült embertől sokat lehet tanulni, és bármelyikük méltó példaképpé válhat, ha hajlandóak vagyunk észrevenni, meglátni őket.

Graham mozgás- és beszédkorlátozott, mégis hihetetlenül életvidám, és mindenkivel harcol, aki nem hisz benne. Bár fizikailag teljesen kiszolgáltatott állapotban van, a várakozással ellentétben nem költözött vissza ápolásra az édesanyjához, mert édesanyja az ország másik végében lakott, Graham pedig Fokvárosban akart maradni; ezért él itt, egy ápolási otthonban. Mindennek ellenére hallatlanul derűs, életöröme magával ragadó.

Martin Pistorius: Néma üvöltés
Eredeti cím: Ghost Boy
Fordította: Mente Éva
288 oldal (képmelléklettel)
Athenaeum Kiadó, 2013
2990 Ft
Martin honlapja

Milyen szokatlan, mondathatnánk furcsa, ambivalens cím. Amikor először találkoztam a könyvvel az interneten, mentem is tovább, mert egész egyszerűen az jutott eszembe, biztos ez is valami manapság divatos önsegítő bestseller* lehet, olyasmi, amivel Bridget Jones könyvespolcai vannak tele. Aztán később több, nagyon is pozitív véleményt olvastam róla, de mégsem éreztem késztetést, hogy ez engem érdekelne. Nemrégiben valamiért megint csak eszembe jutott, és akkor már tudtam, nekem ezt el kell olvasnom.
Elöljáróban elmondanám, hogy a hit mindenkinek a magánügye, amit illik tiszteletben tartani, de Mrs. Winterson bigottságára nehéz szavakat találni, ez néhány mondattal lejjebb ki is derül. 

A Winterson házaspár 1960-ban megállt egy kiságy, egy rossz kiságy előtt, hogy hazavigyen egy hathetes kislányt, mivel saját gyermekük házasságuk addigi évei alatt nem született. A férj egyszerű munkás volt, az asszony nagydarab, gonosz, háztartásbeli és vakbuzgó keresztény. Mrs. Winterson azért szeretett volna egy kislányt, hogy legyen egy barátnője. De az ördög rossz kiságyhoz vezette, amit az elkövetkező években rendszeresen a kis Jeanette fejéhez is vág.

Manapság, amikor majd minden tévécsatorna műsorára tűz valamilyen külföldi (leginkább dél-amerikai) és/vagy sajátgyártású sorozatot, talán el sem tudjuk képzelni, milyen volt ez a műfaj a múlt században, amikor még nem volt televízió, és a rádió volt az egyetlen szórakozást nyújtó médium.
A Nobel-díjas író önéletrajzi ihletésű regényében a rádiójátékok hőskorába, az 1950-es évekbe kalauzolja az Olvasót.

Az ekkor 18 éves joghallgató, de írói babérokról és párizsi padlásszobáról álmodozó Mario, a Pánamerikai Rádió Tájékoztatási Osztályának vezetője. Munkája során  az újságok híreiből válogatva, majd átfogalmazva és kicicomázva készíti el saját adójuk hírblokkját, amelyek a hírolvasó, Pascual tolmácsolásában jutnak el óránként a hallgatókhoz. A dolog nem tűnik nehéznek, azonban Pascual rajong a katasztrófákért (ma egyszerűen imádná a kereskedelmi tévék hírműsorait), és nem egyszer, egy-egy óvatlan pillanatban, előszeretettel egy-egyet becsempész az adásokba.

A rádió tulajdonosai a haladó szellemű vállalkozó, idősebb és ifjabb Genaro nemcsak a Pánamerikai Rádiót, de a Központi Rádiót is a magukénak tudhatják, és tudják, hogy az aranytojást tojó tyúkot a rádiójátékok jelentik, így az eddig drága és problémás, bár nagy népszerűségnek örvendő kubai import szövegkönyvek helyett szerződtetik a különös, bolíviai Pedro Camachót, akinek egyetlen feladata, hogy munkásságával felvirágoztassa a rádiót.

Ugyanekkor érkezik egy másik személy is Bolíviából, aki fontos szerepet kap Mario életében: a nemrégiben elvált Julia néni, aki a csípős nyelvű rokonság egyes tagjai szerint férjet fogni érkezett Limába. (Julia néni valójában nem Mario nagynénje, hanem Lucho bácsi (ő Mario egyik szülőjének testvére) feleségének, Olga néninek a testvére.

Mario ekkoriban a nagyszüleinél élt, de hamarosan egyre többször keresi fel Lucho bácsi és Olga néni lakását, és minden alkalmat megragad, hogy titokban találkozhassanak Juliával. Vajon mit szól majd a népes família, ha tudomást szerez a 32 éves asszony és az ekkor még kiskorú és szép reményű fiú románcáról?
De micsoda szerencse, hogy Mario unokahúgára, a keszeg Nancyra és legjobb barátjára, a Nancyt régóta ostromló Javierre mindig számíthatnak, akik arról is gondoskodnak, hogy a család a lehető legkésőbb értesüljön a részletekről.

Az ifjú szerelmes, ha nem a rádióban, Julia nénjével vagy az egyetemen tölti az idejét, az aktuálisan hallott történetekből igyekszik elbeszélést írni, melyeknél mindig valamilyen hiba csúszik a gépezetben:

Írtam és széttéptem, jobban mondva, alighogy leírtam egy mondatot, rájöttem, hogy gyalázatosan rossz, és újrakezdtem. Biztos voltam benne, hogy egy csúnyán leírt betű vagy egy helyesírási hiba sohasem véletlen, hanem figyelmeztetés, intelem (a tudatalatti, az Isten vagy másvalaki részéről), hogy nem jó a mondat, újra kell írni.

  
A két szálon futó események a regény elején picit kaotikusnak tűntek, de gyorsan rájöttem, hogy az író E/1. személyű visszaemlékezéseit Pedro Camacho egy-egy sorozatgyártásban készült rádiójátéka követi.

A tollnok fantáziája kiapadhatatlan, ami nem is meglepő, hiszen már pitymallatkor talpon van, és egész nap csak ír, legfeljebb annyi szünetet tart, míg a kis Vargasszal megiszik egy mentás citromfűteát és megosztja a fiúval a világról vallott nézeteit. Olvasásra nincs ideje, még arra sem, hogy a saját szövegeit újraolvassa, más írásait pedig azért mellőzi, nehogy akár véletlenül is befolyásolják a saját munkája során. Ilyen tempó mellett ez nem is meglepő, hiszen naponta több rádiójáték is elhangzik a már korábban is népszerű színészek előadásában.

Camacho főszereplői mindig a legjobb korban lévő férfiak, akik éppen 50 évesek, vagy a történet folyamán töltik be e jeles kort. A történetei olykor vetekednek egy-egy görög tragédiával, de Pascual kedvenc hírei között is megállnák a helyüket. Minden alkalmat megragad az általa gyűlölt argentinok szapulására, de a rádiójátékokban megjelenik a Jehova Tanúi mellett Lituma őrmester (aki már olvasta a szerző Halál az Andokban c. regényét, annak ismerősen cseng ez a név)  is a kollégáival. De bátran ki merem jelenteni, hogy Pedro Camacho rádiójátékai a mai hazai és külföldi szappanoperákkal is felveszik a versenyt: számos momentum ugyanolyan bizarr és groteszk, mint amiket manapság  a képernyőn láthatunk.

 A másik szálon, az éppen születendő elbeszélések témái sem mondhatók hétköznapinak, ahogyan Julia néni és "unokaöccse" szerelmi története sem, ami nem egy fordulatban bővelkedik, és olykor felér egy szappanoperával.

A legutóbbi nagytakarítás alkalmával került elő az In memoriam Szabó Magda hangoskönyvem, amit annak idején elsőként a Nők Lapja Évszakokkal lehetett - jóval olcsóbban - megvásárolni, így nem volt kétséges, hogy a szokásos bevásárlásom alkalmával a lap is a kosaramba kerül.

Ahogy újra megtaláltam a CD-t, be is tettem a lejátszóba, amely rögtön Szabó Magda szavaival indul a regényről, és ezt követik a részletek, melyeket Bánsági Ildikó olvas fel. Utóbbi annyira tetszett, hogy nem volt kétséges: a többi olvasmányomat kicsit félreteszem, mert a Für Elisét akarom olvasni.

Szabó Magda önéletrajzi regényébe fiktív eseményeket is beleszőtt, de a legfontosabb az ő maga által megalkotott testvér, Cili alakja.

Szabó Magdát szülei sajátos szellemben nevelték: két félresiklott karrierű ember gyerekeként született, ezért Jablonczay Lenke és Szabó Elek úgy dönt, nem tiltanak semmit a kislánynak, ha ők rabok voltak, legalább a gyerekük legyen szabad. Édesapja gyerekkora óta latinul tanította, az esti meséit pedig bibliai és mitológiai alakok történetei jelentették, míg Jablonczay Lenke, a tündér, egy másik világba kalauzolta el a kis Magdolnát.

Ez az idilli világ változott meg egy csapásra, amikor a városi kulturtanácsos édesapa Budapestről egy kockás plédbe bugyolált, szőke kislánnyal a karján tért haza. A barna, élénk képzelőerővel és szereplési vággyal megáldott, cserfes Magdolna három éven át birtokolt egyeduralma ezennel véget ért. A kislányról csak annyit tudnak, hogy Zentáról menekült szüleivel, menekülés közben rájuk lőttek és a két szülő az élete árán mentette meg a kislányt, Cilit. Cili nem beszél, rögtön megérzi a másik gyerek ellenszenvét és menekülni akar.
Végül Magda is megbékél az új helyzettel, és a trianoni árvával testvérként szeretik és kísérik egymást.

A regény a testvéri szeretetnek és Cilinek állít emléket. Végigkövethetjük kettejük életét Cili érkezésétől az érettségi utáni napig.

Szabó Magda nem volt hétköznapi gyerek: köztudott, hogy a szigorú, református Dóczi Gimnáziumban tanult, de már a tanulmányai megkezdése előtt is megbotránkoztatta az ottaniakat. Egyházi iskola lévén, már az első osztályt megkezdő kicsik sem léphetik át az intézmény küszöbét minimális bibliai ismeretek nélkül. Az illatos kisasszonyok feladata, hogy mindezt a tudást átadják a leendő kisiskolásoknak. Azonban ki hallott már olyat egy ötéves gyerek szájából, hogy Isten valójában magyar, virágot visel a kalapján, Jézus meg egy hortobágyi halgazdaságban éli mindennapjait a felesége oldalán? Még szerencse, hogy a család jó ismerőse, a nagytiszteletű úr segítségével orvosolhatók ezek az eltévelyedések, de a kis Magda a következő években is nem egyszer húzza ki a gyufát a tanárainál és Milánó igazgatónőnél.

Ismét találkozhatunk Möszjővel, de megismerjük Szabó Magda és Cili többi tanárát, osztálytársait, mindennapjait, érzéseiket, vágyaikat, titkaikat, csalódásaikat. Együtt fedezhetjük fel Cili zenei, Magdolna írói tehetségét. Ott ülhetünk mi is az iskolapadokban, részt vehetünk az iskolai kiránduláson, izgulhatunk az érettségi miatt. Átélhetjük mindazt, amit ők.

Olykor ugrunk egyet az időben, olykor egy későbbi fejezetben felidézzük a korábban történteket.

És milyen jó, ha az embernek olyan bölcs édesanyja van, mint Jablonczay Lenke, aki a sorscsapások után is szeretettel és jó tanáccsal szolgál:

Ez még csak egy előhalál – hallottam, s úgy szólt hozzám, mintha visszaigazolná a döntést, tíz kiló epret főz be télire. - Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem „elő”, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz, Magdolna?

Mit is lehetne mondani ezek után? Jablonczay Lenke szavai ma is gyógyírként hatnak a lelkünkre. Ahogyan az egész könyv, amely hol mosolyt csal az arcunkra, hol megdöbbent, hol összefacsarodik a szívünk olvasás közben. Őszinte, tanulságos, emberi és sokszor nagyon fáj. Mint minden Szabó Magda-regény. Olvassuk hát. Sokszor. Sokszor.


Szabó Magda: Für Elise
416 oldal
Európa Kiadó, 2002
1800 Ft
Az új kiadás 3400 Ft-ba kerül, a hangoskönyv Bánsági Ildikó előadásában 4990 Ft-ba.