Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cortona. Összes bejegyzés megjelenítése

Ismét egy idézet miatt választottam olvasmányt magamnak, és elárulom: megtörtént Frances Mayes és a Napsütötte Toszkána rehabilitációja. Korábban ugyanis főleg arra emlékeztem a könyveiből, hogy állandóan nyavalyog. És ki nyafogott akkoriban kimondva vagy kimondatlanul szintén? Én!!! Az imént mindkét karom jó magasra feltartottam.

Én is azokhoz tartozom, akik előbb a filmet látták és nagyon tetszett is nekik. Majd később megvettem a könyvet, és emlékszem, hogy ültem hazafelé a buszon, belekezdtem és nagyon más volt, mint a film, úgyhogy vegyes érzésekkel fejeztem be.

Később újra elővettem, és akkor szintén csak a nyafogás maradt meg belőle.

Azóta megtanultam a könyvet és a filmet külön kezelni.

Most viszont úgy kezdtem neki, hogy nem a nyafogásra fogok koncentrálni, hanem az egészre, minden másra, amit felfedezek benne. És rájöttem, hogy Frances Mayes nem is panaszkodik annyit, mint amennyire emlékeztem.

Kinyitom a kék gerincű naplót. Öröm az is, hogy írhatok erről a helyről, a kóborlásainkról, a felfedezéseinkről, a hétköznapjainkról. Egy kínai költő sok száz évvel ezelőtt azt mondta, hogy ha valamit leírunk, újra át is éljük. A változás utáni vágynak pedig nyilván sok köze van ahhoz az igényünkhöz, hogy egyre tágasabb tudati térben éljünk. A Napsütötte Toszkána egy ilyen teret térképez fel. Az olvasóra úgy gondolok, mint egy barátra, aki látogatóba jön hozzám, hogy megtanulja, hogyan kell vastag márványlapon beledolgozni a lisztbe a tojást; akit a hársfáról felhangzó kakukkszó ébreszt, és hajnalban dudorászva sétál a szőlőben; aki szilvát szed velem, és elkísér a kerektornyú, muskátlis hegyi városkákba; aki látni szeretné az olajbogyót az első napon, amikor már olajbogyónak nevezhető.

Frances Mayes 1990-ben vásárolt Toscanában házat, melyet a családja nevetségesnek tartott. Bár ő maga is bizonytalan volt, végül mégis a vásárlást választotta a férjével, Eddel.

Itt vagyok több, mint tízezer kilométerre az otthonomtól és arra készülök, hogy elköltsem az összes megtakarított pénzemet. Szeszély? Inkább olyan érzés, mint amikor szerelmes lesz az ember. És a szerelem nem szeszély, az mindig mélyről jön. Elvileg.

Bramasole

A házkeresés sem olyan egyszerű és az olasz bürokrácia, ill. a dollár árfolyamának folyamatos gyengülése sem teszi könnyebbé a dolgát, ám mégis kitart, és sikerül Cortonában házat vennie. Bramasole, azaz napra vágyó. Azt hiszem, vagyunk néhányan, akik az írónő helyében szintén nem hagytuk volna ott.

Ház már van, azonban ez még csak a jéghegy csúcsa. A birtok évek óta lakatlanul állt, így a ház felújítása mellett kint is van, mit rendbe tenni. Szerencsére segítőik is akadnak, akik felkutatják a környékbeli mestereket, akik a maguk sajátos elképzelései szerint kezdik meg a renoválást. Nem egyszer úgy, hogy a tulajdonosok San Franciscóban vannak, és egy megbízottjuk felügyeli a munkálatokat.

Amire nem emlékeztem: Frances Mayes nem az az elkényeztetett signora, aki egész nap csak olvasgat a házban vagy arról ábrándozik, milyen csodálatos lesz minden, amikor végeznek a munkákkal. Ő is kiveszi a részét a fizikai munkákból is: követ pakol, takarít, gyomlál, beszélget a munkásokkal. A munkálatok pedig idővel szépen lassan haladnak, bár kisebb-nagyobb nem várt problémák mindig akadnak.

Cortonai tartózkodásuk során új barátokkal ismerkednek meg, és már több helyi is régi ismerősként fogadja őket. Lassacskán ők is olasszá válnak. Felfedezik a környéket, vendégeket fogadnak, az írónő megismeri a cucina poverát (szegény konyha szó szerint, azaz a szegények konyhája. A kevésbé jómódúak megtanultak minden maradékot hasznosítani (pl. száraz kenyér, sajthéj), melyek felhasználásával új ételek születtek ) és új recepteket próbál ki. Télen pedig olajbogyót szüretelnek és immáron a saját olívaolajukkal főzhetnek.

A Piazza Signorelli Cortonában

Közben pedig mi is sok-sok érdekességet tudhatunk meg nemcsak az olaszokról, az etruszkokról vagy a rómaiakról, a környékről, festészetről vagy a méhekről, hanem receptekkel is gazdagodunk, és az írónőt és ismerőseiket is jobban megismerjük. Ez volt az, amire annak idején nem figyeltem: rájöttem, milyen sok közös van Frances Mayesben és bennem.

Korábban oldaljelölők nélkül olvastam a könyvet, most viszont kéznél voltak, és míg írom ezt a bejegyzést és lapozgatok közben, újabbakra bukkanok. Tud valamit ez a Frances Mayes.

Nagyon örülök, hogy újra elővettem, mert nagyon szerettem olvasni, még akkor is, ha aznap csak pár oldalig jutottam benne, mert megelevenedett előttem az egész: a felújítás, a napsütés, a téli zimankók, a receptek, a táj. És azon már csak jókat mosolyogtam magamban, hogy 300 és 350 fokon sülnek az ételek és a sütemények, mert nincs megadva, mely hőmérsékleti skála szerint. Biztos vagyok benne, hogy ezek Fahrenheitben vannak megadva, és Celsiusban kb. 160 és 180 fok körül vannak.

Azt azért megjegyzem, hogy A nyár relikviái c. fejezetben van egy súlyosabb hiba (pár apróbbal máshol is találkoztam). Montepulciano büszke templomának szentje nevét két i-vel kell írni, ugyanis San Biagiónak (innen hoztam a lenti képet is) hívják. Már olvasás közben gyanús volt, hogy Biago valójában Biagio, mert hallottam már keresztnévként, most utána is néztem, és ő magyarul Szent Balázs.

A már említettek mellett találtam egy versrészletet az egyik fejezetben Cesare Pavesétől, és ha már rákerestem, felfedeztem tőle egy másikat, amelyet jövő hétfőre már be is időzítettem. Minden mindennel összefügg, ahogyan Frances Mayes szerint egyik gyerekkori élménye vezetett ahhoz, hogy végül megvegye Bramasolét.

A Napsütötte Toszkána egy igazi színes-illatos, szellemitartalék-gyarapító, tartalmas, mégis szórakoztató olvasmány. Ha nem rajonganék immáron sok-sok éve az olasz nyelvért és kultúráért, most biztosan beleszerettem volna. Mert számomra - ahogy az olaszok mondják - ez: Normale. És ha valaki megkérdezi, hogyan jellemezném olaszul a könyvet?, azt válaszolnám: Che fico!

Hamarosan írok is egy töltelékbejegyzést a könyvben említett néhány nevezetességről.

- Ismeri azt a régi mondást, hogy a "saját üdvödet kövesd"? - kérdezem, pedig soha nem voltam hippi.
- Persze, persze, huszonöt éve ott voltam Woodstockban, de most ennek a transznacionális konglomerátumnak a munkaügyi vitáival foglalkozom és nem vagyok benne biztos, hogy helyesen döntök, ha beleugrok a házvételbe.
- Nem érzi úgy, hogy kiterjeszti vele az életét? Én legalábbis istenien érzem magam itt a nyaralómban.
Nem beszélek neki a napfényről, és nem beszélek arról se, hogy amikor Kaliforniában az itteni önmagamra gondolok, tiszta, erős fényben látom magam. Szinte áttetszővé válok itt. A toszkánai nap átjárja minden pocikámat. Flannery O'Connor arról beszélt, hogy "összeszorított foggal kell keresni" az örömöt. Otthon néha valóban ezt kell tennem, de itt az öröm természetes. Könnyedén sorjáznak a napok - olyan könnyedén, ahogy a piacozó kis srác emeli a mérlegét, egyik oldalon a kövér dinnyével, másikon a rozsdás súlyokkal.

Frances Mayes: Napsütötte Toszkána