Almudena Grandes volt a tavalyi év legnagyobb felfedezettje számomra, és a decemberbe még belefért a Kártyavárak elolvasása. Igen, a borítója valóban megérdemelne egy 18-as karikát, de aki ebből, és az Egy rendhagyó szerelmi háromszög története alcímből rögtön arra következtet, hogy valami jó kis pornóregény rejtőzik mögötte, sajnos el kell szomorítanom.

Először tisztázzuk, hogy a narrátorunk bár Joséként szerepel a regényben, a neve ellenére nőnemű. Azonban fiatalon úgy érezte, a María José Sánchez García nem megfelelő név egy festőnek, ezért a csoporttársainak már egyszerűen csak Joséként mutatkozott be.

Jose egy cégnél dolgozik, amikor egy nap a munkahelyén megcsörren a telefon. A szokásos ügyfél helyett azonban egy régi ismerős szól bele, aki egy halálhírt közöl vele. Ez a hívás készteti a nőt arra, hogy felidézze azokat a közel húsz évvel ezelőtti eseményeket, amik az egyetemen történtek közte és két csoporttársa között.


Jose festő szakon tanult az egyetemen, amikor a negyedik évkezdéskor megérkezett az osztályába Jorge és Marcos. Jorge mindenkit elbűvölt a rajzaival: néhány ceruzavonással a papírra varázsolta Degas egyik balerináját vagy Gauguin egyik tahiti nőjét, míg Marcos a festményeivel nyűgözte le a társait. A két fiú tökéletes ellentéte egymásnak: Jorge szeret a társaság és a figyelem középpontjában lenni, Marcos viszont csendes, visszahúzódó.

Ők hárman összebarátkoznak, majd különös kapcsolat alakul ki közöttük. A csoporttársaik megszokták, hogy mindig együtt lógnak, de hogy a négy fal között mi történik köztük, azt nem is sejtik. Valóban nem egy mindennapi szerelmi háromszögről van szó, hiszen ott általában mindig van valaki, aki nem tud a harmadik létezéséről, legalábbis egy ideig biztosan nem. Nos, itt mindhárman tisztában vannak a kapcsolatukban betöltött szerepükkel, és tökéletes az összhang közöttük.

Marcosszal és Jaiméval rágyújtottunk, ittunk és nevettünk, aztán újra rágyújtottunk, újra ittunk és újra nevettünk, mintha azt gyakoroltuk volna, hogy kell osztozkodni valamin, mintha mind a hárman elfogadtuk volna a közöttünk szövődött, kölcsönösen mély és láthatatlan kapcsolatot, amelyben valami különleges összhang révén egy háromtestű, háromfejű, három pár karú és három pár lábú lénnyé alakultunk át. Mintha minden lépésünk, minden mozdulatunk, minden szavunk egy előre kiszámított, előre egyeztetett, tökéletes jelenetsor része lett volna, amelynek az elejét és a végét nem tervezték meg. 

Talán nem árulok el nagy titkot: sejthető, hogy a szerelmi háromszög a későbbiekben felbomlott. A helyzetük - szerintem - sokkal bonyolultabb, mint az átlagos ilyen viszonyokban, és minderre fokozatosan fény is derül.

A jelen eseményei foglalják keretbe az elbeszélést, a múltban történtek után az utolsó fejezetben váltakozva ismerjük meg a múltat és a jelent.


Ha valaki azt gondolná, hogy ez az egész valami perverz dolog három művészpalánta között, ne tegye, mert olvasás közben eszembe jutott a Megdermedt szív egyik mondata: Az a furcsa, hogy nem furcsa. És valóban nem az, mert annyira jól van megírva, úgy van elmesélve, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Az ilyen kapcsolatok egy külső szemlélőből megvetést, megbélyegzést váltanak ki, mert eltérnek a normálistól, holott az illetőnek fogalma sincs a másik három fél közötti érzelmekről, a köztük kialakult kötődésről. És ez az egyik kulcsfogalom: a kötődés, továbbá a szeretet és a szerelem, az a tökéletes összhang és szenvedély, amelyet csak hárman együtt képesek a másikban ébreszteni és átélni.


A három valóban lehet kivételes szám, ahogyan a Kártyavárak egy nagyon elgondolkodtató és szépen megírt (ezt hívják irodalomnak) kisregény szerelemről, szenvedélyről, művészetről és bűnről, a bűnösség érzéséről.
Ha ezt olvastam volna először, biztosan nem sokáig gondolkodtam volna azon, hogy elolvassam-e a Megdermedt szívet is.


A Geopen Kiadó annak idején ezzel a kisregénnyel szerette volna jobban megismertetni a magyar olvasókkal Almudena Grandest, de sajnos nem sikerült neki. Ahogy - úgy tűnik - a Scolar Kiadónak sem, pedig az igényes és spanyolul nem tudó magyar olvasók bizonyára örülnének egy-egy újabb művének.


A kisregényből 2009-ben film is készült, amelyben Josét Adriana Ugarte játszotta, akit az Öltések közt az időből és a Julietából ismerhetünk. A filmhez sem magyar szinkron, sem felirat nem készült tudomásom szerint.

Úgy voltunk boldogok, hogy végig kötélen táncoltunk, s a talaj, amelyen a kapcsolatunk virágzott, ellentmondásokkal volt fertőzve. A végén egy ellentmondásokkal teli útvesztőben találtuk magunkat, és soha nem néztünk a lábunk elé, soha nem néztünk az égre, nem néztünk...

Almudena Grandes: Kártyavárak
Eredeti cím: Castillos de Cartón
Fordította: Vajdics Anikó
186 oldal
Geopen Kiadó, 2006
2490 Ft

Ne is boncolgassuk, mióta terveztem elolvasni Mario Puzo legismertebb és legolvasottabb regényét. Ráadásul azok közé tartozom, aki a filmből is csak részlete(ke)t látott, így tiszta lappal kezdhettem az olvasást. Bár a Narcosszal párhuzamosan sikerült elolvasnom, így erőszakból nem volt hiány. Ráadásul az  az érzésem, hogy valószínűleg Pablo Escobar számára is alapmű volt.

A regény elején - közvetlenül a II. világháború után járunk - olyan egyszerű, hétköznapi embereket ismerünk meg, akiknek súlyos problémája akadt, és ki mástól kérhetnének segítséget, ha nem Don Corleonétól, a Keresztapától? A Don mindannyiukat meghallgatja, mindannyiuknak segítséget ígér, de figyelmezteti is őket, hogy egy napon ő is szívességet kér majd cserébe tőlük. Ahogy a Don legkisebb fia fogalmaz barátnőjének:

Hallottál azokról a sarkkutatókról, akik az Északi-sarkra vezető úton elszórva élelmiszer-tartalékokat helyeznek el? Számolnak azzal, hogy egyszer majd szükségük lehet rá. Ilyenek az apám szívességei is. Egy napon majd elmegy ezeknek az embereknek a házába, és Isten irgalmazzon nekik, ha nem teljesítik a kérését.

A szívességkérők mellett megismerjük a Corleone családot: a három fiút: Sonnyt, Fredót és Michaelt, az esküvőjét ünneplő Connie-t és férjét, Carlót, a Don tanácsadóját, Tom Hagent, aki együtt nőtt fel a fiaival, illetve a többi családot, akik ugyanúgy az alvilág meghatározó szereplői, mint a Corleonék. Mellettük terítékre kerülnek a korabeli filmvilág alakjai is, a Don egyik keresztfiának, Johnny Fontanének köszönhetően.

Közben szépen belecsöppenünk a dolgok közepébe: az egyik család merényletet követ el a Don ellen, mivel nem akart beszállni a legújabb üzletükbe. És ez az a meghatározó pillanat, amikor kibújik a szög a zsákból, azaz ismét bebizonyosodik, hogy a vér nem válik vízzé: Michael, a legkisebb fiú, aki mindeddig közömbös volt a családi ügyekkel kapcsolatban, most főszereplővé lép elő. Ahogyan az apja is mondta:

Minden embernek csak egy sorsa van.

A keresztapa szinte minden oldala izgalmas - bár akadtak számomra kevésbé izgalmasak is -, bár Mario Puzo olykor szeret eljátszani az olvasóval, és egy hirtelen "rántással" egy újabb szálat gombolyít elénk a múltból vagy éppen egy másik szereplő jelenéből. Kifejezetten felüdülés volt a leszámolások és feleségverések (Milyen feleség ez a Connie, hogy nem csapta le Carlót a nyújtófával???) után Szicíliáról olvasni, megismerni az eredeti maffiát. Mert a maffia eredetileg teljesen más céllal jött létre, csak az idők során alakult azzá, amilyennek mai is ismerjük.
Volt olyan rész, amikor még szimpatizáltam is velük. Sőt, Don Vito Corleonét is rokonszenvesnek találtam, bár természetesen nem minden tettével értettem egyet. Miért ez a szimpátia vele? Mert egy kis szicíliai faluból menekült Amerikába, ahol - bár nem a legerkölcsösebb módszerekkel - sikerült felemelkednie. De ez a felemelkedés nem volt rossz hatással rá: mindig is tisztelte és megvédte a honfitársait, munkát adott nekik és azok bármilyen kétkezi munkások voltak is, sosem nézte le őket. És az a fajta ember, aki már a fellépésével tekintélyt sugároz.
Sőt, még egy meglepetést is tartogatott számomra: ugyanis a Don szeret kertészkedni! Azt hiszem, nem úgy képzelünk el egy maffiavezért, hogy két paradicsomtő kapalása között osztogatja az utasításait. Elárulom, ő sem így teszi. Mindenesetre pozitívum, hogy az erőszakos, határozott oldala mellett megmutatkozik az emberi is.


Viszont a számos elírás, helyesírási és nyomdahiba sajnos sokat rontott az élményen. Tom Hagen folyamatosan consiglieriként szerepel, holott a tanácsadó olaszul consigliere, az -i végű a többes száma, Tomból meg csak egy van. Az infamità végéről is lemaradt a véghangsúly. Kár érte. Tudom, hogy egy olaszul nem tudót ez csöppet sem zavar, de valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek szemet szúr az ilyesmi.  Mario Puzo maga is szicíliai bevándorlók gyermeke volt, de vajon ennyire rosszul sikerült elsajátítania az olasz nyelvet, hogy ilyen szarvashibákat követett el a szövegben? Vagy egy kisördög művei ezek? Kár értük. Gondolom, az olasz kiadásban ilyesmi nem fordulhat elő.
Kíváncsi vagyok, hogy a nemrég ismét megjelent kiadás is ugyanígy hemzseg a hibáktól, vagy már kijavították őket?

Mindenesetre A keresztapa izgalmas és olvasmányos, nemegyszer letehetetlen, méltán számít alapműnek. Bár nem került be a kedvenceim közé, mégis megértem a regény iránti rajongókat. Egyszer a filmeket is megnézem, azonban a Mark Winegardner által írt folytatásokat egyelőre biztosan nem olvasom el. Valahogy azaz az érzésem - bár lehet, csak én vagyok ennyire szkeptikus -, hogy a mások által írt folytatások nem olyanok, mint amilyet az eredeti szerző írt volna.

Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, és az ember megteszi, de soha nem beszél róla. Nem kell megpróbálni igazolni a tetteinket. Olyan is van, amit nem lehet igazolni. Egyszerűen meg kell tenni. Aztán el kell felejteni.

Mario Puzo: A keresztapa  
Eredeti cím: The Godfather
Fordította: Vándor Vera
552 oldal
Geopen Kiadó, 2008
2990 Ft

 A dél-angliai Lyme Regis nevű kisvárosban élt a  XIX. század első felében két nő, akit a társadalmi pozíciójuk elválasztott volna, ők mégis barátságot kötöttek. Mary Anning, aki születése óta itt tengeti napjait és aki kisgyerekként túlélt egy villámcsapást, ami örökre meghatározta az életét. Azóta igyekszik újra átélni azt a borzongató érzést, amit akkor érzett. A társadalmi ranglétra legalján lévő kislány kövületeket gyűjt a tengerparton, melyek eladásával járul hozzá családja megélhetéséhez.

 Elizabeth Philpot bátyja és egyik nővére esküvője után költözik szintén pártában maradt nővérével és húgával az isten háta mögötti városkába, miután a londoni életszínvonalukat már nem biztosítaná a jövedelmük.

 Elizabeth is szívesen kószál a tengerparton halkövületek után kutatva, őt azonban ezek szépsége és eredete vonzza, sőt, a természettudományok iránti érdeklődése. Így ismerkedik meg az akkor már vénlánynak számító Elizabeth a gyereklány Maryvel.

Az őskövületek gyűjtése valóban különös kedvtelés. Nem mindenkit vonzanak, hisz voltaképpen réges-régi teremtmények maradványai. Ha túl sokat gondolkozunk róluk, rájövünk, hogy rég halott testet tartunk a kezünkben. Aztán meg azon töprenghetünk, hogy ezek nem ebből a világból, hanem egy olyan régmúltból valók, amelyet nagyon nehéz elképzelni. Ezért vonzódom annyira hozzájuk, és azért szeretek leginkább halkövületeket gyűjteni, meglepő mintázatú uszonyokkal és farkuszonnyal, mert ezek a minden pénteken elfogyasztott halra emlékeztetnek, és így inkább a jelen részének tűnnek.

Akkoriban egy nő nem kaphatott belépőt a tudományos életbe, de a Lymbe-ba érkező tudósok szívesen veszik igénybe Mary helyismeretét és szakértelmét, hiszen a dicsőség úgyis őket illeti majd. Ezeket a sétákat azonban a kisváros nem néz jó szemmel és megindul a pletyka.

Mindketten sejtik, hogy a felszín alatt egy napon különleges leletre bukkannak, amit Mary fel is fedez és ami alaposan gondolkodóba ejti nemcsak a korabeli tudós férfiakat, hanem Elizabethet is, hiszen akkoriban mindenki vallásos neveltetésben részesült, gondolkodásukat a vasárnapi prédikáció és a Biblia olvasása határozta meg. Mit is kezdhetnének egy olyan állat maradványával, ami mára kihalt? Mi volt a célja ezzel az állattal Istennek? Mi a helyzet, ha Isten nem hat nap alatt teremtette a világot? Ha a napok valójában évezredek? Lehet, hogy a méltán tisztelt lelkész a világ koráról végzett számításai sem pontosak? Hogyan egyeztethető össze a vallás és a geológia?

Ezeket a kérdéseket boncolgatja regényében Tracy Chevalier. De - ahogyan azt már megszokhattuk tőle - pontos korrajzot, a korabeli tudományos élet bemutatását  és két nő későbbi sorsát is megismerjük hol egyikük, hol másikuk szemszögéből.

A regény eleje lassan indult, aztán elég gyorsan haladtam vele, mert nagyon olvasmányos, mégsem éreztem azt, hogy szívesen nekivágnék a világnak, hogy én is fosszíliák után kutassak a tengerparton (pedig gyerekkoromban nagyon szerettem a dinoszauruszokat).
 
Mary számomra túlságosan naiv volt, aki nagyon makacs is tud lenni, ha úgy akarja. Az anyját, Mollyt pedig finoman szólva sem zártam a szívembe, aki első látásra egy tudatlan asszony, mégis olyan üzleti érzékkel bír, hogy a lányát is képes mindenezek fölé helyezni. Elizabeth sokkal szimpatikusabb volt: olyan nő, aki modern gondolkodású és anyagi helyzetéhez és képességeihez mérten igyekszik segíteni Mary és családja életét, akár hölgyhöz méltatlan módon is viselkedni, ha erre van szükség.

Olvasmányos és érdekes volt valós személyeket megismerni és bepillantani a korabeli tudományos életbe, úgyhogy mindenképp  érdemes megismerkedni Mary Anninggel, az első paleontológusnővel és a XIX. századi Anglia életével egy új aspektusból.

       " - Tudod, kedves Hans mester, ebben a családban az a legelképesztőbb, hogy a legváratlanabb pillanatokban újabb és újabb titkok bukkannak a felszínre."


1527-ben Erasmus ajánlólevelével érkezik Thomas More chelsea-i házába ifj. Hans Holbein, hogy megfesse az ekkor már elismert udvaronc és tudós családi portréját. More vér szerinti lányai már mindhárman férjhez mentek, egyedül gyámleánya, Meg Giggs (a lenti festményen balról az első) maradt pártában, aki gyerekkori házi tanítója és szerelme, John Clement hazatérését várja. (More gyerekei különösen ismertek voltak műveltségükről, ami ebben a korban valljuk be, nem sokaknak adatott meg).
 More-ról ekkor már sokféle szóbeszéd járja az eretneküldözésben folytatott részvétele kapcsán, Meget is súlyos kétségek gyötrik nevelőapjával kapcsolatban,  miközben VIII. Henrik mindent elkövet, hogy megszabaduljon felségétől, a katolikus Aragóniai Katalintól és elvehesse Boleyn Annát.
Meg hamarosan különös felfedezést tesz a festő vallási nézeteivel kapcsolatban, aki nagy elánnal veti bele magát a családi portré megfestésébe.


Hat éven át követjük a szereplők sorsát, de emellett részletes korrajzot is kapunk nemcsak Anglia, de Európa életéről is, ahol egyre inkább erősödik a katolikus egyház elleni fellépés és egyre nagyobb teret hódít a reformáció. Tanúi leszünk, hogyan szedi áldozatait a köleshimlő (vagy más néven izzadásos betegség, mely egy nap alatt végezhet áldozatával), az eretnekek mozgalmának, üldöztetésüknek, kegyetlenkedéseknek, miközben Hans mester számos festményt alkot és Thomas More karrierje is felfelé ível.


Mivel a történetet Meg szemszögéből ismerjük meg, így egy picit meglepődtem, amikor a narrátor szerepét egyszer csak az írónő vette át, majd visszatért Meghez, de gyorsan megszoktam. Egyszer-kétszer megijedtem, amikor számomra túl romantikussá váltak az események, de szerencsére gyorsan témát váltottak, így nyugodt szívvel olvastam tovább.

A regény nagyon olvastatja magát, folyamatosan fenntartja az érdeklődést és a számos titok mellett rengeteg új információt kapunk pl. Thomas More-ról vagy éppen arról, mi is volt az eretnekek legnagyobb bűne, mellyel szemben a katolikus egyház fellépett velük szemben.


Nagyon élveztem a képek születését és a leírásokat, és nem is sejtettem, hogy Holbein képei mennyi titkos üzenetet és utalást rejtenek. Nemcsak a More család portréje, hanem az egyik legismertebb képe,
A követek is (érdemes nagyban megnézni):



Külön kiemelném, hogy az írónő nem hasra ütésszerűen írta meg a regényt, hanem komoly kutatómunka előzte meg, melynek forrásjegyzéke megtalálható a könyv utolsó lapjain. Ahogy Vanora Bennett fogalmaz:
"Ez a történet jóval több történelmi tényre épül, mint azt az olvasó gondolhatná."

A főbb szereplők mindegyike valós személy, akiknek jó volt bepillantani a mindennapjaikba. Thomas More-ról bizonyára mindenki hallott, de nem biztos, hogy ennyire részletesen elmerült az életrajzában, mint amennyit a könyvből megtudunk róla.
Meg Giggs sem elégszik meg a korabeli nők otthon hímezgető életével, hanem ahol tud segít és nem kerüli el figyelmét senki és semmi sem.
Holbein pedig különös egy figura volt. A regényben két képet is fest More-ékról, azonban a másodikat a rajta szereplő aláírás miatt nem neki tulajdonítják, ám egyre inkább hajlanak arra, mégis a német festő alkotása.



Egyetlen negatívum a regényben az itt-ott felbukkanó nyomdahibák (szóköz vagy éppen egy szó hiánya), amik egy hangyányit lassítják az olvasást, de ettől eltekintve, mindenkinek megéri elolvasni, aki kicsit is érdeklődik a korszak és/vagy Holbein élete és művei iránt. Az biztos, hogy most már tényleg el kell olvasom Shakespeare-től a III. Richárdot.



Vanora Bennett: Hölgy mókussal és seregéllyel   
Eredeti cím: Portrait of an Unknown Woman 
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Geopen Kiadó, 2011
608 oldal
3990 Ft
Az írónő honlapja
A képek forrása:
Wikipaintings.org, ahol a festő többi műve is megtekinthető
Sir Thomas More és családjának portréja

"Nem akar találkozni az anyjával, most nem akar foglalkozni vele. Valójában mindig is zavarba ejtőnek találta, ha az anyjával kellett foglalkoznia. Nem arról van szó, hogy gyűlölné őt,még csak nem is neheztel rá, ahogy állítólag oly sok halandó fiú érez gyűlöletet és neheztelést az anyja iránt - próbálnának csak szerencsét a mi tomboló, bosszúvágyó anyáinkkal, odafent a felhőkbe burkolózó Olümposzon! -, egyszerűen csak a legkevésbé sem tartja őt anyaszerűnek, hiszen nevetségesen fiatal, alig húsz évvel idősebb nála; ráadásul úgy tűnik, egyre csak fiatalabb lesz,legalábbis nem öregszik, és Adamet aggodalommal tölti el az érzés, hogy szép lassan utoléri. Úgy tűnik, az anyja is tudatában van ennek a jelenségnek, és a legkevésbé sem találja különösnek. Sőt, amióta Adam elég idős lett ahhoz, hogy észrevegye, milyen fiatal az anyja, időről időre rajtakapni véli az asszonyt azon, hogy összeszorított ajakkal, egyfajta hallgatag élénkséggel méregeti őt, mintha türelmetlenül várná, hogy végre eljusson valamiféle megvalósíthatatlan érettségre, hogy végre egykorúak legyenek, hogy kart karba öltve elindulhassanak a jövő felé, ami... milyen is lesz? Adam számára apa, az anyja számára pedig férj nélkül való. Mert Adam apja haldoklik. Ezért van itt Adam, ezért figyeli nevetségesen kicsi pizsamájában, hogyan virrad fel nyárközép napjának hajnala."

 Az ablakban egy fiatal férfi, Adam áll és az éppen megálló vonatot fürkészi. Adam Godley (a nem angolosok kedvéért god = isten) a feleségével, Helennel érkezett a szülői házba, ahol a Toronyszobában az apja, az idősebb Adam fekszik kómában a szélütése után. Furcsa egy család ez a Godley-éké. A családfő egész életét  a munkájának, a végtelenek kutatásának szentelte. Az első felsége elhunyt, majd feleségül vette a nála jóval fiatalabb Ursulát. A szülői házban élő 19 éves lányuk, Petra nemrégiben még leborotválta a fejét és éppen egy könyvön dolgozik, melyben betűrendben ismerteti az emberiség minden létező betegségét. Ursula, a ház asszonya jobbnak látta, hogy beteg férjét  a kórházból hazatérve a dolgozószobában helyezzék el, ahol éjjel-nappal be vannak húzva a függönyök. Pedig Ursula nem tudja, mennyit érzékel valójában férje a külvilágból. De úgy érzi, a vén satrafa, a korábban jobb létre szenderült anyósa is egyetértene vele. Az ifjabb Adam és Helen kapcsolata sem mondható tökéletesnek, ott lebeg köztük a válás gondolata.
A családhoz tartozik, Rex, a kutya, ill. a házvezetőnő, Ivy Blount és a béres, Duffy.

Nemsokára megérkezik Roddy Wagstaff, aki a beteg életrajzát készül megírni, mellesleg Petra "udvarlója". Bár ezt sem lehet rá mondani a szó megszokott értelmében, inkább csak Petra képzeletében érzi, hogy érdeklődik Roddy iránt, ill. Roddy őiránta.
   A nap folyamán egy különös idegen, az id. Adam jó ismerőseként mutatkozik be. Ki lehet ez a titokzatos Benny Grace-ként bemutatkozó férfi és vajon mivel kavarja fel az állóvizet a házban?


Az egyetlen nap történetét elmesélő regény egyik narrátora Hermész, aki az istenek szemszögéből mutatja be a szereplőket, a másik pedig az idősebb Adam. Hermész elfogulatlanul mesél, miközben atyja, Zeusz is néhányszor színre lép, hogy szórakozzon egy kicsit. Miközben ő a jelen eseményeit kommentálja, addig az id. Adam a múltbéli emlékeit idézi fel. Mesél a volt feleségéről, a gyerekeihez fűződő furcsa viszonyáról, a betegségéről, vajon van-e remény a gyógyulásra és  természetesen a titokzatos Benny Grace-ről is.

 A két narrátor segítségével ismerjük meg jobban a szereplőket, az érzéseiket és az egymással való kapcsolatukat, miközben az istenek is észrevétlenül folyamatosan jelen vannak az életükben.
Mindketten őszintén, olykor szókimondóan vallanak, és Hermész néhány megjegyzése kiverheti a biztosítékot néhány keresztény meggyőződésű olvasónál, azonban azt tanácsolom, nem érdemes ezen a kb.: négy-öt megjegyzésen felkapni a vizet, inkább folytassuk az olvasást! ;)


 A regény egyértelműen a nehezebb, megemésztendő olvasmányok közé sorolandó, ezért érdemes időt szánni rá. A lezárást egy picit gyorsnak és rövidnek éreztem, és Benny Grace-ről is csak keveset tudtam meg, de ezt leszámítva, aki szereti a komoly témájú könyveket, szeret elgondolkodni az olvasottakon, biztosan nem fog csalódni a Végtelenekben.
A borító pedig nagyon szép. 


John Banville: Végtelenek
Eredeti cím: The Infinities
Fordította: Pordán Ferenc
303 oldal
Geopen Kiadó, 2011
3490 Ft

"A szemközti falra pillantott, ahol Coecke faszénnel rajzolt önarcképe függött. Vad jelenetek cikáztak a fejében összevissza. (...) Képekbe akarta önteni mindezt a szörnyűséget, hisz újra és újra megjelent lelki szemei előtt, színekkel és vonalakkal akarta rögzíteni, vad, ijesztő jeleneteket akart festeni, amelyek mindenkit félelemmel töltenek el. Ha ezt nem teszi meg, a képek élete végéig víziók és rémálmok formájában fogják kísérteni. A festés talán kiutat jelenthet számára, talán távol tudja tartani az árnyakat és meg tudja szabadítani azoktól az érzelmektől, amelyek lassan felőrölik.
- Meg akarom tanulni - mondta még egyszer. És ez inkább parancsnak hangzott, mint kérésnek.
Coecke egy darabig gondolataiba merülve nézte a komoly fiatalembert, mintha egészen másutt járna az esze. De aztán lassan bólintott. - Végtére is ezért bíztak a gondjaimra. Istenemre fogadom, hogy festőt faragok belőled..."

   "VM tisztában volt azzal, milyen heves vita tárgyát képezi Vermeer ifjúkora, és úgy döntött, kihasználja a helyzetet. Ő lesz az, aki kitölti a réseket, ő teremti meg Vermeer művészi életének azt a részét, amelyről oly sok műkritikus képzeleg. Amikor ugyanis a delfti mesterről volt szó, a művészettörténészek úgy gondolták, övék a pálya, s nyugodtan szabad folyást engedhetnek kimeríthetetlen képzeletüknek. Ennek pedig az volt az oka, hogy Vermeer képeinek attribúciója körül hosszas vita folyt, műveinek időrendje csupán többé-kevésbé hihető feltevések eredményeként állt össze, és életrajzának nagy részét is teljes homály fedte."

Feltételezem, hogy sokaknak a könyvet meglátva rögtön a híres festő valamelyik műve, főleg a Leány gyöngy fülbevalóval jut eszükbe, aztán Tracy Chevalier regénye és az abból készült film. Nos, tessék szépen elfelejteni a Leány gyöngy fülbevalóval c. könyvet és filmet, ugyanis a két regény teljesen más, bár Tracy Chevalier ezen regényét még nem olvastam. A Vermeer kettős élete dokumentumregény, amelyet 2009-ben Az év dokumentumregényének választottak, szerzője pedig egy olasz művészettörténész.

"- Lehetséges lenne, hogy ez a festmény a vétkes a gyilkosságokban?
- Az inspektor úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem, ezért gyorsan hozzáfűztem: - Megmondtam, hogy ostoba gondolat.
- Az áldozatok emberi kéz által haltak meg, nem egy festmény alakjai ölték meg őket - szögezte le Katoen. - Másrészt az észrevételed tagadhatatlanul igaz. Talán valóban fontos szerepe van a képnek, csak másként, mint ahogy gondolod. Hol van most a kép?
- Bár tudnám. Itt mindenesetre nincs, mindenütt megnéztem."

1669 augusztusában szörnyű gyilkosság rázta meg Amszterdam városát. Egy kékfestő brutális módon megölte a feleségét és gyermekeit, ezért a Raphuis börtönében várja a halálos ítéletet, ahol öngyilkosságot követ el. A foglárok megdöbbennek az önmagán elkövetett tetten is. Két foglár: narrátorunk,  Cornelis Suythof (valós személy) és barátja, Ossel miután látta a cellát, szóba kerül közöttük egy festményt, melyet a kékfestő hozatott be a börtönbe titokban Ossellel. A képet Cornelis gyorsan elrejti a holttesthez érkezők elöl, majd barátja lakásába viszik. A festmény az elhunyt iparost és családját ábrázolja, első pillantásra Rembrandt munkájának tűnik, azonban a mester nem használt kéket, így megkezdődik a találgatás a festő kiléte után. Másnap ismét gyilkosság borzolja a kedélyeket: Ossel kegyetlen módon megölte az élettársát, így ő is a hírhedt dologházba kerül. Barátja beszélni próbál vele, azonban csak annyit tud mondani:

"A festmény, a festmény volt... kék..."

A korabeli Raphuis

"Martin egyszer sem ment el a csütörtöki összejövetelre. Az után a nap után csak messziről látta a nőt,bár így is könnyben felismerte feltűnő fogatáról és csillogóan fényes, sűrű, aranyvörös hajáról. Többnyire a Cours-on pillantotta meg. De az is előfordult, hogy amikor a Palais de Justice-be ment vagy vasárnapi sétáját végezte, a nő éppen belépett a Madeleine-templomba vagy kilépett onnan. Utoljára mindössze pár napja látta, a Nagyboldogasszony-napi körmeneten. A székesegyház előtti tér túloldaláról nézte, amint keresztet vet és térdet hajt a Szűzanya szobra előtt. Miféle nő az, aki Darwint olvas, de letérdel a Szűzanya előtt?"

1885. augusztus 18-án, egy keddi napon Aix-ben Albert Franc rendőrfelügyelő kopogtat a fiatal bíró, Bernard Martin ajtaján: gyilkosság történt. Egy nő holttestére bukkantak a közeli kőfejtőben, akit egy levéllel csaltak oda. A nyomozással a tapasztalatlan Martint-t bízzák meg, ugyanis az ilyenkor szokásos szabadságolások miatt csak ő maradt a városban. 

1901. január elsején, a századforduló első napján ismerkedünk meg a Coleman és a Waterhouse családdal, és 1910. májusában köszönünk el tőlük.
1901. januárjában hosszú uralkodás után meghal Viktória királynő, így a két család a temetőben találkozik. Mindkét család ötéves kislánya (Maude Coleman és Lavinia Waterhouse) barátságot köt a sírok közt egymással és az egyik sírásó hasonló korú fiával, Simonnal.
Waterhouse-ék konzervatívak, míg Kitty Coleman a századfordulóban és az uralkodóváltásban valami új kezdetét érzi.


 A két család hamarosan szomszédságba kerül, így a lányok immár nem csak a temetőben játszhatnak együtt. Lavinia érzékeny, szép, imád a középpontban lenni (ennek oka a három évvel fiatalabb húga), míg Maude egyke és leginkább a csillagászat érdekli.


Az évek múlásával a kislányokból kamaszlányok válnak, de a
legnagyobb változást a szüffrazsettek hozzák az életükbe. Kitty Coleman véletlenül csöppen közéjük, és az egyik legnagyobb aktivista válik belőle. Részt vesz a londoni felvonuláson is, amelyre leginkább a sárga Headway-ből emlékszem. Azonban ez a momentum visszafordíthatatlan változásokat hoz a két család életébe...