Betegsége ellenére Zahera szerencsésnek tartja magát. (...)

   Vagyis: mindig van ezen a Földön olyan, aki nálad betegebb. És amikor erre rájössz, rögtön más színben látod magad, és azt gondolod, hogy tulajdonképpen irtó szerencsés vagy, sokkal rosszabbul is állhatna a szénád.

Romain Puértolas: A kislány, aki lenyelt egy akkora felhőt, mint az Eiffel-torony

Mindannyian emlékszünk az irodalomórákról arra, hogy Ady Endre többször megfordult Párizsban, és az ott tapasztaltak kapcsán sokat ostorozta a korabeli magyar viszonyokat. 

Középiskolásként Ady-rajongónak tartottam magam, később pedig novellákat és cikkeket is olvastam tőle, és ezekkel még inkább meggyőzött. A verseiből is érződik a gúny, a megvetés, de az emberszeretet is, a prózai írásaiban pedig mindez még inkább jelen van. 

Ha már Philibert megfertőzött a francia történelem iránti rajongásával, eszembe jutott, milyen régóta is várakozik a polcomon Szerb Antaltól A királyné nyaklánca, amely tökéletes olvasmánynak ígérkezett ennek kezelésére.

Bevallom, tiszta lappal kezdtem az olvasásnak, nem ismertem a nyaklánc történetét, de abban biztos voltam, mire a könyv végére érek, már mindent tudni fogok róla.
Mindezt - még ha részletesnek is tűnne - csak nagy vonalakban mesélem el a bejegyzésben.

Szerb Antal egyszerűen csak igaz történetnek nevezi a művét, amelyet leginkább egy történelemórához tudnék hasonlítani, ahol Szerb Antal a tanár, de ahelyett, hogy unalmasan ledarálná az anyagot, nagyon is szórakoztatóan adja elő, akinek az óráján senkinek sem jut eszébe a padon feküdni, házi feladatot másolni, nyitott szemmel aludni, hanem mindenki csillogó szemekkel figyel és várja a következő mondatot.

Először is megismerkedünk a címszereplővel, a nyaklánccal, amelyet két Párizsban élő német ékszerész készített, közülük is, Charles August Boehmer lesz a fontosabb szereplő. Ékszerészeink a gyémántokkal kirakott nyakéket eredetileg nem Marie Antoinette-nek szánták, de úgy alakult, hogy végül XVI. Lajossal szerették volna megvásároltatni, mivel tudták, hogy a királyné szereti a szép ékszereket.
Ebben az időben Franciaország háborúban állt a tengerentúlon Angliával Amerika függetlenségéért, amely sok pénzt emésztett fel. Bár a király elfogadta volna a nyakékért kért 1 600 000 fontos árat, de Marie Antoinette fontosabbnak tartotta, hogy ezt az összeget hajóvásárlásra fordítsák. Az üzlet tehát nem jött létre.

Hét éve az Együtt lehetnénkkel kezdődött az Anna Gavalda iránti rajongásom, és azóta is hálás vagyok mindenkinek, aki biztatott, hogy olvassam el.
De mégis mi olyan különleges ebben a regényben? Az, hogy az életről szól. A szereplői hús-vér emberek, akiknek egyáltalán nem tökéletes az életük. Éppen ellenkezőleg, mások szerint kifejezetten elfuserált.

Paulette Lestafier egy idős özvegyasszony, akinek a testét zúzódások borítják, mert gyakran elesik a házában, ahol egyedül él. Egy nap, amikor a barátnőjével, Yvonne-nal a heti bevásárlásukra indulna, combnyaktörést szenved és kórházba kerül. Ez az, amit Paulette egyáltalán nem akart. Nem akart senkinek a terhére lenni, pláne nem elhagyni az otthonát.

Ha már portugál nyelvtanulásra adtam a fejem, egyértelmű, hogy illik jobban megismerkednem a portugál nyelvű országok irodalmával is. Afonso Cruz regényéről pedig már több pozitív véleményt is olvastam, így egyre kíváncsibb lettem rá.

Bevallom, a fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy Oskar Kokoschka és Alma Mahler viszonya áll majd az események középpontjában, de nem így történt, ami miatt egyáltalán nem érzem magam csalódottnak. Mást kaptam, ám egyáltalán nem bánom.

Amint belelapoztam, rögtön láttam, hogy nem egy hagyományos tagolású regényt tartok a kezemben. Rögtön feltűnik a szokatlan tipográfia (a fejezetek címe oldalra került és minden fejezet első oldala egy hasábba, néhány fejezetben a betűtípus is más-más), illetve a regény első részét a szerző (aki grafikus és zenész is) illusztrációi díszítik.


A II. világháború idején, Drezda bombázása során Bonifaz Vogel (a Vogel németül madarat jelent) a szüleitől örökölt madárkereskedésben tengeti napjait, amikor egy nap betoppan az üzletbe egy náci katona elöl menekülő fiú, Isaac Dresner, aki a padló alatti pincében rejtőzik el. Kettejük között különleges barátság/kapcsolat alakul ki: Isaac nappal a padló alól beszélget Bonifazcal, és csak zárás után bújik elő.
Egy nap, a bombázások után a két férfi az utcán áll, amikor feltűnik egy fiatal nő, Tsilia - aki szintén menekül -, és innentől együtt élnek tovább. Isaac feleségül veszi Tsiliát és magukhoz veszik Bonifazot.

   - Vogel úr, ha nincs megelégedve a dolgok állásával - válaszolta Isaac -, akkor csak egy egyszerű dolgot tehet: összezárja a lábait, erősen összpontosít, majd ugrik egyet. Amikor újra földet ér, és megérzi a talaj valóságát, amikor véget ér az égi pillanat, amit ugrásnak nevezünk, tehát amikor megérinti a földet a lábával, akkor úgymond kisebbfajta rengést okoz, amellyel megváltoztatja a világegyetem irányát. Ha épp egy bizonyos irányba halad, olyan irányba, amelyben egyáltalán nem leli örömét, akkor elég, ha ugrik egyet, hogy változtasson ezen az irányon. De mivel a rezgés csak nagyon kicsi, nem lehet azonnal érezni a hatását, ám ha közben belenézhetne a jövőbe, akkor látná, mennyire más az a jövő, amelyben nem ugrott föl. Az élet ezekből a kis ugrásokból áll. 

A klasszikus értelemben vett cselekmény helyett nem egyszer a szereplők párbeszédei, gondolatai veszik át a főszerepet, majd felbukkan egy sikertelen író, Mathias Popa és az ő Kokoschka babája című regénye, amely a magyar származású Varga család történetét meséli el, és egyszer csak a valóság és a fikció összemosódik.



A regény három részét ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor színes gyöngyöket fűzünk fel egy zsinórra, csakhogy itt a színek nem valamilyen séma szerint követik egymást, hanem hol több azonos színűt fűzünk fel, hol pedig a színek összekeverednek, de ez a keveredés egyáltalán nincs az összkép kárára.

Már az első oldalakon teljesen magába szippantott, nemcsak az illusztrációival, hanem a jobbnál jobb gondolataival együtt. Teljesen megfeledkeztem a fülszövegről, egyszerűen csak hagytam, hogy sodorjon magával a szöveg. Nagyon szerettem Bonifaz és Isaac padló alatti beszélgetéseit, és kíváncsian vártam, sikerül-e Adele Vargának megtalálnia a nagyapját.


Az az érzésem, hogy a Kokoschka babájáról nehéz bármit is írni, egyszerűen csak el kell kezdeni, és hagyni, hogy magával ragadjon a világa. De milyen is ez a világ? Szokatlan, furcsa, különleges - de ezek mára már egymás szinonimáivá váltak. Olykor szürreális, fontos szerepe van benne a zsidó vallásnak, az irodalomnak és a zenének is. Nem olvastam még semmit Raymond Chandlertől, de mekkora ötlet volt Afonso Cruztól, hogy Adele Varga egy  Filip Marlov nevű férfit bíz meg a nagyapja utáni nyomozással.
Kalandos, szórakoztató, néha szomorú és elgondolkodtató. Olyanfajta olvasmány, amit én nagyon szeretek, és örülök, hogy felfedeztem. Afonso Cruz nevét pedig megjegyeztem, és előbb-utóbb biztosan elolvasom a Virágokat is.

   - Így van ez, még sosem hallott róla, hogy amit keresünk, amire a legjobban vágyunk, az mindig ott van a szemünk előtt? Csupán annyi kell hozzá, hogy fájdalmas kilométerekre távolodjunk el tőle, és azonnal meglátjuk. Túl közel vagyunk hozzá, hogy észrevegyük. El kell tőle húzódnunk.

Afonso Cruz: Kokoschka babája
Sorozat: Typotex Világirodalom
Eredeti cím: A Bonheca de Kokoschka
Fordította: Bense Mónika
285 oldal
Typotex Kiadó, 2017
3200 Ft
A bejegyzésben szereplő képek a Typotex Kiadó engedélyével kerültek közlésre.

Néhány napja ismét megerősödött az Anna Gavalda iránti rajongásom. A Billie-ről bár vegyes véleményeket olvastam, de biztos voltam benne, hogy egyszer sorra kerítem, mert már maga az írónő ajánlása is felkeltette a figyelmem, ugyanis a rejtőzködőknek ajánlja ezt a könyvét.


A kisregény valójában Billie és Franck története, akik éppen egy hasadék vagy fene tudja, micsoda mélyén fekszenek. De hogy hogy kerültek oda, arra csak később kapunk választ.

A narrátorunk, Billie egy mélyről jött lány, aki barátságot kötött a szintén megvetett és lenézett fiúval, Franckkal.
Billie-t gyerekkorában elhagyta az anyja, belépett az életébe egy őt sosem szerető mostohaanya és mostohatestvérei születtek. Csakhogy a család olyan nyomorban él, hogy az már jóval a bányász béka feneke alatt van. Olykor egy-egy pofon is elcsattan, de nem olyan vészes, hogy mindez bárkinek is feltűnjön. Billie egyszerűen kucsmagombásiaknak nevezi magukat, ezt a lehúzó, az egyik tanára által Franciaország negyedik világának nevezett környezetet, ahonnan nincs kiút, a gyerekekre is a szülők sorsa vár: az alkoholizmus, a munkanélküliség, a nyomor és egy rakás gyerek, akik visonganak és akiket fel kellene rendesen nevelni.

Franck élete sem fenékig tejfel: az apja folyamatosan összeesküvés-elméleteket lát mindenhol, az anyja már ebbe betegedett bele, a fiú pedig homoszexuális, amelyet persze titkolnia kell a szülei előtt.

Ez a két sérült lélek talál egymásra egy kilencedikes tanórának köszönhetően, amikor a tanárnőjük egy közös jelenet előadását adja fel nekik. A közös felkészülés közelebb hozza őket, életre szóló barátságot kötnek és Billie egy új oldalát is felfedezi.

Az életemnek egy olyan pillanatát idézte fel, amikor könnyedén, kívülről tanultam meg olyan érzelmeket, amelyek szépek voltak, és elhitették velem, hogy van bennem erő a folytatáshoz.

De a későbbiekben másként alakul a sorsuk: Franck továbbtanulhat, Billie viszont hanyagolja az iskolát és - ne szépítsünk rajta - kurva módon kezd élni, vagy inkább kucsmagombásian.


Mindketten sérültek, hiszen a szeretethiányos Billie az alkalmi szexben talál némi vigasztalást, míg Francknak folyamatosan fenn kell tartania a látszatot és az apjának kell megfelelnie, olyan életet kell választania, amire az apja rábólint. De van-e kiút egy-egy ilyen helyzetből?

Anna Gavalda Billie bőrébe bújva a tőle megszokottan őszintén, nyersen, kertelés nélkül, szókimondóan szembesít ennek a két fiatalnak a mindennapi küzdelmeivel, gondjaival, nyomorával, amelybe olykor egy kis humort is csempész.
Imádtam a közös felkészülés részleteit és a csacsis túrázást, és egy új szóval is gazdagodtam: élvezetölő.

Billie és Franck történetében sokan magunkra ismerhetünk, akik küzdünk az uniformizálódás, a folyton másoknak való megfelelés és a mások megbélyegzése ellen. Mert hiába élünk egy olyan világban, amelynek az egyik jelszava az önmegvalósítás, ha mindig van valami és/vagy valaki, aki nem enged ennek utat törni.

Billie arra született, hogy szép dolgokat hozzon létre, pedig olyan sokan törték magukat, hogy bebizonyítsák, nincs hozzá joga.

    Nem bánok semmit, és soha nem is fogok semmit megbánni az életben, mert már egy jó nagy szeletét elvették tőlem. Ráadásul egy olyan szeletét, aminek állítólag szépnek kellett volna lennie. 

Szerencsére van egy Anna Gavalda, aki ebben a könyvében erre ad gyógyírt.  Hozzá hasonlóan én is hiszek abban, hogy minden rosszból van kiút, csak meg kell találni a saját Franckunkat, aki segít megtalálni a kivezető utat. Aki az után sem engedi el a kezünket, hogy kikászálódtunk a gödörből, és ha újra belepottyannánk, újra a segítségükre siet és kirángat belőle, aki nem téveszt szem elől. Ha pedig még nem sikerült megtalálnunk, legalább ebben a kisregényben mindig a közelben lesz. Vagy a legegyszerűbb, ha önmagunk Franckjai leszünk.

A világ feneketlen pöcegödör, ahol esetlen családok csúsznak-másznak és tekeregnek iszaphegyeken; de van egy szent és fenséges dolog, ami nincs meg nekik, és amit nem vesznek el tőlünk soha: a bátorság, Billie. Az ahhoz való bátorság, hogy felülkerekedjünk rajtuk, és mindörökre elfelejtsük őket. Úgyhogy azonnal hagyd abba a nyavalygást, vagy itt hagylak (...).

Anna Gavalda: Billie
Eredeti cím: Billie
Fordította: Tótfalusi Ágnes
224 oldal
Magvető Kiadó, 2015
3290 Ft

Almudena Grandes regénye legalább másfél éve várakozott a polcomon, pedig egyáltalán nem ijesztett meg sem a több mint egykilónyi tömege, sem a 23 és fél centis magassága. Mert tudom, van, aki már a látványától megretten, de számomra ez csak egy apróság volt, ezért úgy döntöttem, hogy decemberben a despacito lesz a jelszavam, és nem érdekel, meddig tart, végre elolvasom a Megdermedt szívet.

A regény cselekménye két szálon fut: az első a jelenben halad, és a narrátorunk, Álvaro, akit az apja, Julio Carrión temetésén ismerünk meg 2005 márciusában.
A másik szál a múltbeli eseményeket meséli el harmadik személyben, és ez a rafinált történetvezetés teszi lehetővé, hogy a regény egy pillanatig se legyen unalmas.

Álvaro az elhunyt Julio Carrión negyedik gyermeke (két bátyja, egy nővére és egy húga van), aki minden értelemben kilóg testvérei közül. Míg két bátyja apjukkal a családi vállalatnál dolgozik, ő fizikus lett, egyetemen tanít és kiállítást szervez, és az egyetlen az öt gyerek között, aki apjuk kiköpött mása. Aki nem ismeri őket, nem mondaná meg, hogy ő is a többiek testvére, annyira nem hasonlítanak egymásra.


Álvaro a temetésen is kilóg a sorból, a családjától távolabb áll, amikor a szűkkörű szertartáson megpillant egy ismeretlen nőt, aki csak neki tűnik fel. A temetés után is többször eszébe jut az ismeretlen, majd egy banki értesítésnek köszönhetően megismeri a nőt, Raquel Fernándezt, aki apja befektetéseit kezelte és a szeretője volt. Igen, nekem is szöget ütött a fejembe, hogy Julio Carrión 83 éves volt, Raquel pedig 35...

Az elhunyt apa jelentős örökséget hagyott gyermekeire, és számos titkot a múltjából. A mindig megnyerő, mindenkit elbűvölő Julio Carrión valódi énjét fia csak a halála után ismeri meg. Raquel Fernández pedig sok olyan dolgot tud a Carrión családról, amit eddig Álvaro nem is sejtett.
Álvaro és Raquel egymásba szeret - igen, ez úgy hangzik, mint egy szappanoperában, pedig egyáltalán nem az -, de a múltjukban rejtőző titkok súlya állandóan ott lebeg fölöttük.

Raquel emigráns családból származik, kommunista és republikánus nagyszülei a spanyol polgárháború idején voltak kénytelenek mindent maguk mögött hagyni és Franciaországba emigrálni, ott születtek a gyerekeik és az unokáik, de ők mindvégig megőrizték spanyol identitásukat. A család csak Franco halála után térhetett vissza Madridba, amikor Raquel még kislány volt.

A Franco-diktatúra viszont Julio Carrión számára kifejezetten kedvező volt: ekkor szerezte a vagyonát, mely most a gyermekeire száll.

A már említett múltbeli szálak ezeket az eseményeket beszélik el: megismerjük Raquel dédszüleit, majd nagyszüleit, szüleit és rokonaikat, Julio Carrión szüleit, illetve egy, a visszatérést követően Madridban tett látogatást, amely nem a várt eredménnyel járt Ignacio Fernández (Raquel nagypapája) számára és amelyre Raquel a mai napig emlékszik.

   - Mi történt, nagyapa? - merte végül megkérdezni, amikor már nyoma sem maradt a tölcsérnek a kezében, és a májusi levegő lágy vidámsága meg az emberek az utcán vigasztaló balzsamként hatottak elbizonytalanodott lelkére.
   - Hajaj! Ez egy hosszú mese. Nagyon hosszú és nagyon régi. Nem értenéd és ráadásul... Azt hiszem, nem lenne jó neked, ha tudnád.
   - Miért?
   Nagyapa ránézett, lassan, átható tekintettel, egyenesen a szemébe, az ő nyolcéves kislánylelkének legmélyére, és Raquel úgy sejtette, hogy soha nem fog válaszolni erre a kérdésre, de tévedett.
   - Hát mert.... - Habozott kicsit. - Visszajöttünk Spanyolországba, nem? És az lenne az ésszerű... Ha minden jól megy, te örökre itt fogsz élni. És ha itt akarsz élni, akkor vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Sőt, jobb nem érteni...

Mindez pedig alaposan felkavarja mindkettejük életét, főleg az Álvaróét, aki eddig boldogan élt a feleségével és a kisfiukkal:

    - Senki sem morbid, amíg oka nem lesz rá, hogy az legyen - szakított most félbe ő sztentori hangon zengve, mint aki ítéletet hirdet. - Mégis egy dologban igazat adok neked, Álvaro. Mindaz, amit elmeséltél, nagyon-nagyon furcsa. Nemcsak ez a nő, hanem minden, ami a temetésen történt, a levél, a látogatás a bankban... Nem tudom, hogy fejezzem ki, de... nem illik hozzád. Nem összeegyeztethető azzal, ami te vagy, ami az életed, nem is tudom, nagyon furcsa, és veled nem szoktak furcsa dolgok történni. Nem igaz? Te vagy az az ember, akivel soha nem történik semmi, kivéve a többé-kevésbé betervezett dolgokat, az az ember, aki el sem tudja képzelni ezt a lehetőséget, soha nem veszted el a fejed, már sokszor beszélgettünk erről. Persze világos, hogy bizonyos eseményeket nem mi választunk (...), de ennyi véletlen egyszerre... és te a kellős közepében... Különös, de ez a történet nem lepne meg annyira, ha valaki más mesélné, valaki, aki kevésbé megfontolt ember, nem olyan kiegyensúlyozott, mint te, nem olyan tiszta gondolkodású, vagy csak ingatagabb. Nem lepődnék meg rajta annyira, ha velem történne, mert kéthetente tele lesz a tököm mindennel, a lakásommal, a feleségemmel, a munkámmal, az egyetemmel, az egész kibaszott életemmel. De hogy veled történjen? Másrészt az is igaz, hogy téged szinte mindenki másnál jobban ismerlek, és ezért hát már mondtam az elején, hogy nem fogom tudni megmagyarázni, de... Egyszerűen nem illik hozzád, ha érted, mire gondolok.
   - Igen, igen, értem. Ráadásul igazad van, nem illik hozzám.
   - Mégis megtörtént veled. 

A múlt hónapban már örömködtem az Életre kelni megjelenése kapcsán, és egy kis számolgatás után végül előrendeltem, mert tudtam, hogy nem fogok benne csalódni. És így is lett. Bár be kell vallanom, meglepett, hogy a Magvető a korábbi fényes borítókat mattra cserélte. De ez a könyv legnagyobb hibája.


Anna Gavalda elbeszéléskötete gyorsan megérkezett hozzánk, mivel a francia kiadás is idén jelent meg.
Ahogyan a bejegyzés alcíméből is kiderül, hét elbeszélést tartalmaz, és mindegyik nagyon gavaldás.

A szereplői között akadnak fiatalok, középkorúak, férfiak és nők, a közös bennük, hogy mindannyiuknak van egy története, amelyet elmesélnek nekünk.


Trubadúrszerelem
A cím engem is meglepett, el sem tudtam képzelni, mire számíthatok, de kíváncsian vártam a magyarázatot.
Narrátorunk, Lulu egy állatkereskedésben dolgozik. A munkáját és a állatokat szereti, a főnökét már kevésbé.
Egyik este a barátnője magával rángatja egy buliba, ahová Lulunek semmi kedve elmenni. Eleinte nem is érzi jól magát, majd beszélgetésbe elegyedik egy fiúval, aki nagyon is érdeklődést mutat a lány munkája iránt. Lulu először persze arra gondol, ő is csak így akarja ágyba vinni, de aztán ő is meglepődik.
Azért szerettem ezt az elbeszélést, mert a látszat mögé láthatunk benne. Kiderül, hogy a különcnek, furcsának tűnő embereket is érdemes megismerni, érdemes szóba elegyedni velük, mert a látszat mögött pozitívan csalódhatunk.

Az egyetlen negatív észrevételem, hogy az elbeszélésben szereplő idézetek zömének csupán a fordítója szerepel a lábjegyzetben, de hogy kinek és mely művében hangzik el, már nem. Tudom, a Google a legjobb barátom, viszont most ő sem tudott segíteni. Bocsánat, már megint követelőző vagyok.

    Hát igen. Nem kell bedőlni a látszatnak. Közönséges vagyok, de ez csak az álcám. Olyan vagyok, mint a gekkó a fák törzsén, vagy a sarki róka, ami télen bundát vált: ami látszik belőlem, nem az az igazi színem.
   Vannak tyúkok, már nem emlékszem, mi is a nevük, amik tollakat viselnek a lábuk hátsó felén, így minden egyes lépés után eltüntetik a nyomukat, hát én is így vagyok vele, csak fordítva: én mindent összezavarok magam előtt, mielőtt kapcsolatba lépnék valakivel.
    Hogy miért? Mert a testem hamis képet vetít a személyiségemről. 

Nők illegalitásban
Narrátorunk harmincnégy éves, két kisgyerek (egy kisfiú és egy kislány) édesanyja, egy bútorozott lakásba költözik, és a férje korábban autóbalesetben hunyt el.
Napközben ugyanúgy él, mint más anyukák: reggel felkel, ellátja a gyerekeit, elviszi őket az iskola-előkészítőbe és az óvodába, délután értük megy, közben elvégzi a házimunkát, este megfürdeti, megvacsoráztatja a kicsiket és mesét olvas nekik. Majd - amikor a gyerekek már alszanak - előkerül a whiskys üveg. Mert még mindig nem sikerült feldolgoznia a férje halálát.
Egy reggel egy bárban felfigyel egy nála fiatalabb nőre, aki szerinte a párizsi nő megtestesítője. A fiatal nő mosolyogva sms-ezik, látszik rajta, hogy szerelmes. Megismerkednek, majd egy este az anyuka meghívja magához a nőt, és mindketten megnyílnak a másik előtt.

    Végighallgattál, egy szót se szóltál, én újabb italt töltöttem magamnak, és ebből tudtad, nem mondtad, de láttam, hogy tudod, hogy úgy szürcsölgetem a tufán átszűrt italomat, mint egy mennyei nedűt, aztán rajtam volt a sor. Vagyis rajtad. A te köröd jött.
   - És te? - kérdeztem.
   - Mi van velem?
   - Miért vagy ma itt?
    Kitérő elhajlás. Mosoly. Mély sóhaj.
    - Mennyi időd van?
    - Egy egész éjszaka - feleltem -, egy egész éjszaka. 

Ez volt az első elbeszélés, amely rögtön ütött. Méghozzá nem is kicsit. Biztosan lesznek, akik elítélik az anyukát az alkoholba menekülése miatt - ő sem büszke rá -, én mégsem tettem. Mert a legkönnyebb pálcát törni valaki felett, miközben fogalmunk sincs, ő valójában miért teszi ezt és mit érez. De a történet másik fontos témája a megszokás, az egy bizonyos helyzetbe való beleszokás, beletörődés, az ebből való kitörés első lépésének megtétele vagy legalább fontolóra vétele.


Meg fog halni a kutyám
Már a cím is letaglózott. Eszembe jutott, amikor évekkel ezelőtt az egyik kutyámat el kellett altatni, ahogy az elbeszélőnkét, Jeannot-ét is. A férfi az ötvenes éveiben jár, kamionsofőrként dolgozik, és az egyik útja során az úton talált rá mostani kutyájára, aki azóta a szívéhez nőtt.
Azt gondolnánk, már ez is elég szomorú, de Jeannot életében korábban egy másik tragédia is történt, melyre a jelennel párhuzamosan váltakozva derül fény.

    Az elején azt gondoltam: ez teljesen normális, legalább elfoglalja magát valamivel. Én kevesebbet locsogok, ő viszont lázasan tesz-vesz. Mindenki úgy birkózik meg a fájdalmával, ahogy tud. Majd elmúlik. De tévedtem. Nem múlt el semmi.

A kötet egyik legmellbevágóbb elbeszélése Jeannot története. Fáj, szomorú, mégis a végén reményt ébreszt.


Happy Meal
Ez a rövid kis történet nagyon kellett ebbe a kötetbe, és éppen ide. Bár be kell vallanom, hogy ezt olvastam másodikként, éppen a rövidsége miatt.
Egy férfi mesél egy lány iránti érzéseiről. Egy olyan férfi, aki a legszívesebben tükrös éttermekbe vinné a lányt, de a lány mindenáron a McDonald'sba akar menni, így végül ott kötnek ki.

    Megtört a varázs: észrevette, hogy nézem, és a szívószálat harapdálva affektálni kezd. Elfordulok. A zsebeimet tapogatva a telefonomat keresem.
    - Az én táskámba tetted.
    - Köszönöm.
    - Hé, mire mennél nélkülem?
    - Semmire.
    Rámosolygok, és bekapok egy marék hideg sült krumplit.
    - Semmire sem mennék - folytatom -, de legalább nem kellene szombat délutánonként a Mekibe járnom.

Amikor az utolsó sort is elolvastam, legalább öt percig csak mosolyogtam. Annyira szívmelengető, annyira jó volt ez az inkább novella, mint elbeszélés. És örülök, hogy itthon olvastam, bár nyilvános helyen sem zavartattam volna magam miatta.


Az életpontjaim
Pierre építkezéseken elkövetett hibákról ír szakértői jelentéseket: ha valahol repedést találnak, ő deríti ki, ki hibázott. Most is éppen egy épületet vizsgál, amikor a felesége telefonon közli, hogy azonnal be kell mennie az iskolába, mert a férfi van közelebb, és a legkisebb fiuk, Valentin valami csúnya dolgot követett el, amit telefonon nem hajlandóak elmondani a szülőknek.

    Az ajándék gyerekem, ahogy gyakran neveztem, mert tényleg ajándék volt, a szó szoros értelmében. A két bátyja már egész nagy volt, Thomas nyolc-, Gabriel hatéves, amikor Juliette, az anyukájuk megkérdezte tőlem, mit szeretnék karácsonyra, mire azt válaszoltam, hogy egy kisbabát. Némileg ugyan lecsúsztunk a karácsonyról, de mivel a baba február közepén érkezett, Valentin lett a neve.
   Valentin lett, és maga a csoda.
   Hogy érhette el az én ajándék gyerekem alig hatévesen, hogy az iskola igazgatónője ilyen állapotba kerüljön miatta? Teljesen össze voltam zavarodva.

Pierre bemegy az iskolába és a munkája során használt módszereivel derít fényt a fia tettét kiváltó okra.
Ha a Happy Meal szívmelengető volt, akkor ez a történet is az, ahogyan a háromgyerekes apa vall a fia iránti szeretetéről és az életükről, bár itt is akad egy szomorú dolog.


A baka
Egy újabb Pierre, aki jelenleg egy szöuli hotelszobában próbál búcsút venni egy bizonyos Louis-tól, aki elhunyt.

Pierre jómódú családba született, és most az a feladata, hogy a családi vállalatot életben tartsa, de közben az élete darabjaira hullott. Ekkor ismerkedett meg a vele szemközti lakásban élő Louis-val, akivel különleges barátságot kötött.

   Az életben vannak az iskolai barátok, az egyetemi barátok, a katonatársak, a munkatársak, a küzdőtársak, a régi barátok, a Montaigne és La Boétie barátságához hasonlók, és vannak az olyan találkozások, amilyen a miénk is volt. Az effélék azért számítanak nagy ajándéknak, mert nem a közös múlton, közös alapokon nyugszanak, és éppen ezek teljes hiánya miatt, valami egészen más címszóval (esetünkben a férficipők kapcsán) nagyobb elégedettséget tesznek lehetővé. Amikor semmit sem kell kimondani, mert minden magától értetődő.
    Avagy a titkos barátságok láthatatlan hozadéka.

Erről a titkos barátságról pedig olyan jó volt olvasni, hogy egyszer én is szeretnék egy ilyen szomszédot, mint Louis volt, akinek köszönhetően Pierre újra élni kezd. Legalábbis azokban az órákban, amiket Louis-val tölt. Remélem, sok Louis-hoz hasonló ember van a világon. És most már tényleg ideje, hogy végre megnézzem Az élet csodaszép c. filmet.


Egy fiú
A fiúról csak annyit tudunk, hogy a Párizsba tartó vonaton utazik, eléggé illuminált állapotban van, és az elmúlt hétvége elég eseménydúsan telt számára. Ezeket a pillanatokat idézi éppen fel, miközben elszunyókált a vonaton, amikor a fülkében két új útitársat pillant meg magával szemközt. Az egyik a bombanő, aki egy borzalmas könyvet olvas, míg a másik lányban nincs semmi vonzó, ám Delacroix naplójában mélyedt el.

    Harminchárom éves vagyok, és éppen ennyi idős korában egy nálam szakállasabb és bozontosabb fickó másféle és nagyobb hőstetteket hajtott végre, és itt volt az ideje, Jézus Urunk, hogy megragadjam a végzetemet, és néhány csodát tegyek, máskülönben, ha ez így megy tovább, az egész életemtől vehetek búcsút.

Az első oldalak után kevésbé szakállas és bozontos narrátorunk kapcsán valószínűleg sokan megjegyzik, hogy Ezek a mai fiatalok, de Anna Gavaldát ismerve, sejtettem, hogy ez alatt a külső alatt újabb meglepetést tartogat, és meg is lepett. Nagyon is, de a végén csak mosolyogtam.


Már korábban is azt írtam Anna Gavaldáról, hogy azon szerzők egyike, aki nagyon jól látja  a mai világot, aki nyitott szemmel jár az emberek között. Képes bármilyen korú, nemű, foglalkozású ember bőrébe bújni, és elmesélni a történetét, legyen az vidám, szívmelengető vagy szomorú. És utóbbiakra van a legnagyobb szükség szerintem, mert ahogyan az elbeszélésekből is kiderül, nem mindenki élete csillámpóni*, és a legtöbb ember legnagyobb problémája nem az, hogy megvegyen-e egy tizedik kencét. Az ő életükben valódi tragédiák és problémák rejtőznek, amit nem osztanak meg úton-útfélen, hanem a maguk köré vont páncélban őriznek. Mert manapság - sajnos - egy ilyen, bennünket védő páncélra van szükség, hogy megvédhessük magunkat. A páncél mögött rejtőzhet egy közelálló személy elvesztése, magány vagy egyszerűen csak az, hogy mások elfogadjanak bennünket, és ezáltal védhessük a saját kis világunkat.
Nem véletlenül hoztam szóba a páncélt, mert a kötet eredeti címe - ha jól fordítottam az internetes szótáraknak köszönhetően - azt jelenti: Feltörni a páncélt, amely sokkal jobban illik is hozzá, de a magyar könyvpiacon - gondolom - még egy Anna Gavaldát sem lehetne ezzel eladni, és ezért változtatták meg. Mert a páncél feltörhető, csak meg kell találni azt a személyt, aki - akár egy éjjel az úton csatangoló kutya is lehet - segít ebben.

Anna Gavalda most is felvidított, elszomorított, levitt a mélybe, újra felemelt és reményt adott. Örülök, hogy néhány napra a saját világomat magam mögött hagyva, újra beléphettem a szereplői világába, és biztosan újraolvasós lesz ez a könyve is, amely fel is iratkozott az idei év legjobb könyvei elnevezésű listámra.

*Azért használtam a csillámpónis kifejezést, mert azt tapasztalom, hogy sokan ilyen világban élnek: az életüket - amelyben minden egyszerűen fantasztikus - csillámpóninak tekintik, és nem tudják elképzelni, hogy nagyon sokan vannak mások, akiknek az élete nem olyan, mint az övéké, hogy másoknak valódi problémáik vannak (betegség, gyász stb.), amikkel nap mint nap meg kell birkózniuk.


Anna Gavalda: Életre kelni
Eredeti cím: Fendre l'armure
Fordította: Tótfalusi Ágnes
250 oldal
Magvető Kiadó, 2017
3299 Ft

Régóta várakozott a polcomon ez a kötet, és úgy gondoltam, Frances Mayes nyavalygásai után, jobban járok, ha Máraival utazgatok inkább Európában, aki 1946 novembere és 1947 februárja között megfordult többek között Zürichben, Genfben, Luganóban, Párizsban, Rómában és Nápolyban is, és az ott szerzett élményeit vetette papírra az Európa elrablásában.
Az évszámokból rögtön kiderül, hogy a II. világháború lezárását követően került sor az utazásra, így Márai észrevételei is minden úti célja során a háború utáni helyzettel is kapcsolatosak, és olyan témákat boncolgat bennük, mint a gazdasági helyzet, az újjáépítés vagy a műveltség, azaz Európa aktuális szellemi helyzete, illetve a magyarok megítélése határainkon kívül.

Valójában ezek a beszámolók szösszenetek, impressziók, melyek hol rövidek, hol hosszabbak, de egyáltalán nem unalmasak. És igen, Márai beteg lett az olaszországi tartózkodása során, melyet meg is említ, de egy percig sem éreztem azt, hogy most sajnáltatná magát, hanem ő is megjegyzi, hogy de hát Rómában van. És ha már az ember eljut Rómába (vagy bárhová külföldön), egy betegség nem akadályozhatja meg abban, hogy a maga módján fedezze fel a várost.

   Ha bírni akarom a versenyt: sokkal szigorúbbnak kell lennem magamhoz, mint amilyen kegyetlenségre egyáltalán képes a világ. 

Róma. A szívdobbanás, mikor elindulok az aszfalton. Nem én megyek... egy sors lépdel itt, amely egyidős az európai emberrel.

  A könyvek már nem is az olvasók, hanem a fogyasztók részére készülnek, egyforma jó minőségben, mint Brauchnál a virsli.

Egy kicsit gondolkodtam, mielőtt megrendeltem ezt a könyvet, és amikor kibontottam a dobozt, meglepett, milyen kicsi egy átlagos méretű könyvhöz képest. De annyi baj legyen, gondoltam, ennek köszönhetően biztosan gyorsan olvasható is lesz. Végül délutáni olvasmánynak választottam, mert úgy éreztem, ez egy olyan könyv, amit egy ültő helyben érdemes elolvasni.

Nemrég néztem meg az Audrey Tautou főszereplésével készült filmet, ami bevallom, nem tetszett. Mást vártam tőle és számos dologra nem derült fény Coco életéből, ezért nagyon kíváncsi lettem C. W. Gortner regényére, amely angolul márciusban látott napvilágot, így nem lehet panaszunk, hiszen nagyon gyorsan megérkezett a magyar kiadás is.

A szerzőtől még nem olvastam semmit, csupán annyit tudtam róla, hogy történelmi - királynős - regényei jelentek már meg magyarul, amelyekről csak jót olvastam, így kíváncsian kezdtem el a Mademoiselle Chanelről szóló könyvét.

A Prológusban 1954-be csöppenünk, amikor a már nem éppen fiatal divattervezőnő legújabb kollekcióját készül bemutatni, és miközben a modellek már elindulnak a lépcsőn, ő leül és visszaemlékezik az életére.

Nem emlékszem pontosan hol olvastam (és nem jelöltem be sem), de még a regény elején mondja azt Coco: ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölötte?, ami a könyv végéig ott motoszkált a fejemben, és ezzel a gondolattal olvastam tovább.

Gabrielle Chanel 12 évesen veszítette el varrónő édesanyját, ezért nővérével és húgával anyai nagynénjeik gondjaira bízták, míg két öccsét egy-egy család fogadta be. A kis Coco remélte, hogy vándorkereskedő apjuk gondoskodni fog róluk, hogy magához veszi őket, de nem így lett. A lányok árvaházba kerültek, ahol a két nagyobb együtt maradhatott, míg húgukat a kicsik között nevelték.

Mivel édesanyjuknak mindig segítettek, így Coco tehetsége a varráshoz korán megmutatkozott, bár az árvaház szigorú szabályait és a többi lányt nehezen viselte. Szerencsére a könyvek között menedékre talált, így alkalmazkodott a körülményekhez.

Csakhogy eljött a pillanat, amikor a lányok felnőttek és dönteniük kellett a sorsukról. Ekkor ismerte meg a két lány apjuk családját, Louise-t, aki kalapokat készített és a Cocóval szinte egykorú Adrienne-t.
Gabrielle már az árvaház falai között elhatározta, hogy ő szeretne valaki lenni, amit a két keze munkájával el is ér majd, de hosszú út vezetett még a hírnévig.

- És veled mi a helyzet? - kérdezte felragyogva. - Én elárultam az álmomat, most te is mondd el a tiédet.
- Nekem... nincsenek álmaim - feleltem vontatottan. - Csak azt tudom, hogy valamit szeretnék csinálni.
- Valamit? - kérdezett rá?
- Igen, hogy legyen belőlem valaki. - Azelőtt meg se fordult a fejemben ez az ötlet, sőt, azt sem vettem észre, hogy feszít belülről. Azt gondoltam, Adrienne ki fog nevetni, hiszen az én álmom még az övénél is nevetségesebb volt. Szegény voltam, és ráadásul nő. Már az is jó lett volna, ha valakinél dolgozhatok, ha egyáltalán eljutok odáig.
De ő úgy látszik, azt gondolta, hogy számomra lehetséges.
- Szerintem lesz valaki belőled. Te bármit képes vagy véghezvinni, amit csak kitalálsz magadnak. Csak a megfelelő alkalom szükséges hozzá.
- Az alkalmak pedig olyanok, mint a történetek a könyvekben -szóltam -, mindössze ki kell választani egyet közülük.
- Szerintem te már választottál. Lenni akarsz valaki.

 
Egyelőre Adrienne-nel segédvarrónőként, majd mellékesként énekesnőként kereste a kenyerét, és egy találkozásnak köszönhetően lassacskán elindult, hogy valóra váltsa az álmát.

Nem szeretnék többet elárulni, hiszen a következő évek számtalan boldog és szomorú percet, szenvedést, nehézséget, sikert, szerelmet, új barátságokat és ismeretségeket (Jean Cocteau, Picasso, Gyagilev, Sztravinszkij stb.) tartogatnak, köztük az I. és a II. világháború, illetve a kettő közötti nagy gazdasági világválság megpróbáltatásait.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez biztosan egy női olvasmány, amiben rengeteg szó esik a divatról, mindenféle ruhákról, gyorsan megnyugtatom, hogy ez nem így van. Persze a világ egyik leghíresebb divattervezőnőjéről szóló regényből, pontosabban önvallomásból - hiszen Coco E/1. személyben meséli el az életét -, nem hiányozhat a divat sem, elvégre ez a munkája, ennek köszönhette sikereit, de legalább ekkora - ha nem nagyobb súllyal - bírnak az életét meghatározó események.

Már az elején magával ragadott és az utolsó oldalig nagyon szerettem olvasni. Meg is lepődtem, amikor az első fejezetekben bevillantak a már említett film részletei, aztán már csak az jutott eszembe, hogy lehetett a többit kihagyni belőle?

Coco Chanelnek nem volt könnyű élete, bár fiatalon sikert sikerre halmozott, mégsem mondanám azt, hogy egy tündérmese tárult elém. És éppen ezért szerettem nagyon, mert bár néha én is éreztem a Cocóból áradó büszkeséget, mégis feltárult mellette az emberi oldala. Az, amit sokan nem is ismertek vagy félreismertek.

Magával ragadó, izgalmas, olykor letaglózó, őszinte és remekül megírt - olvasás közben többször is eszembe jutott, ha nem tudnám, hogy férfi a szerző, talán el sem hinném - regény egy nőről, aki gyerekként szeretett volna valaki lenni, és lett is valaki. Méghozzá nem is akárki. Aki mert szembeszállni a szabályokkal és újítani, és ebben rejlett és rejlik a sikere.

 Azért csendben megjegyzem, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül, akit zavar, amikor a női kosztüm felső részét zakóként emlegetik, pedig ezt blézernek hívják, de ettől eltekintve, úgy látszik, ebben az évben az élet- és önéletrajzi regények viszik a prímet, - egy újabb könyv biztosította a helyét Az idei év legjobb könyvei elnevezésű listámon.

 

C. W. Gortner: Mademoiselle Chanel elmeséli az életét
Eredeti cím: Mademoiselle Chanel
Fordította: Megyeri Luca
464 oldal
Tericum Kiadó, 2015
3970 Ft
A szerző honlapja

Karácsonykor a cukormázas, habos-babos történetek helyett inkább egy komolyabb olvasmányra vágytam, és ekkor jutott eszembe Viviane Villamont regénye, melynek lapjain egy párizsi bérház lakóinak élete bontakozik ki.

Egy átlagos párizsi bérházé, ahol jönnek-mennek a lakók: ki iskolába, ki munkába, ki bevásárolni indul nap mint nap, majd délután és este haza.

 A címszereplő, Claire Dormentin középkorú vénlány, akit nem érdekel mások sorsa, szívtelen - gondolja róla a minden lében kanál özvegy házmesterné, Madame Loriole. Madame Loriole természetesen szívén viseli a ház és annak minden lakójának sorsát, most éppen petíciót készül benyújtani az ellen a gázoló ellen, aki reggel elütötte a hétéves Lucile kutyáját.

 A fülszöveg Claire és egy kislány nem mindennapi barátságát ígéri. De valójában sokkal több annál. Megismerjük Lucile családjának életét: az apját, az anyját, aki gyönyörű, csinos és a mai napig imádja kamasz fiát; a kamasz fiút, aki már nem olyan kicsi, mint azt az anyja hiszi és a kislányt, aki más, mint az osztálytársai.

De él még a házban egy idős házaspár, egy idős özvegyasszony, egy sikeres és szemrevaló reklámszakember, aki mellesleg agglegény, és feltűnik a színen egy igazi dzsigoló is.

Naponta találkoznak egymással a lépcsőházban, köszönnek egymásnak, de mást nem tudnak a másikról. Pedig a becsukódó ajtók mögött súlyos titkok rejtőznek. A csinos vagy az átlagos külső mögött titkos vágyak, könnyek, pofonok, bűnök, a múlt fájdalmas emlékei, vezeklés, harcok rejtőznek (egymással, az idővel), melyek mind-mind láthatóvá válnak, ha egy kicsit megkaparjuk a felszínt, ahogy teszi ezt az írónő. Van, aki alkalmanként csattanást és sírást hall, de nem törődik vele, azzal sem, ha mentő érkezik a ház elé, míg másnak mindenről tudnia kell, hogy legyen min agyalnia, de főleg kitárgyalnia a szomszédos kávézó pincérnőjével.

Míg látszólag csak a lakcímük köti össze őket, valójában sokkal több a közös bennük, mint sejtenék. A szeretetre vágyás: hogy őket is valaki ugyanúgy szeresse, ahogyan ők szeretik a másikat, mindegy, hogy az az édesanyjuk, a szeretőjük, a házastársuk vagy a reménytelen szerelmük. Az élet pedig napról napra rákényszeríti őket, hogy átgondolják addigi életüket és döntés elé állítja őket. De van-e erejük meghozni a döntést és változtatni? Vagy marad a megszokás?

(...) madame Loriole fokozott érdeklődéssel pillantott mademoiselle Dormentinre. Biztosan ő is szenved a magánytól. Értéktelennek érzi magát, ugyanúgy, mint ő. Mint mindenki más, épp csak arra jó, hogy fizesse az adókat, pedig sosem használja az autópályákat.

A három testőr után biztos voltam benne, hogy a folytatást is el kell olvasnom, mindezt megerősítette, hogy Heloise erről a regényről sokkal lelkesebben írt, mint az elsőről.

1648-ban járunk, a címhez hűen húsz év telt el és testőreink élete is alaposan megváltozott, ahogyan a franciáké is. Richelieu bíboros jobb létre szenderült, ahogyan XIII. Lajos is, akinek fia, a leendő XIV. Lajos még gyermek, helyette anyja, Ausztriai Anna és szeretője, a talján Mazarin bíboros kormányozza miniszterként francia hont, ám utóbbi nem örvend nagy népszerűségnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a népharag, akik "Le Mazarinnal!" kiáltásokat visszhangzanak és elárasztják az utcákat.

Négy régi barátunk közül immáron csak D' Artagnan hord fegyvert és szolgálja a királynőt. Mivel Mazarin is tisztában van a nép ellenszenvével, így elengedhetetlennek érzi egy-két megbízható ember segítségét, akik szükség esetén mellette állnak. Ekkor jut eszébe D' Artagnan, akire fontos küldetést tervez bízni, ám a gascogne-i, mindezt csak akkor vállalja, ha hajdani barátai is vele tarthatnak. Mazarin beleegyezik, D' Artagnan hadnagy pedig elindul, hogy néhány apró információnak köszönhetően ismét összeálljon a nagy négyes.

Aramis a kardot papi reverendára cserélte és székhelyét áttette egy kolostorba, ahol szigorú szabályok uralkodnak. Este csak létrán vagy egyéb eszközön juthat be az ember az immáron D' Herblay abbé nevet viselő Aramishoz.

- Kedves barátom - mondta Aramis -, ha feljönne hozzám, örömmel fogadnám!
- Ejha! - kiáltott fel D' Artagnan. - Hát így lehet magához bejutni?!
- Este kilenc után, az istenfáját, bizony így! - mondta Aramis. - A kolostor fegyelme vajmi szigorú!
- Bocsásson meg, kedves barátom - replikázott D' Artagnan -, de mintha azt mondta volna: az istenfáját!
- Gondolja? - nevetett Aramis. - Ez bizony lehetséges; nem is képzeli, kedvesem, milyen rossz szokások ragadnak az emberre ez átkozott klastromban, s milyen cudarul viselkednek ezek az egyházi férfiak, akikkel kénytelen vagyok egy fedél alatt élni! Nos, feljön-e hát?

Porthos, pontosabban Du Vallon úr immáron három birtok ura (nem sorolnám fel mindet, mert olvasás közben mindig a Játék a kastélyban jutott eszembe, amikor teljes nevén mutatkozott be), ám egy valami még hiányzik az életéből: ez pedig a bárói cím.

Athos is birtokára vonult vissza La Fère grófként, ahol tizenöt éves gyámfiával, Raoullal, azaz Bragelonne vicomte-tal tölti napjait, aki különös módon hasonlít rá...

A franciák forrongása azonban őket is megosztja, de mindez nem jelenti azt, hogy ők négyen ne tudnának ismét összefogni, ha úgy adódik. 

- Csodálatos - vette át a szót Athos, s közben szép napjaikra emlékeztető vidámsággal mosolygott -, hogy annak idején véletlenül talált egymásra ez a néhány ember, kik még most, húszévnyi elszakadás után is összetartoznak. A barátság mély gyökeret ereszt a tiszta szívekben, D' Artagnan, higgye el, csak a rossz emberek tagadják a barátságot, mert nem értik meg.

Annyi minden történik hőseinkkel és régi ismerőseinkkel is, hiszen nem feledkezhetünk meg Rocheforte-ról, Mousquetonról, Grimaud-ról és a többiekről sem, hogy felsorolni is hosszú lenne, de azért néhány apróságot elárulok.

Tanúi lehetünk egy szöktetésnek, a párizsiak lázongásának, ismét eljutunk Angliába, felbukkan a színen a már említettek mellett Winter gróf és bizony milady sem tűnt el nyomtalanul, hiszen a fia - akinek volt kitől örökölni -, is színre lép.

Harcból, cselből, furfangból, bosszúszomjból, intrikából és számtalan kalandból, sőt még humorból most sincs hiány. Remekül szórakoztam Beaufort hercegen, aki Durrell Ursuláját juttatta eszembe, ill. mindig jót mosolyogtam, amikor a testőrök egyezerűen kedvesemnek nevezik egymást, a derék Mousqueton kalandjairól nem is beszélve. D' Artagnan furfangos észjárása és a szebbik nem iránti vonzódása mit sem változott, ahogy Porthos étvágya és ereje sem. Athos mindig a jófiú, e nemes lélek volt a csapatban, ez a tulajdonsága csak erősödött. Aramisnak pedig láthatóan hiányzott a kardforgatás és a csipkelődés.

Mazarin nagy taktikus, ám ahogy a testőrök is mondják, nem múlja felül a nagy bíborost. Ausztriai Anna az elmúlt évek alatt egyszerűen egy gőgös és - szerintem - utálatos nő lett, vele nem tudtam szimpatizálni. Szerencsére a nép fiai között már nem egy szimpatikus szereplőt fedeztem fel.

A Húsz év múlva méltó folytatása a történetnek és bevallom, ennyi idő után bizony hiányoztak a testőrök. Egy cseppet azért tartottam a regénytől, hiszen nem éppen tegnap olvastam az első részt, de Dumas számos utalása és a lábjegyzet (több ízben is visszautal A három testőr ominózus fejezetére) segített a visszaemlékezésben.

Izgalmas, fordulatos (bár volt, amit olvasás közben kitaláltam), terjedelme ellenére is letehetetlen olvasmány. Nem csodálom, ha a franciák annak idején izgatottan várták a folytatást. Dumas rendkívüli módon szövi a cselekmény szálait, olykor vált közöttük, de ezzel csak fokozza az izgalmakat, és a két kötet alatt egy pillanatig sem unatkoztam. Sokan télen szeretnek nagyobb lélegzetű könyveket olvasni, így nekik is csak ajánlani tudom, ahogy mindenki másnak is.

 A sorozat következő darabjának immáron Bragelonne vicomte a címe és a főszereplője. Dumas mesélőkedvének hála, rögtön ötkötetes.
  


Alexandre Dumas: Húsz év múlva I-II.
Eredeti cím: Vingt Ans Après
Fordította: Jékely Zoltán
888 oldal
Európa Kiadó, 2011
5400 Ft
A regény a MEK-ban