A nyelv maga a végtelenség. Minél tovább foglalkozom vele, annál inkább látom, hogy sohase lehet a végére érni. Csak vérünk érzi. Értelmünk mindig elámul, ha elemezzük és tudatosítjuk azt, amit vérünk érez. De ez az ámulat számomra az élet egyik legnagyobb gyönyörűsége. 

   - Furcsállom, hogy most, mikor majdnem egy évszázad után ismét szót merünk emelni nyelvünk védelmére, egyesek nem ezt az elhagyott, hamupipőke sorban sínylődő árvát sajnálják meg, hanem a szegény külföldieket, akik dollárokkal bélelt pénztárcával huszonnégy vagy negyvennyolc óráig időznek közöttünk. Mindenesetre sietek eloszlatni írótársam aggodalmát, hogy szíve meg ne repedjen a szerencsétlen, jobb sorsot érdemlő külföldiek szenvedése miatt. Nem tudom, hogy akikre céloz, nem a képzelet koholmányai-e. Azt sem tudom, hogy amennyiben csakugyan hús-vér emberek, megtették-e ezt a panaszt, mert olyan bárgyú, hogy szinte hihetetlennek tetszik. Lehetséges azonban, hogy így volt. Végre az emberiség kilencven százaléka javíthatatlan tökfilkó. (...) Ezek a külföldiek jogtalanul estek kétségbe és háborodtak föl. Mi is külföldiek vagyunk, mihelyt elhagyjuk határainkat. De még sohase vettük zokon, hogy például Dániában dánok a cégtáblák, és Lettországban lettek a fölírások. Mindezt természetesnek tartottuk. Amit nem értetünk meg ott, igyekeztünk megérteni. Ha nem sikerült, akkor se forgott veszedelemben se kényelmünk, se nyugalmunk, se testi épségünk. Bármily vad, idegen nyelvgyűrű vett is körül bennünket, még nem fordult elő, hogy egy patikában kértünk volna pecsenyét és egy vendéglőben bajuszpedrőt. A mai városok berendezése - Pekingben, Chicagóban és Budapesten egyaránt - oly szemléletes, oly érzékletesen képszerű, hogy egy patikát lehetetlen egy vendéglővel összetéveszteni. 

A vers mindannyiunk anyanyelve. 

   Ezért tartom helytelennek azt az álláspontot, mely szerint az írót külső élettörténete után kell megítélnünk. Melyik az a biográfus, ki engem kielégít? Ki mutat rá a szenvedések s az ihlet kútforrására? Hányszor volt egy remekműnek a sugallója egy kis fejfájás, egy kis pénzzavar? Ki tudja az élet ily aprócseprőségeit felhajhászni? Senki, senki. Ideje tehát, hogy felhagyjunk a régi, lomtárba való szólásmódokkal, s ha az íróról van szó, ne sandítsunk az irodalomtörténetekbe, hanem tisztán írásaira szögezzük szemünket. Ne azt kérdezzük, hogy élt az író, mikor dolgozott, hanem arra feleljünk, jó-e a könyv vagy nem.

A gyermeknek olvasnia kell. Nem sokat kell olvasnia. Jót kell olvasnia. Az ilyen olvasmány táplál. De az az olvasmány, mely csak kötelesség, butít. Kezébe kell adni a gyermeknek az iskolában az eleven, lélegző remekműveket, nem félig, hanem egészen, s módját kell találni annak, hogy kifejezhesse nemtetszését még a legnagyobb lángelmékkel szemben is. A kötelező tetszés megöli az ízlést. Neveljük gyermekeinket szabadságra, vitatkozzunk velük, neveljük őket, ha kell, még neveletlenségre is. Ne afféle irodalmi szajkók legyenek, akik betéve tudják, amit úgysem érdemes tudni, hogy egy költő melyik évben, hónapban és napon született, ki volt az anyai és apai nagybátyja. Az iskolai irodalmi oktatás egyetlen feladata az, hogy olvasókat neveljen. 

Mindennek megvan a nyoma írásmodorunkon, sőt helyesírásunkon is. Évek óta figyelem, hogy teremt az írógép új helyesírást. Ezeket a szócsoportokat: úgylátszik, maéjszaka, tegnapeste, jónapot, jóéjszakát önkényesen és következetesen egybeírja, egyre-másra alkotja és honosítja meg nyomtatásban is a hosszú és éktelen szószörnyeket, mintha nem volnának amúgy is eléggé hosszú szavaink. Nekünk, akik még mindig kézzel körmölünk, fáradságos egybeírni a szavakat. A gépírónak viszont kényelmesebb, mert egy billentést takarít meg vele. Vigyázzunk a megvadult írógépre, különben érzéseink és gondolataink zenéje nemsokára oly lelketlen kattogássá válik, mint a gépzongora lármája. 

- Persze, persze, a repülősök házai - ismételte Silva hadnagy. - Ez már valami. Erre már nem mondhatja az a disznó, hogy csak az idejét vesztegetjük.
   Lituma észrevette, hogy a hadnagy, noha követi a társalgás menetét, s a légi támaszpont parancsnokánál teendő látogatásról beszél, testben-lélekben mégis doña Adrianán, a fogadósnén csügg, aki épp ott söprögetett mellettük. Szaporán hajlongott, forgolódott, teljes fesztelenséggel, aminek következtében szoknyája széle olykor-olykor felcsúszott a térde fölé, s látni engedte tömören telt, harcedzett combját, amikor pedig le-lehajolt, hogy a lapátra kotorja a szemetet, peckesen felmeredő keblének dús halmai is elővillantak a könnyű perkálruhájából. A tiszt mohó fényben csillogó szemmel követte a fogadósné minden moccanását. Vajon miért kergeti doña Adriana az őrületbe Silva hadnagyot? Lituma nem értette. A hadnagy fehér bőrű, érőfélben levő fiatalember volt, vöröses bajuszt viselt és sötét napszemüveget, amitől csak ritkán vált meg; bármelyik talarai lányt játszva megszerezhette volna. De őt csak doña Adriana érdekelte.

(...) káin megölte az atyjafiát, káin arra született, hogy meglássa az elmondhatatlant, káin gyűlöli istent.

Az emberek történelme az istennel való csatározásuk történelme, mert ő sem ért minket, és mi is képtelenek vagyunk megérteni őt.

Sose takarékoskodj a valóság beismerésével, hercegnő, ha el kell ismerned, az ellenségednek van igaza, és ha a hazugság mellőzését a helyzet is megengedi, ne átalld neki megmondani. A világtörténelem ismerete azt tanítja, hogy attól te még nyugodtan elfogod, megkínozod, megfőzöd-sütöd, kiirtod, ha kell, a legnagyobb csodálatod és elismerésed mellett, de legalább rögzítetted, hogy tudod azt, nem egészen jogosan cselekedtél.