A nyelv maga a végtelenség. Minél tovább foglalkozom vele, annál inkább látom, hogy sohase lehet a végére érni. Csak vérünk érzi. Értelmünk mindig elámul, ha elemezzük és tudatosítjuk azt, amit vérünk érez. De ez az ámulat számomra az élet egyik legnagyobb gyönyörűsége. 

   - Furcsállom, hogy most, mikor majdnem egy évszázad után ismét szót merünk emelni nyelvünk védelmére, egyesek nem ezt az elhagyott, hamupipőke sorban sínylődő árvát sajnálják meg, hanem a szegény külföldieket, akik dollárokkal bélelt pénztárcával huszonnégy vagy negyvennyolc óráig időznek közöttünk. Mindenesetre sietek eloszlatni írótársam aggodalmát, hogy szíve meg ne repedjen a szerencsétlen, jobb sorsot érdemlő külföldiek szenvedése miatt. Nem tudom, hogy akikre céloz, nem a képzelet koholmányai-e. Azt sem tudom, hogy amennyiben csakugyan hús-vér emberek, megtették-e ezt a panaszt, mert olyan bárgyú, hogy szinte hihetetlennek tetszik. Lehetséges azonban, hogy így volt. Végre az emberiség kilencven százaléka javíthatatlan tökfilkó. (...) Ezek a külföldiek jogtalanul estek kétségbe és háborodtak föl. Mi is külföldiek vagyunk, mihelyt elhagyjuk határainkat. De még sohase vettük zokon, hogy például Dániában dánok a cégtáblák, és Lettországban lettek a fölírások. Mindezt természetesnek tartottuk. Amit nem értetünk meg ott, igyekeztünk megérteni. Ha nem sikerült, akkor se forgott veszedelemben se kényelmünk, se nyugalmunk, se testi épségünk. Bármily vad, idegen nyelvgyűrű vett is körül bennünket, még nem fordult elő, hogy egy patikában kértünk volna pecsenyét és egy vendéglőben bajuszpedrőt. A mai városok berendezése - Pekingben, Chicagóban és Budapesten egyaránt - oly szemléletes, oly érzékletesen képszerű, hogy egy patikát lehetetlen egy vendéglővel összetéveszteni. 

A vers mindannyiunk anyanyelve. 

   Ezért tartom helytelennek azt az álláspontot, mely szerint az írót külső élettörténete után kell megítélnünk. Melyik az a biográfus, ki engem kielégít? Ki mutat rá a szenvedések s az ihlet kútforrására? Hányszor volt egy remekműnek a sugallója egy kis fejfájás, egy kis pénzzavar? Ki tudja az élet ily aprócseprőségeit felhajhászni? Senki, senki. Ideje tehát, hogy felhagyjunk a régi, lomtárba való szólásmódokkal, s ha az íróról van szó, ne sandítsunk az irodalomtörténetekbe, hanem tisztán írásaira szögezzük szemünket. Ne azt kérdezzük, hogy élt az író, mikor dolgozott, hanem arra feleljünk, jó-e a könyv vagy nem.

A gyermeknek olvasnia kell. Nem sokat kell olvasnia. Jót kell olvasnia. Az ilyen olvasmány táplál. De az az olvasmány, mely csak kötelesség, butít. Kezébe kell adni a gyermeknek az iskolában az eleven, lélegző remekműveket, nem félig, hanem egészen, s módját kell találni annak, hogy kifejezhesse nemtetszését még a legnagyobb lángelmékkel szemben is. A kötelező tetszés megöli az ízlést. Neveljük gyermekeinket szabadságra, vitatkozzunk velük, neveljük őket, ha kell, még neveletlenségre is. Ne afféle irodalmi szajkók legyenek, akik betéve tudják, amit úgysem érdemes tudni, hogy egy költő melyik évben, hónapban és napon született, ki volt az anyai és apai nagybátyja. Az iskolai irodalmi oktatás egyetlen feladata az, hogy olvasókat neveljen. 

Mindennek megvan a nyoma írásmodorunkon, sőt helyesírásunkon is. Évek óta figyelem, hogy teremt az írógép új helyesírást. Ezeket a szócsoportokat: úgylátszik, maéjszaka, tegnapeste, jónapot, jóéjszakát önkényesen és következetesen egybeírja, egyre-másra alkotja és honosítja meg nyomtatásban is a hosszú és éktelen szószörnyeket, mintha nem volnának amúgy is eléggé hosszú szavaink. Nekünk, akik még mindig kézzel körmölünk, fáradságos egybeírni a szavakat. A gépírónak viszont kényelmesebb, mert egy billentést takarít meg vele. Vigyázzunk a megvadult írógépre, különben érzéseink és gondolataink zenéje nemsokára oly lelketlen kattogássá válik, mint a gépzongora lármája. 

- Persze, persze, a repülősök házai - ismételte Silva hadnagy. - Ez már valami. Erre már nem mondhatja az a disznó, hogy csak az idejét vesztegetjük.
   Lituma észrevette, hogy a hadnagy, noha követi a társalgás menetét, s a légi támaszpont parancsnokánál teendő látogatásról beszél, testben-lélekben mégis doña Adrianán, a fogadósnén csügg, aki épp ott söprögetett mellettük. Szaporán hajlongott, forgolódott, teljes fesztelenséggel, aminek következtében szoknyája széle olykor-olykor felcsúszott a térde fölé, s látni engedte tömören telt, harcedzett combját, amikor pedig le-lehajolt, hogy a lapátra kotorja a szemetet, peckesen felmeredő keblének dús halmai is elővillantak a könnyű perkálruhájából. A tiszt mohó fényben csillogó szemmel követte a fogadósné minden moccanását. Vajon miért kergeti doña Adriana az őrületbe Silva hadnagyot? Lituma nem értette. A hadnagy fehér bőrű, érőfélben levő fiatalember volt, vöröses bajuszt viselt és sötét napszemüveget, amitől csak ritkán vált meg; bármelyik talarai lányt játszva megszerezhette volna. De őt csak doña Adriana érdekelte.

Mit cselekedtél a te atyádfiával, kérdezte, amire káin másik kérdéssel válaszolt, Tán őrizője vagyok-é én az én atyámfiának, Megölted őt, Így cselekedtem, de ebben leginkább te vagy a bűnös, az életemet adtam volna érte, ha te nem teszed tönkre az enyémet, Próbára akartalak tenni, Mégis mi vezet abban, hogy próbára teszed azt, akit te magad alkottál, Én vagyok az ura, istene minden dolgoknak, És minden élőknek, ugye, ezt akartad mondani, de nem nekem és nem a cselekedeteimnek, Nem állt szabadságodban ölni, Ahogy neked szabadságodban állt volna megakadályozni, hogy megöljem ábelt, mert megtehetted volna, csak egy pillanatra fel kellett volna hagynod gőgös csalhatatlanságoddal, melyben osztozol az összes istenséggel, csak az kellett volna, hogy egy pillanatra tényleg feltámadjon benned a könyörületesség, s alázatosan elfogadd égő áldozatomat, hiszen nem volt semmi okod arra, hogy elutasítsad, neked, akárcsak a többieknek, kötelességeid is vannak azokkal szemben, akiket, ahogy mondjátok, teremtettetek, Pártütő szavakra nyitod a szádat, Lehetséges, de hidd el, ha én isten lennék, minden nap elismételném, Áldottak azok, akik a pártütés útját választják, mert övék lesz a földnek országa, Szentségtörés, Meglehet, de nem nagyobb szentségtörés, mint az, hogy elnézted ábel halálát, Te ölted meg őt, Igen, így igaz, én voltam a kar, mely végrehajtotta az ítéletet, az ítélet azonban tőled származik, Nem én ontottam a vérét, káin választhatott volna a jó és a gonosz között, és mivel a gonoszt választotta, meglakol érte. Nemcsak az a rabló, aki a szőlőt leszedi, hanem az is, aki a csőszt megfigyeli, mondta káin. (...) Halljad hát, azért öltem meg ábelt, mert téged nem ölhettelek meg, de így olyan, mintha megöltelek volna, Értem, mit akarsz mondani, de az isteneknek nem adatik meg, hogy meghaljanak, Így van, de hordozniuk kellene mindazon bűnök terhét, melyeket a nevükben vagy az érdekükben követtek el (...).

Peter Paul Rubens: Káin megöli Ábelt

Nem akárki, mert halandó és az ég leánya, Venus istennő gyermeke, Iulus nevű kisfia nemzetségének aranyágából hajt ki majd Octavianusék családfájának nemes sugara. Iulus gyermekkora borúval teljes, jó édesanyját, a trójai Priamus lányát elveszti. De mennyire elveszíti, próbálja meg nem elveszíteni. Ha nem teszi, nincs új haza! Itália nem szabad föld, Latinus király birodalma legfeljebb hozomány gyanánt juthat trójai kézre. Az Octavianus származását bizonyító tétel igazolása azzal kezdődik, hogy Aeneas felesége lelép a színről, Creusát tüstént az induláskor ki kell iktatni a kivándorlók közül, mert ha ő életben marad, kivihetetlen a honalapítás.

Henry Gibbs: Aeneas és családja menekülése az égő Trójából (1654)

Mindenki összeesküdött ez ellen a nő ellen, megérdemelné, hogy visszahívják a halálból, töprengtem, s aztán eszembe jutott: majd én feltámasztom. Kihívó ötlet volt, kellett hozzá az ifjúság merészsége és igazságkereső indulata, hogy mint egy regényt, megírjam Aeneas történetét újra, méghozzá úgy, hogy nálam éljen Creusa, és figurájával arra figyelmeztessen, az ember nem isten, és senki maga kitalálta isteni lényének igazolására nem áldozható fel egy halandó. Senki. 

Mert minden akció folyamán és minden élet során van egy, csak egyes-egyedül egyetlenegy pillanat, amikor a Sors urnáját tartó kéz, amely a ránk váró áldások-csapások történetét jelző sorstáblákat rázza és kiveti, egy lélegzetvételnyi időre megáll, és ha valaki éppen ebben a parányi szünetben lép valamerre, ami ellenkező irányba visz attól az úttól, aminek jelzése a nevére szóló sorstáblán írva áll, végigbotorkálhat rajta az istenek büntetése nélkül, nem állíthatja meg Iuppiter sem. A pillanatot nem lehet kiszámítani, csak felismerni.

Hát igen, itt most valóban megváltozott az élet, de ha pásztorállamból nagybirodalmat akarsz, meg kell fizetned az adóját neked is. Hogy neked jó lett volna a régi helyzet is? Persze, de nincs már régi helyzet, csak új. Megjöttünk, megkezdődik Itália történelme.

Ferdinand Bol: Aeneas Latinus udvarában

   Hogy? Ez nem nászéjszaka? Nem hát. A birkabőr sem ágy, a női test se férfié. Attól, hogy a nyakamba szuszogsz, csak a szúnyogot űzöd el rólam, de nem leszek líraibb.