Miután a veszekedés abbamaradt, Carmela gondolatai visszatértek a ház asszonyához. Miért kellett ennek a Romaguerának visszajönnie? A város lerombolása hozta vissza az idők mélyéről, ahogy az ósdi monstrumokat is a bontásra váró házak sötétjéből. Lehet, hogy jobb lett volna a házakat a berendezésükkel együtt lerombolni, és tiszta lappal kezdeni, a más időkhöz és más személyek emlékeihez fűződő lomok nélkül. A múlt idők kísértetei, a Romaguerák nélkül. De nem a tárgyak tehettek róla. Tudta ő azt jól. Az öreg cseléd csak ült a nagy konyha közepén, alakját beburkolta a halvány fény, amely sápadt csillogást kölcsönzött a porcelán-, alumínium-, ezüst- és rézedényeknek, s hirtelen ráébredt, micsoda őrültség és teljes hiábavalóság szembeszállni a rendíthetetlen idővel, amelynek mélyén ott szunnyadnak a néha vadul kicsírázó magok.

Egy újabb hiányosságom pótoltam Sütő András - talán nem tévedek, ha azt mondom - legismertebb drámájával.
Már hetek óta terveztem, hogy idén tényleg elolvasom az Advent a Hargitánt, és amikor végre esni kezdett a hó, úgy gondoltam, ennél jobban nem is időzíthetném.

Bevallom, semmit sem tudtam a dráma cselekményéről, csupán arra emlékeztem, hogy karácsonykor valamelyik közszolgálati csatorna műsorára szokta tűzni a Sinkovits Imre (Bódi), Agárdy Gábor (Dániel) és Kubik Anna (Réka) főszereplésével készült színházi felvételt, amelyet még szintén nem láttam.

Karácsonyeste Bódi Vencel és Zetelaki Dániel ballag a hóban előbbi háza felé, és utóbbi feltámadásáról vitatkoznak. Dániel - elmondása szerint - harmadnapra támadt fel a koporsóban, míg Bódi szerint már másnap. Majd Dániel szóba hozza a jégmadárrá vált Réka esetét, aki nem a Stég Antal vállára vagy fejére szállt, hanem mellette sétált a hóban, és kiderül, hogy a két fiatal Bódi házába ment be.

Dániel ezt fel is rója Bódinak, ugyanis Gábor - előbbi fia -, Réka gyermekkori szerelme, aki egyszer már öngyilkos akart lenni a lány hűtlensége miatt.

Bódi hazaér, és szokásához híven lámpást gyújt Szenteste, ezúttal a hatodikat. Hat éve már, hogy a lánya, Mária elment egy tengerésszel, akinek a felesége lett, és gyermekük is született. Akkor azonban az apa ellenezte a választását, megütötte Máriát, akivel azóta sem találkoztak.
Bódi minden évben meggyújtja a lámpásokat, és vár. Várja, hogy visszatérjen hozzá a lánya és megismerje az unokáját.

Ezt a csendes emlékezést zavarja meg az ünnepet köszöntő, vidám Réka, utána pedig Gábor érkezése.
De a Nagy Romlás mellett nem lehet hangoskodni, elég egy nevetés vagy más emeltebb hang, a hóförgeteg leomlik és mindent eltemet, ami az útjába kerül.

RÉKA      Adjon Isten sokakat, sok karácsonynapokat, bort, búzát eleget, a pohárnak feneket, hogy ihassunk eleget!
Vencel bácsi! Hát ilyen elképedten kell a kántálót fogadni? Boldog szentestét! Boldog ünnepeket! Eljöttem, Vencel bácsi! Karácsony estéjén bár ne legyen egyedül. Csak néz, csak néz, mintha sose látott volna! Hát én vagyok egészen s újból! Réka vagyok! De nem az, aki legutóbb itt járt azzal a… ki se mondom többet a nevét… azzal a mordályos emberrel. Másik Réka vagyok, nézze! Gyűrű sincs már az ujjamon! Átalugrottam a tűzön, újjászülettem és itt vagyok. Örömhírt hoztam Betlehemből, s a szívemből, Vencel bácsi. Hadd simítsam el a borongós homlokát. Istenem! Akár a Nagy Romlás!
BÓDI       Azt gondoltam, hogy a lányom énekel, Mária.
RÉKA      Hatodik esztendeje, hogy nem jön s nem énekel. Lánya helyett lánya leszek ma este is, Vencel bácsi. És egy személyben az unokája is. Ne szomorkodjék, nagytata. Körhintája leszek és vigasztalója. Örömhírt hoztam, nagytata!
Tölt a poharakba. Isten éltesse, nagytata! Gyermek születék a csillag alatt. Isten éltesse, Vencel bácsi!
BÓDI       Téged is, Réka. Boldog karácsonyt, de ha jól látom rajtad: te nem a betlehemi örömhírt hozod.
RÉKA      Vajon?
BÓDI       A magadét hoztad. A te külön kicsi eged alatt egy külön kis karácsonyt.
RÉKA      Ó, nagytata! Az én betlehemes örömöm bánattal van ma este kirakva! Ha el tudnám én azt mondani magának! Csillagszóró szeretnék lenni mégis. Ha nem hányná-vetné magát bennem a félelem.
BÓDI      Azt már megszokhattad volna.
RÉKA     Mire megbarátkoznék az egyik félelemmel: körülfon a másik.

Bódi magukra hagyja a fiatalokat, akik már a lánykérést tervezgetik, amikor Réka bevallja, hogy a házban járt Stég Antallal, ami hideg zuhanyként éri Gábort, és tönkre teszi a már biztosnak vélt boldogságukat.

RÉKA   Nincs karácsony! Nincs szenteste! Minden meg van már mérgezve!
(...)
BÓDI   Ne mérgezzétek a szentestét!
RÉKA   Mérgezzük és tépjük fel a sebeinket! Tépjük fel a sebeinket és hintsük be sóval! Stég Antal! Tengerpart! Jégmadár!

Mindenkinek megvan a maga fájdalma, így sejthető, hogy a sebek feltépése újabbakat okoz.
A drámát az első soroktól áthatja a mágikus realizmus és a baljós előérzet. Egy szerelmi háromszög és egy régi családi veszekedés nem sok jót ígér. Mindezek ellenére az Advent a Hargitán egyszerűen szép.

Szomorú, búskomor, bár néhány boldog pillanat is akad a darabban, misztikus, kicsit meseszerű, és Sütő András annyira szépen ír, annyira magába szippantott a szöveg, hogy észrevétlenül fogytak a lapok.

A szereplők jellemének boncolgatásába nem mennék bele, mert azzal már túl sokat árulnék el a cselekményről. Egyszerűen el kell olvasni, el kell merülni a világában, mely talán bennünk is felszakít egy-egy régi sebet, amik ilyenkor karácsony táján sokkal jobban fájhatnak. Ha pedig nincsenek sebeink, csak hagyni kell, hogy Sütő András szavai elvarázsoljanak.

Az én könyvemben a drámát megelőzi az Egy színdarab forrástájékáról c. írás, amelyben Sütő András, szerkesztői kérésre, a mű helyszínéről oszt meg néhány gondolatot. Bevallom, ezt a néhány oldalt a darab elolvasása után olvastam, de azt hiszem, így volt jó és érthetőbb.

Mostanában hiánypótló időszakomat élem, és biztos vagyok benne, hogy fogok még mást is olvasni a szerzőtől, és ideje jobban megismerkednem az erdélyi irodalommal is.

BÓDI    Keressük egymást az élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink. Csak legyen elég mécsesünk a várakozáshoz…

Sütő András: Advent a Hargitán
304 oldal (221 - 290. o.)
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987
Ebben a kiadásban megtalálható a Vidám sirató egy bolyongó porszemért,  a Babilon falai, az Emlékezés egy bolyongó porszemre és a  Pompás Gedeon élete, halála és feltámadása c. dráma is.
A Nemzeti Színházban előadott változat - a kötetben nem szerepel a betlehemes ének, hanem a Jégmadár c. verset olvashatjuk teljes hosszában.
A teljes színházi előadás megnézhető itt.

Annak idején Jeanette Winterson meggyőzött az önéletrajzi regényével, így biztos voltam benne, hogy a későbbiekben fogok még olvasni mást is tőle. A Magánélet Napóleon korában után pedig nem volt kérdés, mi lesz a következő olvasmányom.

Jeanette Winterson legjobbnak tartott regényében az események főként a 19. századi Franciaországban és Velencében zajlanak, és középpontjukban természetesen a szenvedély áll.

Míg Napóleon szenvedélyesen szereti a csirkét, Henri szenvedélyesen szereti Napóleont. Ahogyan a nép is rajong érte. Napóleonnak pedig a csirkék és Joséphine mellett a hatalom is a szenvedélye.

A félreértések elkerülése végett, Henri államférfiként, vezetőként rajong a leendő császárért és annak eszméiért. A fiatalembert is besorozzák, de végül nem a harcolók között, hanem a konyhán kap feladatot, és legnagyobb vágya, hogy végre szemtől szemben találkozzon szenvedélye tárgyával.

Mivel a szakáccsal nem szimpatizál, így a konyhán kívül talál magának barátokat: Domino, a lovász és korábbi akrobata, illetve Patrick, az egykori ír pap személyében, akire nem mindennapi képességének köszönhetően őrszemként számítanak.

Henri maga is vallásos nevelést kapott egy falujabeli paptól, és szívesen emlékezik vissza az otthonára.

Jó ember volt a papunk, de langyos. Én jobban szerettem volna, ha egy lángoló jezsuita a papunk, akkor talán rátaláltam volna arra az eksztázisra, ami annyira hiányzott ahhoz, hogy hinni tudjak.

Mert a katonák között teljesen más az élet. A katonák követik Napóleont, és szenvedélyüket a bordélyházban élik ki. Ám ez az élet valahogy nem olyan, mint ahogyan Henri elképzelte, és a fiú lassan kezdi belátni, hogy szenvedélye a nagy hadvezér iránt kezd megfakulni.

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Villanelle nem mindennapi velencei lány. Édesapja csónakos volt, és  a kislány is örökölte tőle a csónakosok lábujjai közötti úszóhártyákat, melyekkel képes a vízen járni. Villanelle maga is remekül evez és ismeri ki magát Velence vizes útjain. Esténként pedig férfinak öltözve egy kaszinóban dolgozik. Mellette pedig más módjait is ismeri a pénzszerzésnek.
Egy este a a kártyaasztalnál figyel fel egy ismeretlen nőre, aki elrabolja a szívét. És ettől kezdve Villanelle olthatatlan szenvedélyt érez iránta.

Henri és Villanelle sorsa a későbbiekben kereszteződik, és onnantól újabb események forgatagában találjuk őket.

Az olyan szavakat, mint szenvedély, eksztázis, megtanulhatjuk ugyan, de egydimenziósan kiterítve, élettelenül hevernek a papírlapokon. Időnként meg-megfordítjuk a lapot, és kíváncsian keressük, mi lehet a másik oldalon, és akkor azt látjuk, hogy mindenkinek van egy története, asszonyokról, bordélyról, egy ópiumtól részeg éjszakáról vagy éppen a háborúról. Félünk ezektől a történetektől. Félünk a szenvedélytől, s csak nevetünk a túl heves szerelmen, s azon, ki túlságosan szeret.
   Mégis, olthatatlanul vágyjuk az érzést.

Egyértelmű, hogy a két főszereplő és narrátor közül Villanelle - ő testesíti meg a mágikus realizmust a könyvben - sokkal színesebb és bátrabb személyiség, mint Henri, aki nem forgott olyan körökben, mint a lány. Villanelle történeteket mesél a kaszinó életéből, míg Henri a Grand Armée-ről osztja meg tapasztalatait vele.


A regény első felével gyorsan haladtam és nagyon szerettem olvasni előbb Henri, majd Villanelle elbeszélésében a mindennapjaikat, korábbi élményeiket. Olykor egy-egy ismétlésbe botlottam, ami bár egy picit zavart, de mégis inkább arra gondoltam, hogy sebaj, legalább biztosan nem felejtem el.

Aztán beköszöntött a történetben a tél, és az olvasási tempón is lassult. Mert a tél nem egy egyszerű tél volt, a fagyok és a hideg mellett számtalan nehézséget és szomorú pillanatot is hozott magával. Olyan eseményeket, melyeken nem lehet gyorsan átvágtázni.

Tetszett, hogy Henri és Villanelle sorsa összefonódott, azonban valahogy a végét nem értettem, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Nem az a probléma számomra, hogy úgy alakult ahogy, inkább az volt az érzésem, hogy maga Jeanette Winterson sem tudta, mit kezdjen a lezárással, és írt egy ilyen befejezést. A szenvedélyt vizsgálta több szempontból, hiszen mindannyiunknak van valamilyen szenvedélye, és szenvedély nélkül - ahogyan már sokan elmondták - lehet élni, de nem érdemes.

Nem volt ez a regény rossz, csak a sok-sok rajongó vélemény után mást vártam. De nem baj, hiszen ahogyan  a főszereplők életében, az életben sem mindig diadalmaskodhat a szenvedély. Van, hogy a dolgok teljesen másként alakulnak.

Azért azt megjegyezném, hogy a regényben többször is Olaszországként szerepel Itália és csak egyszer Itáliai Köztársaságként, holott ekkor még nem egységesítették. Tudom, ez az egyik vesszőparipám.

Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Egyik évből a másikba kockázzuk át mindazt, mit szeretünk. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.

    Isabel Allende világsikerű regényében egy család négy generációjának sorsát követhetjük nyomon. A gazdag és sokgyermekes Del Valle család legkisebb lánya, Clara a nagycsütörtöki misén hívja ki maga ellen az atyát, aki ördögfajzatnak nevezi a kislányt. Clara, ha nem is ördögfajzat, de természetfeletti képességekkel bír: nem szokatlan, hogy az étkezéseknél a sótartó magától útnak indul az asztalon vagy a lecsukott zongora megszólal. Mindez Clara műve. Nővére, a szép Rosa különleges fantáziával megáldott, és vőlegényére, Esteban Truebára vár, aki egy bányában dolgozik, hogy pénzt szerezzen és elvehesse végre menyasszonyát.

  A sors azonban közbeszól, és Rosa halála után Esteban nem tér vissza a bányába. Otthon, ágyhoz kötött beteg édesanyja és az egész életét az anyjuk ápolásának szentelő nővére, Férula fogadja. Esteban a menekülést keresi és a család régi birtokára költözik, az Isten háta mögötti Trés Mariasra. A lepusztult családi birtokot rövidesen felvirágoztatja, és az évek során rájön: szüksége van egy asszonyra is a házban, így utazik vissza  a városba és kéri meg Clara kezét, aki nővére halála után hallgatásba burkolózott.

   Az esküvő után az ifjú pár és Férula is a birtokra költözik, majd megszületik kislányuk, Blanca. Az évek múlásával a birtokot is elérik a szocializmus eszméi, ami ellen Esteban komolyan felveszi a kesztyűt. A szocializmus fenyegetése mellett rádöbben, hogy feleségéhez, akit bármennyire is imád, nem tud közel kerülni, az asszony bár olykor előbújik saját világából, később ugyanúgy visszatér az asztaltáncoltatáshoz, a szeánszokhoz, a szellemekhez és különös vendégeihez, mint korábban. Gyermekeivel sem tud igazán bizalmas kapcsolatot kialakítani, így a politikába menekül.
Az egyetlen személy, akihez mégis közel tud kerülni, az unokája Alba. Alba, aki a szép Rosa haját örökölte és valamennyit nagyanyja különleges képességei közül.

- De hát a mi családunkban egy sincs, nagyanyám - tiltakozott Alba.
- Nincs. Nálunk az őrület olyan szépen elosztódott, hogy mindenkinek jutott belőle, ezért nincs egy igazi saját bolondunk.

    A család életét tragédiák, öröm, bánat és könnyek mellett egy-egy felbukkanó árny árnyalja a múltból. Ezek az árnyak ugyanolyan fontos szerepet kapnak, ahogyan minden mellékszereplőnek megvan a pontos szerepe a történet mozaikjában.

    Misztikum, titkok, szerelem, gyűlölet, erőszak, a hatalomért vívott harc és a történelem - mindezzel találkozhatunk a lapokon. És egy elszánt férfival, Esteban Truebával, aki a nulláról indulva nyeri el a szenátori posztot, ám életét a politikának és a hatalomnak szentelve nem veszi észre azt, ami igazán fontos.
  Nőkkel, akiket a vérségi kötelék mellett különös kötelék is összefűz, akik kezdettől fogva tudják azt, amit Esteban Trueba még csak nem is sejt.

   Olykor egy-egy narrátorváltáskor Esteban meséli tovább a család történetét, és olykor Alba (a valódi narrátor) egy-egy későbbi eseményre utal, majd visszatér az aktuális jelenbe, de mindez nem zavart. Talán az írónő ezekkel az apró előreutalásokkal próbálja felkészíteni az olvasót a későbbi véres eseményekre (ami nálam nem sikerült, a hideg rázott ezeket olvasva).

  Izgalmas, fordulatos, letehetetlen,  remekül megírt és elgondolkodtató családregény tárul elénk, ha belépünk a Kísértetház ajtaján. Garantáltan sokáig nem felejtjük el azokat az érzéseket, melyeket olvasás közben kiváltott belőlünk, sem azt, ahogyan a gondolatainkba befészkelték magukat az események és a szereplők. Bár még az év első felében járunk, de a Kísértetház biztosan bekerül a december végi évzáró visszatekintésbe.

  1993-ban film is készült a regényből, és meglepően tapasztaltam, hogy fontos szereplők maradtak ki, ám a regény hangulatát nagyszerűen visszaadta. Jeremy Irons és Meryl Streep miatt pedig igazán kár lenne kihagyni, de előtte azért ismerkedjünk meg a könyvvel!

"Kenyér és cirkusz, meg valami, amit imádhatnak...
összesen ennyire van szükségük", szögezte le a szenátor magában (...)

Isabel Allende: Kísérteház
Eredeti cím: La casa de los espíritus
Fordította: Egry Katalin
468 oldal
Geopen Kiadó, 2012
3990 Ft