Vannak könyvek, amiket jó lenne, ha egyszer mindenki a kezébe venne és elolvasna. Aztán elgondolkodna rajta, és talán másként látná és értékelné az életét ezt követően. Ezen könyvek egyike a Megmaradt Alice-nek is, amely nem csak a gyönyörű pillangós borítója miatt figyelemre méltó.


Alice Howland a Harvardon tanít kognitív pszichológiát, szakmájának egyik kiválósága, aki rendszeres résztvevője a világ bármely pontján megrendezésre kerülő szakmai konferenciáknak. Alice imádja munkáját, mind a tanítást, mind az előadást. Mellette feleség (férje, John biológus) és három felnőtt gyerek édesanyja.

És most jön az elcsépeltnek számító fordulat: egy nap Alice élete gyökeresen megváltozik. Először csak előadás közben nem jut eszébe egy szó - ami persze később rögtön beugrik neki -, majd a szokásos futóútvonalán egyszer csak nem tudja, hol van. De Alice nem gondol súlyos dologra. Beletörődik, hogy a korral jár, hiszen a családjában nem volt senki, aki hasonló problémával küzdött volna. Édesanyját és testvérét régen elveszítette egy autóbalesetben, míg alkoholista apjával annak halála előtt már nem igazán volt kapcsolatban.

Alice először vonakodva bár, de felkeresi az orvosát, aki további vizsgálatokat javasol, majd néhány hónap múlva megkapja a diagnózist: Alzheimer-kór. De lehetséges ez? Hiszen csak 50 éves! Az Alzheimer pedig az idősek betegsége. És ez a nap mindent megváltoztat.

- Az Alzheimer-diagnózis pontosan olyan megbélyegző, mint a skarlát betű. Immár ez vagyok én, aki demenciával él. Így fogom még jó ideig önmagamat definiálni, és mások is így definiálnak engem. De én nem csak az vagyok, amit mondok, amit teszek, vagy amire emlékszem. Alapjaiban véve én ennél sokkal több vagyok.
(...)
- Kérem, ne a skarlát betűt nézzék, ne írjanak még le bennünket! Nézzenek a szemünkbe, és beszéljenek hozzánk! Ne essenek pánikba, és ne vegyék magukra, ha hibázunk, mert hibázni fogunk. Ismételjük önmagunkat, rossz helyre teszünk dolgokat, és el is tévedünk. Elfelejtünk neveket, és azt is, amit két perccel ezelőtt mondtak nekünk. Ugyanakkor minden erőnkkel azon vagyunk, hogy kompenzáljuk, hogy legyűrjük a kognitív funkciók veszteségeit.

Bevallom, nem sokat tudtam az Alzheimer-kórról, csupán annyit, hogy az idősek betegsége - ahogyan azt sokan gondolják - és hogy a betegek memóriáját támadja meg. Már nem ismerik fel a környezetüket, a családtagjaikat, barátaikat, ismerőseiket. De ez a betegség ennél bonyolultabb. Mert általában csak a családtagokkal foglalkoznak, őket sajnálják. De mit él át a beteg, akinek napról napra meg kell küzdenie a betegségével? Lisa Genova - aki maga is orvos és alapos kutatómunkát végzett a témában - éppen erre a kérdésre szeretett volna válaszolni. A válasza pedig őszinte, alapos, olyan, mint a hullámvasút: fent és lent. Mert a betegség is ilyen. Vannak jó napok és rosszak. Vagy inkább borzalmasak. Mert hiába áll a beteg mögött a szerető család, sokszor elbeszélnek mellette, mintha ott sem lenne.
Ahogy Alice is fogalmaz a fenti idézetben, az Alzheimer is egyenlő a skarlát betűvel. Megbélyegzi áldozatát, akire úgy tekintenek, mint egy leprásra! Nagyon letaglózott, amikor egy ilyen részhez értem, hogy felnőtt emberek, miután értesülnek a tényről, úgy kezdenek viselkedni, mint a óvodás gyerekek. Mert ha valaki beteg, azt azonnal leírják, kerülik. De miért? Szerintem erre a kérdésre maguk sem tudnának választ adni.

Miért érdemes elolvasni? Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy megismerjük mások problémáit is. Mert megfigyeltem, hogy népbetegség nálunk a panaszkodás, és egy ilyen olvasmány közben mindannyian - legalábbis remélem - átértékeljük a saját gondjainkat, bajainkat. Azt pedig sosem tudhatjuk, mikor leszünk érintettek a betegség valamely oldaláról (azaz mi leszünk betegek vagy valaki a környezetünkben), és ez a könyv sokat segíthet abban, hogy megküzdhessünk vele.

Negatívum: igen, tudom, hogy már megint a helyesírás, de annyira elszomorít, amikor állandóan ugyanaz a helyesírási hiba bukkan fel a lapokon és itt-ott egy-egy nyomdahiba is. Kár ezekért, mert egyébként egy valóban letehetetlen és nagyon fontos és aktuális olvasmányba rondítanak bele.

A filmről: természetesen volt néhány apró változtatás, de Julianne Moore nagyszerű választás volt, még akkor is, ha véletlenül sem hasonlít külsőleg a regénybeli Alice-re.
Mind a filmet, mind a regényt csak ajánlani tudom. És Alice-hez hasonlóan én is remélem, hogy ez a betegség is gyógyítható lesz.




Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek
Eredeti cím: Still Alice
Fordította: Neset Adrienn
326 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2012
Arany Pöttyös Könyvek
2999 Ft (puhafedeles)

Amikor két éve megjelent a regény és bemutatták a filmet, melynek főszerepéért Jennifer Lawrence még Oscar-díjat is kapott, teljesen hidegen hagyott az egész. Aztán februárban eszembe jutott, hogy talán meg kellene néznem a filmet, így elolvastam néhány véleményt róla, melyek meggyőztek. 
 A végén pedig azt mondtam, hogy: hű, és tudtam, hogy el kell olvasnom végre a könyvet is.
Természetesen fel voltam rá készülve, hogy akadnak eltérések köztük, de ebbe nem is bonyolódnék bele.

 Pat (egyben narátorunk) a baltimore-i elmegyógyintézetben töltötte az elmúlt hónapokat - vagy ahogy ő mondja: a borús helyen -, míg egy nap az édesanyja haza nem viszi a szülői házba. Arról eleinte csak keveset tudunk meg, miért kellett kezeltetnie magát, de erről önmagának is csak emlékfoszlányai vannak, ugyanis sok minden kiesett számára.

 A szülői házban folytatja saját testedzési programját és olvasni kezd, gyakorolja a kedvességet, hogy visszaszerezhesse Nikkit, a feleségét. Mert Pat hisz a napos oldalban és a hepiendben, hogy élete filmjében bár mostanáig sok volt a szomorú jelenet, hamarosan minden jóra fordul, mert ez csakis így történhet.

- (...) Nem vette még észre, hogy az élet egymás utáni filmek sorozata?
- Nem. Meséljen erről!
- Tudja, különböző kalandjaink vannak. Mindegyik valamilyen bonyodalommal kezdődik, de aztán felismerjük, hogy azt nekünk kell megoldani, ezért elkezdünk keményen dolgozni rajta, és eközben fejlődünk és jobb ember lesz belőlünk.

  
De mégsem megy minden olyan egyszerűen: apja alig szól hozzá, nem tudja elfogadni fia állapotát ennyi idő után sem, és hiába nagy Eagles-rajongók mindketten, a közös meccsnézések sem ígérnek hosszas párbeszédeket.
Egyedül az anyukájára, öccsére, régi barátjára, Ronnie-ra, a pszichiáterére és a szurkolótársakra számíthat. Ráadásul Ronnie-ék vacsoráján megismeri barátja sógornőjét, a szintén pszichiáterhez járó Tiffanyt, akit mindenki dilisnek tart, és aki a következő futásától kezdve követni kezdi. És ha mindez nem volna elég, szó szerint az őrületbe kergethető Kenny G-vel.

A könyv valójában utazás Pat elméjében, az ő gondolatai és a fokozatosan felderengő emlékek tárháza. Nagyon tetszett az őszintesége, ahogyan bevallja, hogy annak idején bunkón viselkedett Nikkivel, de most, hogy kikerült a borús helyről, jobb emberré akar válni. Persze Róma sem egy nap alatt épült, és ez a folyamat nem megy olyan egyszerűen otthon sem.

 A változtatások ellenére is a regény is nagyon tetszett, és hiába tudtam a filmből, miért került Pat a borús helyre, nem tudtam rá haragudni, megértettem és nem ítéltem el őt, ahogyan Tiffany-t sem. Nem gondoltam róluk azt, hogy dilinyósok, elmebetegek és ezekhez hasonlóakat, ahogyan a tökéletes életet élő Veronica vélekedett eleinte róluk. Mert a legegyszerűbb elítélni őket, de mielőtt megtesszük, tegyük már fel magunknak a kérdést, hogy mi mit tennénk, mit tettünk volna a helyükben?

Mondanom sem kell, hogy pozitívumként értékeltem, hogy Pat végre szépirodalmat vett a kezébe, és habár sokan panaszkodnak, hogy nem egy regény poénját lelövi, eléri a célját, mert gondolkodásra készteti, véleményt alkot az elolvasott művekről.

Igen, nagyon sok szó esik az amerikai fociról is, de mégis miért lelkesednének vajon? Ahogy kis hazánkban, ott is a férfiak zöme a fociért rajong, és miért baj az, ha valaki megosztja minderről a gondolatait? Ahogy Tiffany-nak a tánc, Patnek a foci a fontos. Tapasztalatból tudom, hogy amikor az embernek valamilyen testi vagy lelki nyavalyája van, egy általa imádott dolog igenis pozitív hatással van rá. Bár Pat apja talán túlzásba esik, amikor egy-egy vesztes meccs után nem hajlandó beszélni a családjával.

Nagyon örülök, hogy végre elolvastam a regényt és a filmet is láttam, mert ezeknek köszönhetően - remélem - az emberek másként vélekednek majd a depressziósokról. Ezentúl nem úgy állnak hozzájuk, ahogyan Veronica: lehetőleg kerüljük őket és észre se vegyük, ha ők is ott vannak, és véletlenül se bízzunk rájuk semmit (különösen ne a pici gyerekünket), pedig ők is ugyanolyanok, mint bárki más. Igen, valami miatt ilyen állapotba kerültek, de ez visszafordítható, csak időre, türelemre, odafigyelésre és némi megértésre van szükség.