Frances Mayes (pink blézerben) Borgo di Vagliában

Ismét egy idézet miatt választottam olvasmányt magamnak, és elárulom: megtörtént Frances Mayes és a Napsütötte Toszkána rehabilitációja. Korábban ugyanis főleg arra emlékeztem a könyveiből, hogy állandóan nyavalyog. És ki nyafogott akkoriban kimondva vagy kimondatlanul szintén? Én!!! Az imént mindkét karom jó magasra feltartottam. 

Edith Eva Eger könyvéről egészen múlt hónapig nem is tudtam. Nem tűnt fel sem az előrendelések között tavaly ősszel, az On The Spotot sem néztem, így amikor az egyik webáruház hírlevelének sikerlistás könyvei között megláttam, gondoltam, megnézem, mégis miről szól. Végül a fülszöveg győzött meg, és akkor még nem is sejtettem, milyen jó döntés volt megrendelni ezt a könyvet.

Edit egy kassai zsidó család harmadik lányaként látta meg a napvilágot. Legidősebb nővére, Magda zongorázni, a fiatalabb, Klára hegedülni, Edit pedig balettozni tanult, illetve tornászott.
A fokozódó antiszemitizmus idején a rokonaik sürgették a családot, hogy minél hamarabb hagyják el Kassát, de a szülők maradtak.

1944-ben egy áprilisi reggelen - amikor Edit 16 éves volt és egyedül Klára nem volt velük Kassán - katonák érkeztek a házukba és vitték el a családot. Az édesapjuk meggyőződése szerint a háború végéig kell csak dolgozniuk egy Kenyérmező nevű helyen, és ez csak egy átmeneti állapot lesz. Amint vége a háborúnak, hazatérhetnek.

A család 1928-ban Cseszlovákiában. Balról jobbra: Ilona a kis Edittel, Magda, Klára és Lajos

Később kiderült, hogy Kenyérmező nevű hely nem létezik, és néhány hét múlva a család egy marhavagonba zsúfolódva útnak indult Auschwitzba. Az első napon a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele szelektálta az újonnan érkezőket (a nőket), így került Edit és Magda jobbra, míg az édesanyjuk balra, abba a sorba, amely a gázkamrába vezetett.
A lányok még aznap értesültek édesanyjuk haláláról, és este Mengele megjelent köztük, hogy szemügyre vegye az újoncokat. Edit a táncnak köszönhette, hogy az orvos felfigyelt rá és a produkciójáért egy kenyérrel jutalmazta.
A haláltáborban, majd a gyárban végzett munka és az erőltetett menet során a két nővér végig egymás mellett volt. Ha kellett csellel is, de együtt maradtak, és ez a kötelék, illetve kezdetben a társaikkal való játék, és a humor volt, ami segített nekik túlélni a borzalmakat.
A lányok nem is sejtették, hogy az amerikai felszabadítás után számukra még nem ért véget a veszély.

Edit feleségül ment Éger Bélához, de az újabb fenyegetések közepette már a menekülés mellett döntöttek. A család (ekkor már megszületett az első gyermekük) végül egy Amerikába induló hajóra szállt, és kezdett újra a nulláról mindent.
Bár Amerikában is számos nehézséggel kellett megküzdeniük, a legnagyobb bajt tudattalanul is önmaguknak okozták. Béla családja is az antiszemitizmus áldozata lett, de mindketten mélyen magukba temették az emlékeiket.

Megpróbáltam elűzni a múlt emlékeit. Azt hittem, ez a túlélés kulcsa. Csak sok év múltán értettem meg, hogy a menekülés nem gyógyír a fájdalomra; hogy az csak rosszabb lesz tőle. Amerikában földrajzi értelemben minden addiginál messzebb voltam a korábbi börtönömtől; de pszichésen itt sokkal inkább rab voltam, mint azelőtt. Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől -, nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.

Frances Mayes pedig továbbra is sokat nyavalyog ott (is). Bármennyire imádom is az olasz kultúrát, a Napsütötte Toszkánáról leginkább Frances Mayes állandó panaszáradata jut eszembe. Szerencsére a Mindennapok Toszkánában már sokat javított a helyzeten, és úgy emlékeztem, hogy az Édes élet Itáliában is sokkal jobban tetszett, mint a már említett mű.

Amikor három éve újraolvastam ezt a könyvet, nagyon szerettem, így ideje volt egy kicsit felidézni, na meg képzeletben Olaszországba utazni. De sajnos ez a képzeletbeli utazás nem egészen olyan lett, ahogy terveztem. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a továbbiakban olvasandó negatív észrevételek bepötyögése nem irigységből fakad. Nem irigykedek sem Bramasole, sem a pénzük miatt, csak az volt az érzésem, hogy Frances Mayes is az a fajta nő, aki minden lehetőséget megragad a panaszkodásra, mert jó dolgában már nem tudja, mit csináljon.

Frances Mayesék ezúttal szabadságot vettek ki, és már tavasszal cortonai birtokukra utaznak, hogy kivegyék a részüket a kertészkedésből. Ásnak, gyomlálnak, virágokat és zöldségeket vetnek és palántáznak, locsolnak, metszenek.

De ha már megengedhetik maguknak, elutaznak Szicíliába, Venetóba és más toszkán településekre is. Részt vesznek a húsvét előtti körmenetben, jókat esznek és isznak, felfedezik a úti céljaik művészeti kincseit, melyekről részletesen be is számol az írónő.

    Ha az ember élni próbál idegenben, akár csak két hétig, szálloda helyett mondjuk kivesz egy házat, és a sarkon veszi a fügét meg a szappant, elvegyül a helybeliekkel a presszóban és az étteremben, koncertre vagy templomba megy, akkor önkéntelenül ráhangolódik a hely hullámhosszára - és minél jobban ráhangolódik, annál érdekesebbek, annál csodálatra méltóbbak lesznek az emberek, akik olyanok, mint ő maga, és mégis annyira mások. Pienzában újra belém hasított a régi felismerés, amikor láttam, hogy a helybéliek kivittek a piazzára egy tévét, és együtt nézték a meccset. Pacific Heightsban, ahol én élek, ilyesmi sose fordulna elő.

Nos, ezeket igazán szívesen olvastam, azonban az olvasásba üröm is került. Az egyik baráti házaspár két fiuk elsőáldozását ünnepli, melynek ebédjére Mayesék is hivatalosak. Itt tényleg terülj, terülj, asztalkám van, számos fogás kerül az asztalra, melyeket az írónőék előszeretettel végigkóstolnak, főleg Ed, aki utóbb meg is jegyzi, reméli, a fiúk esküvőjére is meghívják majd őket.


Eljön a nyár, amikor amerikai barátaik sora jelentkezik be hozzájuk hosszabb-rövidebb időre, ám náluk ekkor újabb felújítási munkálatok zajlanak, így Francesnek egyáltalán nincs ínyére, hogy közben még háziasszonykodjon is. Amíg az egyik házaspár náluk tartózkodik, felvágott, zöldségek, gyümölcsök és sajt kerül az asztalra. Szerintem ez elég nagy sóherségre és udvariatlanságra (szívem szerint bunkóságot írtam volna) vall. Közben arról panaszkodik, hogy míg vendégek vannak náluk, állandóan ágyneműt cserél és folyton megy a mosógép. Mindennap új ágyneműt húz, mert olyan koszosak a vendégei, vagy miért? Arról nem is szólva, hogy még ki is beszéli őket a lapokon.
Nem lennék meglepve, ha miután az érintettek elolvasták ezt a fejezetet, úgy döntöttek volna, inkább megszakítják a barátságot Mayesékkel.

Szóba kerül a nyelvtanulás is, mert bizony Francesnek még igencsak sok gondot okoz az olasz nyelv. Azt figyeltem meg, hogy ő is az a tipikus görcsös nyelvtanuló, aki állandóan arra figyel, hogy mit nem tud, mit nem ért. Hall egy mondatot, amiből csak egy szót nem ért meg, a másik akárhányat viszont igen, és elkezd ezen nyafogni.
Kedves Nyelvtanulótársak, ez az, amit felejtsetek el! Arra koncentráljatok, amit megértetek.
És Frances is belátja, hogy az olasz egy olyan nyelv, amit érezni kell. Csakhogy, amíg ezt görcsösen akarja, nem fog menni. És minél jobban görcsöl rajta, annál csak rosszabb lesz.
Azt is tudom, hogy a gyönyörű olasz nyelv a kötőmóddal eleinte feladja a leckét, de ez is megtanulható. Kevesebb nyavalygás, több lazaság.

Több nyelvet beszélő barátaim azt mondják, új személyiséget, új ént is kap az ember, ha megtanul egy idegen nyelvet. Rám férne! Olyan ént szeretnék, amelynek részét képezi, hogy mindig a megfelelő pillanatban vetem hátra dús hajamat, és esetleg az is, hogy színezett lencséjű, divatos olasz szemüveget viselek, amely egyszerre intellektuális és szexi.

Forza Frances!

Azzal sem értek egyet, hogy Amerika (azaz az Egyesült Államok) nyelvileg elszigetelt, hiszen éppen a déli részen - ahol Frances felnőtt - elég sokan beszélik a spanyolt. Az már más kérdés, hogy signorina Mayes spanyoltanára fontosabbnak tartotta a mindenféle kerámiák gyűjtését, mint a spanyol nyelv alapjainak átadását.
Ez tipikus mintapéldája a hibáztatásnak, ahogy az is, hogy annak idején az egyetemen a franciatanára megjegyezte: Mayes kisasszony déli akcentussal beszéli a franciát. Nos, azt gondolom - mert mindenki magából indul ki -, hogy igen, ez nekem is rosszul esett volna, de csak azért is később ismét elővettem volna valamelyiket. A németet pedig akkor hagyta abba, amikor megtudta, hogy a mellbimbó németül Brustwarze.
Annak idején nekem is volt egy időszakom, amikor utáltam az angolt, ez meglátszott júniusban a bizonyítványomban is (hármast kaptam), és novemberben sikerült a középfokú szóbelim.
Azt meg nem hiszem el, hogy az állítólag nyolc nyelven beszélő idős Isabella annak idején három hét alatt tanult meg egy idegen nyelvet. Ez olyan, mint az az interneten fel-felbukkanó kamuhirdetés, amelyben István/Ilona/Akárki szégyelli, hogy eddig nem tudott angolul/németül, most meg több nyelven beszél, hála ennek a csodamódszernek. Amiről tudjuk, hogy egy nagy átverés. A nyelvtanuláshoz idő, kitartás, szorgalom, türelem és motiváció szükséges. Ez a nagy titok. Azt viszont saját tapasztalatból kijelenthetem, ha már egy-két nyelvet elsajátítottunk, egy újabb könnyebben fog menni.

A Zimankó c. fejezetben viszont végleg kihúzta nálam a gyufát. Eddel Velencében szeretnék tölteni a karácsonyt, előtte pedig Bramasolében leszüretelni az olajfáikat. Utóbbihoz már hozzá is kezdtek, amikor telefonon hívják őket, hogy Ed édesanyja kórházba került és ezek az utolsó napjai, hetei, hónapjai. Egy szó, mint száz: vissza kell utazniuk Amerikába, így ugrott a velencei karácsonyozás. És most ugrik a majom a vízbe: érezhető, Frances mennyire kiakadt ezen, hiszen csak egyszer találkozott(!!!) Ed anyukájával, néhányszor beszéltek telefonon, de hát ő nevelte fel Edet. Ó, te jó ég! Hiszen a Toszkánába tartó huszonnégy órás repülőút fárasztó Frances számára, nemhogy ennek töredéke alatt utazzon egyik államból a másikba.

Frances és Ed Mayes a saját olívaolajukkal

A kedvenc bakimat végül a Művészet a mindennapokban c. fejezetben fedeztem fel. Több híres itáliai művész között felbukkan Nicola Pisano (1258?-1284) és a fia, Giovanni (1265-1314) neve is. Nos, Kedves Olvasó, feltűnt, ami nekem? Bár nem biztosak az apa születési évében, de elég meghökkentő, hogy valószínűleg 7 éves volt, amikor a fia született. Ez azért is vicces vagy szomorú, mert ezek szerint senkinek sem tűnt fel? De tényleg, mert én is csak a harmadik olvasásnál vettem észre. Megnéztem Az itáliai művészet nagy mesterei c. könyvemben, ami éppen velük kezdődik. E szerint Nicola Pisano 1215/20-ban született és 1278/1284-ben hunyt el. Giovanni pedig 1248 körül látta meg a napvilágot, a halála éve viszont stimmel. Utánanéztem a Wikipédián is, ahol ahány nyelv, annyi évszám szerepel Nicola neve mellett. Nos, higgyünk az olaszoknak, akik szerint is Az itáliai művészet nagy mestereiben szereplő évszám a helyes. Sejtettem is, hogy egy eredetileg 12 000 Ft-os könyvben, amit ráadásul egy olasz írt, csak nem találok ekkora szarvashibát. 
Bár ebből és más fejezetekből is több itáliai művészt is megismertem, mégis néha az volt az érzésem, hogy néhány mondatát a félműveltség jellemzi. Pisanoékról sem mond semmit, csak megemlíti, hogy építészek voltak és a rossz évszámokat.

Ha már a hibáknál és a hiányosságoknál tartunk: itt és most bevallom, hogy a Mindennapok Toszkánában-ról írt bejegyzésemben megjegyeztem, hogy nem ismertem Luca Signorelli nevét. Most pedig szégyellhetem magam, hiszen már ebben a memoárban is felbukkant. És lehet, hogy az elsőben is. Ezúton kérek elnézést a festő rajongóitól. Magamat pedig csak negyedműveltnek nevezném, mert én is dobálózhatnék nevekkel a blogban vagy bárhol, ha valójában csak ennyit tudok az illetőről, a munkásságát pedig nem ismerem.

Ha a könyv jelentős részét kitevő nyafogást (Kit érdekel, hogy fáj a dereka, mert követ hordott? Én meg néhány hete fát pakoltam, mégsem írtam bele egyik bejegyzésembe sem. Chi se ne frega?) és felesleges információt nem számítjuk (pl. ki kíváncsi arra, hogy a nyári melegben Frances egy szál bugyiban szokott olvasni???), egy szórakoztató, kedvcsináló és sokszor csak összedobott ismertetőt kapunk az olasz mindennapokról, művészetről, ételekről (Bár nem értem, mióta sütnek és főznek 300, 350 és 400 fokon? Mondjuk, nincs megadva, hogy ez Fahrenheit vagy Celsius.), az olasz vidékről és a dolce vitáról.
A birtokról még egy rajzot is kapunk, ellenben - szerintem - ennél talán hasznosabb lett volna egy térkép az úti céljaikról.
Mindenesetre örülök, hogy újraolvastam, és ismét csak gazdagabb lettem néhány új olasz szóval és információval. Ha pedig legközelebb ismét előveszem, a nyekergős részeket majd átugrom.

De hogy ne legyek teljesen gonosz, azért megjegyzem, hogy nagyon tetszettek az idézetek, melyeket Horatius, Keats és Nabokov műveiből említ.

Frances Mayes e  gondolata viszont nekem is szimpatikus:

(...), de az biztos, hogy ami valóban a saját munkám, a saját alkotóerőm eredménye, olyan természetes örömet ad, amely a velünk született, elveszíthetetlen boldogságérzéshez igen közel áll - függetlenül attól, hogy más emberek hogyan vélekednek az eredményeinkről.

Így annak  a biztos tudatában fejezhetem be az irományom, hogy Frances Mayest egyáltalán nem érdekli, hogy a könyvének a felét felesleges fecsegésnek tartom.


Frances Mayes: Édes élet Itáliában
Eredeti cím: Bella Tuscany
Fordította: Sümegi Balázs
307 oldal
Tericum Kiadó, 2003
2470 Ft

Amikor felfedeztem az előrendelések között Sophia Loren tavaly, a 80. születésnapjára megjelent önéletrajzi könyvét, rögtön kíváncsi lettem rá, és közben azon kezdtem gondolkodni, mit is tudok róla? Be kellett látnom, hogy nem sokat, és - sajnos - csak nagyon kevés filmjét láttam.
Így nagyon örültem, hogy már a megjelenés előtt elolvashattam a Tegnap, ma, holnapot, amely már most biztosította a helyét Az idei év legjobb könyvei címet viselő listámon.

A karácsonyi készülődés mindenhol izgalmas és várakozással teli, különösen, ahol gyerekek is vannak. Így december 23-án, miközben Sophia Loren a Szentestére készülődik, és megérkezik négy kis unokája, akik mesét néznek, a nagymama ezen az estén visszagondol az életére. Előkerül egy sötét fadoboz, mely az emlékezés hullámait indítja el a benne rejtőző táviratok, levelek és fényképek által.

Az eddig olvasott két regénye után bátran kijelenthetem magamról, hogy szeretem Saramago műveit, és amikor egy rövidebb, de olvasható betűméretű könyvre vágytam, rögtön eszembe jutott a Kicsi emlékek.


A Kicsi emlékek azonban nem a megszokott Saramago-regény, hanem valami teljesen más. Az író az emlékezés láncára fűzi gyerek- és kamaszkora élményeit a kis portugál faluból, Azinhagából és Lisszabonból.


Mesél a családjáról, a mindennapokról, mindarról, amit több, mint nyolcvan év távlatából érdekesnek tart, illetve, ami éppen eszébe jut. Mert az emlékezés lánca nem folyamatos: van, hogy felbukkan egy-egy emlékfoszlány és az író rögtön másról kezd mesélni, majd jópár oldallal később a korábbi emlékfoszlány immár teljes valójában jelenik meg előttünk.

Órákig eltarthatott a kaland, de sosem fejeződött be úgy, hogy el ne érte volna a kitűzött célt. Átkelni egyedül a forró, kiterjedt olajfaligeteken, fáradságosan utat vágni a bokrok, fatörzsek, tüskés cserjék, kúszónövények közt, melyek szinte áthatolhatatlan falat emeltek a két folyó partjain, árnyas tisztáson ülve hallgatni a csöndet, melyet csak a madarak csicsergése és a szél mozgatta ágak recsegése tört meg, járni a mocsár felszínén, a vízben álló szomorúfüzek ágain ugrálva, mondhatnánk egyik se valami nagy hőstett korunkban, amikor a civilizált világban bármely öt-hat éves gyerek, még ha csak tunyán ül is egy helyben, már járt a Marson, szitává lőtte az összes útjába kerülő zöld emberkét, megtizedelte a Knox erőd aranyát védelmező gépsárkányok félelmetes hadseregét, szétkaszabolta a tirannoszauruszok királyát, már leszállt szkafander és búvárharang nélkül a legmélyebb tenger alatti barlangokba, s már megmentette az emberiséget a Föld elpusztítására törő, szörnyűséges meteorittól. E rendkívüli tettek mellett az azinhagai kisfiú csak azzal állhatna elő, hogy felmászott a húszméteres kőrisfa legtetejére, vagy szerényebben, de bizonyosan nagyobb íz-élményben részesülve az udvarban álló fügefára, korán reggel, hogy leszedje az éjszakai harmattól még nedves gyümölcsöket, és torkos madárként kiszippantsa a belsejükből előbuggyanó mézédes csöppet. Kevés, az igaz, ám igen valószínű, hogy a tirannoszauruszt legyőző hős még egy gyíkot sem tudna puszta kézzel megfogni.

Szabó Magda 1966-ban töltött hat hetet férjével, Szobotka Tiborral Görögországban, melyek emlékeit és élményeit rögzítette a fülszöveg szerinti legnépszerűbb művében.

Mai fejjel talán nem is gondolnánk, hogy annak idején bár a vízumot könnyen megszerezhette a Hellászba készülő honfitársunk, ám a szállásfoglalás és az étkezések már problémát jelentettek. De ne feledjük, még javában benne voltunk a szocializmusban és akkoriban kész csoda volt, ha egy-egy magyar eljuthatott egy nem szocialista országba. Micsoda élmény lehetett mindez Szabó Magda számára, aki az antik világ bűvöletében nőtt fel! Maga lesz a paradicsom ez a hat hét!  - gondolta, de ekkor még nem számolt azzal, hogy az istenek ma is egykori lakhelyükön járnak.

"Hellász az istenek földje - éneklik a Szirének -, mindig vágytál látni, évtizedekig a remény minden szikrája nélkül, nem csak a görög klasszikusokból, saját nemzeted költőitől tanultad róla az első fogalmakat."

 Pedig a készülődést számomra nagyon is szimpatikusan és követendő módon kezdte: beszerzett egy görög úti szótárt és megtanult néhány szót és kifejezést, és nem úgy vágott neki az útnak, hogy úgyis beszélnek angolul, németül és franciául, biztosan nem lesz gond a kommunikációval. És milyen jól jött néha az a néhány szó! Ezt külön azért is emelem ki - mert természetesen tisztelet a kivételnek! -, mert hány honfitársunk vág neki mai nap is egy-egy külföldi útnak nulla, vagy azzal szinte egyenértékű (értsd: köszön és tud venni egy kólát meg egy fagyit) nyelvtudással.

Szabó Magda lelkesen és várakozással teli vág neki az útnak, ám már az első szállás megtalálása sem olyan egyszerű feladat, és ekkor még nem is sejtik, mi mindent rejthet egy-egy szekrény...

 De térjünk inkább át a helyszínre! Az írónőék Athénban az Akropolisz felkeresése után részt vettek egy színházi előadáson, a továbbiakban ellátogattak Korinthoszba, Mükénébe, Epidauroszba, Delphibe, Rhodoszra és számos más helyet is meglátogattak. Barátokra tettek szert, Szabó Magda gondjaiba vett egy kutyát (nem is ő lett volna, ha nem így tett volna), utolérte az isteni bosszú és számtalan momentum felidéződött benne egykori tanulmányaiból. Megtudjuk, milyen az, ha az idegenvezetőnk is legalább olyan, ha nem lelkesebb, mint mi vagyunk és abból is kapunk példát, ha az idegenvezető egyáltalán nem mutat érdeklődést a sokadjára látott romok iránt, holott a turista kíváncsi, ezeregy kérdése lenne, elvégre ő most és -talán - utoljára jár ott először.

A Zeusz küszöbén nemcsak útleírás, visszaemlékezés, események és helyszínek felsorolása, hanem igazi kulturális csemege is: számos irodalmi és mitológiai utalással találkozunk, és Szabó Magda lelkesedése az isteni bosszú és a hőség okozta kellemetlenségek ellenére is ránk is átragad és lelki szemeink előtt már látjuk is magunkat, ahogy az Akropolisz lépcsőin kaptatunk felfelé. Majd felébredünk és megállapítjuk, hogy a bakancslistánk újabb úti céllal gyarapodott. Végigjárjuk az írónőék útvonalát és a csomagunkból nem maradhat ki egy görög úti szótár (bár a regényből egy-két szót én is megtanultam már, de ez még nagyon kevés) és a Zeusz küszöbén sem.
Nem izgalmasabb egy ilyen utazás, mint ha csak a tengerben áztatnánk egész idő alatt magunkat?

    Borzasztó furcsa érzés látni a felfelé masírozó és az aláereszkedő kettős hangyasort, magunkat is közöttük, s azt érezni, hogy halandók vagyunk, elmúlunk, de a hely, ahol járunk, örök, az is, hogy tulajdonképpen nem is fontos, kik vagyunk; mióta az Akropolisz áll, mindig mentek rajta emberek, mindig is fognak menni, míg csak világunkat el nem pusztítja egy kozmikus katasztrófa, és voltaképpen mindegy is, ki hág ezeken a lépcsőkön magasra, csak mindig menjen valaki, csak sose vesszen ki az emberekből a szépség utáni szomjúság.

Szabó Magda: Zeusz küszöbén
294 oldal
Európa Kiadó, 2006
2200 Ft

Olaszország-rajongóként nem volt kétséges, hogy beszerzem, amikor négy évvel ezelőtt egy akcióban felfedeztem a regényt. Persze hatalmas elvárással vetettem bele magam, miután a filmet előbb láttam, és emlékszem, akkor nagy csalódás volt számomra a könyv. Nemcsak azért, mert Frances Mayes nem az a szingli, aki boldogtalanságából menekül Toszkánába, hanem mert Frances Mayes egy olyan nő, aki megtehette, hogy házat vegyen Toszkánában, de mégis az ottani bürokrácia és a rengeteg felújítás miatt nyafog sok-sok oldalon át.
Valljuk be őszintén, ha bármelyikünk összespórolná a pénzt egy toszkánai házra, azért fel lenne készülve a felújításra is, nem?


Aztán két hónapja újra eszembe jutott a regény. Talán, mert szemben van most is velem és általában minden könyv megérdemel még egy esélyt. 

"Olaszország látnivalókban kifogyhatatlan. Nem hiszem, hogy akármelyik ország képes ennyi ámulatba ejtő szórakozást nyújtani: pompás táj, fantasztikus művészet, nagy múlt, ízletes konyha, isteni zene és kedves emberek. Megannyi erény. Mindez egyetlen, elnyújtott félszigeten, amelyet középen hegylánc szel ketté. Megannyi nyelvjárás tagolja, pompás szakácsokat mondhat magáénak. A reneszánsz otthona domboldalban megbúvó városokkal, ikonikus filmművészettel, számtalan antik emlékkel, kastéllyal, mozaikkal, villával, harangtoronnyal, tengerparti stranddal büszkélkedhet, és még sorolhatnánk."

Frances Mayes memoárjában visszatekint az elmúlt, lassan 20 évre, amikor is nyakukba vették a világot és házat vettek Toszkánában. Azonban nem kell megijedni, nem az előző könyveit ismételgeti csak pepitában, ugyanis a fejezetek az utóbbi kb. öt-hat év eseményeit elevenítik fel. Megismerjük Francesék olasz barátait, vendégségbe megyünk velük, terítékre kerülnek az olasz évszakok változásái, milyen is a négy évszak Itáliában, megismerhetjük a Fontéban lévő házikójukat; unokájukat, Willie-t, akit szintén lenyűgözött Toszkána, Luca Signorelli művészetét, meglepő dolgok is borzolják a kedélyeket és természetesen most is számos recepttel bővíthetjük a gyűjteményünket.

"Húsz éve látogattam el először Bramasoléba az ingatlanügynökkel. Tréfásan rögtön azt mondtam, megtaláltam, amit kerestem.
Valóban megtaláltam. Fogalmam sem volt arról, mekkora változások küszöbén állok, amikor kinyílt a rozsdás vaskapu. A napfény bearanyozta a ház homlokzatát. A hideg futkos a hátamon a gyönyörtől azóta is, valahányszor megpillantom. A ciprusok szegélyezte sétányok, a piazzák pezsgő élete, a puritán, román stílusú templomok, a konyha és a gazdag történelem csábított Olaszországba. Azóta a mindennapok szűnni nem akaró festáját élem a világ legvendégszeretőbb népével. Otthonra leltem, pedig nem is kerestem. A hely megfogott, és nem ereszt."

Kilátás a cortonai dombokról

Ahogyan azt már megszokhattuk, nemcsak Bramasolét és Cortona városát járhatjuk be, hanem Frances kedvenc festője, Luca Signorelli, sőt Assisi Szent Ferenc nyomába is eredünk, és most alaposan megismerjük a környéket is.

"Az új kultúra megismerése fantasztikus lélekállapot. Az ember megtanulja, mit kell elfelejtenie."

Bevallom, Luca Signorelli festészete ismeretlen volt számomra (mea culpa), de a könyvnek hála, elég sokat megtudtam róla. Mindenesetre, Toszkánában a mai napig megtekinthető a munkássága, amire a helyiek - méltán - oly büszkék:



Azt még mindig nem értem, hogy sikerült neki annyi ideig összekeverni a cavolo (káposzta) és a cavallo (ló) szavakat? Még egyetlen kukacoskodás: az 58. oldalon azt írja: "Azt hiszem a pingebat, latinul festőt jelent." Nos, kedves Frances, a pingebat az olasz pingeva megfelelője, azaz ige és nem főnév. Kukacoskodás vége.


 Az írónő ezzel a regényével engem is meggyőzött: rögtön az első oldalakon magával ragadott a hangulata, az Olaszország iránti imádata. Most éreztem azt, hogy végre valóban Toszkánáról ír és nem az anyagiak okozta nyafogás került középpontba, hanem a dolce vita, az igazi olasz hangulat és mentalitás, ami mindenkit magával ragad. Azonban számolni kell néhány mellékhatással: a recepteket olvasva (akad közte leves, főétel, édesség, pl. paradicsomszósz, csokoládészuflé vaníliakrémmel vagy a tradicionális osso buco) heveny éhségérzet jelentkezhet, ill. az olvasás ideje alatt és után ránk tör(het) a Toszkánába akarok menni azonnal! érzése, úgyhogy érdemes felkészülni.
Néhány olasz szót pedig garantáltan az is egy életre megtanul, aki eddig a ciaon és a Buon giornon kívül semmi mást nem tudott, ugyanis az írónő előszeretettel használja a - szerény véleményem szerint - kedvenc szavait. 

Aki esetleg eddig még nem olvasott semmit Frances Mayestől, bátran vegye kezébe ezt a regényt, mert az előző két regényének és albumának ismerete nélkül is garantáltan jól fog szórakozni.


Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában   
Eredeti cím: Every Day in Tuscany
Fordította: Stefanovits Péter
336 oldal
Tericum Kiadó, 2011
3570 Ft

A Kiadó honlapján bele is lehet olvasni.
Frances Mayes honlapja és blogja
A cortonai látkép forrása: Wikipedia

Évekkel ezelőtt sokszor belefutottam a regénybe, tetszett is, amiket írtak róla a különböző ajánlókban, de valahogy nem éreztem azt, hogy nekem ez kell. Bezzeg most: alig vártam, hogy megérkezzen az e-mail, hogy végre megrendelhetem. Nézegettem, és tudtam, hogy most jött el az idő, hogy elolvassam. Just in Time.

A regény három részből épül fel, melyek mindegyike 36-36 "fejezetből", pontosabban gyöngyszemből áll. Ez pedig nem más, mint a katolikusok által használt rózsafüzér őse. A füzért dzsapa-malának  nevezik, és a hinduk és a buddhisták használják a mantrájuk ismételgetéséhez. Liz Gilbert is erre alapozza könyvét.

Liz 32 éves amerikai írónő, férjével éppen a gyerekvállaláshoz érkeznek, amikor rádöbben, hogy ő nem erre vágyik. Éjszakákat tölt a fürdőszoba kövén sírással, míg egy este Istenhez fordul imáiban, ami sorsdöntő fordulatokat indít el. Új szerelmének és a munkájának köszönhetően jut el Indonéziába, ahol egy öreg füvesembertől az alábbi jóslatot kapja:

"- Magának több szerencséje van az életben, mint másoknak. sokáig fog élni, sok-sok barátja lesz, és rengeteg élménye. Az egész világot bejárja majd. Egy baja van csak: túl sokat aggódik.
[...] Valami alkotó munkát végez, talán művész, és jól megfizetik. Mindig jól megfizetik majd ezért a munkáért. - bőkezű a pénzzel, talán túlságosan is. Még egy gond: egyszer az életében elveszíti majd minden pénzét.Azt hiszem, hamarosan.
[...] - De ne aggódjon - folytatta. - Azután, hogy elveszíti az összes vagyonát, rögtön vissza is kapja. Egyből rendben lesz minden.
[...] - Nemsokára visszatér ide, Bali szigetére. Igen, vissza kell térnie. Itt fog maradni három, talán négy hónapig. A barátom lesz. Az is lehet, itt lakik majd nálam, a családommal. Én gyakorolom majd angolt magával. Soha nem tudok angolt gyakorolni senkivel. Maga jó a szavakkal. Ugye, ez az alkotó munka, amit csinál, szavakkal függ össze?
- Így van! - kiáltottam. - Író vagyok! Könyveket írok!
- Maga egy New York-i könyvíró - ismételte egyetértése jeléül, mintegy megerősítésképpen. - Szóval visszajön Balira, itt lakik majd, és tanít nekem angolt. Én pedig tanítom magát, mindent, amit tudok."

Mint mindenki, Liz sem érti a jóslatot, azonban hamarosan pont kerül az elhúzódó válása végére, szakít szerelmével és a kiadója előleget ad az új könyvéhez, azaz éppen ehhez. Így megkezdheti új életét, melynek három célországa van: Itália, India és Indonézia.
Rómába költözik, ahol nyelvet tanul, eszik, élvezi a dolce vitát, új barátokra tesz szert és visszanyeri régi önmagát.
Indiában egy asramban tölti napjait imádkozással, templomsúrolással, majd visszatér Balira a füvesemberhez.

 Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nálam az olasz fejezet lett az abszolút favorit. Tényleg olyan olaszosra sikerült: mozgalmas, vicces és tele van élettel. Jó érzés tudni, hogy nem csak én vagyok szerelmes az olasz nyelvbe, és egy nyelvet azért tanul az ember, mert érdekli, mert tetszik neki és pont. Nem kell megmagyarázni. Természetesen a másik két fejezet - leginkább az indiai - már nyugodtabb volt, ami nem meglepő, hiszen mások a szokások, más a kultúra.

 Tekintsük  a könyvet kulturális és szellemi utazásnak egy nő szemszögéből, aki mindenét elvesztette, de visszatalált. Tudom, ez talán közhelyesen hangzik, de aki az élete során egyetlen lelki válsággal sem találta magát szemben, nem fogja megérteni, számára csak egy valóra vált amerikai álomként fog hatni. Mindenesetre nálam bevált és csak ajánlani tudom.
Kíváncsian várom a filmet is, amit itthon október 14-én mutatnak majd be.



Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek
Fordította: Balázs Laura
464 oldal
Ulpius-ház, 2010
3499 Ft