Giorgio Vasari, a fiatal Parmigianinónak arról a kísérletéről szólva, hogy egy konvex tükörben "domború borbélytükörben" fesse le magát, így magasztalja a művész korán megmutatkozó tehetségét: "És látva azokat a furcsaságokat, amelyeket a tükör gömbölyűsége eredményez, egy esztergályossal készíttetett egy fagömböt, félgömb alakúra és a tükörhöz hasonló nagyságúra alakította, majd nagy művészi gonddal nekifogott, hogy utánozza mindazt, amit a tükörben látott, különösen saját magát, mégpedig olyan élethűen, hogy azt elmondani és elhinni is nehéz... És minthogy Francesco nagyon jóképű volt, az arca és a tekintete igen csinos és sokkal inkább egy angyalra, mintsem emberre hasonlított, a képmása abban a gömbben valami isteni dolognak tűnt."

Lotto előadásmódja valamennyi hatás befogadása után is mélyen személyes és eredeti maradt. ami elsősorban az egész jelenetet átható lüktető elevenségben, vibráló nyugtalanságban mutatkozik meg. A világos színskálával megfestett figurák megilletődöttséget kifejező arcán, változatosan redőzött ruháján minden részletet mozgalmasan plasztikussá tesz a fény, amely a fenséges tájat is világossággal árasztja el.

A festmény a műveknek ahhoz az együtteséhez tartozik, amelyet Correggio Federico Gonzaga mantovai herceg számára készített, aki azokat V. Károly császárnak szánta ajándékul. A Jupiter szerelmeit illusztráló híres mitológiai sorozatról van szó, amelyből csak az Antiopé, a Ganümédész elrablása (szintén Bécsben), a Jupiter és Io, a Danaé és a Léda készült el. (...) Elsajátítva  a leonardói vívmányokat és megelőlegezve Bernini barokk módszerét, Correggio olyan kompozíciót teremtett, amelyben a háttal beállítás merészsége párosul a sfumato árnyékolás festői szövetével létrehozott lágy atmoszférával.

1647-ben Lipót Vilmos, Németalföld kormányzója megbízta képtárának gondozásával, az ő számára készült ez a látványos festmény. Azt látjuk rajta, amint az udvari festő a főhercegnek néhány új művet mutat be, amelyek látogatása alkalmával kerültek a képtárba. Az ötvenegy, nagyrészt megváltoztatott aránnyal ábrázolt remekmű közül számosat ma a Kunsthistorisches Museum őriz. Lipót Vilmos a Habsburg gyűjtők sorában a legjelentősebb volt. Igen nagyszámú műalkotást halmozott fel, többek közt az angol monarchia 1648-ban bekövetkezett bukásakor, amikor olyan festmények váltak hozzáférhetővé, amelyek előzőleg Anglia királyának és arisztokratáinak birtokában voltak. 

A Herkules allegóriája címen is ismert kép megrendelője valószínűleg II. Ercole d'Este volt. A szellemes ötleteket kedvelő uralkodó olyan festményt kérhetett a művésztől, amely erősen karikírozott szereplőket ábrázol, köztük Herkules (olaszul Ercole) képében őt magát is. A mitológia hérosza a kép bal oldalán, mint gyermekként játszó öreg jelenik meg. A festmény bővelkedik erotikus elemekben és utalásokban: ilyen például a fedetlen, dús keblű nőalak, kezében gyümölcskosárral, a kecske, mint a bujaság jelképe, vagy az előtérben a mellvédre helyezett borsóhüvelyek és sajt.
A középen ülő férfi kihívóan mutatja Herkulesnek a guzsalyt. Ez arra az esetre utal, amikor a hős kénytelen volt nőnek öltözni és lent fonni, mivel pillanatnyi szeszélyében ezt kívánta tőle Omphalé, Lüdia királynéja, akibe őrülten szerelmes volt. 

A Caravaggio stílusát követő Artemisia Gentileschi, akinek az apja is festő volt, többször feldolgozta ezt a XVII. században igen kedvelt témát, s mindannyiszor roppant kegyetlen, egy festőnőtől különösen szokatlan alkotások kerültek ki a keze közül. (...) Artemisia azért költözött Rómából Firenzébe, hogy elmeneküljön az azt követő botrány elől, hogy pert indított az őt megerőszakoló Agostino Tassi festő ellen. A kegyetlen jelenetet gyakran értelmezték a művésznő tudatalattijának kivetítéseként; Artemisia eszerint azért azonosult a bibliai hősnővel, hogy megszabaduljon az elszenvedett erőszak traumájától.