A regény Flora Tristánnak és unokájának, Paul Gauguinnek állít emléket. Utóbbi neve mindenki számára ismerősen cseng, míg a nagymamáé valamiért a feledés homályába merült, pedig sokat köszönhetünk neki.
Kettejük életét felváltva ismerhetjük meg: mindig a fejezetben szereplő jelenébe csöppennünk, de közben, mint egy kirakós játéknál, apránként kerülnek helyükre a darabok, melyek kettejük múltjának egy-egy eseményét rejtik.

A perui anyától és francia apától született Flora Tristán éppen Dél-Franciaországot járja, hogy a helyi egyházakkal és munkásokkal találkozzon és megismertesse velük eszméit, melyet a Munkásszövetség c. könyvében írt meg. Florita nemcsak a munkások érdekeit tartja szem előtt, hanem a női egyenjogúságot is. A női munkások már ekkoriban is csak a férfiak bérének töredékét kapták, és Flora elszántan harcol a válás törvényesítéséért is.
Mindezt nem légből kapottan adja elő, hanem hosszas munka és keserű tapasztalatok állnak mögötte, mert hiába a perui arisztokrata származás, Florita élete egyáltalán nem volt könnyű. Éppen egy perui út adta meg a végső lökést a tervéhez:

De azon az úton semmi sem sikerült úgy, ahogy remélted, Florita. Mégsem bántad meg, hogy elmentél, éppen ellenkezőleg. Ennek a tapasztalatnak köszönhetően lettél az, aki vagy, az emberiség boldogulásának harcosa. Felnyitotta a szemedet egy olyan világra, amelynek a kegyetlensége és gonoszsága, nyomorúsága és fájdalma mérhetetlenül nagyobb, mint képzelted volna. És még azt hitted, hogy apró-cseprő házastársi gondjaiddal te vagy a világon a legszerencsétlenebb.

Flora pedig egy pisztolygolyóval a mellkasában a halálig küzd mindezért, hiszen:

Az emancipációt nem adják ingyen.

Az unoka, Paul Gauguin 1891-ben érkezett választott hazájába, Tahitire, hogy életét a festészetnek szentelje. Koke (ahogyan a helyiek hívják) egy dühös feleséget, öt gyereket és egy jól fizető tőzsdeügynöki állást hagy a háta mögött. Korábban barátságban volt az őrült hollandussal (Van Gogh), akivel úgy gondolták, a földi paradicsom Tahitin van. Azonban ezt a paradicsomot csak Gauguin ismerhette meg.

A születési helyünk véletlenszerű: az igazi hazáját az ember maga választja ki a testével és a lelkével. Te Tahitit választottad. Vademberként fogsz meghalni a vadembereknek azon a gyönyörű földjén. A gondolatra nagy kő esett le a szívéről. Nem bánod, hogy nem látod többé a gyerekeidet meg a barátaidat, Koke? Danielt, a derék Schuffot, a legutóbbi pont-aveni tanítványokat, Molardékat? Eh, egy cseppet sem bántad.

Miközben kibontakoznak előttünk a festő mindennapjai, számos festménye születésének is tanúi lehetünk. Azonban, ahogy Flora életét, Gauguin életét is számos betegség nehezítette, köztük az a néven nem nevezhető, ami fokozatos leépüléséhez vezetett.


Ezt a regényt az fogja szeretni, aki kapott már ez élettől egy-két igazán nagy pofont, csakúgy, mint Flora és Koke. Ő megérti ezt a két embert: Florát, akit a betegsége sem akadályozott meg abban, hogy útra keljen azért, hogy megpróbálja mások életét jobbá tenni, hogy egyedülálló nőként szembe szálljon másokkal, hogy felfedje az igazságot. Gauguint, aki az Édenkertet kereste és életét a művészetének szentelte, aki életében nem kapta meg a neki járó elismerést.

Mindkettejükről ugyanolyan lelkesedéssel olvastam, imádtam a szókimondó Florát, aki nem rettent meg egy egész csapat csendőrtől sem, Gauguint, aki a hóbortjaival maga ellen fordította a falu elöljáróit.
A Flora fejezeteiben fokozatosan rajzolódnak ki a kor meghatározó eszméi: felidézhetjük Saint-Simon, Fourier vagy Robert Owen munkásságát, a francia munkások élete mellett bepillanthatunk Peru történelmébe, a londoni prostituáltak életébe és megtudhatjuk, mi is az a finish, ahol a londoniak a legmélyebbre süllyednek.

Gauguin festményeinek pedig egy külön bejegyzést szentelek még.

A regényben többször szóba kerülnek Flora Tristán művei, és nem értem, magyarul miért nem jelent meg egyik sem?

A cím egy perui gyerekjáték, amit mindketten játszottak annak idején: egy gyerek a körön belül áll, és valakitől mindig megkérdezi: merre van az Édenkert?, mire a másik azt válaszolja: nem tudom, kérdezze meg a sarkon túl. 

Egy szó, mint száz: mindenképpen  megéri elolvasni. Aki szereti az életrajzi regényeket, és nem ódzkodik attól, hogy jelen esetben nem egy megszokottan felépített változatával találkozik, ill. érdeklődik Flora Tristán vagy Gauguin munkássága iránt, ne hagyja ki. Nálam bekerült a kedvencek és az újraolvasandók közé.

Megpróbált barátsággal elbúcsúzni Fortin atyától, és odanyújtotta a Munkásszövetség egy példányát.
- Legalább olvassa el, atyám. Majd meglátja, hogy a tervemet keresztényi érzések hatják át.
- Nem olvasom el - mondta Fortin atya, és hevesen megrázta a fejét, a könyvet pedig nem vette el. - Abból, amit elmondott, már látom, hogy nem erkölcsös olvasmány. Ön talán nem is tudja, de alighanem maga Belzebub ihlette.
Flora felkacagott, és visszatette a kis kötetet a szatyrába.
- Látom, atyám, ön is olyasféle pap, aki még ma is szívesen máglyát gyújtana a piactéren, hogy megégesse a világ szabad és értelmes lakóit - mondta búcsúzásul.

Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl
Eredeti cím: El Paraíso En la Otra Esquina
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
524 oldal
Európa Kiadó, 2003
2500 Ft