Nora Ikstena regényét az előrendelések között fedeztem fel nemrég, és miután kicsit utánanéztem, kíváncsi lettem rá.
Ebből is látható, miért vagyok már a spontán olvasás híve, és nem gyártok mindenféle listákat és nevezek be mindenféle olvasós kihívásokra.
A cím pedig ne tévesszen meg senkit, nem egy kifejezetten kismamáknak szóló könyvvel találkozik, aki bárhol meglátja.

Először is el kell mondanom, hogy a magyar kiadás nagyon szép lett. A borító keménytáblás, a piros rész vászon,  a régi könyvborítókat (mint amilyen A Világirodalom Remekei sorozat volt) idézi, míg a fehér része fényes, belül pedig piros szalag könyvjelzőt találtam.

A regény egy anya és lánya története az akkor még a Szovjetunió részeként létező Lettországban. Történetüket felváltva, első személyben, mesélik el.
Mivel a nevükre nem derül fény, ezért én is csak az anyaként és a lányként említem őket.

Egyikük élete sem kezdődött könnyen: az anya (1969-ben) a születése után magára hagyta a lányát, és napokra eltűnt, ő pedig annak idején, a németek alóli felszabadítást követően (1944-ben) jött a világra. Az ő édesanyja örült a gyermeknek, akivel egy erdészetben élt a család. Azonban az apát elhurcolták, az anya (vagyis a lány nagymamája) gyermekével elrejtőzött és így menekült meg.
Később az asszony újra férjhez ment, visszaköltöztek Rigába, a lányuk pedig jól tanult, és felvették az orvosi egyetemre.
Minden idejét a tanulásnak szentelte, de teherbe esett és nem tudta mihez kezdjen. A leendő anyában nem volt meg az a bizonyos anyai ösztön, nem akarta a saját mérgét átadni a gyermekének, ezért hagyta magára a nagyszülőkkel.

Szüleimnek az anyám anyját és anyám mostohaapját tekintettem. Az anyám valahogy kívül volt a családi létezésen. Valaki, aki körül mindannyiunk élete forgott, alá voltunk rendelve neki, szorosan össze voltunk kötve vele, szüntelenül tőle függtünk. Az ő démonainak és angyalainak a harcától, ami olykor kilökte a mindennapjainkat az időn és a téren kívülre, belerántott a jó és a rossz közötti mitikus küzdelembe, arra kényszerített, hogy az élet és a halál közötti törékeny mezsgyén egyensúlyozzunk.

   Hát mivé legyek én nélküled, gyermekem? Én nem érzem magamban Szerafima vágyakozását és szenvedését. Én kihordtam és megszültem egy gyereket, de énbelém nem költözött se anyai érzés, se anyai ösztön. Valaki távol tartott engem attól a misztériumtól, amit az igazság velejéig ki akartam ismerni. Eltűntem otthonról, hogy ne tápláljam a gyermekemet. Az én tejem keserű volt, tele nemtudással, a pusztulás teje volt. Megóvtam ettől a gyermekemet.

Ez a kötődéshiány határozta meg a kettejük kapcsolatát. Az anya előtt fényes kutatói karrier állt (szülész-nőgyógyász lett), azonban egy bizonyos tettét követően vidékre száműzték, ahol egy korszerűtlenül felszerelt rendelőben kényszerült praktizálni. Bár ő szívesebben választotta volna a börtönt, számára az lett volna a kegyesebb megoldás. Ráadásul magával vitte a kislányát is.
Míg ő büntetésként élte meg a helyzetét, a vidéki nők szentként tekintettek rá, a rendelője folyamatosan zsúfolt volt a rá váró páciensekkel. Milyen érdekes, hogy egy olyan nőre várnak, aki nem akart anya lenni, miközben ők - ha nem is mindannyian - bármit megtennének, hogy anyák lehessenek.

Időközben a kislány iskolás lett, aki - a beilleszkedést követően - anyjához hasonlóan jól tanult, de az otthoni életük nem olyan volt, mint a másoké. Meg kellett tanulnia gondoskodni magáról (tüzet rakni, ételt készíteni) és az anyjáról, akinek világát ekkoriban még nem értette.
Erre csak később került sor, amikor megismerte a szocializmuson kívüli világot.

A regény látlelet egy nem is olyan régi korszakról, amely csupa jót tartogatott és ígért az emberek számára, amikor tilos volt másként gondolkodni és cselekedni, mert az emberek nem tudhatták, hol bújik meg egy-egy besúgó, aki örökre tönkre tehette az életüket.

Bár úgy tűnik, hogy anya és lánya között nincs meg az a bizonyos kapcsolat, amelyet a legtöbben jól ismerünk, az a szeretet, amelyben felnőttünk, minden nehézség ellenére és közepette valahogy mégis felfedezhetjük a nyomait. Közben a kislány számára ott vannak a nagyszülei, akikre mindig számíthat, akik nagyon szeretik, akik az unokájukhoz hasonlóan próbálják megérteni az anyát.

Az Anyatej szomorú, fájdalmas, nyomokban szeretetmorzsákat tartalmaz, és mégis jó volt olvasni erről a szokatlan családról, megismerni az életüket, a mindennapjaikat és a gondolataikat.


A Vince Kiadó tavaly indította útjára egy román szerző művével Living Bridges címmel kortárs világirodalmi sorozatát, amelyben a tervek szerint idén ukrán, lengyel, lett és román művek is megjelennek. Ezért tartom furcsának, hogy a sorozat angol címet kapott, hiszen nem az angol nyelven író alkotók műveit öleli fel, azonban az ötlet mindenképpen dicséretes, hiszen a felsorolt nyelveken író kortárs szerzők valahogy a magyar könyvpiacon inkább a perifériára szorultak - legalábbis én így látom. Éppen emiatt biztosan figyelni fogom a sorozatot, mert az Anyatejjel meggyőzött.
A regény elején 2017 szerepel kiadási évszámként, de csak ebben a hónapban jelent meg.

   Néztem őt. Az én húsom és az én vérem. Az Életadó adta őt nekem. És az ő életvágya erősebb volt a pokolnál és a gonosz féregnél, ami engem rágott. 

Almudena Grandes regénye legalább másfél éve várakozott a polcomon, pedig egyáltalán nem ijesztett meg sem a több mint egykilónyi tömege, sem a 23 és fél centis magassága. Mert tudom, van, aki már a látványától megretten, de számomra ez csak egy apróság volt, ezért úgy döntöttem, hogy decemberben a despacito lesz a jelszavam, és nem érdekel, meddig tart, végre elolvasom a Megdermedt szívet.

A regény cselekménye két szálon fut: az első a jelenben halad, és a narrátorunk, Álvaro, akit az apja, Julio Carrión temetésén ismerünk meg 2005 márciusában.
A másik szál a múltbeli eseményeket meséli el harmadik személyben, és ez a rafinált történetvezetés teszi lehetővé, hogy a regény egy pillanatig se legyen unalmas.

Álvaro az elhunyt Julio Carrión negyedik gyermeke (két bátyja, egy nővére és egy húga van), aki minden értelemben kilóg testvérei közül. Míg két bátyja apjukkal a családi vállalatnál dolgozik, ő fizikus lett, egyetemen tanít és kiállítást szervez, és az egyetlen az öt gyerek között, aki apjuk kiköpött mása. Aki nem ismeri őket, nem mondaná meg, hogy ő is a többiek testvére, annyira nem hasonlítanak egymásra.


Álvaro a temetésen is kilóg a sorból, a családjától távolabb áll, amikor a szűkkörű szertartáson megpillant egy ismeretlen nőt, aki csak neki tűnik fel. A temetés után is többször eszébe jut az ismeretlen, majd egy banki értesítésnek köszönhetően megismeri a nőt, Raquel Fernándezt, aki apja befektetéseit kezelte és a szeretője volt. Igen, nekem is szöget ütött a fejembe, hogy Julio Carrión 83 éves volt, Raquel pedig 35...

Az elhunyt apa jelentős örökséget hagyott gyermekeire, és számos titkot a múltjából. A mindig megnyerő, mindenkit elbűvölő Julio Carrión valódi énjét fia csak a halála után ismeri meg. Raquel Fernández pedig sok olyan dolgot tud a Carrión családról, amit eddig Álvaro nem is sejtett.
Álvaro és Raquel egymásba szeret - igen, ez úgy hangzik, mint egy szappanoperában, pedig egyáltalán nem az -, de a múltjukban rejtőző titkok súlya állandóan ott lebeg fölöttük.

Raquel emigráns családból származik, kommunista és republikánus nagyszülei a spanyol polgárháború idején voltak kénytelenek mindent maguk mögött hagyni és Franciaországba emigrálni, ott születtek a gyerekeik és az unokáik, de ők mindvégig megőrizték spanyol identitásukat. A család csak Franco halála után térhetett vissza Madridba, amikor Raquel még kislány volt.

A Franco-diktatúra viszont Julio Carrión számára kifejezetten kedvező volt: ekkor szerezte a vagyonát, mely most a gyermekeire száll.

A már említett múltbeli szálak ezeket az eseményeket beszélik el: megismerjük Raquel dédszüleit, majd nagyszüleit, szüleit és rokonaikat, Julio Carrión szüleit, illetve egy, a visszatérést követően Madridban tett látogatást, amely nem a várt eredménnyel járt Ignacio Fernández (Raquel nagypapája) számára és amelyre Raquel a mai napig emlékszik.

   - Mi történt, nagyapa? - merte végül megkérdezni, amikor már nyoma sem maradt a tölcsérnek a kezében, és a májusi levegő lágy vidámsága meg az emberek az utcán vigasztaló balzsamként hatottak elbizonytalanodott lelkére.
   - Hajaj! Ez egy hosszú mese. Nagyon hosszú és nagyon régi. Nem értenéd és ráadásul... Azt hiszem, nem lenne jó neked, ha tudnád.
   - Miért?
   Nagyapa ránézett, lassan, átható tekintettel, egyenesen a szemébe, az ő nyolcéves kislánylelkének legmélyére, és Raquel úgy sejtette, hogy soha nem fog válaszolni erre a kérdésre, de tévedett.
   - Hát mert.... - Habozott kicsit. - Visszajöttünk Spanyolországba, nem? És az lenne az ésszerű... Ha minden jól megy, te örökre itt fogsz élni. És ha itt akarsz élni, akkor vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Sőt, jobb nem érteni...

Mindez pedig alaposan felkavarja mindkettejük életét, főleg az Álvaróét, aki eddig boldogan élt a feleségével és a kisfiukkal:

    - Senki sem morbid, amíg oka nem lesz rá, hogy az legyen - szakított most félbe ő sztentori hangon zengve, mint aki ítéletet hirdet. - Mégis egy dologban igazat adok neked, Álvaro. Mindaz, amit elmeséltél, nagyon-nagyon furcsa. Nemcsak ez a nő, hanem minden, ami a temetésen történt, a levél, a látogatás a bankban... Nem tudom, hogy fejezzem ki, de... nem illik hozzád. Nem összeegyeztethető azzal, ami te vagy, ami az életed, nem is tudom, nagyon furcsa, és veled nem szoktak furcsa dolgok történni. Nem igaz? Te vagy az az ember, akivel soha nem történik semmi, kivéve a többé-kevésbé betervezett dolgokat, az az ember, aki el sem tudja képzelni ezt a lehetőséget, soha nem veszted el a fejed, már sokszor beszélgettünk erről. Persze világos, hogy bizonyos eseményeket nem mi választunk (...), de ennyi véletlen egyszerre... és te a kellős közepében... Különös, de ez a történet nem lepne meg annyira, ha valaki más mesélné, valaki, aki kevésbé megfontolt ember, nem olyan kiegyensúlyozott, mint te, nem olyan tiszta gondolkodású, vagy csak ingatagabb. Nem lepődnék meg rajta annyira, ha velem történne, mert kéthetente tele lesz a tököm mindennel, a lakásommal, a feleségemmel, a munkámmal, az egyetemmel, az egész kibaszott életemmel. De hogy veled történjen? Másrészt az is igaz, hogy téged szinte mindenki másnál jobban ismerlek, és ezért hát már mondtam az elején, hogy nem fogom tudni megmagyarázni, de... Egyszerűen nem illik hozzád, ha érted, mire gondolok.
   - Igen, igen, értem. Ráadásul igazad van, nem illik hozzám.
   - Mégis megtörtént veled. 

A Briliáns barátnőm után nagyon vártam a folytatást, mert az utolsó mondatokat olvasva nem akartam elhinni, hogy Elena Ferrante így fejezte be. Ezek után elképzelhető az öröm, amikor Az új név története már a múlt héten megérkezett.
Először csak nézegettem és szagolgattam (olyan igazi könyvillata van, amely fél méteren belül is érezhető volt, tényleg), majd alig vártam, hogy elkezdhessem.
Már az első oldalakon csak kapkodtam a fejem, miközben rögtön olasz, nyomdafestéket nem tűrő szavak jutottak eszembe bizonyos szereplőkkel kapcsolatban.
A Briliáns barátnőm is sokféle érzelmet váltott ki belőlem, de a folytatás még többet, és ez az utolsó betűig így is maradt.


Az első rész a Lila és Stefano Carracci esküvőjét követő dínomdánomon ért véget, ahol Elena ráeszmélt, hogy nem érzi jól magát ebben a közegben, ő nem ide való, míg a vendégek közé belépett Marcello Solara a Lila tervezte cipőben.
Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy az ifjú feleség magyarázatot követeljen a férjétől, amelyet meg is kap: a cipőgyár és az üzlet beindítása nem ment volna a Solarák pénze nélkül.
Lila már az esküvő napján megbánja, hogy hozzáment Stefanóhoz, akinek valódi énje is csak ekkor mutatkozik meg. Az eddig mindig kedves és figyelmes Stefano valójában erőszakos, és már a nászéjszakán elcsattan az első pofon.

Míg Lila új lakásba költözik a férjével, ahol minden megvan: szép új bútorok, tévé, fürdőszoba káddal, kényelem, és az új csemegeboltban tölti a mindennapjait, Lenuccia rádöbben, hogy elege van a tanulásból, ő is inkább olyan akar lenni, mint a többi telepi: egyszerű, tudatlan. Titokban még mindig Nino Sarratorét szereti, de továbbra is találkozgat Antonióval, akivel a jövőjét is el tudná képzelni.

Reméltem, hogy lassacskán elfelejtek mindent: a fejemet kitöltő ismereteket, a élő és a holt nyelveket, még az olaszt is, pedig már a testvéreimmel is az iskolai nyelven beszéltem a nyelvjárás helyett. Lila a hibás, gondoltam, ha erre az útra léptem, őt is el kell felejtenem: Lila mindig tudta, mit akar, és el is érte; én nem akarok semmit, én semmi vagyok. Reméltem, hogy egyik reggel vágyak nélkül ébredek. Ha sikerül kiürítenem magam - tervezgettem -, elég lesz Antonio szeretete és az én szeretetem iránta.

Miközben Lenù saját magával harcol, Lila a teherbe esés ellen és az új identitásával küzd. Lina Cerullóból hirtelen Carracci asszony lett, mellyel a 16 éves Lila képtelen megbarátkozni, úgy érzi, elvesztette önmagát.

   - Mindent elrontottunk - mormolta Lila.
Stefano határozottan megrázta a fejét, mint akinek meg sem fordul a fejében ez a lehetőség, és tartott Lilának egy hosszú, kicsit félelmetes, kicsit kioktató, kicsit patetikus beszédet. Nagyjából ezt mondta:
   - Nem rontottunk el semmit, Lina, csak tisztáznunk kell egymással néhány dolgot. Téged mostantól nem Cerullónak hívnak. Te Carracci asszony vagy, és azt kell tenned, amit én mondok. Tudom, nem értesz hozzá, nem vagy jártas az üzlet világában, azt hiszed, úgy találom a pénzt a földön. De nem így van. Minden áldott nap meg kell küzdenem érte, oda kell vinnem, ahol megfial. Te megtervezted a cipőt, apád és a bátyád tud keményen dolgozni, de ti hárman nem vagytok képesek megfialtatni a pénzt. A Solarák igen, ezért aztán - jól figyelj - leszarom, ha nem bírod őket. Marcellótól én is undorodom, és amikor rád néz vagy akár csak rád pillant, amikor eszembe jut, miket mondott rólad, legszívesebben hasba szúrnám egy nagykéssel. De ha szükségem van rá, hogy megfialtassam a pénzem, ő a legjobb barátom. És tudod, miért? Mert ha a pénz nem gyarapszik, nincs ez a kocsi, nincs a ruhád, nem tudom megvenni neked, még a lakást is elveszítjük, mindenestül, te nem játszhatod tovább a nagyasszonyt, és a gyerekeink nyomorban nőnek fel. Úgyhogy ha még egyszer olyanokat merészelsz mondani nekem, mint ma délután, úgy elcsúfítom a szép kis arcocskádat, hogy nem mersz majd kilépni a lakásból. Megértetted. Válaszolj.

A két lány életét a húszas éveik elejéig - az 1960-as években járunk - követhetjük nyomon a tetralógia második részében. Lenuccia és Lila barátságának újabb próbatételekkel kell megbirkóznia. Kapcsolatuk továbbra is ambivalens, hol szeretik, hol gyűlölik egymást, hol elszakadnak, hol újra egymásra találnak, és továbbra is folyamatos a rivalizálás közöttük. Lila a házassága révén megkapta mindazt, amiről gyerekkorukban álmodoztak: kényelmet, pénzt, szép lakást. Csakhogy ennek ára van: Stefano, akinek rendszeresen eljár  a keze, és efölött mindenki egyszerűen szemet huny. Mert a családon belüli erőszak teljesen természetes. Normale. A lányok is így nőttek fel, és beletörődnek, hogy mostantól Lila életének is része lett, amit a férjétől kap. Pedig korábban otthon sem mindig bántak vele kesztyűs kézzel.
Lenù közben ismét tanul, és a tudása révén ismét közelebb kerül Ninóhoz és új ismerősökre is szert tesz. Részese lesz egy olyan társaságnak, ahol Lila már nem rúghat labdába: itt már nem a szépség, hanem a műveltség számít, hogy hozzá tudjon szólni pl. az aktuálpolitika kérdéseihez, saját véleménye legyen a dolgokról.

A két barátnő életében továbbra is jelen vannak az első részből megismert szereplők: családtagjaik, barátaik, a többi telepen élő, akik szívesen pletykálnak a fiatal Carracci házaspárról, a Solarák, akik a pénznek köszönhető hatalmuk révén a kezükben tartják a többieket; Gigliola, aki továbbra is gyűlöli Lilát és mindent megtesz, hogy keresztbe tegyen neki. Újra felbukkan a Sarratore család, Nella és Galiani tanárnő is.
Ám annak sem kell megijednie, aki hirtelen nem tudja, ki kicsoda, mert a regény elején ismét egy alapos ismertetőt találunk a régi és az új szereplőkről.


Elena Ferrante egy pillanatra sem hagyott unatkozni, olyan feszült légkört teremtett, olyan események történtek, hogy tényleg csak kapkodtam a fejem és nem akartam elhinni, hogy az adott szereplő ezt teszi, hogy képes erre. A szereplői pedig nemcsak egyszerűen feketék vagy fehérek, mert éppen az előbb említettek miatt volt, akit nagyon utáltam valami miatt, majd megmutatta egy sokkal pozitívabb oldalát, illetve volt, aki közömbös volt, majd később éppen ő kavarta fel az állóvizet.

Nagyon tetszett, ahogy ismét megismerhettem a szereplők érzéseit, gondolatait - természetesen a legmélyebben a két barátnőéit -, mert így könnyebben megértettem, mit miért tettek.
Lila igazi túlélő, aki minden vele történt szörnyűség ellenére képes kiállni önmagáért és fiatal kora ellenére egy rendkívül erős nő, bár nem mindig szimpatizáltam vele. Elena már sokkal bizonytalanabb, de mégis az a női szereplő, akivel a leginkább lehet azonosulni, ha nem is mindenben. Az évek folyamán pedig ő is jelentős fejlődésen ment keresztül.

De éppen ebben rejlik a regény varázsa, hogy a lányok és a többi szereplő egy-egy tette, gondolata felkavar, elgondolkodtat, és a már említett folyamatosan feszült légkör magába szippant, nem enged letenni a könyvet, nem enged szabadulni tőle.

Elena Ferrante a valóságot nyújtja tálcán ebben a regényében is. Itt nincs dolce vita, itt az élet dura (kemény), ahol minden fillért be kell osztani, ahol mindennaposak a rivalizálások, a pofonok, az erőszak. De van-e kiút ebből a világból? - ahogyan az első résznél feltettem ezt a kérdést. Lila és Lenù a maga módján megpróbált kitörni, de hogy mennyire jártak sikerrel, azt természetesen nem árulom el.

A harmadik rész (Aki megszökik, és aki marad) jövőre jelenik meg magyarul, de addig is lesz min gondolkodni és mit emészteni.



Elena Ferrante: Az új név története - Nápolyi regények 2. 
Eredeti cím: Storia del nuovo cognome
Fordította: Matolcsi Balázs
490 oldal
Park Kiadó, 2017
3990 Ft

A Briliáns barátnőm is jó ideje azon könyvek közé tartozott, melyekkel sokáig elkerültük egymást. Pedig még olasz is. De végül győzött a kíváncsiságom.

Annyit tudtam csupán róla, hogy a négyrészes Nápolyi regények első kötete, és a másik három része is megjelenik majd nálunk is.


Elena Ferrante regénye az 1950-es években a Nápoly egyik külső negyedében egy házban élő Lila és Lenù (Elena) gyerek- és kamaszkorát - hattól tizenhat éves korukig - meséli el utóbbi visszaemlékezésében. A két kislány fokozatosan barátkozik össze, majd osztálytársak is lesznek.

Az azon a bizonyos napon kötött barátságuk meghatározó lesz egész életük során. Pedig a két gyerek valójában tűz és víz. Elena tiszta, szorgalmas és okos, míg Lila kócos, koszos és állandóan tele van sebekkel.

A telepen élő családok zöme szegény, kétkezi munkás, az egyetlen vagyonos közöttük don Achille.
Ez a környezet pedig alaposan rányomja bélyegét az itt élőkre: egyedül Elena apja ismeri Nápoly másik arcát, aki a belvárosban dolgozik (portás a városházán), míg a többiek ugyanott élik a mindennapjaikat, ahol ha valami történik, azt életük végéig magukkal viszik, nemcsak az érintettek, hanem a környékbeliek is, legyen szó megcsalásról, hazugságról vagy gyilkosságról.

Cifra dolgok történtek, otthon és másutt, nap, mint nap, de emlékeim szerint sosem gondoltam különösen rossznak a sorsot, amely nekünk jutott. Ez volt az élet, és kész, úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, muszáj megnehezítenünk mások életét, még mielőtt ők nehezítenék meg a miénket.

A két kislány úgy dönt, ők nem lesznek olyanok, mint a telepen élő családok: ők gazdagok lesznek és úgy élnek majd, mint a mindenki által tisztelt, és a számukra éppen ezért misztikusnak tűnő don Achille.

Mindketten okosak, sőt Lila esze vág csak igazán. Bár Elena is rendkívül ügyes és jól tanul, Lila teljesítménye mögött az övé inkább háttérbe szorul. Ekkor kezdődik közöttük a rivalizálás, mely végigkíséri a barátságukat.

Talán azért is vonzódtam Lilához, mert neki vékony, fürge lába volt, mely egy másodpercre sem nyughatott, akkor se, amikor Lila az okosok székén ült, úgyhogy a tanárnő rendszerint gyorsan berágott rá, és visszaküldte a helyére. Valahogyan meggyőződésemmé vált akkoriban, hogy ha beállok Lila mögé, és mindenhová követem, az ő tempójában, nem fenyeget majd többé anyám sántasága, mely kiűzhetetlenül befészkelte magát a fejembe. Elhatároztam hát, hogy Lilához igazodom, és sosem tévesztem szem elől, akkor sem, ha begurul, és elzavar.

Az általános iskola befejezése után a sorsuk másként alakul: hiába tehetséges mindkét lány, egyikük kénytelen munkába állni, míg másikuk továbbtanulhat egy középiskolában. Sőt ezt követően egy gimnáziumban is, és kinyílik előtte a világ.

Míg a szerencsésebbikük az iskolának köszönhetően új ismereteket (pl. latinul, angolul, görögül tanul) szerez, addig a másik sem akar lemaradni mögötte, és titokban - a szülei tudta nélkül - önállóan, szinte varázsütésre megtanulja mindazt, amit barátnőjének csak keservesen sikerül elsajátítania. Így nem meglepő, hogy utóbbi emiatt nem egyszer kellemetlenül érzi magát.

Az új világ új élményeket és új terveket is hoz. Egyikük a két keze munkájával szeretne meggazdagodni, másikuk az eszével szeretné mindezt elérni. Külön érdekes megfigyelni, hogyan változik Lenuccia pénzhez való viszonya az évek során.

Bár barátságuk rövidebb időszakokra megszakad - az iskola idején és egy nyaralás miatt -, mégsem tudnak elválni egymástól. Amint valamelyikükkel történik valami, rögtön siet a másikhoz. Ám az évek folyamán Elena kezd másként tekinteni Lilára, másként kezeli a kettejük közti kapcsolatot.


Lila és Lenù történetének néhány pontja bennem is régi emlékeket ébresztett, és feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy itt is felbukkan az Aeneis, és Lila azt a módszert javasolja barátnőjének a latin tanulásához, amelyet annak idején mi is használtunk.


Amikor a könyv elején a lelkendező véleményeket olvastam, még nem egészen tudtam, mire számítsak. Eleinte kicsit lassabban haladtam - egyéb elfoglaltságok miatt - , de aztán azon kaptam magam, hogy egyre jobban fogynak a lapok és én egyre kíváncsibban követem a két lány sorsának alakulását.
A Briliáns barátnőm nemcsak két kislány, majd kamaszlány története, testi, érzelmi és gondolkodásbeli fejlődésük útja annak minden buktatójával és örömével, hanem megrázó korrajz, majdhogynem szociológiai tanulmány is egyben.

A szereplőkkel azonosulhatunk, szerethetjük, megvethetjük vagy sajnálhatjuk őket, miközben kénytelenek vagyunk belátni, hogy a lányok kivételével senkinek sem jutott eszébe, hogy változtasson az életén, hogy kitörjön a telep nyomorából.
Hogy sikerül-e teljes mértékben Lilának és Lenucciának, megtalálják-e a kiutat, arra csak a folytatásban kapunk választ.
Éppen ezért senkit se tévesszen meg az esküvői fotós borító (az olasz és az angol nyelvű kiadásokon is ugyanez a kép szerepel), a Briliáns barátnőm egyáltalán nem egy cukormázas, romantikus regény.


A regényben akad néhány hiba (elírás, kimaradt betű vagy szóköz), melyek közül néhányat már jeleztem a Park Kiadónak, de aki hozzám hasonlóan felfedez egyet-kettőt (nem mindet jelöltem be - mea culpa), nyugodtan juttassa el hozzájuk, hogy az utánnyomásban már kijavíthassák.
(Megjegyzem, visszanyalt a fagyi, mert amikor átnéztem a majdnem kész bejegyzésem, észrevettem, hogy a valamelyikükkel szót összesen 4 k-val írtam, míg az ébresztett-et csak 2 t-vel.)

Ellenben dicséret jár a szokásos szalagkönyvjelző mellett a papírkönyvjelzőért, melynek belsejében a legfontosabb szereplők nevei szerepelnek, így ha olvasás közben hirtelen nem tudunk beazonosítani egy-egy nevet, nem kell visszalapoznunk a regény elején olvasható teljes szereplőlistához.

A sorozat második része, Az új név története jövő hónapban kerül a boltokba, amit már nagyon várok, mert nem akartam hinni a szememnek, amikor a regény utolsó mondatát olvastam. Nem akartam elhinni, hogy így végződik.

Frissítés: az HBO a RAI-jal együttműködve sorozatot készít a tetralógiából az eredeti helyszíneken. Ami biztos tehát, hogy Nápolyban forgatják az első nyolc részt, mely az első kötetet dolgozza fel. Külön öröm számomra, hogy a sorozat olasz nyelvű lesz és már jövőre bemutatják. Összesen 32 részt terveznek, melyek mind a négy könyvet lefedik.
Részleteket angolul itt, olaszul pedig itt olvashatunk.

Szeretet nélkül nemcsak az ember élete sivár, hanem a városoké is.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm - Nápolyi regények 1. 
Eredeti cím: L'amica geniale
Fordította: Matolcsi Balázs
338 oldal
Park Kiadó, 2016
3990 Ft

Ne is boncolgassuk, mióta terveztem elolvasni Mario Puzo legismertebb és legolvasottabb regényét. Ráadásul azok közé tartozom, aki a filmből is csak részlete(ke)t látott, így tiszta lappal kezdhettem az olvasást. Bár a Narcosszal párhuzamosan sikerült elolvasnom, így erőszakból nem volt hiány. Ráadásul az  az érzésem, hogy valószínűleg Pablo Escobar számára is alapmű volt.

A regény elején - közvetlenül a II. világháború után járunk - olyan egyszerű, hétköznapi embereket ismerünk meg, akiknek súlyos problémája akadt, és ki mástól kérhetnének segítséget, ha nem Don Corleonétól, a Keresztapától? A Don mindannyiukat meghallgatja, mindannyiuknak segítséget ígér, de figyelmezteti is őket, hogy egy napon ő is szívességet kér majd cserébe tőlük. Ahogy a Don legkisebb fia fogalmaz barátnőjének:

Hallottál azokról a sarkkutatókról, akik az Északi-sarkra vezető úton elszórva élelmiszer-tartalékokat helyeznek el? Számolnak azzal, hogy egyszer majd szükségük lehet rá. Ilyenek az apám szívességei is. Egy napon majd elmegy ezeknek az embereknek a házába, és Isten irgalmazzon nekik, ha nem teljesítik a kérését.

A szívességkérők mellett megismerjük a Corleone családot: a három fiút: Sonnyt, Fredót és Michaelt, az esküvőjét ünneplő Connie-t és férjét, Carlót, a Don tanácsadóját, Tom Hagent, aki együtt nőtt fel a fiaival, illetve a többi családot, akik ugyanúgy az alvilág meghatározó szereplői, mint a Corleonék. Mellettük terítékre kerülnek a korabeli filmvilág alakjai is, a Don egyik keresztfiának, Johnny Fontanének köszönhetően.

Közben szépen belecsöppenünk a dolgok közepébe: az egyik család merényletet követ el a Don ellen, mivel nem akart beszállni a legújabb üzletükbe. És ez az a meghatározó pillanat, amikor kibújik a szög a zsákból, azaz ismét bebizonyosodik, hogy a vér nem válik vízzé: Michael, a legkisebb fiú, aki mindeddig közömbös volt a családi ügyekkel kapcsolatban, most főszereplővé lép elő. Ahogyan az apja is mondta:

Minden embernek csak egy sorsa van.

A keresztapa szinte minden oldala izgalmas - bár akadtak számomra kevésbé izgalmasak is -, bár Mario Puzo olykor szeret eljátszani az olvasóval, és egy hirtelen "rántással" egy újabb szálat gombolyít elénk a múltból vagy éppen egy másik szereplő jelenéből. Kifejezetten felüdülés volt a leszámolások és feleségverések (Milyen feleség ez a Connie, hogy nem csapta le Carlót a nyújtófával???) után Szicíliáról olvasni, megismerni az eredeti maffiát. Mert a maffia eredetileg teljesen más céllal jött létre, csak az idők során alakult azzá, amilyennek mai is ismerjük.
Volt olyan rész, amikor még szimpatizáltam is velük. Sőt, Don Vito Corleonét is rokonszenvesnek találtam, bár természetesen nem minden tettével értettem egyet. Miért ez a szimpátia vele? Mert egy kis szicíliai faluból menekült Amerikába, ahol - bár nem a legerkölcsösebb módszerekkel - sikerült felemelkednie. De ez a felemelkedés nem volt rossz hatással rá: mindig is tisztelte és megvédte a honfitársait, munkát adott nekik és azok bármilyen kétkezi munkások voltak is, sosem nézte le őket. És az a fajta ember, aki már a fellépésével tekintélyt sugároz.
Sőt, még egy meglepetést is tartogatott számomra: ugyanis a Don szeret kertészkedni! Azt hiszem, nem úgy képzelünk el egy maffiavezért, hogy két paradicsomtő kapalása között osztogatja az utasításait. Elárulom, ő sem így teszi. Mindenesetre pozitívum, hogy az erőszakos, határozott oldala mellett megmutatkozik az emberi is.


Viszont a számos elírás, helyesírási és nyomdahiba sajnos sokat rontott az élményen. Tom Hagen folyamatosan consiglieriként szerepel, holott a tanácsadó olaszul consigliere, az -i végű a többes száma, Tomból meg csak egy van. Az infamità végéről is lemaradt a véghangsúly. Kár érte. Tudom, hogy egy olaszul nem tudót ez csöppet sem zavar, de valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek szemet szúr az ilyesmi.  Mario Puzo maga is szicíliai bevándorlók gyermeke volt, de vajon ennyire rosszul sikerült elsajátítania az olasz nyelvet, hogy ilyen szarvashibákat követett el a szövegben? Vagy egy kisördög művei ezek? Kár értük. Gondolom, az olasz kiadásban ilyesmi nem fordulhat elő.
Kíváncsi vagyok, hogy a nemrég ismét megjelent kiadás is ugyanígy hemzseg a hibáktól, vagy már kijavították őket?

Mindenesetre A keresztapa izgalmas és olvasmányos, nemegyszer letehetetlen, méltán számít alapműnek. Bár nem került be a kedvenceim közé, mégis megértem a regény iránti rajongókat. Egyszer a filmeket is megnézem, azonban a Mark Winegardner által írt folytatásokat egyelőre biztosan nem olvasom el. Valahogy azaz az érzésem - bár lehet, csak én vagyok ennyire szkeptikus -, hogy a mások által írt folytatások nem olyanok, mint amilyet az eredeti szerző írt volna.

Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, és az ember megteszi, de soha nem beszél róla. Nem kell megpróbálni igazolni a tetteinket. Olyan is van, amit nem lehet igazolni. Egyszerűen meg kell tenni. Aztán el kell felejteni.

Mario Puzo: A keresztapa  
Eredeti cím: The Godfather
Fordította: Vándor Vera
552 oldal
Geopen Kiadó, 2008
2990 Ft

A Radnay család és a nyár eleje immáron két éve összekapcsolódott nálam, így elképzelhető az öröm, amikor májusban a Könyvhétre megjelenő újdonságok között felfigyeltem a Krisztina bárónőre, a család magyarpetei ágához tartozó lány regényére.

Az immár éltes Krisztina egy bordeaux-i szőlőskertben emlékezik vissza a Likőrös Löli és Peches Pali tizenkét éves kislányára, aki 1922 márciusában nagy változás előtt áll. Trianon után vagyunk, apja adósságokat halmozott fel, ezért kénytelen egyetlen lánya nevelését a várfalvaikra bízni, ahol Krisztina biztonságban lehet. Anyja számára szinte semmit sem jelent a kislány, apjától mégis nehéz a búcsúzás. De egy Radnay ezt nem mutatja. Így a vörös hajú, se nem szép, se nem csinos, sovány kislány Loni néni és Ista bácsi házába kerül. Nagyanyja nem is érti, miért nem őt választották, de nem is túlságosan bánja, számára Méri fia anyagi helyzete előrébb való.

 Így kerül a Kotnyeles Krisztina Lexi szárnyai alá, barátkozik össze a nála ekkor öt évvel fiatalabb Gergével és tanul meg számos dolgot nemcsak a családról, de az életről is:

Az élet egy véresen komoly és nagyon kemény játék, ami arról szól, hogy folyton akadályokat gördítenek az utadba. A fő szabály az, hogy vagy legyőzöd őket, vagy agyonnyomnak. Az okos játékos alaposan szemügyre veszi az útjába került nehézségeket, és ha csak egy mód van rá, eltávolítja a maga erejéből. Segítséget nemigen érdemes kérni, mert később mindig kiderül, hogy túlságosan is drága mulatság. Ha jól játszol, elég figyelmes, megfontolt, kitartó meg leleményes vagy, sikerül teljesítened a pályát, és megnyered a játszmát. Loni nénéd is csak egy akadály a sok közül, és nem szabad megfutamodnod előle. De még mielőtt megkérdeznéd, miféle butaságokat hordok össze neked, amikor vacogsz és csöpög az orrod, elárulom, hogy abban a pillanatban részese lettél ennek a bizonyos játéknak, hogy megszülettél. Tehát vésd az eszedbe: jól kell játszani. És néha félni is kell. Okosan félni.

 Angol, német és francia kisasszony neveli, majd egy balatoni nyaraláson megpillantja a szőke, zöldszemű Eőry Ádámot, akivel ekkor még nem is sejtik, hogy a későbbiekben milyen fontos szerepet tartogat számukra egymás életében a sors.

 Krisztina egy színházi előadás után dönt úgy: színésznő lesz. Micsoda botrány, hogy egy Radnay lány ilyen pályát válasszon magának! De Krisztinát a család felháborodása sem tántoríthatja el a világot jelentő deszkáktól.

 A fiatal színésznő életét gyakran árnyékolják felhők, ahogyan a családét is egy másik családtag, az állandóan felbukkanó és pénzszűkében álló Méri személyében.


 Öröm, bánat, könnyek, nélkülözés és szenvedés kísérik Krisztina életét, ő azonban igazi Radnay lány, aki igyekszik minden próbában helyt állni és egy Radnayt a név is kötelez.
Ismét találkozunk Lexivel, Zoltánnal, Lilivel, Gergével, Marival és Mérivel, aki az aktuális eszme híveként bármire képes a saját céljai érdekében és nem ismer se Istent, se embert, pláne nem Radnayt.

 Krisztina szemén keresztül vészeljük át a II. világháborút, éljük át annak minden borzalmát, aggódását, nélkülözését, a kitelepítést, az újrakezdést, és mi magunk sem értjük, hogy lehet egy első osztályos kislányt osztályellenségnek bélyegezni? Majd együtt aggódunk vele a család férfitagjaiért, akik kiveszik a részüket az '56-os forradalomból és hozzunk meg vele egy sorsdöntő lépést.

 A Krisztina bárónő nemcsak egy újabb Radnay története, aki megjárja a poklot, hanem egyszerre történelmi regény, ami az otthon maradottak szemével láttatja a háború értelmetlen pusztításait és annak következményeit, a kitelepítettek mindennapjait és az 1956 őszén a családtagjaikért aggódó rokonokat, a hétköznapokat uraló állandó félelmet. Köpönyegforgatók és érző szívű emberek küzdelme. Megrázó, elgondolkodtató, mégis letehetetlen olvasmány.

 Bár az előző két kötetet sem címkézhetjük vidámnak, de mind közül ezt éreztem a legnyomasztóbbnak, ami a leginkább rátelepszik az Olvasóra, ám mégsem akaródzott letenni, mert talán a következő oldalon ott a megoldás vagy felcsillan a remény, és közben arra gondoltam, bármilyen is ez a mai világ, örüljünk, hogy mindannak, amit Krisztinával együtt a lapokon mi is átélünk, már elmúlt és "csak" így vagyunk részesei.


 Aki még nem olvasta A Radnayakat, annak sem kell megijednie, mert a könyv elején és hátulján ismét a segítségünkre siet a családfa, és miután befejezte Krisztina történetét, biztosan kedvet kap a többiek szemszögéből is megismerni e népes család mindennapjait és küzdelmeit a XX. század viharában.

Tudod, az ember legnagyobb hibája az, hogy ismeri mások botlásait, és képtelen elviselni őket. Pedig semmi köze hozzájuk, hiszen a ballépéseiről mindenki maga számol el a maga idején, a maga módján, a maga istenének.

A trilógia részei:
A Radnayak
A Radnayak örökében
Krisztina bárónő


Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: Krisztina bárónő
A különös Radnay lány
400 oldal
K. u. K. Kiadó, 2014
3980 Ft

    Isabel Allende világsikerű regényében egy család négy generációjának sorsát követhetjük nyomon. A gazdag és sokgyermekes Del Valle család legkisebb lánya, Clara a nagycsütörtöki misén hívja ki maga ellen az atyát, aki ördögfajzatnak nevezi a kislányt. Clara, ha nem is ördögfajzat, de természetfeletti képességekkel bír: nem szokatlan, hogy az étkezéseknél a sótartó magától útnak indul az asztalon vagy a lecsukott zongora megszólal. Mindez Clara műve. Nővére, a szép Rosa különleges fantáziával megáldott, és vőlegényére, Esteban Truebára vár, aki egy bányában dolgozik, hogy pénzt szerezzen és elvehesse végre menyasszonyát.

  A sors azonban közbeszól, és Rosa halála után Esteban nem tér vissza a bányába. Otthon, ágyhoz kötött beteg édesanyja és az egész életét az anyjuk ápolásának szentelő nővére, Férula fogadja. Esteban a menekülést keresi és a család régi birtokára költözik, az Isten háta mögötti Trés Mariasra. A lepusztult családi birtokot rövidesen felvirágoztatja, és az évek során rájön: szüksége van egy asszonyra is a házban, így utazik vissza  a városba és kéri meg Clara kezét, aki nővére halála után hallgatásba burkolózott.

   Az esküvő után az ifjú pár és Férula is a birtokra költözik, majd megszületik kislányuk, Blanca. Az évek múlásával a birtokot is elérik a szocializmus eszméi, ami ellen Esteban komolyan felveszi a kesztyűt. A szocializmus fenyegetése mellett rádöbben, hogy feleségéhez, akit bármennyire is imád, nem tud közel kerülni, az asszony bár olykor előbújik saját világából, később ugyanúgy visszatér az asztaltáncoltatáshoz, a szeánszokhoz, a szellemekhez és különös vendégeihez, mint korábban. Gyermekeivel sem tud igazán bizalmas kapcsolatot kialakítani, így a politikába menekül.
Az egyetlen személy, akihez mégis közel tud kerülni, az unokája Alba. Alba, aki a szép Rosa haját örökölte és valamennyit nagyanyja különleges képességei közül.

- De hát a mi családunkban egy sincs, nagyanyám - tiltakozott Alba.
- Nincs. Nálunk az őrület olyan szépen elosztódott, hogy mindenkinek jutott belőle, ezért nincs egy igazi saját bolondunk.

    A család életét tragédiák, öröm, bánat és könnyek mellett egy-egy felbukkanó árny árnyalja a múltból. Ezek az árnyak ugyanolyan fontos szerepet kapnak, ahogyan minden mellékszereplőnek megvan a pontos szerepe a történet mozaikjában.

    Misztikum, titkok, szerelem, gyűlölet, erőszak, a hatalomért vívott harc és a történelem - mindezzel találkozhatunk a lapokon. És egy elszánt férfival, Esteban Truebával, aki a nulláról indulva nyeri el a szenátori posztot, ám életét a politikának és a hatalomnak szentelve nem veszi észre azt, ami igazán fontos.
  Nőkkel, akiket a vérségi kötelék mellett különös kötelék is összefűz, akik kezdettől fogva tudják azt, amit Esteban Trueba még csak nem is sejt.

   Olykor egy-egy narrátorváltáskor Esteban meséli tovább a család történetét, és olykor Alba (a valódi narrátor) egy-egy későbbi eseményre utal, majd visszatér az aktuális jelenbe, de mindez nem zavart. Talán az írónő ezekkel az apró előreutalásokkal próbálja felkészíteni az olvasót a későbbi véres eseményekre (ami nálam nem sikerült, a hideg rázott ezeket olvasva).

  Izgalmas, fordulatos, letehetetlen,  remekül megírt és elgondolkodtató családregény tárul elénk, ha belépünk a Kísértetház ajtaján. Garantáltan sokáig nem felejtjük el azokat az érzéseket, melyeket olvasás közben kiváltott belőlünk, sem azt, ahogyan a gondolatainkba befészkelték magukat az események és a szereplők. Bár még az év első felében járunk, de a Kísértetház biztosan bekerül a december végi évzáró visszatekintésbe.

  1993-ban film is készült a regényből, és meglepően tapasztaltam, hogy fontos szereplők maradtak ki, ám a regény hangulatát nagyszerűen visszaadta. Jeremy Irons és Meryl Streep miatt pedig igazán kár lenne kihagyni, de előtte azért ismerkedjünk meg a könyvvel!

"Kenyér és cirkusz, meg valami, amit imádhatnak...
összesen ennyire van szükségük", szögezte le a szenátor magában (...)

Isabel Allende: Kísérteház
Eredeti cím: La casa de los espíritus
Fordította: Egry Katalin
468 oldal
Geopen Kiadó, 2012
3990 Ft

Éppen egy éve ismerhettük meg az erdélyi Radnay családot, akiknek történetét fél évszázadon át követhettük nyomon. Már akkor biztos volt a folytatás, amit nagyon vártam és a Könyvhétre meg is jelent.

A folytatásban a főszerep Zoltán ópa dédunokáinak, az ikreknek, Zsófinak és Lórinak jut, akik édesapjukkal, nagyszüleikkel és dédszüleikkel élnek a várfalvai erdőben, távol mindentől. A házban nincs se víz, se áram, az ikreknek kilométereket kell minden nap bicikliznie az iskolába, de a család nem akar ezen változtatni. A gyerekek táncosnő édesanyja egy napon elhagyja a családot. Miért szánja el magát erre a lépésre egy anya? Egyszerűen nem tudja elfogadni férje politikai nézeteit, hiszen egy Radnay a pokolban is úr, és mindenáron kitart az elhatározása mellett. 1989-et írunk ekkor. A politikai üldöztetések hatására, ami a legifjabb fiút, Lórit is utolérheti, a család úgy dönt, hogy a Tata és két gyermeke Magyarországon próbál boldogulni. A döntés 1992-ben egyik napról a másikra születik meg, így a 16 éves ikrek és édesapjuk egy szombathelyi bérlakásban találja magát.

Az ikrek felvételt nyernek a gimnáziumba, amit elölről kell kezdeniük, apjuk pedig egy építkezésen kap munkát, de csak feketén. A fizetése nem elég, ezért Zsófi különórákat ad, hogy a közös családi borítékban a hónap végén is legyen elég pénz.
Az ikrek mintha csak tűz és víz lennének: Lóri a nagy Magyarország elkötelezett híve, Wass Albertet olvas, tetoválásokon töri a fejét és nem akar beilleszkedni, míg Zsófi mos, főz, takarít, korrepetál és kitűnő tanuló.

Gyorsan eltelik a négy év, a fiatalok leérettségiznek, Zsófi számára egyenes út vezet a Táncművészeti Főiskolára és Budapestre, míg Lóri még nem tudja, mihez kezdjen. Egyelőre nem akar tanulni, nem hallgat senkire, inkább lovakat gondoz (elvégre a Radnayak vérében van, hogy értenek a lovakhoz) és iszik és füstöl a Tatával.

(...) De itt, itt minden más. Itt nem lehet olyan mélyre ásni, hogy ne forduljon ki a rögök közül egy rég porladó Radnay, de genere Gyana. Uramisten, még ezt is számon tartják! Hogy Árpáddal együtt lépték át a Kárpátokat! Mit mondhat ezek után? Mit, amikor ebben a történetben a Hunyadiak, Báthoryak, Bethlenek meg Bocskaiak mind régi ismerősökként szerepelnek, és olyan Radnayak tetteiről hallhat, akik Rákóczi vagy Kossuth mellett álltak, buktak és haltak? Kész csoda, hogy még mindig van eleven Radnay! Ennyi összeesküvés, véres összecsapás, rokongyilkosság, árulás, merénylet számolatlan hősi halál után. Száműzetés Rodostóban, börtön Bécsben, fogság Kufsteinben, bujdosás török földön... És mégis, mindig akadt olyan sarja a családnak, aki utódokat nemzett, valahogy felnevelte őket, és továbbadta a nevet, meg valami mást is: büszkeséget, elszántságot, erőt, vakmerőséget és tébolyt. És közben végig itt maradtak, ezen a földön. Vagy ha el is távoztak egy időre, mindig hazatértek, ha másként nem, hát az utolsó útjuk alkalmával.
- Nyugodni csak itt tudunk.

Először a borító, aztán a fülszöveg keltette fel az érdeklődésem a regény iránt, és amikor belekezdtem, egy kicsit bevallom, megijedtem. Rögtön a borító belső oldalán (elöl és hátul is) megtalálható a Radnayak családfája, és az első fejezetet olvasva el is vesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda és egy rövid időre félre is tettem. De aztán összekaptam magam és a második fejezettől már elkaptam a fonalat és egyre nehezebben tudtam letenni.

A Radnayak életét 1913 és 1959 között követhetjük nyomon. A család tősgyökeres erdélyi, és ahogy a fenti idézetből kiderült, őseik már Árpád vezérrel érkeztek ide. Két ága van: a várfalvai és a magyarpetei. A regényben főleg az előbbi dominál, de a két ág sorsa egybefonódik. Várfalván Ista bátya és Loni néni, fiukkal, Sándorral és két unokaöccsükkel (a szüleik halála óta ők nevelték őket) Zoltánnal és Gyulával élnek. Loni néni szokása szerint valamilyen becenevet aggat a családtagokra, így lesz Sándorból Lexi, Gyulából pedig Bubu, egyedül Zoltán lóg ki a sorból, ő egyszerűen Zoltán marad.

Gyula Kolozsváron készül orvosnak, Sándor jogot végzett, Zoltán pedig katona lett. Hármójuk közül Zoltán érzi folyamatosan azt, hogy Sándor mögött a háttérbe szorul, és ezért mindent megtesz, hogy riválisa fölé kerekedjen. Hamarosan azonban egy baleset következtében Sándor lebénul, ám Zoltán még ekkor is folytatja a küzdelmet az unokatestvérével szemben.

Várfalva látképe a földvár romjairól, előtérben az unitárius erődtemplom

 

„ - Egy házba éppen úgy bele lehet szeretni, mint egy nőbe – magyarázta egyszer nekem. – Ugyanolyan megszállottság keríti hatalmába az embert. Úgy hiszed, csak te fogod fel a szépségét. Hogy az Isten is egymásnak teremtett benneteket. Pontosan ezt éreztem, amikor beléptem ebbe a házba.”

Ilyennek képzelem a házat

Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy annyi jót hallottam és olvastam erről a könyvről, hogy egyszer csak felkerült a kívánságlistámra, aztán az újabb pozitív vélemények hatására nem bírtam magammal és előrendeltem. Számoltam a napokat a megjelenésig, aztán láss csodát, néhány nappal hamarabb megjelent, én pedig nagy boldogan vágtattam érte a könyvesboltba. Hazafelé a buszon már elkezdtem vele ismerkedni, nézegettem, simogattam a lapokat és éreztem, hogy bizony szeretni fogom ezt a könyvet. Délután neki is kezdtem. OlvasóMókus azt ajánlotta, osszam be a 12 fejezetet, minden napra jusson egy, hogy tovább tartson. Niki erre azt mondta, úgyse fogom kibírni. Nos, egy-két napig sikerült is betartani az egy nap, egy fejezet módszert, de aztán győzött a kíváncsiság és megemeltem az adagot ;).

"Erői végképp elszálltanak, annyi sem maradt, hogy felülhessék. Pedig oly szívesen bejegyezné napló könyvébe mindazt, ami e bús napokban megfordult a fejében. Útravalónak hagyhatná felesége és három gyermeke számára. Amióta fölcseperedett, kevésszer tért éjszakai nyugodalomra anélkül, hogy az Itáliából származó, különlegesen vastag, felezett árkusokból fűzött kötetbe jegyzést ne tett volna. Állítólag egy híres Biblia készítő műhely terméke, eredetileg arra jártódott, hogy a Szent Szöveg kerüljön a lapjaira. Kornél mindig ehhez mért tisztelettel írt a napló könyvbe.Ha maradékai tudni vágyják, miként töltötte a reá szabott időt ezen a földön, elolvashatják."

    A 12 fejezet a Csillag család egy-egy férfitagjának életét meséli el. Csillag Kornél 1705-ben, a Rákóczi-szabadságharc kellős közepén négyéves, nagyapjával és édesanyjával nemrég települt Magyarországra Németországból. Mindenhol a pusztítással, a katonák kegyetlenségeivel találkozunk, úgyhogy az első fejezet rögtön szíven üti az embert. Kornél később felveszi a Sternovszky családnevet és elkezdi az Apák könyvét, melyben életének fontos eseményét írja meg az utókor számára. A könyv nevét csak később kapja meg.
Ahogy haladunk az időben,úgy telnek be az Apák könyvének lapjai és nyerünk bepillantást a magyar történelem fontos eseményeibe, mely a Csillag család életére is mindig rányomja bélyegét.



  Apák és fiúk, akiket nemcsak a vérségi kötelék és az a bizonyos családi könyv köt össze, hanem egy különleges tulajdonság: képesek előrelátni bizonyos eseményeket, ill. visszanézni a múltba. Ez a képesség egyaránt lehet előny avagy hátrány az illető számára. mi az, amiket látnak? Születés és halál, öröm és bánat, háborúk, szenvedés, túlélés.



    Minden fejezet egy rövid leírással indul, mely az aktuális évszakot hivatott bemutatni, ezeket is nagyon szerettem. A fejezet további részében a regény nyelvezete megegyezik a koréval, melyben éppen járunk. Az elején picit szokatlan volt, de nagyon gyorsan elkaptam a fonalat és nagyon tetszettek a régies szavak és stílus.

    Hogy miért érdemes elolvasni? Olyan utánozhatatlan hangulata van, ami néhány oldal után magával ragadott, és mindvégig meg is maradt. Aztán a már említett stílusa miatt, ahogyan együtt sírunk és nevetünk a szereplőkkel, mert a szívünkhöz nőnek, történjen velük bármi. Ahogyan a magyar történelem bizonyos eseményei és az emberi kegyetlenség, a 12 generáció története is szíven üt. Természetesen a humor sem hiányzik, nagyon sokat nevettem az emberi butaságon is, mely rendszerint felbukkan egy-egy generáció életében. Ráadásul magyar író művét veszi a kezébe, aki rászánja magát az olvasásra. Garantáltan maradandó olvasmányélményt kap és rájön - ahogyan én is -, hogy igenis érdemes szétnézni a boltok/könyvtár polcain a kortárs magyar irodalom résznél is, csak az agyonreklámozott limonádék mellett kell gyorsan elsiklani és máris igazi Gyöngyszemre bukkanunk ;).

Végül néhány idézet, hátha valakinek ezzel sikerül meghozni a kedvét az olvasáshoz:

     Ezúton is köszönöm Nikinek, OlvasóMókusnak, Heloise-nak, Gelsonak, Hirannethnek és Melindának (remélem, nem hagytam ki senkit :$), hogy meggyőztetek!


Vámos Miklós: Apák könyve      
544 oldal
Európa Kiadó, 2011
3500 Ft
Vámos Miklós honlapja
Részlet a könyvből
A bejegyzésben szereplő kép forrása: weheartit.com

Nekem nagyon tetszik az új kiadás, az aranyszínű betűk és imádtam olvasás közben a könyvet szagolgatni ;).
Korábban az Ab Ovo Kiadónál ezzel a borítóval jelent meg ->
A borító hátoldalán a külföldi kiadások vannak, és nagyon örültem, hogy - többek között - az angol, német, francia, spanyol, horvát mellett olaszra is lefordították ;).

 Amikor megláttam ezt a könyvet az interneten, tudtam, hogy nekem kell. Hetekig vártam, hogy előjegyeztethessem, a héten naponta jártam a könyvesboltot, hogy megjött-e már. Aztán csütörtökön a raktárban várta, hogy a táskámba vándoroljon, és hazafele a buszon hozzá is kezdtem. 

1861. március 21-e különös nap volt egy dél-olaszországi kis falu, Grottole életében. Különös, sárga színű folyadék csöpög le a falakon az utcára, amiről kiderül, nem más, mint olívaolaj. A különös csoda közben megszületik don Francesco Falcone hetedik gyermeke, egy fiú. E népes család története elevenedik meg a regény lapjain, miközben elérkezünk 1989-ig, a Berlini Fal leomlásáig. A közben eltelt majdnem 130 év folyamán bepillantást nyerünk az olasz történelem fontosabb eseményeibe (Olaszország egyesítése, háború, fasizmus, kommunizmus), megismerjük, hogyan hatottak a Falcone család és a grottoleiek életére.