A vezércsellel én is 2020 őszén találkoztam, amikor az interneten mindenhol beszámoltak a Netflix sorozatáról, és a spanyol oldalakon különös kiemelt szerepet kapott, mivel a főszereplőt játszó Anya Taylor-Joy spanyol és argentin gyökerekkel is büszkélkedhet.
Elárulom, hogy nem tudok sakkozni, és a sorozatot sem láttam, sőt, sokáig a regény sem különösebben érdekelt. Nemrég azonban kíváncsi lettem rá, mivel megtudtam, hogy Beth-szel van valami közös bennünk, és kíváncsi lettem rá, ő hogy használja, ezért végre elkezdtem olvasni A vezércselt.
Az 1950-es években a Kentucky-beli, nyolcévesBeth Harmon autóbalesetben veszíti el édesanyját, és mivel az édesapja is egy évvel korábban meghalt, a kislány a Methuen Otthonba kerül. Az árvaház keresztény szellemben neveli a gyerekeket, akik mindennap, a vitaminok mellé, két nyugtatót is kapnak, hogy ellensúlyozzák a természetüket.
Beth az árvaházban a nála négy évvel idősebb fekete lánnyal, Jolene-nel kerül közelebbi kapcsolatba, de túlzás lenne kijelenteni, hogy barátnők lesznek.
A kislány egyedül a pirulákat osztó Mr. Fergussent kedveli meg, és egy nap, amikor az alagsorba megy, hogy leporolja a táblatörlőket, megpillantjaa gondnokot, Mr. Sheibelt, aki egy sakktábla előtt ül és egyedül játszik.Beth rögtön kíváncsi lesz a játékra, amelyet lányok nem játszanak, és idővel a gondnok is elfogadja a jelenlétét és tanítani kezdi.
A nyugtatóit elteszi estére, hogy könnyebben el tudjon aludni, de elalvás előtt fejben lejátssza a partikat, sőt, előre látja, mit fog a gondnok lépni az ő lépése után. Ez volt számomra az a pillanat, amikor felcsillant a szemem: Helló, Ni! Igen, a közös bennem és Beth-ben: az introvertált intuíció, melynek köszönhetően sok kicsi pontból összerakjuk a nagy képet és meglátjuk a részletek között az összefüggéseket, melyekből következtetni tudunk, mi fog történni. (Így sikerült nemrég összekapcsolnom a Kisasszonyokat az eleganciával, a focival és a Kés/Alatt-tal.) Amikor ennél a résznél tartottam, teljesen élesen bevillant egy kép, milyet is szeretnék a bejegyzésbe. Bár nem találtam meg, de hasonlóakra bukkantam a neten. (Erről szól az Eredet c. film is.)
És itt kezdett számomra igazán izgalmassá válni a regény.
Kiderül, hogy Beth tehetséges, és hamarosan a helyi középiskolában játszik szimultán az ottani tehetségekkel, akiket könnyedén megver.
Az lepte meg, hogy mennyire rosszul játszanak. De mindegyikük. Élete legelső játszmájánál is többet értett a játékból, mint ők most. Mindenütt visszamaradt gyalogjaik voltak, és mindig lehetőséget hagytak a villára. Néhányuk mattolási próbálkozása egészen kezdetleges volt. Ezeket a kislány úgy hessegette el, akár a legyeket. Szaporán lépkedett egyik táblától a másikig, a gyomra nyugodt volt, a keze nem remegett. Mindegyik táblánál csupán egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy értelmezze az állást, és meglássa, milyen lépés szükséges. Charles Levy állítólag a legjobb volt köztük - Beth egy tucat lépésben menthetetlenül bekerítette a bábuit, majd további hat lépésben egy huszár-bástya kombinációval a hátsó sorban adott neki mattot.
Beth számára a sakk és a pirulák jelentik a menedéket az árvaházban. Sakkozik - ha nem játszhat az alagsorban a táblán, akkor fejben. Tizenhárom éves korában pedig ismét fordulóponthoz érkezik az élete: örökbe fogadja a Wheatley házaspár. Beth elhagyja az árvaházat, életében először saját szobát kap, új iskolába jár, de továbbra is a sakk maradszámára a legfontosabb.
Rövidesen Mrs. Wheatley is felismeri a kislányban rejlő lehetőséget, mivel egy-egy sakkversenyen komolyabb pénzösszeget kap a nyertes, és támogatni kezdi a lányát.
Beth ismét a pirulákhoz nyúl, és felfedez egy újabb menekülési lehetőséget is a valóság elől: az alkoholt. Csakhogy ahhoz, hogy koncentrálni tudjon és a legjobb formáját hozza a férfiak uralta versenyeken, szembe kell néznie a függőségeivel.
Annak ellenére, hogy nem tudok sakkozni (bár úgy egyértelműen izgalmasabb lett volna), nagyon szerettem olvasni a regényt. Megértettem Beth motivációit, mit miért csinált, és többször is együtt éreztem vele, amikor a környezete egyszerűen nem vett róla tudomást, mert nem tudtak kapcsolódni hozzá. Ő a sakkról szeretett volna beszélgetni, az osztálytársai pedig felszínes dolgokról. Walter Tevis hitelesen mutatja be, milyen is az, amikor valaki nem a számára megfelelő környezetben van nap, mint nap, de nem hagyja, hogy ez eltérítse a céljától.
Nagyon tetszett a szereplők jellemábrázolása, mert köztük, ahogy a való életben is, vannak felszínes emberek, vannak, akik mindig bizonyos érdekeket tartanak szem előtt (mint Mrs. Deardorff, az árvaház igazgatója), és vannak, akikről kiderül, nem egészen olyanok, amilyennek elképzeltük őket.
Külön pozitívum volt, amikor Beth felismerésekre jut a korábbi önmagával szemben. Mert a legtöbben folyamatosan csak kifelé tekingetnek, kifelé mutogatnak, azonban ha van bátorságunk befelé figyelni, sok mindenre választ kapunk, akkor is, ha mindez eleinte fájdalommal jár.
Mindennap kíváncsian vártam, mi történik Beth-szel, mi lesz a következő lépése. Nagyoninspiráló a személyisége, mert már gyerekként megmutatta, ha valamit a fejünkbe veszünk és teszünk is érte, akkor el is érjük - függetlenül attól, honnan jöttünk és van-e, aki támogat az utunkon vagy egyedül kell végigmennünk rajta. Mindannyiunk előtt ott a lehetőség, hogy valóra váltsuk a - mások szerint túlságosan - nagy, vagy merész álmainkat is. A kérdés csak az, ha megtettük feléjük az első lépést, kitartunk-e a játszma végéig vagy az első vesztes parti után feladjuk?
- Nekem fogalmam sincs a sakkról, kedves, de ön igazán felvillanyoz.
A sorozatot még nem láttam, de valamikor meg fogom nézni és kiegészítem a bejegyzést. Te láttad? Melyik tetszett jobban: a könyv vagy a sorozat, esetleg mindkettő?
Jane Austenelső regényét nagyon sokáig nem szerettem. Amióta megvettem, kétszer olvastam, és a két olvasás között is többször belekezdtem az Értelem és érzelembe, de aztán vissza is tettem a polcra. Nyugodtan kijelenthetem, úgy voltam vele, mint Marianne:
Az én koromban az ember véleménye már meglehetősen kijegecesedett. Nem valószínű, hogy bármit lássak vagy halljak, ami megváltoztathatná.
Ez bizony meglepő egy tizenhét esztendős ifjú hölgytől, és az én élemedett koromban is ugyanígy gondolkodtam még nemrégiben - legalábbis a regénnyel kapcsolatban. Aztán elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy újra kellene olvasnom a regényt, mert ezúttal teljesen más szemszögből nézném és mást is adna. És már az elején meglepett: rájöttem, hogy nem is unalmas, ahogy korábban gondoltam.
A Dashwood család Sussexben élt. Mr. Dashwood kétszer nősült, az első házasságából származó fia, John már megházasodott, míg a másodikból három lánya született: a tizenkilenc éves Elinor, a tizenhét éves Marianne és a tizenhárom éves Margaret.
A családfő halála után otthonukat, Norlandet John örökli, akit apja megkért, gondoskodjon húgairól. Ehhez a örökös feleségének, az irigy és kapzsi Fannynek is van néhány szava, aki nem szíveli sem sógornőit, sem Mrs. Dashwoodot. Apósa halála után pedig azonnal megérkezik férjével Norlandbe.
A két Mrs. Dashwood közötti helyzetet csak súlyosbítja Fanny öccsének, Edwardnak érkezése, mivel vonzalom alakul ki közte és Elinor között. Mrs. Dashwood egy Devonshire-ben élő rokonának, Sir John Middletonnak, köszönhetően hamarosan új otthonra talál Bartonban, így mindannyian megnyugodhatnak.
A Dashwood hölgyeket új otthonuk mellett természetesen új ismerősök is fogadják: Sir John imádja a nagy társaságot, ezért rendszeresen hív vendégeket a kastélyukba, melyeken felesége az előkelőségüket fitogtatja. Utóbbi édesanyja, Mrs. Jennings a pletykálkodásban és a házasságszerzésben leli örömét, melyben veje is szívesen támogatja. E különös társasághoz tartozik Sir John barátja, a hallgatag és komoly, harmincöt éves Brandon ezredes is.
Az ezredest azonnal elbűvöli Marianne szépsége és élénksége, aki viszont rozoga (egészségi) állapotúnak és öregnek tartja a férfit. A szenvedélyes és érzékeny Marianne nem ilyen társra vágyik, és még Norlandben újabb határozott kijelentést tett:
Sosem lennék boldog olyan emberrel, akinek az ízlése nem egyezik pontról pontra az enyémmel. Érezze át minden érzésemet; mindkettőnket ugyanaz a könyv, ugyanaz a zene bájoljon el. (...) Minél jobban megismerem a világot, mama, annál szilárdabb a meggyőződésem, hogy sosem lelek olyan férfira, akit szívemből szeretni tudnék! Oly sokat kívánok!
Marianne mégsem kívánt oly sokat, ugyanis hamarosan egy balesetnek köszönhetően megismeri a környékre most érkezett Willoughbyt, aki modorával az egész Dashwood családot elbűvöli. Marianne és Willoughby nyíltan mutatkozik egymás társaságában, mely a mindig józan Elinort, aki nem mutatja ki az érzéseit, megbotránkoztatja.
C. E. Brock illusztrációi (a jobb oldalin Willoughby elég morcos)
A társaság tagjai már biztosak a kézfogóban, amikor egy nap Willoughby elutazik. Marianne csalódása leírhatatlan, azonban az élet megy tovább, és újabb látogatók érkeznek Bartonba. Ismét megjelenik Edward Ferrars, majd megismerjük Mrs. Jennings másik lányát, Charlotte-ot és férjét, Mr. Palmert és rokonaikat, a Steele kisasszonyokat, Anne-t és Lucyt, akik közül utóbbi Elinort rögtön a bizalmába avatja.
A megérzésem most is bebizonyosodott: megszerettem a regényt! Korábban nem kedveltem Sir Johnt és különösen Mrs. Jenningset nem az állandó viccelődéseik miatt, aztán most beláttam, amit Jane Austen is ír: miután a hölgy férjhez adta a saját lányait, más dolga nem volt, mint hogy másokat is kiházasítson. Ha belegondolunk, akkoriban, a regény 1811-ben jelent meg, nem sok más elfoglaltsága adódott. Ráadásul ezúttal hamarabb sikerült megkedvelnem, mint öt éve. Kiderült, hogy Mrs. Jennings kedves és figyelmes is tud ám lenni.
Elinorral és Marianne-nel kapcsolatban pedig megállapítottam, hogy bennem egyszerre van meg Elinor józansága és Marianne érzékenysége. Azért bevallom, Marianne volt, hogy drámakirálynővé változott, hiszen a Willoughby elutazása utáni éjszakán sosem bocsátotta volna meg magának, ha csak egy pillanatra is lehunyja a szemét. Nyilván mindannyian másként élnénk meg a helyzetét, de úgy érzem, itt talán egy kissé túlzásba esett. Bár ez családi örökség, hiszen Mrs. Dashwood is ilyen: nagyon tud szenvedni, ha úgy adódik.
Mindenesetre mindkét nővért szerettem ezúttal és meg is értettem őket.
Míg a Steele kisasszonyok legutóbb az agyamra mentek, ezúttal jókat szórakoztam rajtuk. Aki szeretné megtanulni, hogyan hízelegjen, Lucy személyében tökéletes példát talál rá.
Lucy és Elinor séta közben
A legszomorúbb a regényben a Charlotte és Mr. Palmer közötti kapcsolat. Előbbi olyan buta, hogy folyamatosan jól szórakozik azon, hogy a férje nem érti meg, oda sem figyel rá, sőt, akkor is nevet, ha a férfi gyalázza. Szegény Charlotte.
Úgy gondolom, bátran kijelenthetem, hogy Fanny Dashwood az egyik leggonoszabb szereplő, akivel Jane Austen műveiben találkoztam. Bár csak mellékszereplőként tűnik fel, mindig tudja, hogyan valósítsa meg az akaratát és érje el a célját. Anyja lánya.
Ahogy fentebb már írtam, korábban unalmasnak találtam a regényt, és ezúttal rájöttem, hogy véletlenül sem az. Folyamatosan történik valami (az elején talán túl gyorsan is, és Miss Austen hirtelen vált egyik eseményről a másikra), ha egyik szereplő lelép a színről, feltűnik helyette egy másik. Ahogyan a fülszöveg is írja: látszólag jelentéktelen, áma szereplők számára fontos események történnek.
(...) másban nem szűkölködtek, csupán elmés társalgásban - de abban nagyon is.
Mindezek mellett pedig már itt nagyon jól megfigyelhető Jane Austen tökéletes jellemábrázolása és humora. Utóbbin volt, hogy nagyon jót nevettem, előbbinek köszönhetően pedig újabb hasznos gondolatot vettem fel a szellemi tartalékaim közé, mely a Steele és a Dashwood kisasszonyok közti különbségre vonatkozik:
A Dashwood kisasszonyokban túlságosan sok volt az értelem, hogy az előbb említett hölgyeknek kívánatos társasággal szolgáljanak, az utóbbiak pedig féltékeny szemmel nézték őket, mint akik az ő jogaikat bitorolják, s osztoznak velük a szívélyességben, amelyet pedig a Steele kisasszonyok tökéletesen ki akartak sajátítani.
Öt éve én sem gondoltam volna, hogy később mindennap várom, hogy olvashassam a regényt. Bár az 1995-ös filmadaptációt többször is láttam, nem mindenre emlékeztem, így kíváncsian ültem le az újabb fejezettel és vártam, mi fog történni a Dashwood kisasszonyokkal.
Bár Elinort is nagyon szerettem, ezúttal Marianne került közelebb hozzám, ha nem is mindenben. Ismét megkaptam azt, amit Jane Austentől már megszoktam: jellemfejlődést, kiváló emberismeretet, sokszínű (azaz nem csak nagyon jó és nagyon rossz tulajdonságokkal bíró) szereplőket, a szellemi tartalékaimat gyarapító új szavakat és mértékkel, de a legjobbkor adagolt humort. A szereplők nevét nem írom ki azok miatt, akik még nem olvasták a regényt:
Igazán nem kívánhattak egyebet, csak X. és Y. házasságát, no meg a teheneiknek különb legelőt.
Borbás Mária fordítása pedig ezúttal nem is volt annyira zavaró, bár egy-két - számomra - szokatlan kifejezéssel (pl. személyi vonzóerő, a személyi jelző után nekem mindig olyan szavak jutnak eszembe, mint az edző, az asszisztens, titkár, esetleg tanácsadó) most is találkoztam.
Akármit mond, nem ingat meg a meggyőződésemben. Hiszem, hogy minden jóra fordul, hogy nem lesz semmi nehézségünk, ahogy eleinte gondoltam.
A regényből készült BBC-sorozat megnézésére még nem sikerült rávenni magam, ugyanis az előzetesben és a képeken látott Elinort (Hattie Morahan) és Willoughbyt (Dominic Cooper) játszó két színész teljesen elvette a kedvem tőle. Előbbi túl butuskának, míg utóbbi inkább egy főgonosznak tűnik.
Úgyhogy az 1995-ös film eredeti előzetesével zárom a bejegyzést:
Sohase mondd, hogy soha: augusztusban úgy határoztam, megnézem a sorozatot. Ráadásul kiderült, hogy nem négy, hanem csak három részes, a forgatókönyvét pedig a Büszkeség és balítéletét is jegyző Andrew Davies írta. Így kíváncsian vártam (magyar szinkronnal néztem meg), azonban az első rész legeleje nagyon meglepett. Hirtelen azt hittem, valami nem stimmel, ugyanis az első néhány percről azt gondoltam: ez most a Lady Chatterley szeretője? Aztán jött a főcím és megcáfolta ezt a gondolatom.
Claire Skinner tökéletesen játszotta az önző és kapzsi Fannyt, míg Dan Stevens Edwardként az első részben számomra nagyon közvetlen volt, nagyon gyorsan megtalálta a közös hangot a Dashwood hölgyekkel, aztán a másik két részben már valóban az az Edward volt, amilyennek Jane Austen is leírta: tartózkodóbb lett.
Domenic Cooper is jól alakította Willoughbyt, az már más kérdés, hogy én nem ilyennek képzelem a regénybeli szereplőt, de ez már az én véleményem.
A Steele kisasszonyok és Dashwood hölgyek is tetszettek, és igen, Elinort is megkedveltem.
Azt viszont hiányoltam, hogy Marianne nem nevezte roskatagnak Brandon ezredest.
Némi változtatás persze történt, és Margaret is sokkal több szerepet kapott, mint a regényben, sőt, John Dashwood családja jeleneteiben előszeretettel éltek némi humorral.
Örülök, hogy megnéztem a sorozatot, félretettem a balítéleteim, mert tényleg tetszett, nagyon jó adaptáció lett.
A magyar szinkronnal annyi problémám van, hogy többen is úgy ejtik Willoughby nevét, mint a jövő idejű igét angolul, tehát will be-nek, holott az eredeti előzetesben is jól hallható, hogy az l és a b közt ott az o, vagy inkább ou.
Akit érdekel, a borítón William Kay Blacklock A Quiet Read (Egy csendes/zavartalan olvasás) c. festménye látható.
"Ezek a Kisasszonyok!" - mondta annak idején Joey a Jóbarátokban, amikor Louisa May Alcottregényét olvasta. Akkor én is a sorozat miatt vettem meg, olvastam el és rajongtam érte.
2010 decemberében olvastam újra és írtam róla egy rajongó bejegyzést, és most úgy éreztem, újra elő kell vennem, mert ezúttal mást fedezek fel benne. Ráadásul olyan dolgokat, amik miatt elmúlik a rajongásom, és egy teljesen új szemszögből nézem a March lányok életét.
Szeretném a bejegyzés elején elmondani, hogy nagyon nyitott gondolkodású vagyok, elfogadom, ha más másként vélekedik a dolgokról, mint én és kíváncsi is vagyok a véleményére. Tehát, ha nem értesz egyet a következőkben olvasottakkal, nyugodtan oszd meg a gondolataid velem.
A könyvön sem húztam fel magam, most is teljesen nyugodtan írom ezt a posztot, és minden megjegyzésemet alátámasztom megfelelő példákkal és érvekkel. Készülj, kedves Olvasó, mert a következőkben megmutatom, milyen negatív torzításokkal, rögzült szemlélettel és kevés példával találkozunk a klasszikus lányregényben. Milyen jó, hogy nemrég olvastam az Agyszervizt. Éppen ezért a bejegyzésben alaposan részletezem a cselekményt, így, aki még nem olvasta, én szóltam.
1860 decemberében ismerjük meg a March családot, és egy éven keresztül követjük nyomon az életüket. A March lányok édesanyjukkal élnek, ugyanis az édesapjuk tábori lelkészként vesz részt az amerikai polgárháborúban. A legidősebb lány, Meg, tizenhat éves és igazi hölgy szeretne lenni; húga, a tizenöt éves és fiús Jo, írói álmokat dédelget. A tizenhárom éves, csendes Beth legjobban a zenét szereti és a nővéreitől örökölt és kimustrált babákat és szeretett macskáit istápolja. A legkisebb lány, a tizenkét éves Amy jár egyedül iskolába, ügyesen rajzol, agyagfigurákat készít, és hajlamos az önzőségre. Vagy inkább a hiúságra.
A két legidősebb lány már dolgozik: Meg a King család négy gyerekét tanítja, Jo pedig apjuk nagynénjének, az özvegy March néninek olvas fel mindennap.
Édesanyjuk a hazafias segélyegyletben tevékenykedik, mellette aktívan segíti a helyi szegényeket is. Bár a lányok maguk is kiveszik a részüket a házimunkából, a családnak segítsége is van, Hannah személyében.
A szomszédjukban él az idős és jómódú Mr. Laurence, unokájával, a Jóval egykorú Laurie-val, mivel a fiú árván maradt. Jo összebarátkozik a fiúval, és hamarosan bejáratosak lesznek egymáshoz.
A lányok kisebb korukban szerettek zarándokosat játszani (John Bunyan A zarándok útja c. regénye kapcsán), ezért édesanyjuk karácsonyra meglepi őket egy-egy saját példánnyal, hogy mindennap forgathassák, és így szó szerint regényesítik az életüket. Ráadásul a lányok ahelyett, hogy maguknak vennének valamit karácsonyra, úgy döntenek, mindegyikük az édesanyjukat lepi meg valamivel. Karácsonykor pedig a reggelijüket ajánlják fel egy sokgyerekes, szegény családnak, és ők beérik tejjel és kenyérrel.
Mindez nagyon romantikusan és bájosan hangzik, azonban most jönnek azok a dolgok, melyekre eddig én sem figyeltem fel.
Jessie Wilcox Smith illusztrációja a regényhez
A March család szerény anyagi körülmények között él, mivel korábban az apjuk egy barátjának segített, és sok pénzt veszített. A dologról nem tudunk meg többet, azonban Meg még emlékszik arra az időre, amikor nem kellett minden fillért beosztaniuk. Jelenleg albérletben élnek (az egyik hónapban Meg egész havi keresete a lakbérre megy el) egy emeletes házban, melynek padlásszobájábanJo szeret a díványon olvasni és almát enni kedvenc patkánya(!), Firka társaságában. Igazán higiénikus egy ház lehet, ha patkányt tartanak háziállatként, akinek kölykei is vannak. Beth macskáit nem zavarják?
Meg elegáns hölgy szeretne lenni, akinek rengeteg pénze van, szép háza és bútorai, ruhái és rengeteg cselédje, hogy ne kelljen dolgoznia, de mellette rengeteg jót is cselekedne. Ebben nincs is semmi kivetnivaló. Meg most is szeret(ne) szépen öltözködni, de erre nincs mindig lehetősége. Eszembe jutott Anne Shirley, akinek van képzelőereje, és a legkopottabb ruháját is képes lenne a világ legpuffosabb ujjújának látni. Meg egyik nap azon nyavalyog, hogy minek öltözzön ki, ha senki sem látja, kivéve a King gyerekeket? Kedves Meg, jobb, ha tudod, hogy nem másoknak, hanem magadnak öltözöl fel mindennap. Akkor is, ha a kutya sem látja a ruhád, és akkor is, ha csak a Kingék gyerekei. Az elegancia nem attól függ, mennyi pénzed van:
Amikor az egyik barátnője (Annie Moffat) vendégségbe hívja, a vendéglátó nővérek sajnálják Meget a kopott ruhája miatt, és az egyik este kiöltöztetik. Meg ekkor mélyen dekoltált (vajon mekkora lehetett akkoriban az a dekoltázs?) ruhát visel, pezsgőt iszik és teljesen másként viselkedik, mint szokott. Az estélyen részt vesz Laurie is, aki nagyon meglepődik Meg magatartásán, hiszen ő nem ezt az arcát ismeri.Meg pedig elszégyelli magát, otthon mindent meggyón Mrs. March-nak és Jónak, és azt mondja, inkább örül a kopott ruháinak, mint bábu legyen. Ez valóban szép, csakhogy Meg azt nem tudja, ahhoz, hogy felvegye a szép ruhákat és hölggyé váljon, a gondolkodásmódján is változtatnia kell. Mert teljesen másként viselkedik és gondolkodik egy hölgy, amilyen ő is szeretne valójában lenni, mint egy kislány, akit a családja befolyásol és a barátnői felöltöztetnek. Már előrébb van a virágáruslánytól, de még nagyon messze van a hercegnőtől.
Egy korábbi estélyen pedig a cipője úgy feltöri a lábát, hogy képtelen benne hazamenni. Náluk nem volt szokás betörni a magas sarkú cipőt, mielőtt az aktuális alkalomra felveszik?
Érdekes módon Megnél megbukik egy sztereotípia a lányokról és a nőkről, mert nem szeret beteget ápolni, ellentétben Jóval.
Észrevettem, hogy a lányok sem tudnak csak úgy elfogadni valamit. Ha valamit kapnak, akkor rögtön azon gondolkodnak, mit adhatnának ők cserébe? Ez bevallom, nekem sem ment, de megtanultam, hogy nyugodtan elfogadhatunk bármit mástól, anélkül, hogy azonnal viszonoznunk kellene. Majd később viszonozzuk, ha tudjuk. Félreértés ne essen, nem a pofátlanságot népszerűsítem, hogy ide nekem mindent, én meg nem adok sem most, sem később semmit, hanem azt, hogy tanuljunk meg elfogadni.
Most pedig térjünk át Beth-re:
Házias kis teremtés volt, segített Hannah-nak, hogy az otthon tisztán és kényelmesen várja a dolgozókat, és ezért nem várt el más jutalmat, mint hogy szeressék.
Íme, Beth, a people pleaser, aki úgy gondolja, ő csak akkor szerethető, ha hasznossá teszi magát.
Amy tipikus kiskamasz,aki követi a társait, nem akar kilógni a sorból és önmagát helyezi mások elé. Utóbbi nem hiba, mert így nem válik olyanná, mint Beth. Természetesen a család többi tagja ezt önzésnek és hiúságnak tartja, és szeretnék, ha leszokna róla. Ha valaki egészségesen önző, egyáltalán nem baj, sőt!
Jöjjön a legproblémásabb lány, Jo. Mióta az apjuk elment, ő "a férfi a házban". Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre biztosabb lettem benne, hogy ennek a lánynak sérültek a női energiái. Szerinte - és később Laurie szerint is - férfiatlan dolog sírni. Vajon mit szólnának ehhez?
Komolyan feltettem magamban a kérdést, hogy ha Jo ma élne, vajon átoperáltatná magát? Aztán miután levágatja a haját, és lefekvés után megsiratja, már Nemmel válaszoltam a kérdésemre. Majd újabb dolgok történtek, és ismét Igen lett az a nem. Azt mondja ugyanis:
Miért nem születtünk mindnyájan fiúnak, akkor nem lenne semmi bajunk!
Nyilván a fiúk élete csupa móka és kacagás.
Mivel annak idején én is nagyon szerettem a Kés/Alattot, elképzeltem egy Little Women Specialt, ahol
Jo férfivá operáltatja magát, Amy pedig végre görög orrot kap, mert a folytatásban állandóan emiatt nyavalyog, és így végre mindenki boldog lenne.
Azt is nehezen fogadja el, hogy Meg már nemkislány, hanem kezd nővé válni.
A másik probléma vele, hogy mennyire negatív az önképe: saját magát butának tartja sok mindenhez, és ha elront valamit, úgy gondolja, hogy akkor ő minden mást is elront. De ne csodálkozzunk, ha a saját anyja is butának nevezi (főleg ha csak egy apróságról van szó!):
- Jaj, de buta vagy, gyermekem!
Még egy megerősítési torzítás: ha valakinek pénze van, elzüllik, ettől félti Laurie-t is. Vajon hány elzüllött gazdag fiúval találkozott? Csak egyet említ. Hol van a nagy számok törvénye? Minél több adatunk van, annál pontosabb képet kapunk az adott dologról.
Ugyanez igaz Meg esetében is: csupán egy gazdag családhoz ment vendégségbe, az ő köreit ismerte meg a két bálon. Nem minden gazdag kövér, lusta, nem csinál semmit egész nap és csak másokat kritizál meg pletykál.
A két nagyobb lány reggelente egy-egy Hannah által sütött buktával indul útnak, ezzel melegítik a kezüket, mert nincs muffuk! Nem vagyok otthon a divat történetében, de ekkoriban még nem hordtak hétköznap is kesztyűt? És miért jobb a bukta, mint zsebre tenni a kezüket? Vagy zsebük sincs? Olyan drága volt ekkoriban egy muff? Talán A zarándok útja helyett jobban jártak volna, ha egy-egy muffot kapnak karácsonyra, akkor is, ha a könyv befektetés önmagunkba.
Ráadásul a bukta nemcsak kézmelegítőként, hanem ebédként is szolgál, mert csak délután mennek haza. A King családnál és March néninél nem jut egy tányér leves vagy bármilyen étel Megnek és Jónak?
Az egész regényt megtölti a March család hiánygondolkodása és folyamatos panaszkodása (Jaj, de szegények vagyunk! Ezünk sincs, azunk sincs, nyaf, nyaf!).
Negatív torzítás és torzított értelmezés Mrs. March esetében is: ha szegények vagyunk is, legalább itt vagyunk egymásnak. Ha még mindig lenne pénzük, akkor is ott lennének egymásnak. Sőt, ha milliomosok lennének, akkor is.
Ráadásul többször éreztem, hogy démonizálja a pénzt, bár később azt mondja, hogy jó dolog, ha van, ha nemes célokra használják. Azt mondja a nagyobb lányainak, hogy inkább lássa őket szegénynek, de boldognak, mint egy palotában boldogtalanul. Milyen kedves, ezek szerint Mrs. March szerint egyik lánya sem lehet boldog egy gazdag férfi oldalán, nem szeretné, ha jobban élnének, mint ő.
Az viszont pozitívum, hogy Jo és Amy is biztatást kap, hogy nézzenek szembe a sötét oldalukkal, a rossz tulajdonságaikkal, azonban az anyjuk sem igazán jó példa erre. Tudom, hogy nekünk már sokkal könnyebb, hiszen nagyon sok segítő szakember létezik, azon mégis elgondolkodtam, hogy Mrs. March is Jóhoz hasonlóan lobbanékony, csak ilyenkor már uralkodik magán, csendben marad és inkább kimegy. Azt mondja, hogy amikor megismerte a férjét, akkor kezdett ezzel szembenézni, mivel Mr. March nagyon higgadt. Mivel kb. húsz éve élnek együtt, hogy nem sikerült ezen változtatnia? Én is sokszor pukkancs voltam, aztán rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem ilyen vagyok, eszembe jutott, milyen sokszor nyugodt tudtam maradni, és felfedeztem, hogy egyszerűen egy rossz mintát alkalmaztam. Megtaláltam, ki viselkedik pukkancsként a környezetemben, amit átvettem, és tudatosítottam magamban, hogy én nem ilyen, hanem - az esetek többségében - nyugodt vagyok. Neki új, pozitív mintaként mindennap ott volt mostanáig a férje.
Térjünk át a Laurence családra:
Laurie nagyapja nem állt szóba a fiával, miutánaz megszökött és elvett egy olasz nőt. A fia magának vagy az apjának választott feleséget? Az apának vagy a fiának kellett együtt élnie az olasz nővel? Szerintem a fiának, úgyhogy ezért sem értem az ilyen hozzáállást ma sem. Ráadásul a nagypapa nem szeretné, ha az unokája az anyjához hasonlóan zenélne. Gratulálok. Majd nagyapám (vagy bármely más családtagom) mondja meg, hogy milyen pályát válasszak, ugye?
Laurie-nak is vannak álmai, szeretne Európába utazni, de nem hagyhatja ott egyedül az öreget. A regényből nem derül ki, hogy Mr. Laurence-nek bármilyen súlyos egészségügyi problémája lenne, különben is ott a személyzet, és tanuljon meg felelősséget vállalni saját magáért, az unokáját pedig hagyja, hadd élje a saját életét, csinálja azt, amit szeret.
Laurie nem tudja magát elszórakoztatni. Itt ismét csak a blog mottóját adó Mrs. Elton gondolatait kell idéznem:
Annyi szellemi tartalékkal rendelkezem, hogy nincs szükségem a külvilágra. Nagyon jól meg tudok lenni nélküle. Akinek nincsenek ilyen szellemi tartalékai, azzal persze más a helyzet, de az én szellemi tartalékaim teljesen függetlenné tesznek.
- (....) Mindig mondom, hogy egy nőnek nem lehet elég szellemi tartaléka... és nagyon hálás vagyok, hogy nekem magamnak olyan sok van, így nem vagyok mások társaságára utalva.
Elárulom: nekem sincs testvérem, így gyerekkoromban megtanultam elszórakoztatni magam, és erre felnőttként is bármikor képes vagyok (Ennek a fontosságáról Csíkszentmihályi Mihály is ír a Flow-ban). Megjegyzem: nem vagyok antiszociális, csak nem mindegy, milyen emberek társaságában vagyok.
Laurie valódi neveTheodore Laurence, azonban a fiúk a keresztneve miatt Dorának csúfolják, ezért hívatja magát Laurie-nak. Csak én érzem úgy, hogy a Laurie sem éppen férfias? Jo később Teddynek szólítja, és ezért nem haragszik. A Theo még nem jutott eszébe?
Az egyik legsúlyosabb torzítás a regényben, amikor Mrs. March azon siránkozik, hogy a férjét elengedte a háborúba, és ekkor találkozik egy öregemberrel, akinek négy fiát sorozták be, kettő közülük már halott, egy fogságba esett, a negyedik megsérült, akihez most megy, de nagyon büszke mindegyikre, hogy odaadta őket a hazának. Milyen csodálatos háborús propaganda!
Ha a fiai otthon maradtak volna, nyilván gyáva kukacok, de mondjuk megnősültek volna, az öregnek pedig unokái születhettek volna. Vagy olyan pályát választanak, amellyel másoknak segíthettek volna. Akár tanár lesz valamelyikük, akár szakmát tanul, mindennap tehettek volna valami apróságot másokért. Pacifista vagyok, így nem látom értelmét semmilyen háborúnak.
Sajnos a fordítás is sokszor tele van furcsaságokkal, ahogyan a regény is. Amikor Jo először látogatja meg Laurie-t, az egyik kezében egy tál tejszínes zselét visz lefedve, a másikban Amy három kiscicáját. Bármekkorák is a cicusok, nagyon ügyes ez a Jo, mert én egy-egy kezemben fogtam általában egy-egy cicát, de inkább a két kezemmel egyet. A fordítási érdekességekre már ki sem térek.
A Kisasszonyok egyáltalán nem az a bűbájos, lánynevelő regény, amelyre emlékeztem. Érdemes odafigyelni, mert a didaktikussága mellett súlyos torzításokkal van tele, melyek súlyos önértékelési problémákat és torzított gondolkodást eredményezhetnek, ha valaki szó szerint veszi őket.
Annak idején nekem is Jo volt a kedvencem, akit az írónő önmagáról mintázott, azóta azonban én is végig jártam a saját zarándoklatomat, csakhogy nem úgy, mint a March lányok, mert a legfontosabbra találtam az utamon: önmagamra.
Maradok inkább Anne Shirleynél, akinek van képzelőereje és használja is, nem nyafog állandóan, és az ő történeteiből nem árad az erőltetett didaktikusság sem, hanem kifejezetten szerethető és a személyiségünket is pozitívan befolyásolja.
A regénynek nemrégiben újabb adaptációi születtek, de ezekre nem szeretném pazarolni a szemem, ahogy Szabó Magda mondta, és hozzáteszem: az időm sem.
Amikor tavaly ismét levettem a polcról az Emmát, úgy voltam vele, hogy jó az a tíz évvel ezelőtti bejegyzés, és nem írok róla újat. Aztán megszületett a fejemben egy töltelékbejegyzés ötlete, mi mindent tanulhatunk a szereplőktől, és imádtam írni. Közben a regényben is felfedeztem egy olyan idézetet, amely miatt úgy éreztem, megéri megírni egy új posztot, hiszen korábban ez, és még más is kimaradt.
Emma Woodhouse huszonegy éves, elkényeztetett ifjú hölgy, aki nővére, Isabella házassága óta Hartfield úrnője, tehát előkelő és vagyonos családból származik, a társaság középpontja, és ezen a helyzeten nem is óhajt változtatni, azaz nem áll szándékában férjhez menni.
Egy nő ne menjen férjhez csak azért, mert megkérik, vagy mert az illetőnek nagyon tetszik, és meg tud írni egy tűrhető levelet.
Ellenben az egyik kedvenc időtöltése, hogy másokat összeboronáljon, és miután - szerinte - sikerrel járt a nevelőnője, Miss Taylor esetében, aki immáron Mrs. Weston lett, már ki is szemelte legújabb jelöltjét, a falujuk, Highbury lelkészét, Mr. Eltont, akinek feleséget keres.
Emma a minden változást - köztük a legszörnyűbbet, a házasságot leginkább - ellenző, érzékeny, otthonülő, mindenhol betegséget sejtő, ám jóságos és kedves apjával, Mr. Woodhouse-szal él. Éppen azon szomorkodik, milyen unalmasak is lesznek mostantól az estéik, amikor betoppan a család barátja (és Isabella férjének bátyja), Mr. Knightley, aki nagyon jól ismeri a családot, és szívesen tölti velük az idejét.
Mr. Knightley az egyetlen ember az egész környéken, aki rendszeresen kritizálja hősnőnket, megmondja, ha hibázik vagy helytelenül viselkedik, és aki nem látja olyan tökéletesnek, mint apja vagy Mrs. Weston.
A házasságszerzés mellett Emmának egy újabb elfoglaltsága adódik, mivel megismeri a tizenhét éves Harriet Smith-t, aki a helyi leányiskola tulajdonosának kosztosa. Bár a lány törvénytelen származású, Emma biztos benne, hogy csakis úriember lehet az apja, és úgy dönt, szárnyai alá veszi. Természetesen ez ellen Harriet sem tiltakozik, hiszen nála magasabb körben mozgó emberek közé kerül, és boldogan barátkozik az ő szemében tökéletes Miss Woodhouse-szal.
Miss Smith nem mondott ugyan semmi különösen okosat társalgás közben, de egészen nagyon vonzó volt; nem szerénykedett fölöslegesen, szívélyesen társalgott, de annyira távol állt tőle a tolakodás, olyan illendő és helyes tiszteletet mutatott, olyan kedvesen éreztette háláját, amiért Hartfieldben lehet, s olyan őszintén csodált mindent, ami elegánsabb és magasabb rendű volt annál, amit megszokott, hogy Emma úgy vélte, ez a leány értelmes, és megérdemli, hogy felkarolják. El is határozta, hogy felkarolja. Ez a szelíd kék szempár, ez a természetes grácia nem sikkadhat el Highbury alacsony köreiben. Eddigi ismerősei nem méltók hozzá.
Ez a barátkozás egyedül Mr. Knightley-nak nem tetszik, aki figyelmezteti is Emmát, de ő - szokása szerint - nem hallgat rá.
A későbbiekben megérkezik nagyanyjához és nagynénjéhez, Miss Bates-hez az Emmával egykorú Jane Fairfax, akit Miss Woodhouse sosem szívelt. Jane árván maradt, és katona apja felettese, Campbell ezredes vette magához, aki a saját lányával együtt nevelte, így ő is művelt és finom hölggyé vált. Miss Bates pedig minden alkalommal, amikor vendég érkezik hozzájuk, rögtön felolvassa unokahúga legutóbbi levelét, amellyel Emmát - tudtán kívül - mindig felbosszantja.
A regény sokáig titokzatos szereplője Mr. Weston fia, Frank Churchill, akit anyja halála után gyermektelen nagybátyjáék neveltek, és aki nagykorúsága idején felvette azok nevét. Franket évek óta nem látták Highburyben, és most, apja új házassága után, mindenki nagyon várja, hogy viszontláthassa, ám ő megvárakoztatja a környékbelieket.
A társaság a későbbiekben tovább bővül Mrs. Eltonnal, aki rögtön magához veszi a vezető szerepet. Eszembe is jutott, hogy a megérkezése után Mr. Woodhouse (aki ne feledjük, a legjobban a házasságokat ellenzi a világon) arról beszél Emmának, hogy azért került most a társaság középpontjába a drága hölgy, mert az új asszonnyal így szokás, és ez annyira meggyőző érv a házasságra, hogy még Harfield úrnőjét is elgondolkodtatja.
Ha már házasság, van valaki, akit Emma egyáltalán nem akar házasemberként látni, és amikor valaki célzást tesz arra, hogy Mr. Knightley érdeklődik az egyik ifjú hölgy iránt, hősnőnk így nyilatkozik:
- De Mr. Knightley nem is akar megnősülni. Bizonyos vagyok benne, hogy eszébe sem jut. Ne tegyen bolhát a fülébe. Miért is nősülne? Magában is igen jól megvan; ott van neki a gazdálkodás meg a birkái, meg a könyvtára, meg az egész falu, amivel törődhet; és annyira szereti az öccse gyerekeit. Hogy az idejét vagy a szívét betöltse valami, azért nem kell megnősülnie!
Hogy végül ki kivel házasodik össze, nem árulom el, de addig is számos pletykának, tervezgetésnek, félreértéseknek, látogatásoknak, sétáknak, bálnak, estélynek, kirándulásoknak lehetünk részesei. Vannak, akik egyszerűn unalmasnak találják ezt a regényt, mivel nem történik benne semmi. Az első olvasás során én is így gondoltam, sőt kifejezetten utáltam mindenkit, majd néhány év múlva, hála a BBC sorozatának, újra elővettem és azóta is imádom. Az Emma nem kalandregény, hanem Jane Austen - mint mindig - saját korának társadalmát állítja a középpontba, és ha odafigyelünk, sok érdekes megfigyelést tehetünk magunk is. Pl. milyen érdekes, hogy Harrietet elfogadja a társaság, szívesen beszélgetnek vele, de maguk között tudják, hogy nem az ő körükből való.
A másik fontos tényező, mint minden Austen-regényben, a szereplők jellemfejlődése, az érzéseik bemutatása, és olyan emberek szerepeltetése, akikhez hasonlóak a mi ismeretségi körünkben is biztosan akadnak. Elég csak a minden lében kanál Mrs. Eltonra gondolni, akit imádok a szellemi tartalékok miatt, de én is a lehető legmesszebbről elkerülöm az olyan embert, aki úgy akar viselkedni velem, mint ő Jane-nel. Vagy ott van Miss Bates, akinek az élete az ártalmatlan pletykálkodásból, Jane dicséretéből és hálálkodásból áll, ill. bárkinek képes lyukat beszélni a hasába, akitől minden apróságot, dolgot (ki, mikor, merre járt, mit viselt, melyik a legjobb sütni való almafajta) megtudunk.
Emma jellemfejlődése pedig igazán figyelemre méltó, hiszen - bizonyos események kapcsán - képes önmagába nézni, felismerni a hibáit és az érzéseit. Ráadásul, a korábban mindenbe belekezdő és végül semmit be nem fejező Miss Woodhouse elkészül Harriet portréjával is.
Valahányszor idáig jutott gondolataiban, óhatatlanul mélyen felsóhajtott, s néhány percig fel-alá járkált a szobában. Vigasztalást és megnyugvást csak abból az elhatározásból meríthetett, hogy ezentúl okosabban viselkedik, meg abból a reményből, hogy az előzőhöz képest bármennyivel kedélytelenebb és szomorúbb is lesz számára a következő és minden eljövendő tél, okosabban, nagyobb önismerettel néz elébe, s utána nem lesz annyi oka sajnálkozásra, mint most.
Sőt, most Mr. Woodhouse-szal szemben is sokkal megértőbb voltam. A regény elején kiderül róla, hogy biztos benne, hogy mások is úgy gondolkodnak mint ő (amit ő ártalmasnak tart, az más szerint is az és másoknak is megárt), és bár ez egy zavaró tulajdonság, mellette nagyon kedves, udvarias és jószívű is egyben.
Természetesen Mr. Knightleyról sem feledkezhetem meg, akinek éleslátása és tanácsai sok bajtól megóvhatnák Emmát, és aki nem egyszer képes megóvni a családi békét (pl. öccse jóval szókimondóbb, mint ő) vagy megmenteni valakit egy kellemetlen helyzetben.
Ahogy a töltelékbejegyzésben írtam, sokat tanulhatunk Miss Woodehouse-tól és díszes társaságától, ráadásul közben még jól is szórakozunk. Vannak kedvenc részeim a regényben, amikre visszagondolva, mindig elmosolyodom, ezért nem csoda, hogy az idei olvasás során is újabb oldaljelölők kerültek a könyvembe, és minden évben szívesen időzöm a highburyek és a hartfieldiek társaságában, ahol mindig felfedezek valami újat.
Pár héttel az újraolvasás előtt ismét megnéztem a Gwyneth Paltrow főszereplésével készült filmet, amely jól visszaadja - szerintem - a regény hangulatát. A legutóbbi, netflixeset viszont még nem láttam, mert számomra a BBC 2009-es sorozata verhetetlen.
- Általában azt a szabályt tartanám szem előtt, (...) ha a nő nem bizonyos benne, igent mondjon-e egy férfinek, feltétlenül utasítsa vissza. Ha habozik igent mondani, mondjon bátran nemet. A házasság nem olyan állapot, amibe csak úgy kétes érzelmekkel, fél szívvel be lehet lépni. Kötelességemnek érzem, hogy (...) ennyit megmondjak.
Nemrég - nagyon szép borítóval - A Menő Könyvek Örök Kedvencek sorozatában is megjelent, de a Tomori Gábor fordításában, azonban én a lazis, vagy a korábbi európás kiadásokat ajánlom, a Csanak Dóra fordítását. A Molyon ugyanis megkérdeztem, a Tomori Gábor-féle változatban Mrs. Elton minek mondja a szellemi tartalékokat, és belső tartalékok lettek belőle. Ugye, hogy sokkal jobban hangzanak a szellemi tartalékok, és Mrs. Eltonhoz is jobban illenek? És van egy olyan érzésem - és ezzel nem Tomori Gábor fordítói munkáját bírálom -, hogy a korábbi fordítás jobban visszaadja a regény hangulatát, legalábbis én mindig így érzem az újabb kiadás néhány idézetének olvasása után. Persze most is nyugodtan lehet ám ellenkezni velem, elvégre:
- Maga tudja legjobban, mi teszi boldoggá.
Jane Austen: Emma Eredeti cím: Emma Fordította: Csanak Dóra 428 oldal Lazi Kiadó, 2006
Utolért az újraolvasási hullám, ugyanis ismét egy korábban olvasott könyvet választottam. Épp egy idézetet kerestem, és úgy emlékeztem, hogy ebben a kötetben találom meg, aztán mégsem. Egyébként már egész régen olvastam Anne-t, így éppen ideje volt újra elmerülni pár napra Avonlea világában.
Már csak néhány nap és itt a szeptember, ám a tizenhat éves Anne ezúttal nem diákként, hanem az avonlea-i iskola tanítónőjeként kezdi az új tanévet. De a nyár utolsó napjai sem múlnak el kalamajka nélkül, melynek ezúttal egy elkóborolt tehén és egy új, mérges szomszéd, Mr. Harrison a főszereplői.
Anne a tanítást is sajátosan képzeli el: csak semmi verés (brr!!! - Hogy volt idő, amikor a fegyelmezésnek ez a módszere teljesen természetes és elvárt volt egy pedagógustól!), és csupa szépre és jóra szeretné nevelni a tanítványait, akik közt - reméli - , akad legalább egy, aki majd sokra viszi.
- Én szebbé varázsolnám az életet - mondta Anne álmodozva. - Tudom, hogy nincs nemesebb törekvés, mint tudást nyújtani, de én mégsem igazán erre vágyom... inkább azt szeretném, ha a segítségemmel jobban éreznék magukat... több örömöt vagy boldog gondolatot szeretnék az életükbe lopni, amelyben nem lenne részük, ha nem születtem volna meg.
Eljön a szeptember, és a padban ülő gyerekek többsége nem olyan, amilyennek hősnőnk képzelte, de azért van remény, mert az Egyesült Államokból a nagymamájához költözött Paul Irving személyében Anne hamarosan rokon lélekre talál.
Közben az avonlea-i fiatalok megalakítják a Faluszépítők Társaságát (F. Sz. T.), és ahogyan az lenni szokott, most is vannak, akik nem lelkesednek az ötletért úgy, mint az alapítók.
Két éven át követhetjük Anne és a falubeliek életét, miközben Mr. Harrison is megszelídül, Marilla ikreket fogad be: a hatéves Davyt és Dorát, ismét találkozunk a drága Mrs. Rachel Lynde-del; a hű kebelbarátnővel, Dianával, Gilberttel, Jane Andrews-zal, de új ismeretségeket is kötünk, számos kalandba keveredünk és örömteli és szomorú események tanúi leszünk.
Anne mellett természetesen most is Davy volt a másik kedvencem, ez a bűbájos, rosszcsont, kíváncsi kisfiú, aki bár sok galibát okoz, mégsem lehet nem szeretni. És most figyeltem fel arra, hogy Davy milyen egészségesen kíváncsi. Tipikusan az a gyerek, aki ha hall valamit, rögtön felteszi a kérdést: Miért? Ez az, amit sokan felnőttként már elfelejtenek. Lehet, hogy Davy olykor az őrületbe kergeti Marillát és Anne-t a kérdéseivel, de nagyon jókat kérdez, és nem egyszer meg is nevettetett:
Asszem, a házasság kedvesebbé teszi az embereket. Maga miért nem megy férjhez, Marilla? Szeretném tudni.
Egy idézet miatt vettem le újra a polcról a regényt, de most sokkal többet kaptam tőle, mint amikor először vagy másodjára olvastam. Ezt a könyvet receptre kellene felírni rosszkedv, negatív gondolatok és depresszió ellen. Tudom, hogy egy-egy citromos időszak nem könnyű, de a regény elején felbukkanó Eliza Andrews, aki nagyon-nagyon pesszimista, elég riasztó ahhoz, hogy a saját gondolatainkat is jobb mederbe tereljük. Ahogy Anne mondja:
- A világ úgy teli van kellemetlenségekkel, hogy kár újabbakat kitalálni.
Bármilyen hihetetlennek tűnik is, de van, hogy Anne Shirleynek is rossz napja van. És az ilyen napokon ugyanúgy viselkedik, mint a legtöbben: tudja, hogy ez a nap már ilyen, és azt is, hogy reagálhatna másként, még sincs energiája, így csak rátesz egy lapáttal. De a másnap reggelt már így kezdi:
Minden reggel újrakezdés,
Minden reggel új világ
És az is előfordul, hogy nagyon készül valamire, de a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy tervezte, és ezt tudomásul is veszi. De van, hogy akkor éri meglepetés, amikor nem számít rá, nem készült, és mégis jól sül el a dolog.
Ha úgy gondoltuk, csak a mai világban kell egy nőnek tökéletesnek lennie, akkor meglepődve olvashatjuk, hogy Anne kedvenc írónője, Mrs. Morgan hősnői mindig tökéletesek: karcsúak, fehér muszlinruhát viselnek, mindig csinosak és tökéletesen vezetik a háztartást. Így nem csoda, hogy egy vendégvárás előtt Anne és Diana is úgy érzi, nem teljesen felelnek meg ezeknek a kritériumoknak.
Számomra az egyik legpozitívabb rész az volt, amikor kiderült, hogy a Cuthbert család és Barryék más politikai nézeteket vallanak, és Anne és Diana ezért tudatosan kerüli a politikai témákat, mert nem akarják, hogy a barátságuk emiatt megszakadjon, hiszen sok más dologban viszont egyetértenek. Azt hiszem, ez nagyon példaértékű.
A másik pedig Anne érzelmi intelligenciája: amikor összevész Mr. Harrisonnal a tehene miatt, bár nagyon dühös ő is, megmondja az új szomszédnak, hogy neki van képzelőereje, tehát képes mások helyébe képzelni magát, hogy ők mit érezhetnek. Egy újabb fontos dolog, amelyre szintén nagy szükség van napjainkban is.
Annak különösen örültem, amikor kiderült, hogy Marillára is nagyon jó hatással van a gyereknevelés, bár bizonyos elképzeléseivel nem értek egyet (egy gyereket elég látni, hallani nem kell, azaz maradjon csendben), ennek ellenére most is bebizonyosodott, hogy mindenki változik, akármennyire is igyekszik hangoztatni az ellenkezőjét, és ez a legtöbb esetben- szerencsére - pozitív irányban történik.
Még órákig lelkendezhetnék és dicsérhetném Lucy Maud Montgomeryt, hogy megalkotta Anne Shirleyt, akivel sokunk életébe csempész minden alkalommal vidámságot és simogatja a lelkünket. Ha pedig egy picit figyelmesen olvassuk, sok-sok olyan dolgot tanulhatunk és gondolatot vihetünk magunkkal a történeteiből, melyek a mi életünket is szebbé tehetik. Különösen, ha mi is a költészet, és nem próza oldaláról tudjuk nézni a dolgokat.
Anne Shirley világából nem lehet kinőni. Ma is nagyon hálás vagyok mindenkinek, akitől csak jót hallottam a sorozatról, és ezen felbuzdulva beszereztem.
Azt a bizonyos keresett idézetet nem találtam meg, mégis nagyon sok újat bejelöltem, hogy amikor újra kinyitom valahol a könyvet, egy kis örömmorzsára bukkanjak benne, melyek közül most is a legtöbbet legszívesebben idézném is itt. Helyette inkább befejezem ezt a bejegyzést, és az egyik legtalálóbbal zárom:
- (...) Ó, az én nevem meg vajas kenyér ízét, sokszínű takarót és házimunkát idéz.
- Nekem nem ez a véleményem - tiltakozott Diana. - Az "Anne" név igazán fenséges és királynői. De nekem a Kerrenhappuch is ugyanúgy tetszene, ha netán úgy hívnának. Meggyőződésem, hogy az emberek a maguk képére alakítják a nevüket. Így válik egy név széppé vagy csúnyává. Ma már ki nem állhatom a Josie vagy a Gertie nevet, pedig helyesnek tartottam mindkettőt, mielőtt a Pye lányokat alaposabban megismertem volna.
- Micsoda kitűnő ötlet, Diana! - lelkendezett Anne. - Úgy élni, hogy szebbé tegyük vele a nevünket, még ha eredetileg nem is volt az... hogy úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint valami kellemes és szép dolog szinonimája, amelynek eredeti jelentését már el is felejtették. Köszönöm, Diana.
(Ki gondolta volna, hogy Lucy Maud Montgomery is tévedhet? Elvégre ő is ember volt. Az F. Sz. T. összesen 200 facsemetét ültet, majd egy vihar következtében ennek harmada marad meg. Gilbert viszont azt mondja Anne-nek, hogy tíz sem maradt meg. Hogy is van ez? Az Egy próféta a saját hazájában c. fejezet utolsó oldalain találtam a bakit. A következő fejezet - Botrány Avonlea-ben - elején Anne fehér nárciszokat tart a kezében, amik aztán liliommá változnak, és azok is maradnak.)
Lucy Maud Montgomery: Anne az élet iskolájában Anne 2. Eredeti cím: Anne of Avonlea Fordította: Szűr-Szabó Katalin 292 oldal Könyvmolyképző Kiadó, 2008 2299 Ft
Tavaly és idén a Lazi Kiadónál ismét megjelent a sorozat első négy része.
Mikszáth Kálmán utolsó regénye, A fekete város, is nagyon régi hiányosságom volt, ráadásul azok közé tartozom, akik még a belőle készült sorozatot sem látták. De nemrég eljött a pillanat, amikor azt éreztem, hogy itt és most pótolnom kell ezt is, úgyhogy még a sorozatot is beszereztem, hogy olvasás után végre azzal is megismerkedjem.
Érdekes, hogy a regény különböző kiadásainak fülszövege és a dvd díszdoboza is rögtön Görgey Pál és Lőcse városának konfliktusát említi, holott Mikszáthnál nem eszik olyan forrón a kását, és a palóc író csak a későbbiekben tér ki arra a bizonyos eseményre.
Mikszáth a Thököly-féle felkelés, majd a Rákóczi-szabadságharc idejébe kalauzol bennünket, de a hangsúly nem a történelmi eseményeken van. Az író a történet alapját Görgey István, a Görgey családról írott tanulmányából vette, illetve a szerzővel és Takáts Sándor történésszel folytatott beszélgetéseiből, majd mindezt mikszáthosan kiszínezte. És milyen jól tette! Engem már az első oldalakon annyira magába szippantott, hogy eszembe is jutott: Miért nem olvastam már korábban?
A regény első fejezeteiben megismerjük Szepes vármegye hirtelen haragú viceispánját, Görgey Pált, a görgői kastély személyzetét és a Görgey családot, de mindezt Mikszáth nem egyszer olyan szórakoztatóan beszéli el, hogy lehetetlen legalább nem mosolyogni közben.
A 18. század beköszöntekor, újév napján illő volt vadászni, így a lőcsei férfiak (a főbíró, a szenátus több tagja és a fiatal diák, Fabricius Antal) is eleget kívánnak tenni a hagyománynak, ahogy Görgey alispán is kutyájával és hűséges hajdújával, Presztonnal, az oldalán. Azonban a vadászat nem várt véget ér: a lőcsei főbíró lelövi a területükre futó kutyát, ezért az alispán dühében rálő a bíróra. A döbbent lőcseiek ahelyett, hogy próbálnák megmenteni a meglőtt Kramelt, egy 14. századi szász privilégiumot alkalmazva, kivéreztetik a sebesültet, hogy annak vérével területet szerezzenek városuknak a görgői földből.
Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy: "elesett benne egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró."
A lőcsei tanács bosszút esküszik Görgey ellen, és amíg nem hajtják végre, a város teljes lakossága köteles fekete ruhában járni. Görgey tisztában van tette súlyával, megadja a lőcseieknek a megszerzett földterületet, de nem hajlandó elhagyni görgői birtokát.
Ehhez kapóra jön a hazatérő kalandor, Bibók Zsigmond, akinek vezetésével sereget szerveztet. Közben hírt kap, miszerint a lányát, Rozálit, el kell hoznia addigi otthonából, és megtalálja a módját, hogy éppen Lőcsén bújtassa el.
A fekete város egyszerűen zseniális. Mikszáth ismét bebizonyítja, hogy nagyszerű mesélő, és olyan jól szövi a szálakat, legyen szó szerelemről, egy utazásról vagy egy Magyarországon maradt török basáról, hogy egyetlenegyet sem éreztem feleslegesnek, és a töltelékrészeket (amiktől sokan leginkább a szemüket forgatják) is egytől-egyig imádtam.
Mikszáth szereplői annyira elevenek, annyira emberiek, hogy nem lehet nem kedvelni, vagy éppen nem utálni őket.
A kedvencem a Görgey család lett, közülük is Görgey Pál és Rozáli. Nagyon tetszett, hogy Mikszáth az alispánt nemcsak feketének mutatta be, hanem már az elején megismertette az emberi oldalát is. Biztosan vannak olvasók, akik a lőcseiekhez hasonlóan gyűlölik, amiért rálőtt a bírójukra, de ő maga is beismeri a hibáját az unokaöccsének, és ez számomra még inkább szimpatikussá tette.
- Attól tartok, nagyon sötéten nézi a dolgot, Pali bácsi. - Megadom magamat sorsomnak - felelte az alispán rezignációval. - Tudtam, hogy valami ilyes vége lesz egyszer szertelen heveskedésemnek, küzdöttem ellene minden erővel, úgy látszik, hasztalan volt.
A lánya, Rozáli, sem egy egyszerű kis fruska, akiben bár még megvan a gyermeki naivitás, tud határozott is lenni, ha kell, és számomra a regény legszerethetőbb szereplője lett.
A másik kedvencem Quendel apó volt, aki frissen szerzett nemességgel és jókora vagyonnal büszkélkedhet. A magyar nyelvet is sajátságosan beszéli, de ha kell, szívesen segít másokon, és az egyik legfontosabb szereplővé válik.
Nem feledkezhetem meg Bibók Zsigáról sem, aki nem mindennapi családot mondhat a magáénak. Bibók maga is nemesember, katona, de mindig odahúz, ahol a saját hasznát látja. Ennek viszont mi olvasók örülhetünk, mert a számos kalandját olvasva egyszer sem fogunk unatkozni.
A fekete város a harag, a nagyravágyás és a gőg regénye. De a számos szál olvasása közben Mikszáth mindezt olyan jól el tudta velem feledtetni, hogy az utolsó oldalakat olvasva csak annyit tudtam mondani: Ó. És ez az Ó, de inkább Óóóóó, annyi mindent kifejezhet. Számomra többek között azt, hogy még később is a hatása alatt voltam, és garantáltan beírta magát a maradandó olvasmányélményeim közé.
Csak ismételni tudom magam: Mikszáth nagyszerű mesélő, és A fekete város ennek ékes bizonyítéka a maga ízes, korabeli nyelvezetével, humorával, több szálon futó cselekményével és nagyszerű jellemábrázolásaival.
A bevezetőben már említett sorozatról: a regényből Zsurzs Éva rendezésében készült hétrészes filmsorozat, amelyet végre én is megnéztem. Bár akadtak benne változtatások, mégis a legjobban sikerült adaptációk egyike. Aki már látta, valószínűleg egyet fog érteni velem, hogy a színészekre (Bessenyei Ferenc, Venczel Vera, Máthé Erzsi, Pécsi Sándor, Avar István, Benkő Péter és még sorolhatnám) mintha csak rájuk szabták volna a szerepüket, egyszerűen brillíroztak. Manapság, amikor naponta tömegével jelennek meg az újabbnál újabb sorozatok, lehet ám rajongani klasszikus magyar sorozatért is - és természetesen az alapjául szolgáló regényért is.
Aki nem ismeri a történetet, ne olvassa el a dvd díszdobozán és a hangoskönyvön az ismertetőt.
A harag rossz tanácsadó s a friss harag a legrosszabb.
Mikszáth Kálmán: A fekete város 502 oldal Európa Kiadó, 2006 950 Ft
James Herriot nevével évekkel ezelőtt egy vonatúton találkoztam, amikor az intercityn kiszúrtam, hogy az egyik utas az ő valamelyik könyvét olvassa. A címére akkor még emlékeztem, és itthon utánanéztem, így megtudtam, hogy egy angol állatorvos a szerző, aki a pályája során történteket vetette papírra. Aztán egészen idén tavaszig eszembe sem jutott. Ekkor láttam meg az előrendelések között, hogy ismét megjelenik az Állatorvosi pályám kezdetén, és kíváncsi lettem rá, milyen történeteket mesélhet egy állatorvos (persze voltak elképzeléseim), így végül nemrég megvettem.
James Herriot, a kötetben található 60 történetben, pályakezdő állatorvosként, az 1930-as évek vidéki Angliájába kalauzol, ahol segédorvosnak jelentkezett egy már több éve praktizáló kollégája mellé.
Már az első történetben a lényegre tér, ugyanis egy tehén ellésének lehetünk tanúi, és részletesen elmeséli az egyáltalán nem egyszerű esetet (a borjú farfekvéses, és akkoriban még nem alkalmaztak császármetszést állatoknál), amelyből megtudjuk, hogy az egyetemi tankönyv nem egészen úgy illusztrálta az eseményt, ahogyan az a valóságban zajlik. Arról nem is beszélve, hogy minden állattartó, ha a másik jószágáról van szó, rögtön tanácsokat osztogat, és szerintük a környéken már ismert állatorvos mindent másképp - és sokkal jobban - csinál, mint egy most érkezett kezdő.
Ezt követően ismerjük meg a Skaldale House-t és James leendő főnökét, akinek már a neve sem semmi, hiszen Siegfried Farnonnak hívják. Siegfried néhány éve vásárolta meg a praxist egy idős kollégájától, és a hatalmas házban Mrs. Hall látja el a házvezetőnői feladatokat. Gyakran megfordul a házban Siegfried öccse, az ugyancsak állatorvosnak készülő, Tristan is. (A testvérek Wagner-rajongó apjuknak köszönhetik a nevüket.) Tristan a tanulás helyett szívesebben szórakozik (ma azt mondanánk: bulizik és csajozik), ezért bátyja minden lehetőséget megragad, hogy munkára fogja, de ezek a kísérletek a legtöbbször balul sülnek el. Ám van, hogy Tristan hibája old meg egy problémás esetet:
- James, ez alighanem a legepésebb levél, amit valaha is olvastam. Cranford írta. Végzett velünk egyszer s mindenkorra, és azon gondolkodik, hogy perbe fogjon. - Már megint mit csináltunk? - kérdeztem. - Azzal vádol, hogy csúnyán megsértettük és veszélyeztettük a kanja egészségét. Azt mondta, küldtünk neki egy melaszosdobozra való tehénszart azzal az előírással, hogy kenje be vele a kan hátát naponta háromszor. Tristan, aki félig lehunyt szemmel ült, teljesen felébredt. Sietség nélkül felállt, és az ajtó felé indult. Keze a kilincsen volt, mikor rámennydörgött a bátyja hangja: - Tristan! Gyere vissza! Ülj le. Azt hiszem, meg kell beszélnünk valamit. Tristan elszántan felnézett, s várta a kitörő vihart, de Siegfried váratlanul nyugodt volt. A hangja meg szinte nyájas: - Szóval megint bemutatkoztál. Mikor tanulom meg végre, hogy a legegyszerűbb feladatot sem bízhatom rád? Ez nem volt nagy munka, igaz? Két kis csomagot feladni - aligha nevezhető nehéz feladatnak. De neked sikerült összekutyulnod. Rosszul raktad fel a címkéket, ugye? Tristan fészkelődött a székében. - Elnézést, nem is tudom, hogyan... Siegfried felemelte a kezét. - Ne aggódj. Melléd állt a szokásos szerencséd. Ez a baki bárki másnál katasztrófát jelentene, de Cranfordnál isteni gondviselés. - Megállt egy pillanatra, és szemében álmodozó kifejezés jelent meg. - Ha jól emlékszem, a címke azt mondta, hogy dolgozza be jól az ujjaival. És Mr. Cranford azt írja, hogy reggeli közben bontotta ki a csomagot... Igen, Tristan, azt hiszem, te megtaláltad a megoldást. Ez, úgy gondolom, elrendezte a dolgot. - Na és a per? - kérdeztem. - Ó, azt úgy vélem, elfelejthetjük. Mr. Cranford sokat ad a méltóságára. Gondold el, hogy hangzana ez a bíróság előtt?
Siegfried sajátos módszert alkalmaz a számlákkal kapcsolatban, ezért felveszi a tapasztalt Miss Harbottle-t, hogy tegye rendbe az üzleti dolgaikat. A hölgynek is megvannak a saját elképzelései és rendszere a pénzügyeket illetően, így rendszeresek közte és főnöke között az összetűzések, amiket mi, olvasók persze egyáltalán nem bánunk.
Siegfried különleges egyéniség, ugyanis képes folyamatosan ellentmondani saját magának is, amely bizony a segédorvosa türelmét is rendszeresen próbára teszi.
Miközben James egyre több állatot kezel és egyre inkább megismerik és elfogadják azok gazdái is, nem egyszer keveredik furcsa helyzetekbe: pl. egyik páciense fogadott nagybácsikája lesz, egyik éjjel pizsamában megy ki egy kanca elléséhez, és ez az öltözék igencsak mást juttat Mr. Dixon eszébe:
Még mindig feszülten gondolkodva levettem az esőköpenyemet, de révületemből a farmer hangos nevetése szakított ki: - Te nagyúristen, mi ez, maskarabál? Végignéztem a pizsamámon, halványkék, rajta csinos, széles vörös csík. - Ez, Mr. Dixon - feleltem méltósággal -, az éjszakai öltözékem. Nem vesződtem azzal, hogy felöltözzem. - Ó, értem. - A farmer szeme huncutul csillogott. - Elnézést, azt hittem egy pillanatig, valaki idegen keveredett ide. Láttam egy pofát tavaly, Blackpoolban; éppolyan öltönyt viselt, mint maga, csak csíkos cilindere és pálcája is volt. Csuda helyre kis táncot adott elő. - Sajnos azzal nem szolgálhatok - mondtam halvány mosollyal. - Most éppen nem vagyok olyan hangulatban.
De természetesen a szórakozás sem maradhat ki, amelyben általában Tristan siet kollégája segítségére - ha mással nem is, egy jó tanáccsal mindig szolgál...
Minden történeten érződik a szerző elhivatottsága, az állatok, az emberek és a vidék iránti szeretete. Míg az egyik megmosolyogtat vagy éppen megnevetettet (ezért inkább otthoni olvasásra ajánlom), a másik majdnem letaglóz: sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy könyvben ennyire fogok drukkolni, hogy egy tehén meggyógyuljon. Hiába, meglátszik, hogy gyerekkoromban imádtam a bocikat.
Állatbarátoknak különösen ajánlott, de aki csak egy igényes és szórakoztató olvasmányra vágyik, nem fog mellényúlni ezzel a könyvvel. Azért az érzékeny olvasók készüljenek fel, hogy a különböző állatok (főként tehenek, lovak és disznók) kezeléséről minden részletet megtudunk, így nekik nem ajánlott evés közben olvasniuk, különben hasonlóan járnak mint Mr. Cranford. Abban viszont biztos vagyok, hogy fogok még olvasni a szerzőtől.
Ünneprontás: akit nem érdekel, ne olvassa el ezt a bekezdést. A James Herriot írói név James Alfred Wightot takarja (1916-1995), aki valóban a saját élményeit írta meg a könyveiben, azonban a helyszínek és a szereplők nevét megváltoztatta, így sajnos Tristant és Siegfriedet sem így hívták a valóságban. Amikor ezt felfedeztem a Wikipedián, egy kicsit elszontyolodtam, de aztán meg is feledkeztem róla, és ugyanolyan lelkesedéssel folytattam az olvasást, mint előtte. Azt hiszem, mindegy, hogy James Alfred Wight James Herriotként vagy bármilyen más néven írta volna is meg ezt a könyvét, akkor is ugyanúgy szerettem volna.
A könyvből 1975-ben film is készült, amely Az élet dicsérete címet kapta magyarul, majd a BBC sorozatot is készített 1978 és 1990 között, amely 7 évadból és 90 részből áll. A YouTube-on több része is fent van.
- Nem szeretném, ha sok olyan esetem lenne, mint a mai, de nem hinném, hogy az állatorvosi praxis csak ilyenekből áll. - Nem, nem egészen - felelte Farnon -, de az ember sose tudja, mire számítson. Furcsa szakma a miénk. Páratlan lehetőséget kínál, hogy az ember hülyét csináljon magából.
James Herriot: Állatorvosi pályám kezdetén Eredeti cím: All Creatures Great and Small Fordította: Szász Imre 472 oldal Ciceró Könyvstúdió, 2018 3490 Ft James Herriot fényképét a bocikkal The Guardianon találtam. A könyv korábban már megjelent Az állatorvos is ember, illetve Apraja-nagyja megbabonázott címeken is. Az új kiadásból kimaradtak a kutyatörténetek, mivel azok Kutyák a rendelőmben 2. címmel már napvilágot láttak a kiadónál.
Jane Austen első regényét 2008-ban olvastam először, és emlékszem, micsoda megkönnyebbülést éreztem, miután a végére értem. A cselekménnyel nagyjából tisztában voltam, mert korábban már láttam az 1995-ös filmadaptációt, de a regény valahogy nem volt az igazi. Valószínűleg azért nem tudtam teljesen megszeretni, mert - ahogy sokan mások - először én is a Büszkeség és balítéletet olvastam, és kimondatlanul is ott volt bennem az elvárás, hogy valami olyasmi lesz ez is. Pedig tudtam, hogy az Értelem és érzelem teljesen más.
Később egy-egy évben újra levettem a polcról, mert bíztam benne, hogy talán most sikerül megszeretnem, hiszen az Emmával is így jártam, de mindkét alkalommal kb. száz oldal után visszakerült a helyére.
Most viszont úgy döntöttem, legyőzöm a mumust, és újraolvasom. Előtte újra megnéztem a filmet - ezúttal spanyolul -, hogy kicsit felidézzem a cselekményt és a hangulatát.
Figyelem, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
A Dashwood család Norlandben él, azonban az édesapa halálát követően az özvegy és három lánya kénytelen előbb-utóbb elköltözni, ugyanis a birtok az elhunyt első házasságából született fiára, Johnra száll, aki gőgös, pökhendi és kapzsi feleségével, Fannyvel hamarosan meg is érkezik. Mrs. Dashwood egyáltalán nem szíveli Fannyt, ezért amint megfelelő házra bukkannak, a lehető leghamarabb elfoglalják. A két nő közötti ellentétet csak fokozza Fanny öccsének, Edwardnak Norlandbe érkezése, aki feltűnően sok időt tölt a legidősebb nővér, Elinor társaságában, amelyet Fanny nem néz jó szemmel.
A Dashwood család új otthonra Norlandtől kellő távolságban, Bartonban talál, ahol megismerkednek rokonukkal, Sir John Middletonnal, annak feleségével és anyósával, Mrs. Jenningsszel, illetve Middletonék barátjával, Brandon ezredessel.
Utóbbi rögtön vonzalmat érez Marianne Dashwood iránt, azonban a 17 éves lány öregnek tartja a 35 éves férfit. (Milyen érdekes, hogy 17 évesen tényleg azt gondoljuk, hogy egy nálunk kétszer idősebb milyen öreg, aztán amikor közelebb állunk a 35-höz, mint a 17-hez, már egészen másként vélekedünk. Kíváncsi vagyok, Marianne is a későbbiekben olyan öregnek érezte-e önmagát, mint annak idején az ezredest látta?)
Hamarosan felbukkan a fiatal és jóképű Willoughby, aki már tökéletes társnak tűnik Marianne szemében. Nem is rejtik véka alá érzéseiket - ami igencsak megbotránkoztatja a környezetüket, különösen a mindig józan Elinort, míg édesanyjuk bátorítja a vonzalmukat -, és nyíltan mutatkoznak együtt.
Marianne most már ráébredt, mennyire elhamarkodott és alaptalan volt az a kétségbeesés, amely tizenhat és fél esztendős korában fogta el, hogy ugyanis sosem ismer majd férfit, aki a tökéletességről alkotott elgondolásának megfelel. Willoughbyban egyesült mindaz, amit képzelete ama boldogtalan órában s azóta is a derűsebb időszakokban elébe rajzolt, mint vonzalmának lehetséges tárgyát; s a fiatalember magatartása arról beszélt, hogy az ő kívánságai csakoly komolyak e tekintetben, amennyire kiválóak a képességei.
Mindenki tényként kezeli a pár küszöbön álló házasságát, míg egy nap Willoughby váratlanul búcsút vesz Marianne-től és Londonba utazik.
Időközben megérkeznek Mrs. Jennings unokahúgai, a Steele kisasszonyok, és a fiatalabb (Lucy) Elinornak elárulja legféltettebb titkát, amely utóbbit - bár nem mutatja - nagyon mélyen érinti.
Sajnos ezúttal sem sikerült teljes mértékben megszeretnem ezt a regényt. Számomra az a legnagyobb baj vele, hogy sokszor nagyon vontatottnak éreztem. Már az első oldalakon is, amikor Miss Austen a norlandi birtok történetét meséli el. De ekkor feltűnik a színen Fanny, aki azonnal bizonyságot tesz róla, hogy ő az egyik leggonoszabb szereplő, akiről valaha olvastam. Mr. Dashwood azt kérte a halálos ágyán fiától, hogy gondoskodjon a húgairól, amelyet John természetesen meg is ígér neki. John azon gondolkodik, mennyi pénzt adjon húgainak, míg Fanny addig fondorlatoskodik (már nekik is van egy kisfiuk), hogy férje fokozatosan csökkenti beszélgetésük közben a húgainak szánt összeget, míg végül meggyőzi férjét, hogy az apja biztosan nem anyagi támogatásra gondolt. Nem is értem, hogy lehet egy férfi ennyire vak, hogy nem ismeri még évek után sem a felesége valódi természetét?
Elinor és Marianne tökéletes ellentétei egymásnak. A 19 esztendős Elinor mindig megfontolt, a saját kapcsolatát is reálisan látja Edwarddal, és nem hagyja, hogy az érzései elragadják. Valahogy az volt az érzésem, hogy bár Elinornak tetszik Edward és valószínűleg bele is szeretett, mégis meggyőzte magát, hogy kordában tartsa az érzéseit, mivel Edwarddal Mrs. Ferrars rendelkezik. Elinor kicsit Emmát juttatta eszembe, aki arról győzi meg magát, hogy éppen elég szerelmes, nem kell szerelmesebbnek lennie.
Érdekes, hogy míg Edward nem igazán tudja, mihez kezdjen az életben (nincs foglalkozása, anyja politikai vagy katonai pályára szánja, őt viszont a lelkészi pálya vonzza), reálisan látja önmagát, bár némi további önismeretre neki is szüksége van.
Marianne őszinte, lobbanékony és nagyon nehezen viseli, ha más nem úgy gondolkodik és viselkedik, ahogy ő. Bár számomra kezdetben ő volt a szimpatikusabb a két nővér közül, amikor Willoughby elhagyta, talán túlságosan is drámakirálynőként élte meg. Szerencsére - mint minden Austen-regényben - a későbbiekben ő is felismeri a saját hibáit és helytelen viselkedését.
Míg a filmváltozatban Mrs. Dashwood is inkább józan, a regényben éppen olyan, mint a középső lánya.
Sir John Middleton és Mrs. Jennings volt az a két szereplő, akiket nagyon sokáig nem szerettem. Előbbi imádja a társaságot, állandóan nagy vendégségeket rendez, anyósa imád pletykálkodni, ketten együtt pedig előszeretettel élcelődnek másokon. Mrs. Jennings szerint a jó házassághoz elég, ha a lány csinos, a férfi pedig vagyonos. Nos, ha jobban kinyitná a szemét, észrevenné, hogy imádott Charlotte-ja házassága sem olyan jó, ahogy ő hiszi: Mr. Palmer későn, az esküvő után jött rá, hogy felesége bizony buta, aki csak jókat szórakozik azon, hogy a férje milyen furcsákat mond róla. Szerencsére a későbbiekben megismerhettem Mrs. Jennings jó oldalát is, és azt mondhatom, hogy a végére megkedveltem.
A Willoughbyval kapcsolatos érzéseim inkább ellentmondásosak, de azt hiszem, megérdemelte a sorsát, hiszen nem sikerült leküzdenie a saját önzését, nem volt képes áldozatot hozni a saját boldogsága érdekében.
Sajnos a Steele kisasszonyok sem azt az érzést váltották ki belőlem, amelyet Mr. Collins a Büszkeség és balítéletben. Lucy és Miss Steele is minden alkalmat megragad a hízelgésre, de míg Collinson jókat mosolygok minden alkalommal, Lucy egyszerűen irritál, míg a nővére egyetlen témája a doktor, akinek ő nagyon tetszik és mindenki vele piszkálja, ő viszont folyamatosan megjátssza magát, miközben arra kéri a többieket, hogy ne is emlegessék neki a doktort. Nagyon kellett volna ide is egy Mr. Knightley, aki legalább a Steele kisasszonyokat helyre tette volna.
A regény legszimpatikusabb szereplője Brandon ezredes, aki szerénységével, jóságával és segítőszándékával tökéletes ellenpéldája Fanny Dashwoodnak.
Problémáim a regénnyel: Jane Austen regénye 1811-ben jelent meg, az első magyar fordítását az 1970-es években Borbás Mária készítette, és én is az ő fordításában olvastam. A legnagyobb szarvashiba a fordítással vagy a szerkesztéssel kapcsolatban: hogy lehet az, hogy a Dashwood nővérek az 1800-as évek elején tegezik az édesanyjukat? Ez miért nem tűnt fel senkinek 30 év alatt (mivel az én könyvem 2006-os kiadás)? Vannak 40-es, 50-es rokonaim és ismerőseim, akik a mai nap sem tegezik a szüleiket! Érdekes, hogy az 1995-ös filmben mind a magyar, mind az olasz, mind a spanyol szinkronos változatban is a nővérek ugyanúgy tegezik az édesanyjukat. Az utóbbi kettőben azért is hiba, mert éppen a régies magázódást kellett volna használniuk a szinkronban. Lehet, hogy a regény olasz és spanyol fordítói is elkövették ugyanezt a hibát? Sőt, John és Fanny is tegeződnek, holott pl. a Büszkeség és balítéletben a Bennet házaspár magázódik. Mrs. Jennings fiatalabb lánya, Mrs. Palmer először tegezi, majd magázza a férjét.
Valaki segítsen nekem az aláhúzott szót magyarról magyarra lefordítani:
Cleveland tágas, modern építésű ház volt; füves lankán emelkedett. Vadaskertje nem volt, de a kertje meglehetősen téres; (...)
Gondolom, tágas, nagy lenne a téres melléknév jelentése.
Egyáltalán nem okozott volna gondot a régies stílus, hiszen a Névtelen várat is szerettem, de az olyan szavak, mint: semminémű, bárminémű, mindennémű folyamatos ismétlődése nagyon zavart. Először elírásnak gondoltam, de aztán a legszívesebben lehúztam volna róluk az ékezeteket. Meglepő módon viszont két vagy legfeljebb három alkalommal már neműként szerepelt, aminek meg is örültem, hogy végre észbe kapott az illetékes, de aztán újra visszatért.
Sokat idézik az alábbi gondolatot a regényből, de sajnos nekem nem sikerült megtalálnom a pontos helyét: Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink... vagy azok hiánya. Most rákerestem az interneten, és ez az ulpiusos kiadásból van Sillár Emőke fordításában. Lehet, hogy az a fordítás jobban sikerült, mint az immár klasszikusnak számító Borbás Máriáé? Mielőtt bárki megkövezne, minden tiszteletem Borbás Máriáé, nem egy könyvet olvastam már az ő fordításában, de ez számos sebből vérzik. Hogy ez az ő, a szerkesztő vagy a tördelő hibája-e, azt nem tudom. De ha valaki most mégis kedvet kapna az olvasáshoz, inkább a Sillár Emőkéét keresse, az valószínűleg gördülékenyebb.
Bár az alaptörténet jó, de sajnos nem veheti fel a versenyt az Emmával és a Büszkeség és balítélettel. Tudom, hogy sokaknak kedvence ez a regény, de én valahogy sótlannak éreztem, vagy legalábbis nem volt egyenletes a sózása, és bizonyos részei hol kicsit, hol jobban ízetlenek maradtak. Így nagy valószínűséggel biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező tíz évben is csak polctakarítás miatt fog lekerülni a helyéről, pedig több jó gondolattal is találkoztam benne.
Magam is, csakúgy, mint más, tökéletes boldogságra vágyom; s mint mindenki más, ezt a magam módján óhajtom elérni.
Jane Austen: Értelem és érzelem Eredeti cím: Sense and Sensibility Fordította: Borbás Mária 427 oldal Palatinus Kiadó, 2006 Illusztrációk: Mollands.net
És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
