Múltkor egy társaságban a névnapi ozsonnán arról beszélgettek az asszonyok, hogy kit miért szeret az ura?
Gizi ezt mondta: engem a szememért. Palkovitsné: engem a hangomért. Volt olyan is, aki az orrát vagy a fülcimpáját emlegette.
Körbe ment ez, mint valami társasjáték. Amikor hozzám érkezett, zavarba jöttem. Tűnődtem, hogy voltaképp miért is szeret engem az uram? Csakhogy hiába tűnődtem.
Mert nem vagyok szép. Ne tiltakozz, édesem. Sohase is voltam. Se a szemem, se a hangom. Még a fülcimpám sem. Hogy az egész szép? Nagyon kedves vagy, de nincs igazad. Nem, az se szép.
Azért mégis szeret az uram. Te, ezt oly biztosan érzem, mint ahogy élek. Hogy miért? Tudja Isten. Talán azért, mert szeretem őt.
Szóval én egy kukkot sem tudtam válaszolni, csak makogtam, még el is pirultam, mint az iskolában, mikor kiszólítottak felelni. Nálam be is fagyott a mulatság. Vitatkozni kezdtek. Arról vitatkoztak, hogy mi az "szeretni".
Azt mondták, hogy a szeretet ellenszolgáltatás. Ha szeretnek bennünket, akkor valamiért szeretnek. Ok nélkül nincs szeretet. Az oktalan szeretet képtelenség. Olyan képtelenség, mint az volna, hogy a mérleg nyelve kibillenne akkor is, amikor valamelyik serpenyőjét nem terhelnék meg. Minden szeretet érdeken alapul - minden szerelem is, s minden házasság - egy vagy más szempontból - érdekházasság.
Körülbelül így beszéltek. Én megjegyeztem, hogy mégiscsak önmagunkért kell szeretni bennünket. Azzal vágtak vissza, hogy ez az "önmagunk" tág fogalom, s ebben benne van a körmünk is, meg az is, hogy zongorázni tudunk és ismerjük Ibsent, aztán sok más minden. Erre azt mondtam, hogy a lelkünkért kell szeretni bennünket. Egyszerre többen közbeszóltak, és egyszerre öten-hatan kiabáltak, hogy a lélek csak működése, megnyilatkozása annak, amit testnek nevezünk. Ami ezen túl van - állapították meg -, vagy csalás, vagy öncsalás.
Nézd, kérlek, én értettem őket. Csak ők nem értettek engem. Én értettem, hogy mindig valamiért szeretnek bennünket, csak azt nem értettem, hogy ez a valami olyan bizonyos, mint ők hiszik, mert ez a valami, ha igazi szeretetről van szó, mindig rejtély. Azt is értettem, hogy a kezünk-lábunk hozzánk tartozik, de nem értettem, hogy kezünk-lábunk mi magunk vagyunk. Csak a lélek a miénk, az, amit ők nem látnak, s minden, ami ezen alul van, nem kell nekem, mert se hideg, se meleg, a szájamba veszem és kiköpöm. Bocsáss meg ezért a kifejezésért. A Bibliában van.
Bizony, az, amit ők szeretetnek tartanak, rosszabb a gyűlöletnél, s pórul jár az, akit így szeretnek, akárcsak szegény Lozzay Ali. El is akartam nekik mesélni a történetét, de bridzsezni kezdtek. Hát neked mondom el, ha meghallgatnád.
Lozzay Miklós a nagybátyám volt, jómódú ember, földbirtokos. Hajdan velünk szemben lakott, egy kétemeletes bérházban, a saját házában. Az ő fia az az Ali, akiről majd szó lesz.
Amikor Ali négyéves lehetett - vagy csak három? - a nagybátyámat elhagyta a felesége - gyönyörű szőke asszony volt -, megszökött valami gyárossal, aki fiatalabb is volt, gazdagabb is, szebb is, mint az előző ura. Miklós bátyám később törvényesen is elvált tőle.
Ekkor az asszony végleg elbúcsúzott kisfiától, mert a törvény a fiút az apának ítélte. Fuldoklott a zokogástól. De mégiscsak elment. Hátat fordított mindennek.
Ali anya nélkül nevelkedett. Miklós bátyám már deresedett, nem nősült meg többé. A "nagymama" maradt a kis unokaöcsém mellett, az ő édesanyja. Mint kislány át-átjártam hozzájuk. Jól emlékszem, ebben az időben az ő kongó, tölgyfával berakott nagy ebédlőjükre. Ali a perzsaszőnyegen kockákat gurigált, apja órák hosszat szótlanul nézte, a nagymama pedig sóhajtozott.
A nagymama óriás testű, kövér asszony volt, a száz kilót is megközelítette. Mindig feketében járt, mindig valami fehér kendővel kötötte át homlokát, mintha fájna a feje, és mindig szánta az ő "szerencsétlen fiát", az én Miklós bátyámat, aki különben - úgy látszott - alig sínylette meg a válást, titokban talán örült is neki, csak hallgatott, mint általában. De a nagymamának könnybe lábadt a szeme, valahányszor a fiára tekintett, s utána a kis unokájára, erre az "ártatlan csöppségre", akit itt hagyott az a "komisz bestia". Csak bestiának nevezte a volt menyét, s mindenkinek, még nekünk, gyermekeknek is, még a cselédeknek is, még a hordároknak és bolti fiúknak is, akik valamit hoztak a házhoz, hosszú históriákat mesélt "ennek a minden emberi érzésből kivetkezett teremtésnek a szívtelenségéről".
Bizonyára túlzott. Ez az asszony, aki annyira tudott szeretni valakit, nem volt egészen szívtelen, s Alit, a fiát is nagyon szerette - ahogy mondani szokás -, "imádta" és "bálványozta". Megállapodásuk szerint a gyermek minden csütörtökön őnála ebédelt, az új otthonában. Ezt a napot alig várta. Már reggel kilenckor, de sokszor nyolckor is a régi ház elé hajtatott remek hintójában, és ott izgatottan várt, föl-föltekintve az ablakokra, sokáig, nagyon sokáig, míg a nagymama - szándékos késedelemmel és tüntető túlbuzgósággal - felöltöztette Alit, aztán lekísérte a hintóig, s fejét elfordítva, köszönés nélkül átadta az anyának, aki rajongó némasággal ölelte boldogtalan szívére.
De ezt a keserű örömöcskét is irigyelte tőle a nagymama, pedig megmaradt az az elégtétele, hogy Ali a hét többi napján éjjel-nappal az övé. Mert a nagymama is éppúgy szerette Alit, akár az anyja, éppúgy "imádta" és "bálványozta". "Szegénykének" és "kis árvám"-nak becézte az ő reszkető nagymamahangján, a kisfiú füle hallatára. Amikor csütörtök délután ötkor hazahozták Alit, s az inas fölkísérte, hogy visszaszolgáltassa a nagymamának, ő rendesen körülszaglászta, hogy milyen kellemetlen szagot hozott abból az átkozott házból, arcára leheltetett vele, hogy nincs-e elrontva gyomrocskája, nézegette körmét, fülét, nyakát, hogy nem piszkos-e, de Ali mindig tisztán, csinosan érkezett haza, nem etették agyon, s a vendégség után sohasem hűlt meg, sohase fájdult meg a torka. Ezt a nagymama komor tárgyilagossággal vette tudomásul. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyse tart sokáig ez a "komédia", a menye hamarosan rá fog unni a gyerekre is, mint mindenre ezen a világon.
Ezek a reményei füstbe mentek. Az anya egyetlen csütörtökön se maradt el, akár esett, akár fújt, személyesen jött Aliért, még akkor is, amikor egyszer a betegágyából kellett fölkelnie. Ezt sohase bízta másra. Sőt, néha késő este, amikor azt hitte, hogy nem figyelik, más napokon is megjelent a ház előtt, egyedül. A járda túlsó oldaláról rámeredt a sötét ablakra, mely mögött Ali aludt. Ott állt egy darabig, megindult, került-fordult, s vissza-visszatért. Aztán eltűnt.
Egyszer, csütörtök délután ötkor - én épp Miklós bátyámnál voltam - az inas nagy papírdobozt adott át a nagymamának a gyerekkel együtt. A papírdobozban Ali régi ruhája volt. A nagymama izgatottan hámozta őt ki télikabátjából. Vadonatúj ruha volt Alin, melyet anyja titokban csináltatott, pompás kis kék bársonyzeke, bársonybugyogó, fényes ezüstgombokkal. Tapogatta a nagymama, bizalmatlanul vizsgálgatta a kelmét, az ajkához is érintette, hogy meggyőződjék, finom-e, de a minősége jó volt, a szabása is jó, s remekül állt. Egy szót sem lehetett szólni. Csak csóválgatta a fejét, és ezt dünnyögte: "Várj, Alikám, várj, majd a nagymama, csak várj."
Nem kellett sokáig várnia. Egy hét múlva a szabó már hozta az új ruhát. Szakasztott olyan volt, mint a másik, de anyagban, kivitelben talán még pompásabb: piros bársonyzeke, piros bugyogó, tündöklő aranygombokkal.
Ekkor kezdődött az anya s a nagyanya között az a mérkőzés, az az élethalálharc, mely évekig tartott, váltakozó hadiszerencsével, de változatlan szívóssággal és fortéllyal, egyre elszántabban és kétségbeesettebben. Ha Ali kapott valamit az anyjától, a nagymama azonnal ráduplázott, hogy letromfolja és megszégyenítse egy újabb ajándékkal, mely még mutatósabb, még különb, még csillogóbb, még tartósabb, még eredetibb, még értékesebb. "Várj, Alikám, várj, majd én", biztatgatta mindegyik önmagát s a gyermeket, vészes fenyegetéssel. Erre minden alkalom jó volt. Nemcsak a születésnap és a névnap, nemcsak a nagy ünnepek, a karácsony, a húsvét és a pünkösd, nemcsak a nyár és a tél, a tavasz és ősz, nemcsak a vasárnap, hanem minden áldott nap, mert ők egy pillanatra se kötöttek fegyverszünetet. Özönlöttek a gyermekhez a különféle holmik, váratlanul és vártan is, hiszen egyik a másikból fiadzott. Alinak rövidesen olyan ruhatára lett, mint egy híres színésznek, hasznos és haszontalan holmik, jelmezek, melyeket nem is viselt, ingek és cipőcskék, melyeket föl se vehetett és máris kinőtt, azután játékok, ólomkatonákból egy nemzetközi hadsereg, öt hintaló, vonat, villamos, gépkocsi gőzzel és villannyal, sok bűvöslámpa, bélyegkönyv is, gumi- és szövetlabdák, téglaszín, szürke, lakkos labdák, kicsinyek, mint a dió, s nagyok, mint a buksija, legalább tizenegy labda, páratlan számú, tudniillik valamelyik küzdő fél egyszerre mást határozott, s más terepen kezdte a csatát.
De magát a hadjáratot tovább folytatták, törhetetlen konoksággal. Úgy küzdöttek, mint a hősök, és egyikük sem adta meg magát, egyikőjük sem alélt el, dőlt ki. Ármányos terveket szőttek, és ki-ki leste, figyelte, kémlelte a másikat, hogy megelőzze, túlgondolkozza, és végül földre teperje, könyörtelenül. Nem bírtak egymással.
Ali az első óráját hatéves korában kapta a nagymamától, Aladár napjára. Afféle olcsó zsebnikkelóra volt ez, ilyen fiúcskának való, félig-meddig játékszer. Alighogy megneszelte ezt az anya, karkötőórát vásárolt, négyszögletest, világító lappal, erre a nagymama svájci ezüstórával felelt, de az anya se maradt adós, ő legközelebb valódi Omega órával adta vissza a kölcsönt. Úgy látszik, ezt a harcnemet tartották legmegfelelőbbnek, mert azután úgyszólván kizárólag órákkal üzengettek egymásnak: A családban ezeket az órákat dacóráknak nevezték. Mire Ali tizennégy éves lett, tizenhat darab "dacórája" volt, az üvegszekrényben fölsorakoztatva, nikkel, ezüst, platina, födéltelen és födeles, arany is, négy darab, olyan is, amelyik zenél, és versenyóra is, három.
Mi vetett véget ennek a harcnak? Az, ami minden harcnak véget vet: a halál. Meghalt a nagymama. Ekkor bizonyos csönd állott be, mint a harctereken. Az anya pihent. Ali, aki már a negyedik gimnáziumot taposta, csütörtökönként maga ment hozzá ebédre, de már csak hasznos ajándékot kapott, nyakkendőt, rajztömböt, színes irónokat. Azt se sokáig. A gyáros - az a dúsgazdag gyáros - hirtelen tönkrement. Miklós bátyám háza is elúszott, már rég egy banké volt, csak épp laktak benne. Ő most még jobban hallgatott, mint azelőtt. Ali is rá ütött. Folyton hallgatott. Ez a két ember egymás mellett - párhuzamosan - hallgatott.
Mondd, mit érezhetett most ez a szegény fiú, mikor a tizenhat zsebórájára pillantott, kirakosgatta őket maga elé, és fölhúzta mind a tizenhatot? Mit ketyegtek ezek a zsákmányok és a diadalmi jelvények? Miről tiktakolhattak ennek az örökké hallgatag fiúnak a fülébe? Talán arról, hogy az idő múlik, és őt sohase szerette senki, az anyja sem, a nagymama sem. Ezek csak egymást gyűlölték, s az ő testén keresztül vívták párbajukat, jobbra-balra ráncigálva a kis szerencsétlent. Bizony, édesem, mohók voltak és önzők, lázasak és részegek. Az ilyenek nem tudnak szeretni. Csak úgy szeretnek, mint az árverések hiénái, akik mindenáron meg akarnak venni valamit, s csak azért is többet ígérnek érte, attól való féltükben, hogy akkor valaki más kaparintja el orruk elől, végül aztán rajtuk ragad a portéka, s akkor többnyire ráeszmélnek, hogy nem is érte meg a pénzt, és jobb lett volna, ha meg se vásárolják. Ilyen fölösleges holmi lett most Aliból. Csak lézengett a világon. Tengett-lengett, mint holmi "rossz tréfa" szüleménye, és nem értette, hogy mi történt vele. Tönkretette a szeretet. Mert az ilyen szeretet meddő és romboló, rosszabb a gyűlöletnél. Felpörzsöli, elégeti azt, akinek közelébe ér. Az igazi szeretet más. Az igazi szeretet szerény. Az igazi szeretet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának, és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulajdonunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem.
Hogy Ali sejtett-e valamit efelől, és hogy miképp gondolkozott erről vagy arról, fogalmam sincs. Ebben az időben már elköltöztünk onnan, és ő is egy bútorozott szobácskában húzódott meg az apjával. Szűkös napokat látott. Tizenhat zsebóráját is egyszerre adta el.
Ritkán találkoztam vele. Utoljára akkor, amikor az érettségit letette. Szőke, sápadt fiatalember volt. Többnyire szürke ruhát viselt, és szürke cérnakesztyűt. Szerette a magas gallérokat. Szerette a kis kivágású mellényeket és kabátokat. Szeretett állig begombolkozni. Semmit se beszélt. Ha szóltam hozzá, oldalt billentette különösen nyúlt, tojásdad fejét, s túlontúl figyelmesen nézett rám a csillogó kék szemével, mintha fürkészne vagy gúnyolna, vagy valami nagyon jelentőset tudna mondani. Sokáig azt hittem, hogy a sápadtsága mögött, a titokzatos kék szeme mögött van valami. De - úgy látszik - nem volt mögötte semmi.
Hallottam, hogy kártyamester lett egy éjjeli társaskörben. Aztán nyoma veszett. Mondják, hogy Berlinben kószált. Azt is mondják, hogy a Westenden éjjel kokaint árult, a rendőrség elcsípte, s most börtönben ül.
Tulajdonképpen azt sem tudják, hogy él-e, hal-e. Remélem, hogy él, s egyszer mégiscsak előkerül. Én páduai Szent Antalhoz szoktam imádkozni érte, ahhoz a jámbor szenthez, aki az eltűnteket, a boldogtalan vándorokat hazavezérli.
Jézusmária, fél kilenc. Hogy elfecsegtem az időt. Most már vágtatok. Az uram vacsorázni akar. Te, az agyonver.
Bejegyzések
