Alessandro Manzoni regényéről először az olasztanáromtól hallottam annak idején, és a tankönyvünkben is volt belőle egy részlet, de ezt  már nem vettük. A jegyesek Itáliában kötelező olvasmány, és az olasz irodalom egyik meghatározó műve, továbbá Umberto Eco is sokszor említette a Hat séta a fikció erdejében c. kötetében. Utóbbiból csak annyira emlékszem, hogy signor Eco rajongva mesélt róla, így legfőbb ideje volt ezt a hiányosságomat is pótolni.

Ahogy korábban már említettem, a regény cselekménye olyan, mint egy népmese.
1628 novemberének elején, egy kis lombard faluban, két fiatal, a selyemszövő Renzo és menyasszonya, Lucia a közelgő esküvőjükre készül. Azonban az esküvőt celebráló papot, don Abbondiót  megfenyegetik don Rodrigo brávói*, mivel uruk is szemet vetett az arára.
A pap megrémül, és mindent elkövet, hogy elhalaszthassa a frigyet. Mindezt a jegyesek nem értik, így ők is cselhez folyamodnak.

   Ha Renzónak kereken megmondhatná, hogy nem esketi össze, és ezzel lerázhatná a nyakáról, minden rendben volna; csakhogy az megkérdezné az okát, és akkor mit feleljen neki, az ég szerelmére? "Igen, igen, igen, nagyon keményfejű fickó; ha nem bántja senki, kezes bárány, de jaj, ha valaki ellentmond neki! Meg aztán, meg aztán... igen belebolondult ebbe a Luciába, olyan szerelmes bele, mint... Haszontalan kölykök, nincs semmi dolguk, hát beleszeretnek egymásba, össze akarnak házasodni, és csak ezen jár az eszük; kisebb gondjuk is nagyobb annál, mekkora bonyodalomba kevernek egy szegény, becsületes embert. Jaj szegény fejemnek!

Ám az események nem várt fordulatot vesznek: don Rodrigo újabb tervet eszelt ki, hogy megszerezze a lányt, de hála Lucia gyóntatójának, Cristoforo atyának, időben sikerül elszökniük a falujukból, és a pár útjai elválnak. Lucia és özvegy édesanyjával, Agnesével a monzai kolostorban talál menedékre, míg Renzo Milánó felé veszi az irányt.

Itália ezen része ekkoriban spanyol uralom alatt állt, Milánóban pedig kitört a kenyérlázadás, amelynek eseményeibe Renzo is alaposan belecsöppen.

Hőseink a továbbiakban sem unatkoznak, az életük alaposan felbolydul. A történelmi események mellett megismerjük a bíboros-érseket és egy megtérő bűnös lelket, továbbá kitör a pestisjárvány is, de don Rodrigót is viszontlátjuk.

A gonoszság útja  - mondja itt a krónikás - széles; de ez nem jelenthet annyit, hogy kényelmes is; bőven vannak rajta buktatók, göröngyös szakaszok, és ámbár lefelé lejt, mégis csupa bosszúság, csupa gyötrődés.

Manzoni a regény bevezetőjében abból a XVII. századi kéziratból idéz, amely alapján a regénye született. Az író nem volt elégedett elődje munkájával, ezért döntött a történet újraírása mellett.
A stílusa id. Dumas-t és Victor Hugót juttatta eszembe, és mivel őket szeretem, így hamar elkaptam az olasz író történetmesélésének fonalát is.  És ha már Victor Hugót említettem, hozzá hasonlóan Manzoni is szívesen tesz kitérőket, amik bár néhány olvasó türelmét próbára tehetik, a korszak megismeréséhez elengedhetetlenek.
Ilyen pl. a pestis kitörését, fogadtatását és terjedését leíró részek, amiket kifejezetten szerettem olvasni.

Érdekes módon a szereplők közül leginkább a mellékszereplőket kedveltem: jókat derültem don Abbondio háziasszonyán, Perpetuán, aki szívesen pletykál. A kedvenc szereplőm viszont a bíboros-érsek, Federico Borromeo és a csak a Névtelenként említett jómódú úr lett.

Nagyon tetszett, ahogy utóbbi egy bizonyos eseménynek köszönhetően úgy dönt, mostantól másként éli tovább az életét, míg don Federico személyében végre találtam egy szimpatikus papot. Az előkelő családba született fiú a papi pályát választotta, és valóban komolyan is veszi hivatását: szegényen és egyszerűen él, támogatja a szegényeket, ott és úgy segít, ahogy tud.

Ami a főszereplőket illeti, bevallom, volt egy rész, amikor Renzót egyáltalán nem kedveltem és nem is értettem. Nem azzal volt bajom, hogy egy egyszerű fiú, hanem hogy ennyire ostobán és meggondolatlanul képes viselkedni. Szerencsére a regény végére az ő jelleme is fejlődik, így a későbbiekben visszanyerte a szimpátiámat.

Lucia egyszerű és naiv lány, én pedig a 20. század szülötteként bizony picit butának is tartottam, de neki is megvannak a maga jó tulajdonságai.
Agnese, az anyja már jóval furfangosabb és szókimondó, így sokkal temperamentumosabb szereplő is, mint a lánya.


A jegyeseket a romantika időszakának egyik legnagyobb hatású regényének tartják, amely a széttagolt Itália lakosai számára fontos mérföldkővé vált a későbbiekben az egységesítéshez vezető úton. De emellett  egyben pikareszk, történelmi és fejlődésregény is egyben. Biztosan vannak, akik túlságosan hosszúnak és túlírtnak tartják, de ne feledjük, hogy a romantika korában íródott, ahol éppen ez jellemezte a regényeket.

Bár nem került be a kedvenceim közé, megértem a rajongóit, és egyetlen percet sem sajnálok, amelyet az olvasására fordítottam. Manzoni regénye a számos kitérő miatt is izgalmas és szórakoztató, nem egyszer humoros olvasmány, és bátran mondhatom, hogy egyes részei letehetetlenné teszik. Az író minden szálat elvarr, így egyetlen szereplővel kapcsolatban sem lehet hiányérzetünk.

A regénynek számos feldolgozása született: készült belőle opera, musical, színházi adaptáció, számos
film és tévésorozat, de még paródia is.


Nem tudom, ki volt az a Palatinusnál, aki a regény elején ezt tüntette fel:
A borító Caravaggio: A jegyespár című festményének felhasználásával készült.

Azt hiszem, igaza van Ross Kingnek, aki könyve Epilógusában az Utolsó vacsorát a világ legismertebb festményének nevezi. Míg képeket kerestem a bejegyzésemhez, az eredeti mellett megtaláltam a különböző mesefigurákkal, sportolókkal vagy éppen politikusokkal "készült" változatait, nem beszélve a kirakókról.
A szerző legutóbbi magyarul megjelent művében pedig megismerhetjük a legendás mű keletkezését. De - ahogyan azt már tőle megszokhattuk - a freskó születése mellett számos új ismerettel is gazdagodunk.
Úti célunk elsőként Itália, azon belül is Milánó, ahol Leonardo Lodovico Il Moro (A Mór) Sforza alkalmazásában áll 1494-ben. Itália egén pedig sötét felhők gyülekeznek.

Milánó hercege édesapjának, Francesco Sforza bronz lovas szobrának megalkotásával bízta meg a mestert, azonban a szobor csak nem akar elkészülni. Ne felejtsük el, hogy ekkor még messze vagyunk az egységes Itáliától, ahol valóban dúl a trónok harca. A fenyegetés VIII. Károly francia király személyében érkezik, aki A Mór szövetségeseként vetett szemet Nápoly trónjára. Egy háborúhoz pedig fegyverekre van szükség, így a Leonardo rendelkezésére bocsátott bronz más célra kerül felhasználásra.

A versengő felek mellett megismerjük a Sforza családot is (egy nagyszerű családfát is kapunk ehhez, amiből megtudtam, hogy Ascanio Sforza bíboros Lodovico öccse volt), az itáliai városállamok ekkori helyzetét (térképen is) és természetesen Leonardo Milánóba vezető életútját is. Eszembe is jutott, Robin Maxwell csak nézne nagyokat, ha ezt a fejezetet egyszer elolvassa.

Leonardo bár törvénytelen fiúként látta meg a napvilágot 1452-ben, de apja családja boldogan fogadta a kis jövevényt. Apja ismert jegyző volt, aki nem ellenezte fia művészi hajlamait, ahogy azt pl. Michelangelóé tette annak idején. Bár tény, hogy törvénytelen származása miatt bizonyos pályák nem álltak nyitva az ifjú Leonardo előtt. Szerencsére a művészi pálya nem tartozott közéjük - őket egyszerű iparosnak tekintették -, így apja segítségével a szerény falusi tanulmányai után került Firenzébe Andrea Verrochio műhelyébe. Szintén apja közbenjárásával lett Lorenzo Il Magnifico De' Medici udvarának egyik mestere, aki később Lodovico Sforza figyelmébe ajánlotta.

Leonardo a rajzolás mellett nagyon szerette a matematikát, a mérnöki dolgokat, és azért is örült a milánói költözésnek, mert úgy vélte, itt végre kibontakoztathatja hadmérnöki tehetségét. Csakhogy nem így lett. Milánóban az álmaihoz képest piszlicsáré dolgokkal bízták meg: színi előadásokhoz tervezett díszleteket és ruhákat, ill. Lodovico szeretőinek portréit (A Hermelines hölgyként ismert kép Cecilia Galleranié) festhette meg.

Leonardo 40 évesen még semmit sem tett le az asztalra. A korábban festett képei magántulajdonban voltak, így csak kevesen látták őket. Ráadásul nem dicsekedhetett jó hírrel sem. A mester bizony hajlamos volt halogatni a dolgokat: sok minden érdekelte - a művészet és a matematika mellett az emberi test is, ezért tetemeket boncolt, és egy időben a repülés is -, így nem meglepő, hogy egyik dologból ugrott a másikba.

   A Santa Maria delle Grazie része volt a domonkos rendházat alkotó bonyolult épületegyüttesnek; a templom mellett állt egy sekrestye, egy kolostorkert, a szerzetesek celláit befogadó szárny és a közös étkezések színtere, a refektórium. Ezek az épületek, akárcsak maga a templom, a közelmúltban épültek, és további adományokra volt szükség ahhoz, hogy a Sforza névre méltókká válhassanak. Leonardo álmodozhatott arról, hogy tankokat vagy ágyúkat tervez, kupolával koronázza Milánó félkész székesegyházát vagy befejezi a világ legnagyobb bronz lovas szobrát. Egyik vágya sem teljesült. Falképet kellett festenie.

1494 végén vagy 1495 elején látott neki az Utolsó vacsorának. Azonban itt is akadt egy kis bökkenő: egyáltalán nem volt freskófestési tapasztalata. Verrocchio sosem festett freskót, így Leonardónak inasévei alatt nem volt lehetősége a technika elsajátítására. Mindez mégsem rettentette el. A mű a Santa Maria delle Grazie domonkos szerzeteseinek refektóriuma (ebédlő) számára készült és a Sforza család hírnevét kívánta hirdetni. Ezért is kerültek fölé a családi címerek:



Az Utolsó vacsorával egyidőben kapott megbízást Giovanni Donato da Montorfano, hogy a freskóval szemközti falra egy keresztre feszítést fessen. Míg Montorfano másfél év alatt tökéletesen eleget tett a feladatnak, Leonardo - hozzá képest - csak pepecselt. Ő ugyanis a tökéletesre törekedett. Ekkoriban vett egy Bibliát, hogy mind a négy evangéliumot tanulmányozhassa, és a szinoptikusok helyett (Máté, Márk és Lukács, akik szinte ugyanúgy írják le az eseményeket) Jánosét választotta kiinduló pontjának.

A tökéletesség eléréshez pedig vázlatokat készített, melyekhez modellekre volt szüksége. A mester szerette figyelni az emberek arcát, legyen szó szegényről vagy gazdagról, és ha megtetszett neki egy-egy, papírra vetette. Így talán nem meglepő, hogy tizenhárom emberhez modellt találni bizony időigényes feladat, főleg, hogy egyikük Jézus Krisztusként jelenik majd meg a falon.

A sok-sok egyéb feladat, huzavona, szeszély és kitérő után a freskó mégis elkészült. Leonardo egy olyan mesterművet alkotott, mely valóban új volt a festészetben: sajátosan keverte az olajfestéket és a temperát és egy olyan jelenetet ábrázolt, amit még más nem. A festők az eucharisztia szereztetését ábrázolták ekkoriban ilyen témájú műveiken, ő azonban ezen túllépett. Leonardo azt a pillanatot örökítette meg, miután Jézus közli a tanítványaival, hogy egy közülük elárulja őt. Ha jól megnézzük a képet, felfedezzük az arcokon a megdöbbenést, a találgatást.

Nem tudom, ki milyen mértékben tanulmányozta az Utolsó vacsorát, de nekem nem rémlik, hogy valaha is felmerült vagy szóba került volna mindaz (vagy csak én nem emlékszem már), amit Ross King leír róla.

Talán mindenki úgy van/volt vele, hogy Jézus összeült a tanítványaival, kenyeret ettek és bort ittak, Krisztus közölte az apostolokkal, hogy az egyik majd elárulja őt, és később Júdás el is indult a főpapokhoz.

De vajon az eszébe jutott-e egy átlag képnézőnek, hogy vajon melyik alak ki a képen? Bevallom, hogy annak idején jártam hittanra és emlékszem is, hogy volt egy versike, amiből megtanultuk a 12 apostol nevét, de nekem csak Péter és András neve maradt meg belőle. Ma már azonban, ha álmomból felkeltenek is, megmondom, ki kicsoda a képen:

Balról jobbra: Bertalan, Jakab, András, Júdás, Péter, János, Jézus, Tamás, id. Jakab, Fülöp, Máté, Júdás Tádé, Simon

Rendben, Dan Brownnak biztosan eszébe jutott, különben nem született volna meg a Da Vinci-kód. Külön tetszett, hogy erre Ross King is kitér, így aki hozzám hasonlóan sem a könyvet nem olvasta, sem a filmet nem látta még, nem fogja tudatlannak érezni magát olvasás közben.

És arra gondolt-e valaki, hogy mi került az asztalra azon a bizonyos Utolsó vacsorán? Vagy arra, mit jelentenek a szereplők gesztusai?

Egyszerűen imádtam ezeket a részeket, mert úgy érzem, így valóban sikerült megismerni a freskót, ráadásul roppant szórakoztatóan, nem szájbarágósan vagy unalmasan megírva. Bár a könyvben helyt kapott egy képmelléklet és több fekete-fehér kép is, azt javaslom, az olvasáshoz érdemes keresni egy nagyobb és színes képet a műről, amit felcímkézhetünk. Én legalábbis így tettem: több könyvemben is megtaláltam, és mindet felcímkéztem. Innen tanultam meg, ki kicsoda. 

Azért töredelmesen bevallom, azon a néhány oldalon, amelyek Leonardo matematika, geometria és ezek társai iránti rajongásáról és a kor eme tudományok legismertebb művelőjéről szóltak, nehézkesen rágtam át magam. Nyilván, aki ugyanúgy lelkesedik a témáért, mint a mester, biztosan élvezni fogja ezeket. De nem kell megijedni, ez a rész csupán pár oldal, nem egy teljes fejezet.

Külön szeretném kiemelni, hogy Makovecz Benjamin fordítása most is gördülékeny és nagyon jól sikerült, és nagyon örültem az általa írt megjegyzésnek egy bizonyos dologgal kapcsolatban.

Ross King ismét egy alapos és rendkívül szórakoztató stílusú könyvet írt, melynek főszereplője az Utolsó vacsora és Leonardo, de most sem feledkezett meg a történelmi háttérről, a különböző művészi technikákról, a freskóhoz kapcsolódó vallási utalásokról, értelmezési lehetőségekről, babonáról, a mester és művének elő- és utóéletéről. Ezek mellett megismertem a szerzetesek életét és két olyan katolikus ünnep mibenlétét, amelyekről eddig tévesek voltak az ismereteim, lévén nem vagyok katolikus.

A könyv végén most is Jegyzeteket, Bibliográfiát, Illusztrációk jegyzékét, továbbá Név- és tárgymutatót is találunk. Utóbbi jól jön, ha éppen nem jut eszünkbe, hogy XY ki is. Egyszerűen visszakereshetjük, és máris folytathatjuk az olvasást.

Nagyon elszomorított, amikor a későbbi korok a képet ért negatív hatásairól, olykor támadásairól (hozzá nem értő restaurálás) olvastam. A legfájóbb, hogy sosem láthatjuk úgy, ahogyan azt Leonardo vagy a szerzetesek láthatták az elkészültekor. Így be kell érnünk Leonardo egyik korábbi segédjének, Giampietrónak (Giovanni Pietro Rizzoli) az 1520 körül festett másolatával: