Boldizsár Ildikó mesegyűjteményét nem sokkal a megjelenése után olvastam, és sokat kaptam tőle. Megtanultam belőle, ha beteg vagyok, milyen meséket keressek, amiket aztán tovább fejlesztve úgy értelmeztem, hogy milyen típusú olvasmányokat keressek olyankor, és ez be is vált nem sokkal a könyv befejezése után. 

Ha már Philibert megfertőzött a francia történelem iránti rajongásával, eszembe jutott, milyen régóta is várakozik a polcomon Szerb Antaltól A királyné nyaklánca, amely tökéletes olvasmánynak ígérkezett ennek kezelésére.

Bevallom, tiszta lappal kezdtem az olvasásnak, nem ismertem a nyaklánc történetét, de abban biztos voltam, mire a könyv végére érek, már mindent tudni fogok róla.
Mindezt - még ha részletesnek is tűnne - csak nagy vonalakban mesélem el a bejegyzésben.

Szerb Antal egyszerűen csak igaz történetnek nevezi a művét, amelyet leginkább egy történelemórához tudnék hasonlítani, ahol Szerb Antal a tanár, de ahelyett, hogy unalmasan ledarálná az anyagot, nagyon is szórakoztatóan adja elő, akinek az óráján senkinek sem jut eszébe a padon feküdni, házi feladatot másolni, nyitott szemmel aludni, hanem mindenki csillogó szemekkel figyel és várja a következő mondatot.

Először is megismerkedünk a címszereplővel, a nyaklánccal, amelyet két Párizsban élő német ékszerész készített, közülük is, Charles August Boehmer lesz a fontosabb szereplő. Ékszerészeink a gyémántokkal kirakott nyakéket eredetileg nem Marie Antoinette-nek szánták, de úgy alakult, hogy végül XVI. Lajossal szerették volna megvásároltatni, mivel tudták, hogy a királyné szereti a szép ékszereket.
Ebben az időben Franciaország háborúban állt a tengerentúlon Angliával Amerika függetlenségéért, amely sok pénzt emésztett fel. Bár a király elfogadta volna a nyakékért kért 1 600 000 fontos árat, de Marie Antoinette fontosabbnak tartotta, hogy ezt az összeget hajóvásárlásra fordítsák. Az üzlet tehát nem jött létre.

Hét éve az Együtt lehetnénkkel kezdődött az Anna Gavalda iránti rajongásom, és azóta is hálás vagyok mindenkinek, aki biztatott, hogy olvassam el.
De mégis mi olyan különleges ebben a regényben? Az, hogy az életről szól. A szereplői hús-vér emberek, akiknek egyáltalán nem tökéletes az életük. Éppen ellenkezőleg, mások szerint kifejezetten elfuserált.

Paulette Lestafier egy idős özvegyasszony, akinek a testét zúzódások borítják, mert gyakran elesik a házában, ahol egyedül él. Egy nap, amikor a barátnőjével, Yvonne-nal a heti bevásárlásukra indulna, combnyaktörést szenved és kórházba kerül. Ez az, amit Paulette egyáltalán nem akart. Nem akart senkinek a terhére lenni, pláne nem elhagyni az otthonát.

Néhány napja ismét megerősödött az Anna Gavalda iránti rajongásom. A Billie-ről bár vegyes véleményeket olvastam, de biztos voltam benne, hogy egyszer sorra kerítem, mert már maga az írónő ajánlása is felkeltette a figyelmem, ugyanis a rejtőzködőknek ajánlja ezt a könyvét.


A kisregény valójában Billie és Franck története, akik éppen egy hasadék vagy fene tudja, micsoda mélyén fekszenek. De hogy hogy kerültek oda, arra csak később kapunk választ.

A narrátorunk, Billie egy mélyről jött lány, aki barátságot kötött a szintén megvetett és lenézett fiúval, Franckkal.
Billie-t gyerekkorában elhagyta az anyja, belépett az életébe egy őt sosem szerető mostohaanya és mostohatestvérei születtek. Csakhogy a család olyan nyomorban él, hogy az már jóval a bányász béka feneke alatt van. Olykor egy-egy pofon is elcsattan, de nem olyan vészes, hogy mindez bárkinek is feltűnjön. Billie egyszerűen kucsmagombásiaknak nevezi magukat, ezt a lehúzó, az egyik tanára által Franciaország negyedik világának nevezett környezetet, ahonnan nincs kiút, a gyerekekre is a szülők sorsa vár: az alkoholizmus, a munkanélküliség, a nyomor és egy rakás gyerek, akik visonganak és akiket fel kellene rendesen nevelni.

Franck élete sem fenékig tejfel: az apja folyamatosan összeesküvés-elméleteket lát mindenhol, az anyja már ebbe betegedett bele, a fiú pedig homoszexuális, amelyet persze titkolnia kell a szülei előtt.

Ez a két sérült lélek talál egymásra egy kilencedikes tanórának köszönhetően, amikor a tanárnőjük egy közös jelenet előadását adja fel nekik. A közös felkészülés közelebb hozza őket, életre szóló barátságot kötnek és Billie egy új oldalát is felfedezi.

Az életemnek egy olyan pillanatát idézte fel, amikor könnyedén, kívülről tanultam meg olyan érzelmeket, amelyek szépek voltak, és elhitették velem, hogy van bennem erő a folytatáshoz.

De a későbbiekben másként alakul a sorsuk: Franck továbbtanulhat, Billie viszont hanyagolja az iskolát és - ne szépítsünk rajta - kurva módon kezd élni, vagy inkább kucsmagombásian.


Mindketten sérültek, hiszen a szeretethiányos Billie az alkalmi szexben talál némi vigasztalást, míg Francknak folyamatosan fenn kell tartania a látszatot és az apjának kell megfelelnie, olyan életet kell választania, amire az apja rábólint. De van-e kiút egy-egy ilyen helyzetből?

Anna Gavalda Billie bőrébe bújva a tőle megszokottan őszintén, nyersen, kertelés nélkül, szókimondóan szembesít ennek a két fiatalnak a mindennapi küzdelmeivel, gondjaival, nyomorával, amelybe olykor egy kis humort is csempész.
Imádtam a közös felkészülés részleteit és a csacsis túrázást, és egy új szóval is gazdagodtam: élvezetölő.

Billie és Franck történetében sokan magunkra ismerhetünk, akik küzdünk az uniformizálódás, a folyton másoknak való megfelelés és a mások megbélyegzése ellen. Mert hiába élünk egy olyan világban, amelynek az egyik jelszava az önmegvalósítás, ha mindig van valami és/vagy valaki, aki nem enged ennek utat törni.

Billie arra született, hogy szép dolgokat hozzon létre, pedig olyan sokan törték magukat, hogy bebizonyítsák, nincs hozzá joga.

    Nem bánok semmit, és soha nem is fogok semmit megbánni az életben, mert már egy jó nagy szeletét elvették tőlem. Ráadásul egy olyan szeletét, aminek állítólag szépnek kellett volna lennie. 

Szerencsére van egy Anna Gavalda, aki ebben a könyvében erre ad gyógyírt.  Hozzá hasonlóan én is hiszek abban, hogy minden rosszból van kiút, csak meg kell találni a saját Franckunkat, aki segít megtalálni a kivezető utat. Aki az után sem engedi el a kezünket, hogy kikászálódtunk a gödörből, és ha újra belepottyannánk, újra a segítségükre siet és kirángat belőle, aki nem téveszt szem elől. Ha pedig még nem sikerült megtalálnunk, legalább ebben a kisregényben mindig a közelben lesz. Vagy a legegyszerűbb, ha önmagunk Franckjai leszünk.

A világ feneketlen pöcegödör, ahol esetlen családok csúsznak-másznak és tekeregnek iszaphegyeken; de van egy szent és fenséges dolog, ami nincs meg nekik, és amit nem vesznek el tőlünk soha: a bátorság, Billie. Az ahhoz való bátorság, hogy felülkerekedjünk rajtuk, és mindörökre elfelejtsük őket. Úgyhogy azonnal hagyd abba a nyavalygást, vagy itt hagylak (...).

Anna Gavalda: Billie
Eredeti cím: Billie
Fordította: Tótfalusi Ágnes
224 oldal
Magvető Kiadó, 2015
3290 Ft

A múlt hónapban már örömködtem az Életre kelni megjelenése kapcsán, és egy kis számolgatás után végül előrendeltem, mert tudtam, hogy nem fogok benne csalódni. És így is lett. Bár be kell vallanom, meglepett, hogy a Magvető a korábbi fényes borítókat mattra cserélte. De ez a könyv legnagyobb hibája.


Anna Gavalda elbeszéléskötete gyorsan megérkezett hozzánk, mivel a francia kiadás is idén jelent meg.
Ahogyan a bejegyzés alcíméből is kiderül, hét elbeszélést tartalmaz, és mindegyik nagyon gavaldás.

A szereplői között akadnak fiatalok, középkorúak, férfiak és nők, a közös bennük, hogy mindannyiuknak van egy története, amelyet elmesélnek nekünk.


Trubadúrszerelem
A cím engem is meglepett, el sem tudtam képzelni, mire számíthatok, de kíváncsian vártam a magyarázatot.
Narrátorunk, Lulu egy állatkereskedésben dolgozik. A munkáját és a állatokat szereti, a főnökét már kevésbé.
Egyik este a barátnője magával rángatja egy buliba, ahová Lulunek semmi kedve elmenni. Eleinte nem is érzi jól magát, majd beszélgetésbe elegyedik egy fiúval, aki nagyon is érdeklődést mutat a lány munkája iránt. Lulu először persze arra gondol, ő is csak így akarja ágyba vinni, de aztán ő is meglepődik.
Azért szerettem ezt az elbeszélést, mert a látszat mögé láthatunk benne. Kiderül, hogy a különcnek, furcsának tűnő embereket is érdemes megismerni, érdemes szóba elegyedni velük, mert a látszat mögött pozitívan csalódhatunk.

Az egyetlen negatív észrevételem, hogy az elbeszélésben szereplő idézetek zömének csupán a fordítója szerepel a lábjegyzetben, de hogy kinek és mely művében hangzik el, már nem. Tudom, a Google a legjobb barátom, viszont most ő sem tudott segíteni. Bocsánat, már megint követelőző vagyok.

    Hát igen. Nem kell bedőlni a látszatnak. Közönséges vagyok, de ez csak az álcám. Olyan vagyok, mint a gekkó a fák törzsén, vagy a sarki róka, ami télen bundát vált: ami látszik belőlem, nem az az igazi színem.
   Vannak tyúkok, már nem emlékszem, mi is a nevük, amik tollakat viselnek a lábuk hátsó felén, így minden egyes lépés után eltüntetik a nyomukat, hát én is így vagyok vele, csak fordítva: én mindent összezavarok magam előtt, mielőtt kapcsolatba lépnék valakivel.
    Hogy miért? Mert a testem hamis képet vetít a személyiségemről. 

Nők illegalitásban
Narrátorunk harmincnégy éves, két kisgyerek (egy kisfiú és egy kislány) édesanyja, egy bútorozott lakásba költözik, és a férje korábban autóbalesetben hunyt el.
Napközben ugyanúgy él, mint más anyukák: reggel felkel, ellátja a gyerekeit, elviszi őket az iskola-előkészítőbe és az óvodába, délután értük megy, közben elvégzi a házimunkát, este megfürdeti, megvacsoráztatja a kicsiket és mesét olvas nekik. Majd - amikor a gyerekek már alszanak - előkerül a whiskys üveg. Mert még mindig nem sikerült feldolgoznia a férje halálát.
Egy reggel egy bárban felfigyel egy nála fiatalabb nőre, aki szerinte a párizsi nő megtestesítője. A fiatal nő mosolyogva sms-ezik, látszik rajta, hogy szerelmes. Megismerkednek, majd egy este az anyuka meghívja magához a nőt, és mindketten megnyílnak a másik előtt.

    Végighallgattál, egy szót se szóltál, én újabb italt töltöttem magamnak, és ebből tudtad, nem mondtad, de láttam, hogy tudod, hogy úgy szürcsölgetem a tufán átszűrt italomat, mint egy mennyei nedűt, aztán rajtam volt a sor. Vagyis rajtad. A te köröd jött.
   - És te? - kérdeztem.
   - Mi van velem?
   - Miért vagy ma itt?
    Kitérő elhajlás. Mosoly. Mély sóhaj.
    - Mennyi időd van?
    - Egy egész éjszaka - feleltem -, egy egész éjszaka. 

Ez volt az első elbeszélés, amely rögtön ütött. Méghozzá nem is kicsit. Biztosan lesznek, akik elítélik az anyukát az alkoholba menekülése miatt - ő sem büszke rá -, én mégsem tettem. Mert a legkönnyebb pálcát törni valaki felett, miközben fogalmunk sincs, ő valójában miért teszi ezt és mit érez. De a történet másik fontos témája a megszokás, az egy bizonyos helyzetbe való beleszokás, beletörődés, az ebből való kitörés első lépésének megtétele vagy legalább fontolóra vétele.


Meg fog halni a kutyám
Már a cím is letaglózott. Eszembe jutott, amikor évekkel ezelőtt az egyik kutyámat el kellett altatni, ahogy az elbeszélőnkét, Jeannot-ét is. A férfi az ötvenes éveiben jár, kamionsofőrként dolgozik, és az egyik útja során az úton talált rá mostani kutyájára, aki azóta a szívéhez nőtt.
Azt gondolnánk, már ez is elég szomorú, de Jeannot életében korábban egy másik tragédia is történt, melyre a jelennel párhuzamosan váltakozva derül fény.

    Az elején azt gondoltam: ez teljesen normális, legalább elfoglalja magát valamivel. Én kevesebbet locsogok, ő viszont lázasan tesz-vesz. Mindenki úgy birkózik meg a fájdalmával, ahogy tud. Majd elmúlik. De tévedtem. Nem múlt el semmi.

A kötet egyik legmellbevágóbb elbeszélése Jeannot története. Fáj, szomorú, mégis a végén reményt ébreszt.


Happy Meal
Ez a rövid kis történet nagyon kellett ebbe a kötetbe, és éppen ide. Bár be kell vallanom, hogy ezt olvastam másodikként, éppen a rövidsége miatt.
Egy férfi mesél egy lány iránti érzéseiről. Egy olyan férfi, aki a legszívesebben tükrös éttermekbe vinné a lányt, de a lány mindenáron a McDonald'sba akar menni, így végül ott kötnek ki.

    Megtört a varázs: észrevette, hogy nézem, és a szívószálat harapdálva affektálni kezd. Elfordulok. A zsebeimet tapogatva a telefonomat keresem.
    - Az én táskámba tetted.
    - Köszönöm.
    - Hé, mire mennél nélkülem?
    - Semmire.
    Rámosolygok, és bekapok egy marék hideg sült krumplit.
    - Semmire sem mennék - folytatom -, de legalább nem kellene szombat délutánonként a Mekibe járnom.

Amikor az utolsó sort is elolvastam, legalább öt percig csak mosolyogtam. Annyira szívmelengető, annyira jó volt ez az inkább novella, mint elbeszélés. És örülök, hogy itthon olvastam, bár nyilvános helyen sem zavartattam volna magam miatta.


Az életpontjaim
Pierre építkezéseken elkövetett hibákról ír szakértői jelentéseket: ha valahol repedést találnak, ő deríti ki, ki hibázott. Most is éppen egy épületet vizsgál, amikor a felesége telefonon közli, hogy azonnal be kell mennie az iskolába, mert a férfi van közelebb, és a legkisebb fiuk, Valentin valami csúnya dolgot követett el, amit telefonon nem hajlandóak elmondani a szülőknek.

    Az ajándék gyerekem, ahogy gyakran neveztem, mert tényleg ajándék volt, a szó szoros értelmében. A két bátyja már egész nagy volt, Thomas nyolc-, Gabriel hatéves, amikor Juliette, az anyukájuk megkérdezte tőlem, mit szeretnék karácsonyra, mire azt válaszoltam, hogy egy kisbabát. Némileg ugyan lecsúsztunk a karácsonyról, de mivel a baba február közepén érkezett, Valentin lett a neve.
   Valentin lett, és maga a csoda.
   Hogy érhette el az én ajándék gyerekem alig hatévesen, hogy az iskola igazgatónője ilyen állapotba kerüljön miatta? Teljesen össze voltam zavarodva.

Pierre bemegy az iskolába és a munkája során használt módszereivel derít fényt a fia tettét kiváltó okra.
Ha a Happy Meal szívmelengető volt, akkor ez a történet is az, ahogyan a háromgyerekes apa vall a fia iránti szeretetéről és az életükről, bár itt is akad egy szomorú dolog.


A baka
Egy újabb Pierre, aki jelenleg egy szöuli hotelszobában próbál búcsút venni egy bizonyos Louis-tól, aki elhunyt.

Pierre jómódú családba született, és most az a feladata, hogy a családi vállalatot életben tartsa, de közben az élete darabjaira hullott. Ekkor ismerkedett meg a vele szemközti lakásban élő Louis-val, akivel különleges barátságot kötött.

   Az életben vannak az iskolai barátok, az egyetemi barátok, a katonatársak, a munkatársak, a küzdőtársak, a régi barátok, a Montaigne és La Boétie barátságához hasonlók, és vannak az olyan találkozások, amilyen a miénk is volt. Az effélék azért számítanak nagy ajándéknak, mert nem a közös múlton, közös alapokon nyugszanak, és éppen ezek teljes hiánya miatt, valami egészen más címszóval (esetünkben a férficipők kapcsán) nagyobb elégedettséget tesznek lehetővé. Amikor semmit sem kell kimondani, mert minden magától értetődő.
    Avagy a titkos barátságok láthatatlan hozadéka.

Erről a titkos barátságról pedig olyan jó volt olvasni, hogy egyszer én is szeretnék egy ilyen szomszédot, mint Louis volt, akinek köszönhetően Pierre újra élni kezd. Legalábbis azokban az órákban, amiket Louis-val tölt. Remélem, sok Louis-hoz hasonló ember van a világon. És most már tényleg ideje, hogy végre megnézzem Az élet csodaszép c. filmet.


Egy fiú
A fiúról csak annyit tudunk, hogy a Párizsba tartó vonaton utazik, eléggé illuminált állapotban van, és az elmúlt hétvége elég eseménydúsan telt számára. Ezeket a pillanatokat idézi éppen fel, miközben elszunyókált a vonaton, amikor a fülkében két új útitársat pillant meg magával szemközt. Az egyik a bombanő, aki egy borzalmas könyvet olvas, míg a másik lányban nincs semmi vonzó, ám Delacroix naplójában mélyedt el.

    Harminchárom éves vagyok, és éppen ennyi idős korában egy nálam szakállasabb és bozontosabb fickó másféle és nagyobb hőstetteket hajtott végre, és itt volt az ideje, Jézus Urunk, hogy megragadjam a végzetemet, és néhány csodát tegyek, máskülönben, ha ez így megy tovább, az egész életemtől vehetek búcsút.

Az első oldalak után kevésbé szakállas és bozontos narrátorunk kapcsán valószínűleg sokan megjegyzik, hogy Ezek a mai fiatalok, de Anna Gavaldát ismerve, sejtettem, hogy ez alatt a külső alatt újabb meglepetést tartogat, és meg is lepett. Nagyon is, de a végén csak mosolyogtam.


Már korábban is azt írtam Anna Gavaldáról, hogy azon szerzők egyike, aki nagyon jól látja  a mai világot, aki nyitott szemmel jár az emberek között. Képes bármilyen korú, nemű, foglalkozású ember bőrébe bújni, és elmesélni a történetét, legyen az vidám, szívmelengető vagy szomorú. És utóbbiakra van a legnagyobb szükség szerintem, mert ahogyan az elbeszélésekből is kiderül, nem mindenki élete csillámpóni*, és a legtöbb ember legnagyobb problémája nem az, hogy megvegyen-e egy tizedik kencét. Az ő életükben valódi tragédiák és problémák rejtőznek, amit nem osztanak meg úton-útfélen, hanem a maguk köré vont páncélban őriznek. Mert manapság - sajnos - egy ilyen, bennünket védő páncélra van szükség, hogy megvédhessük magunkat. A páncél mögött rejtőzhet egy közelálló személy elvesztése, magány vagy egyszerűen csak az, hogy mások elfogadjanak bennünket, és ezáltal védhessük a saját kis világunkat.
Nem véletlenül hoztam szóba a páncélt, mert a kötet eredeti címe - ha jól fordítottam az internetes szótáraknak köszönhetően - azt jelenti: Feltörni a páncélt, amely sokkal jobban illik is hozzá, de a magyar könyvpiacon - gondolom - még egy Anna Gavaldát sem lehetne ezzel eladni, és ezért változtatták meg. Mert a páncél feltörhető, csak meg kell találni azt a személyt, aki - akár egy éjjel az úton csatangoló kutya is lehet - segít ebben.

Anna Gavalda most is felvidított, elszomorított, levitt a mélybe, újra felemelt és reményt adott. Örülök, hogy néhány napra a saját világomat magam mögött hagyva, újra beléphettem a szereplői világába, és biztosan újraolvasós lesz ez a könyve is, amely fel is iratkozott az idei év legjobb könyvei elnevezésű listámra.

*Azért használtam a csillámpónis kifejezést, mert azt tapasztalom, hogy sokan ilyen világban élnek: az életüket - amelyben minden egyszerűen fantasztikus - csillámpóninak tekintik, és nem tudják elképzelni, hogy nagyon sokan vannak mások, akiknek az élete nem olyan, mint az övéké, hogy másoknak valódi problémáik vannak (betegség, gyász stb.), amikkel nap mint nap meg kell birkózniuk.


Anna Gavalda: Életre kelni
Eredeti cím: Fendre l'armure
Fordította: Tótfalusi Ágnes
250 oldal
Magvető Kiadó, 2017
3299 Ft

Ahhoz képest, hogy Nabokov-rajongó vagyok, elég kevés művét olvastam még. A Pnyin professzort először öt éve, bár akkor nem született bejegyzés róla.
Mielőtt újra levettem a polcról, csak arra emlékeztem, hogy nagyon szerettem és az Anna Karenina is szóba kerül benne.

Professzorunk az ötvenes éveiben jár, és  - az 1950-es években - a waindelli egyetemen oroszt tanít.
Tyimofej Pavlovics Pnyin Oroszországban született, és 1917-ben sok honfitársával egyetemben kénytelen volt elhagyni hazáját. Először Európában élt (Prágában diplomázott, majd Párizsba ment), és 1940-ben hajóra szállt az Újvilág felé. Azóta egyetemi adjunktusként keresi kenyerét. Kezdő és haladó orosz csoportjai nem nevezhetőek éppen népesnek, és a tanítási módszere sem mindennapi.

Ahogyan maga Pnyin sem: ő az, aki a szórakozott professzor mintapéldánya. Kopasz, szemüveges, nagy hasú és pipaszárlábú. Folyamatosan csetlik-botlik, nehezen igazodik el a mindennapi életben, ám annál inkább otthon van az irodalom világában.

Nem, a világ volt szórakozott, és éppen neki, Pnyin professzornak kellett benne rendet tartania. Élete egyetlen nagy háborúskodás volt az érzéketlen tárgyakkal, amelyek szétestek, vagy rátámadtak, vagy felmondták a szolgálatot, vagy szőrén-szálán eltűntek, mihelyt kapcsolatba kerültek vele. Ami a kezét illeti, egyszerűen kétbalkezes volt, de mivel egy szempillantás alatt szájharmonikát tudott fabrikálni a borsóhüvelyből, mivel tízet szökkent a víz színén a lapos kavics, ha elhajította, s mivel összekulcsolt kezével pislogó nyulat tudott a falra vetíteni, s tudott még egész csomó, hasonlóképpen infantilis bűvészmutatványt, ami az oroszoknál mindig készenlétben áll, abban a hitben élt, hogy a természet nagy kézügyességgel és műszaki érzékkel áldotta meg.

Nabokov a kisregényben megint egy új oldalát mutatta meg: Pnyin professzorral mindig történik valami, és ezek a történések a legtöbbször nem úgy sikerülnek, ahogyan azt hősünk eltervezte. Pl. éppen előadást készül tartani, amikor kiderül, hogy egy immáron ötéves menetrendből szerzett információnak köszönhetően kénytelen idő előtt leszállni arról a vonatról, amelyen éppen utazik. És ez még csak a kezdet.

Bár Pnyin professzor évek óta megkapta az amerikai állampolgárságot, az angol nyelvvel még mindig meggyűlik a baja:

Orosz beszéde valósággal zene volt, az angolja gyilkos merénylet. 

- Pnyin barátunk - mondta Clements - külön nyelvet beszél. Verbális leleményei új színt visznek az életbe. Kiejtési hibái mítoszteremtők. Minden nyelvbotlása valódi orákulum. A feleségemet például Johnnak hívja.

Pnyin professzor egyszerű életet él: napjait az aktuális lakóhelye, az egyetem és a könyvtár falai között tölti, ám a társasági élete sem nevezhető unalmasnak. Főleg, ha honfitársaival gyűlik össze, akik szívesen vitatják meg pl. az Anna Karenina kezdő dátumát.

A regény folyamán a narrátorunk utal arra, hogy személyesen ismeri a professzort, de a közös múltjukra csak a későbbiekben derül fény.


Pnyin professzor az egyik legszerethetőbb - ha nem éppen a legszerethetőbb - irodalmi alak, akivel az eddigi olvasmányaim során találkoztam. Bár a saját kis világában él, akinek a mai napig sem sikerült beilleszkednie az amerikai életbe, igazi csodabogár, mégis ha segítséget kérnek tőle, nem mond nemet. Magának való, ám a hozzá hasonlók társaságában otthonosan mozog és csupa szív ember.

Bár Nabokov ezt a regényét már angolul írta, mégis nagyon orosznak éreztem. Valószínűleg az olykor Csehovra emlékeztető jeleneteknek köszönhetően, de ezeket olvasva sem unatkoztam egy pillanatig sem. Újra be kellett látnom, hogy Pnyin professzorhoz képest mennyi mindent nem olvastam még, így újabb művek kerültek fel a várólistámra, köztük Jack Londontól a Martin Eden.


Nabokov ezúttal is elvarázsolt a leírásaival (és a rendkívül gazdag szókincsével), és egy nagyon szerethető szereplőt alkotott, akiről valóban élmény volt olvasni. Ki gondolná, hogy a Pnyin professzor a Lolita előtt született?

    Amikor legközelebb felpillantott, már vacsoraidő volt.
    Levette a szemüvegét, a kezében tartva, keze fejével megdörgölte pőre és fáradt szemét, s még mindig gondolatokba merülve tekintetét a szemközti ablakra szögezte, amelyen oldódó merengésével párhuzamosan fokozatosan feltűnt az ibolyakék esthomály, amit ezüsttel bordázott a mennyezetvilágítás fénycsöveinek tükröződése, s feltűnt a kinti csupasz, fekete gallyak szövevénye előtt a tarka könyvgerincek visszatükrözött sora. 

Azért azt megjegyezném a fordítással kapcsolatban, hogy a férfiak zakót hordanak, nem blézert.
A Fehér Holló Könyvek pedig egy nagyon jó sorozat (volt), kár, hogy ma már csak néhány kötet szerezhető be belőle. Szerencsére a Pnyin professzor is közéjük tartozik.


Vladimir Nabokov: Pnyin professzor
Sorozat: Magvető Remekírók - Fehér Holló Könyvek
Eredeti cím: Pnin
Fordította: Zentai Éva
217 oldal
Magvető Kiadó, 2005

Egy kicsit gondolkodtam, mielőtt megrendeltem ezt a könyvet, és amikor kibontottam a dobozt, meglepett, milyen kicsi egy átlagos méretű könyvhöz képest. De annyi baj legyen, gondoltam, ennek köszönhetően biztosan gyorsan olvasható is lesz. Végül délutáni olvasmánynak választottam, mert úgy éreztem, ez egy olyan könyv, amit egy ültő helyben érdemes elolvasni.