A Radnay család és a nyár eleje immáron két éve összekapcsolódott nálam, így elképzelhető az öröm, amikor májusban a Könyvhétre megjelenő újdonságok között felfigyeltem a Krisztina bárónőre, a család magyarpetei ágához tartozó lány regényére.

Az immár éltes Krisztina egy bordeaux-i szőlőskertben emlékezik vissza a Likőrös Löli és Peches Pali tizenkét éves kislányára, aki 1922 márciusában nagy változás előtt áll. Trianon után vagyunk, apja adósságokat halmozott fel, ezért kénytelen egyetlen lánya nevelését a várfalvaikra bízni, ahol Krisztina biztonságban lehet. Anyja számára szinte semmit sem jelent a kislány, apjától mégis nehéz a búcsúzás. De egy Radnay ezt nem mutatja. Így a vörös hajú, se nem szép, se nem csinos, sovány kislány Loni néni és Ista bácsi házába kerül. Nagyanyja nem is érti, miért nem őt választották, de nem is túlságosan bánja, számára Méri fia anyagi helyzete előrébb való.

 Így kerül a Kotnyeles Krisztina Lexi szárnyai alá, barátkozik össze a nála ekkor öt évvel fiatalabb Gergével és tanul meg számos dolgot nemcsak a családról, de az életről is:

Az élet egy véresen komoly és nagyon kemény játék, ami arról szól, hogy folyton akadályokat gördítenek az utadba. A fő szabály az, hogy vagy legyőzöd őket, vagy agyonnyomnak. Az okos játékos alaposan szemügyre veszi az útjába került nehézségeket, és ha csak egy mód van rá, eltávolítja a maga erejéből. Segítséget nemigen érdemes kérni, mert később mindig kiderül, hogy túlságosan is drága mulatság. Ha jól játszol, elég figyelmes, megfontolt, kitartó meg leleményes vagy, sikerül teljesítened a pályát, és megnyered a játszmát. Loni nénéd is csak egy akadály a sok közül, és nem szabad megfutamodnod előle. De még mielőtt megkérdeznéd, miféle butaságokat hordok össze neked, amikor vacogsz és csöpög az orrod, elárulom, hogy abban a pillanatban részese lettél ennek a bizonyos játéknak, hogy megszülettél. Tehát vésd az eszedbe: jól kell játszani. És néha félni is kell. Okosan félni.

 Angol, német és francia kisasszony neveli, majd egy balatoni nyaraláson megpillantja a szőke, zöldszemű Eőry Ádámot, akivel ekkor még nem is sejtik, hogy a későbbiekben milyen fontos szerepet tartogat számukra egymás életében a sors.

 Krisztina egy színházi előadás után dönt úgy: színésznő lesz. Micsoda botrány, hogy egy Radnay lány ilyen pályát válasszon magának! De Krisztinát a család felháborodása sem tántoríthatja el a világot jelentő deszkáktól.

 A fiatal színésznő életét gyakran árnyékolják felhők, ahogyan a családét is egy másik családtag, az állandóan felbukkanó és pénzszűkében álló Méri személyében.


 Öröm, bánat, könnyek, nélkülözés és szenvedés kísérik Krisztina életét, ő azonban igazi Radnay lány, aki igyekszik minden próbában helyt állni és egy Radnayt a név is kötelez.
Ismét találkozunk Lexivel, Zoltánnal, Lilivel, Gergével, Marival és Mérivel, aki az aktuális eszme híveként bármire képes a saját céljai érdekében és nem ismer se Istent, se embert, pláne nem Radnayt.

 Krisztina szemén keresztül vészeljük át a II. világháborút, éljük át annak minden borzalmát, aggódását, nélkülözését, a kitelepítést, az újrakezdést, és mi magunk sem értjük, hogy lehet egy első osztályos kislányt osztályellenségnek bélyegezni? Majd együtt aggódunk vele a család férfitagjaiért, akik kiveszik a részüket az '56-os forradalomból és hozzunk meg vele egy sorsdöntő lépést.

 A Krisztina bárónő nemcsak egy újabb Radnay története, aki megjárja a poklot, hanem egyszerre történelmi regény, ami az otthon maradottak szemével láttatja a háború értelmetlen pusztításait és annak következményeit, a kitelepítettek mindennapjait és az 1956 őszén a családtagjaikért aggódó rokonokat, a hétköznapokat uraló állandó félelmet. Köpönyegforgatók és érző szívű emberek küzdelme. Megrázó, elgondolkodtató, mégis letehetetlen olvasmány.

 Bár az előző két kötetet sem címkézhetjük vidámnak, de mind közül ezt éreztem a legnyomasztóbbnak, ami a leginkább rátelepszik az Olvasóra, ám mégsem akaródzott letenni, mert talán a következő oldalon ott a megoldás vagy felcsillan a remény, és közben arra gondoltam, bármilyen is ez a mai világ, örüljünk, hogy mindannak, amit Krisztinával együtt a lapokon mi is átélünk, már elmúlt és "csak" így vagyunk részesei.


 Aki még nem olvasta A Radnayakat, annak sem kell megijednie, mert a könyv elején és hátulján ismét a segítségünkre siet a családfa, és miután befejezte Krisztina történetét, biztosan kedvet kap a többiek szemszögéből is megismerni e népes család mindennapjait és küzdelmeit a XX. század viharában.

Tudod, az ember legnagyobb hibája az, hogy ismeri mások botlásait, és képtelen elviselni őket. Pedig semmi köze hozzájuk, hiszen a ballépéseiről mindenki maga számol el a maga idején, a maga módján, a maga istenének.

A trilógia részei:
A Radnayak
A Radnayak örökében
Krisztina bárónő


Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: Krisztina bárónő
A különös Radnay lány
400 oldal
K. u. K. Kiadó, 2014
3980 Ft

Nagyon megszerettem tavaly Nellie Blyt, aki 1889-ben egy rejtélyes gyilkos miatt vette nyakába a világot és egy titokzatos járványnak is a végére járt. Jules Verne akkor egy fogadást ajánlott a számára: utazza be kevesebb, mint 80 nap alatt a Földet. Nellie természetesen elfogadja a kihívást, hogy földön és vízen versenyt fusson az idővel.

Az utazás 13. napjától az utolsóig követhetjük nyomon ezt a mindenre elszánt nőt, aki ekkor még nem is sejti, mi minden vár rá a következő két hónap alatt...

Nellie a Victoria fedélzetén érkezik Egyiptomba, hogy onnan továbbhajózzon Ceylonba. Útitársai közt van Von Reich, egy bécsi üzletember és a Warton házaspár, előző üzleti partnerei és meglehetősen sznob emberek. Éppen Port Said-ben sétálgatnak a piacon, amikor gyilkosság szemtanúi lesznek, sőt az áldozat, egyik útitársuk, Mr. Cleveland éppen Nellie karjai közt leheli ki a lelkét és utolsó szavának egyedül ő lesz fültanúja. Nem is lenne igazi újságíró, ha nem szeretne a dolog végére járni, de hamarosan be kell látnia, olyan titkot tudott meg, amiért az életével fizethet.

- Bevallom, nem nagyon hiszek a természetfölötti dolgokban. Talán azért, mert az életem nagy részében azon fáradoztam, hogy tető legyen a fejem fölött, s legyen mit az asztalra tennem - így hát a rejtélyeket azokra kellett hagynom, akiknek volt idejük és energiájuk ilyesmikre. De amikor ma reggel kiléptem a fedélzetre, és a ködön és félhomályon át megláttam Egyiptomot, éreztem valamit. Nem tudom pontosan megmagyarázni, s aligha fogom megosztani a szerkesztőmmel táviratilag, mert attól félek, még azt hinné, agylázam van - de az az érzésem, hogy mintha nem lennék egyedül.

Éppen egy éve ismerhettük meg az erdélyi Radnay családot, akiknek történetét fél évszázadon át követhettük nyomon. Már akkor biztos volt a folytatás, amit nagyon vártam és a Könyvhétre meg is jelent.

A folytatásban a főszerep Zoltán ópa dédunokáinak, az ikreknek, Zsófinak és Lórinak jut, akik édesapjukkal, nagyszüleikkel és dédszüleikkel élnek a várfalvai erdőben, távol mindentől. A házban nincs se víz, se áram, az ikreknek kilométereket kell minden nap bicikliznie az iskolába, de a család nem akar ezen változtatni. A gyerekek táncosnő édesanyja egy napon elhagyja a családot. Miért szánja el magát erre a lépésre egy anya? Egyszerűen nem tudja elfogadni férje politikai nézeteit, hiszen egy Radnay a pokolban is úr, és mindenáron kitart az elhatározása mellett. 1989-et írunk ekkor. A politikai üldöztetések hatására, ami a legifjabb fiút, Lórit is utolérheti, a család úgy dönt, hogy a Tata és két gyermeke Magyarországon próbál boldogulni. A döntés 1992-ben egyik napról a másikra születik meg, így a 16 éves ikrek és édesapjuk egy szombathelyi bérlakásban találja magát.

Az ikrek felvételt nyernek a gimnáziumba, amit elölről kell kezdeniük, apjuk pedig egy építkezésen kap munkát, de csak feketén. A fizetése nem elég, ezért Zsófi különórákat ad, hogy a közös családi borítékban a hónap végén is legyen elég pénz.
Az ikrek mintha csak tűz és víz lennének: Lóri a nagy Magyarország elkötelezett híve, Wass Albertet olvas, tetoválásokon töri a fejét és nem akar beilleszkedni, míg Zsófi mos, főz, takarít, korrepetál és kitűnő tanuló.

Gyorsan eltelik a négy év, a fiatalok leérettségiznek, Zsófi számára egyenes út vezet a Táncművészeti Főiskolára és Budapestre, míg Lóri még nem tudja, mihez kezdjen. Egyelőre nem akar tanulni, nem hallgat senkire, inkább lovakat gondoz (elvégre a Radnayak vérében van, hogy értenek a lovakhoz) és iszik és füstöl a Tatával.

  (...) Újra átkeltem az óceánon, hogy tovább vadásszak egy őrültre, aki készségesen kést ragad és orjára mészárolja a nőket. Csakhogy ezúttal még a rendőrségtől és a csatornákból támadó, láthatatlan gyilkostól is óvakodnom kellett."

A regény először engem is a borítójával, majd a fülszövegével fogott meg. Elvégre mi sem lehet izgalmasabb egy 19. századi párizsi kirándulásnál, ahol Nellie Bly a kalauzunk olyan személyiségek oldalán, mint Jules Verne, Oscar Wilde vagy Louis Pasteur és közben még egy rejtélynek is a végére jár?


 Nellie Bly a világ első oknyomozó riporternője volt (ahogyan ezt sokan megírták már róla) és Elizabeth Cochran néven született az Egyesült Államokban. A fiatal lány felfigyelt a nők helyzetére és a saját eszközeit használva, felvette a kesztyűt az őket elnyomó férfiakkal.
Nem sokkal később a fejébe vette, hogy Joseph Pulitzer mellett szeretne dolgozni, és ezt a tervét is véghez vitte. Sőt, hogy egy talányt megoldjon, még az őrültekházába is bevitette magát. Itt találkozott először a titokzatos dr. Blummal, akit a későbbiekben is igyekszik kézre keríteni.

(...) De itt, itt minden más. Itt nem lehet olyan mélyre ásni, hogy ne forduljon ki a rögök közül egy rég porladó Radnay, de genere Gyana. Uramisten, még ezt is számon tartják! Hogy Árpáddal együtt lépték át a Kárpátokat! Mit mondhat ezek után? Mit, amikor ebben a történetben a Hunyadiak, Báthoryak, Bethlenek meg Bocskaiak mind régi ismerősökként szerepelnek, és olyan Radnayak tetteiről hallhat, akik Rákóczi vagy Kossuth mellett álltak, buktak és haltak? Kész csoda, hogy még mindig van eleven Radnay! Ennyi összeesküvés, véres összecsapás, rokongyilkosság, árulás, merénylet számolatlan hősi halál után. Száműzetés Rodostóban, börtön Bécsben, fogság Kufsteinben, bujdosás török földön... És mégis, mindig akadt olyan sarja a családnak, aki utódokat nemzett, valahogy felnevelte őket, és továbbadta a nevet, meg valami mást is: büszkeséget, elszántságot, erőt, vakmerőséget és tébolyt. És közben végig itt maradtak, ezen a földön. Vagy ha el is távoztak egy időre, mindig hazatértek, ha másként nem, hát az utolsó útjuk alkalmával.
- Nyugodni csak itt tudunk.

Először a borító, aztán a fülszöveg keltette fel az érdeklődésem a regény iránt, és amikor belekezdtem, egy kicsit bevallom, megijedtem. Rögtön a borító belső oldalán (elöl és hátul is) megtalálható a Radnayak családfája, és az első fejezetet olvasva el is vesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda és egy rövid időre félre is tettem. De aztán összekaptam magam és a második fejezettől már elkaptam a fonalat és egyre nehezebben tudtam letenni.

A Radnayak életét 1913 és 1959 között követhetjük nyomon. A család tősgyökeres erdélyi, és ahogy a fenti idézetből kiderült, őseik már Árpád vezérrel érkeztek ide. Két ága van: a várfalvai és a magyarpetei. A regényben főleg az előbbi dominál, de a két ág sorsa egybefonódik. Várfalván Ista bátya és Loni néni, fiukkal, Sándorral és két unokaöccsükkel (a szüleik halála óta ők nevelték őket) Zoltánnal és Gyulával élnek. Loni néni szokása szerint valamilyen becenevet aggat a családtagokra, így lesz Sándorból Lexi, Gyulából pedig Bubu, egyedül Zoltán lóg ki a sorból, ő egyszerűen Zoltán marad.

Gyula Kolozsváron készül orvosnak, Sándor jogot végzett, Zoltán pedig katona lett. Hármójuk közül Zoltán érzi folyamatosan azt, hogy Sándor mögött a háttérbe szorul, és ezért mindent megtesz, hogy riválisa fölé kerekedjen. Hamarosan azonban egy baleset következtében Sándor lebénul, ám Zoltán még ekkor is folytatja a küzdelmet az unokatestvérével szemben.

Várfalva látképe a földvár romjairól, előtérben az unitárius erődtemplom

 

Pietà (1498-1499)

A három fordító közötti váltást csak az olasz szavak használatánál vettem észre, ugyanis egyikük biztosan nem tud olaszul, mert azoknál a részeknél, amit ő fordított, sokszor találkoztam bestiákokkal, azaz az olasz többes számot magyarul is többes számba tették, ill. a regény elején szerepel Itália Olaszországként, holott ekkor még nagyon messze álltak az egységes Itália megszületésétől. Egy utolsó nyelvi kukacoskodás: ha olaszul Szent Istvánról van szó, akkor a jelző Santo alakját használják, hiába hangzik jobban szerintem is a San Stefano, helyesen Santo Stefano.


De akkor most jöjjenek a pozitívumok: valószínűleg néhány olvasómnak nem árulok el újdonságot azzal, hogy egyértelműen a szobrok születéséről szóló részek voltak a kedvenceim, ahogy részletesen minden egyes momentumot megismerhettem, beleláthattam szinte Michelangelo lelkébe. Egyetlen szívfájdalmam, hogy A Sixtus-kápolna c. fejezetben a sok bába közt elveszett a gyerek, azaz alig van információ a freskóról. Milyen szerencse, hogy már tavaly olvastam egy könyvet erről.


Hogy kinek ajánlanám? Mindenkinek, aki szeretne többet megtudni Michelangelóról, Itália történelmének ezen szakaszáról, Savonaroláról, a Borgia családról, a Mediciekről és még sorolhatnám. Nem tartozik a habkönnyű olvasmányok közé és éppen ezért lehet annyira szeretni.


A kedvenc idézetem (egyébként rengeteg ragacsot felhasználtam olvasás közben, de csak azért nem kezdem el teleírni a bejegyzést az idézetekkel, mert nagyon sokáig itt ülnék):

"(…) az emberekről nem mondhatok mást, csak azt, hogy hálátlanok, hűtlenek, ingatagok és gyávák. Mindaddig, amíg előnyöket várhatnak tőled, és új ember vagy számukra, futnak utánad. Mihelyt te kérsz valamit tőlük, felháborodnak és megtagadnak téged."

Egy kis ízelítő Michelangelo munkásságából (sajnos az eredetileg beillesztett videót törölték, így ezt most, 2022-ben frissítem):

" - Mit nevetsz?
- Nem nevetek - mondta a fiú.
Ursus összerázkódott, néhány pillanatig merőn nézett a fiúra, majd így szólt:
- Akkor szörnyeteg vagy.
A kunyhó belseje éjszaka olyan homályos volt, hogy Ursus még nem is látta a fiú vonásait. Most ráesett a fény a fiú arcára.
Ursus a fiú vállára tette két tenyerét, egyre figyelmesebben nézett arcába, és újra rákiáltott:
- Ne nevess folyton.
- Nem nevetek - mondta a fiú.
Ursus egész testében reszketett.
- Nevetsz, ha mondom.
Megrázta a gyereket - dühből vagy szánalomból talán és izgatottan kérdezte:
- Ki tette ezt veled?
- Nem értem, mit tetszik mondani - kérdezte a gyermek.
- Mióta nevetsz így? - kérdezte Ursus.
- Mindig ilyen voltam - mondta a fiú.
Ursus a láda felé fordult, és halkan morogta
- Azt hittem, ez a mesterség már megszűnt.
Halkan, hogy a kislány fel ne ébredjen, kihúzta feje alól a párna gyanánt alája helyezett könyvet.
- Lássuk, mit mond Conquest -morogta.
Nagy fóliáns volt, puha bőrbe kötve. Hüvelykjével lapozta, megtalálta, amit keresett, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett:
- De Desanatis... Ez az.
És folytatta:
- Bucca fissa usque ad aures, gingivis denudatis nasoque muricato, masca eris, et ridebis semper.
- Igen, ez az.
Visszatette a könyvet a polcra, és tovább morgott:
- Ezt a történetet nem ajánlatos elmélyíteni. Maradjunk felszínesek. Csak nevess, fiam."

(De Desanatis - A levágott orrúakról
Bucca fissa... - Füledig hasítják a szádat, csupasz ínnyel, megnyomorított orral maszk leszel, és mindig nevetni fogsz.)

A nevető emberről még gimnáziumban hallottam, amikor egy regényt kellett választani Victor Hugótól (A nyomorultakat választottam), de ezt senki sem választotta, így csak megemlítettük, hogy létezik ő is, akit úgy elcsúfítottak, hogy mindig nevetni látszik. Ezzel tovább is léptünk. Ráadásul akkoriban sehol sem volt kapható a regény, így eddig váratott magára az elolvasása.

1690-ben Ursus (medve), az ötvenes éveiben járó férfi  és farkasa, Homo (ember) együtt járják Angliát kerekes bódéjukkal. Az embereket mutatványokkal szórakoztatják, ill. Ursus, aki ismeri a gyógynövényeket, orvosságokat is ad nekik, ezzel keresve a kenyérre valót. Közben a januári éjszakában Portland partjai mellett egy maroknyi ember egy 10 éves kisfiút tesz partra, ők pedig nekivágnak a tengernek.Hamarosan vihar kerekedik, a fiú pedig útnak indul a hóban. Rongyos ruháiban és mezítláb vonszolja magát még ő sem tudja hova, amikor a hóban megpillant egy nőt, karjában a néhány hónapos kislányával. A nő már hallott, azonban a lányka él, a rongyos fiú magához veszi és ketten mennek tovább. Amikor lakott területre érnek, a fiú be-bezörget az ajtókon, azonban választ sehonnan sem kap. megpillantja a bódét, ahonnan egy zsémbes hangot hall. Így talál rá Ursusra, aki magához veszi a nyomorultakat. Eddigi viszonylag kiszámítható élete egy csapásra felfordul. A mindig zsörtölődő csavargó igazi, szerető apjává válik a két elhagyatottnak, akikért akár tűzbe tenné a kezét is.
A fiút Gwynplaine-nek hívják és kiskorában úgy elcsúfították, hogy szüntelenül nevetni látszik. A kislányról kiderül, hogy vak és Ursustól a Dea nevet kapja.

Eltelik 15 év, a kis társaság továbbra is az országot járja, immáron kocsival, lovakkal és két cigány lánnyal kiegészülve. Műsoraikkal - és főleg A nevető embernek köszönhetően - mindenhol sikert aratnak, míg egy nap Ursus úgy dönt, ideje Londonba menniük, ahol még nem jártak. Nem is sejti, micsoda fordulatoknak nyit ezzel utat az addigi nyugodt életükben...

Victor Hugo regényét olvasni most sem könnyű. Az író ugyanis szeret játszani az olvasóval. Szokásához híven alaposan bemutatja a kort: a gyerekrablókat (comprachicos), akik tevékenységükkel akkoriban az öröklést hivatottak "segíteni": a vidéket járva megvették a gyermekeket és ha kellett, elcsúfították őket; a korabeli angol arisztokráciát, a parlament tagjait. Ez a rengeteg információ néha nagyon soknak tűnik, azonban olvasás közben azzal nyugtattam magam, hogy a későbbiekben biztos fontos szerepük lesz. Nem kellett csalódnom.

A regény tökéletes példázata annak, hogy jobb szegényen és boldogan egyik napról a másikra élni, mint gazdagnak lenni, de boldogtalannak. A nevető ember persze ezt a saját bőrén tapasztalja meg. Az emberek mindig csak a pojácát látják benne, aki a népet hivatott rútságával szórakoztatni.

Sokan talán nem is tudják, hogy az ő alakja ihlette a Batman-filmek Jokerét is. Azonban ha elolvassuk a könyvet, kiderül, hogy Joker arca "semmi" a Gwynplaine-éhez képest, Victor Hugo nem volt olyan "kegyes" szereplőjéhez, mint a filmek készítői.