.jpg)
Már a kisregény elején a mottót olvasva tudtam, hogy most erre van szükségem, aztán a bevezetőben néhány sor eszembe juttatta, amit már másoktól (pszichológusoktól, coachoktól is hallottam, és tessék, Hermann Hesse már - több, mint száz éve - 1917-ben leírt:
Az ember azonban nem csupán önmaga, hanem egy olyan egyszeri, egészen különös, minden esetben fontos és figyelemre méltó pont, melyben a világ jelenségei keresztezik egymást - csak egyetlenegyszer és soha többé úgy, ahogyan épp akkor. Ezért fontos, örök és isteni minden ember története, ezért csodálatos és minden pillanathoz méltó minden ember, ameddig csak él, és teljesíti a természet akaratát.
Ahogy a kiregény alcíme is jelzi, Emil Sinclair ifjúságának történetét ismerjük meg belőle Emil elmondásában.
Emil jó családba született, szüleivel és nővéreivel él, szolgálóik vannak, tehát minden biztosított a számára. Aztán tízévesen felfedezi, hogy két világ létezik: a biztonságos, a szeretetteli otthoni világa, az iskolai szigoré, az egyházi énekeké és a karácsonyé, a fényé, míg a másik sötét, és már otthon is találkozik vele a cselédek életében. És ehhez a sötét pólushoz tartoznak a botrányok, a bűnök, más szagok járják át, más emberek élnek benne (munkások, cselédek, bűnözők, részegek).
Emil gimnáziumba jár, ahol a világos, jó világból való fiúk közül kerülnek ki az osztálytársai, míg a másik világbeliek a népiskolába járnak, akikkel ő is megismerkedik. Köztük az egyik fiúval, a tizenhárom éves Franz Kromerrel, aki mellett érzi, hogy ő más, és egy szerencsétlen eset kapcsán a nagyobb fiú zsarolni kezdi és félelemben tartja.
Ennek az esetnek köszönhetően Sinclair fontos felfedezéseket tesz a saját világával kapcsolatban.
A gimnáziumi osztályukba később egy új, idősebb fiú érkezik, Max Demian, aki egész további életére hatással lesz. Demian menti meg Kromer további zsarolásaitól, és Sinclair elmondja neki a két világról tett felfedezéseit.
A nagyobb fiú máshogy gondolkodik, mint a társaik, és ezeket a különös nézeteit meg is osztja újdonsült barátjával. Másként tekint Káinra*, szerinte Káin bélyege valójában félelmet keltett azokban, akik találkoztak vele, hiszen ez alapján rögtön látták, hogy más emberrel állnak szemben, aki bátor és rettenthetetlen. Sőt, a Jézussal megfeszített két latorról is sajátos véleménye van, mely szintén nem a megszokott nézőpontról árulkodik.
Demian nemcsak szokatlan nézetekkel, hanem Emil szemében különleges képességekkel is bír. Ezeket a részeket olvasva nekem is felcsillant a szemem, ugyanis - a saját önismereti folyamatomnak hála - tudom, hogyan csinálja ezeket.
Bár a későbbiekben a két fiú útjai elválnak, mivel Emil bentlakásos iskolában tanul tovább és krízishelyzetbe kerül, Demian emléke folyamatosan jelen van az életében, és egy nap különös gondolatot olvas egy cetlin, amely csakis Maxtól érkezhetett:
"A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie. A madár istenhez repül. Az isten neve Abraxas."
A következő óráján eldönti, hogy most nem figyel a tanárra, azonban egyszer csak meghallja tőle Abraxas nevét, aki az az ókori isten volt több mitológiában is, aki egyesítette magában az istenit és az ördögit.
Ismét a két világgal találkozik, és ha belegondolunk, a világ tényleg így működik, és ezt Emil is kezdi belátni. Hiszen nincs nappal éjszaka nélkül, jó rossz nélkül, és bármennyire is nem tetszik egyeseknek, de mindannyiunknak van sötét oldala, vannak rossz tulajdonságaink, szokásaink, amikkel nem árt szembenézni.
Számomra a Demian az önismereti folyamat irodalmi példája. Mert ha valóban meg akarjuk találni önmagukat, akkor egy egész világot kell széttörnünk: a korábbit. Azt, amelyet megszoktunk, amelyben eddig éltünk. Miért olyan ijesztő ez? Mert azt, lehetett bármennyire rossz is, már megszoktuk. Az ott élő embereket, szokásokat, környezetet, szabályokat, és ki tudja, az új mit tartogat? Mi van, ha nem lesz, aki megért? Ha nem lesz, aki elfogad, aki támogat? Itt újra eszembe jutott a IV. Henrik, hogy vannak, akik inkább megalkusznak és nem vállalják önmagukat, és egy olyan életben ragadnak, amelyben igazából nem is érzik jól magukat, csak már megszokták. De mi van, ha lehet másként is?
Ó igen, ma már tudom; semmitől sem viszolyog jobban az ember, mintsem hogy azon az úton járjon, amely önmagához vezeti el!
Ezen az úton újabb segítőre talál a város orgonistája, Pistorius személyében, aki szintén máshogy látja a világot, mint általában az emberek:
Ne hasonlítsa magát másokhoz, és ha a természet denevérnek teremtette, ne akarjon struccmadár lenni. Néha különös elképzelései vannak önmagáról, azzal vádolja magát, hogy más úton jár, mint a többiek. Felejtse el. Nézzen a tűzbe, nézzen a felhőkbe, és mihelyt sejtelmei támadnak, és megszólalnak lelke hangjai, bízza rájuk magát, és ne kérdezgesse, mit szól hozzá a tanár úr, atyja ura vagy a jóisten! Ezzel csak tönkreteszi magát az ember; a járdára sodródik, és kövületté válik.
Ez az idézet az ékes bizonyítéka, hogy nincs azzal semmi baj, ha valaki másként gondolkodik, másként viselkedik, mint a többség, és amikor ezt felfedezzük és elfogadjuk, az milyen felszabadító érzés. Ezt saját tapasztalatból mondhatom: tavaly kiderült, hogy a legritkább személyiségtípusba tartozom, és azóta nagyon sok mindent megértettem és felfedeztem saját magammal kapcsolatban. Valószínűleg Sinclair, Pistorius és Demian is vagy közénk, vagy valamelyik ritkább személyiségtípusba tartozik, ezért érzik azt, hogy mások nem értik meg őket.
Emilt a szerencsések közé sorolhatom, akik korán megtalálták önmagukat, nekem csak később sikerült. Az ehhez vezető út pedig nem volt könnyű, ahogyan Sinclairnek, nekem is és sokan másoknak is csak nehézségek árán sikerült, de éppen ezekre volt szükség, hogy végre megtegyük az első lépéseket saját magunk felé.
Teljesen mindegy, hogy hány évesek vagyunk, sosem késő megtalálni önmagunkat és végre elkezdeni úgy élni, ahogy nekünk a legjobb. Ehhez kiindulópontnak jó választás megismerkedni Hesse kisregényével.
- A dolgok, melyeket látunk - suttogta Pistorius -, megegyeznek azokkal, melyek bennünk rejtőzködnek. A legtöbb ember azért nem él valódi életet, mert a külső világ képeit tartja valódinak, saját, belső világát pedig egyáltalán nem engedi megszólalni. Így is lehet boldog az ember. De ha egyszer megbizonyosodunk, hogy másként is lehet, akkor nem választhatjuk a többség útját. A többség útja, Sinclair, könnyű, a mi utunk nehéz, de mi haladni akarunk.
Hermann Hesse: Demian
Emil Sinclair ifjúságának története
Eredeti cím: Demian
Fordította: Horváth Géza
225 oldal
Cartaphilus Kiadó, 2006
Kép: Pinterest
* José Saramago is egy kisregényt szentelt neki.
Bejegyzések
