Gerald Durrell Korfu-trilógiája talán az egyetlen olyan sorozat, amelynek bármelyik darabját olvassuk is először, nem érezzük azt, hogy az előző rész(ek) ismeretének hiányában lemaradtunk volna valamiről. Velem pontosan ez történt, ugyanis először a harmadik részt olvastam, majd az elsőt és végül a másodikkal zártam a sort. 

Bár eddig csak három könyvét olvastam, de nagyon szeretem Gerald Durrell írásait, mert nemcsak remekül szórakozom olvasás közben, de számos - számomra ismeretlen - állatfajra is felhívja a figyelmemet, nem is szólva az állatok és a természet iránti rajongásáról és védelméről, ami ragályos.

 Mivel jó néhány hónap eltelt Durrell nélkül, így ideje volt egy újabb művével megismerkednem. A Születésnap c. fejezetet olvasva, ismét eszembe jutott az Istenek kertje közbeni hangulat, ami nemcsak felidézte azt, de ugyanolyan remekül szórakoztam, mint annak idején.

Mrs. Durrell még mindig Korfun él négy csemetéjével, a kis Gerry pedig egyre lelkesebben gyűjti az állatokat. De mindjárt itt a mama születésnapja, amit nem is ünnepelhetnének meg méltóbban, mint egy benzinával megtett kirándulással, ahová a barátokat és az ismerősöket is meghívják.

Csakhogy egy ilyen kirándulás a Durrell család életében is nemvárt kalandokat tartogat. Kezdődik mindez a jégszekrénnyel. Mrs. Durrell ugyanis rendelésre készíttetett korábban egyet (ami igencsak távol áll a mi jól ismert hűtőszekrényünktől), ami már csak a méretei miatt is nehezen hordozható.
Mindezt tetézi egy eltévedés, egy kocsmai kalamajka, de tudjuk, hogy minden jó, ha a vége jó és hála mindennek a galibasorozatnak, remekül szórakozunk.

Valamiért azt hittem, ez a kötet is a korfui élmények gyűjteménye lesz, de nem. A halak jelleme valójában visszaemlékezés, melyben Durrell nemcsak a gyerekkorának, de felnőtt életének néhány momentumáról is ír.

Nagyon szerettem a második fejezetet is (összesen öt fejezetre tagolódik a kötet), melyben a tinédzser Gerry egy londoni állatkereskedő segédjeként varázsolja el a tulajdonost és tesz különös felfedezést az egyik utcában.

Az utolsó három fejezetben már a felnőttkori élmények elevenednek meg: egy különleges vacsora előkészületének és lebonyolításának lehetünk tanúi, melyet a helyi káém (körzeti megbízott) szervez a káef (körzeti felügyelő) látogatása alkalmából. Előbbi egyenesen retteg a küszöbön álló vendégségtől, ugyanis amikor utoljára találkozott felettesével, az finoman szólva is borzalmasan végződött. De szerencsére kéznél van Gerry nagyszerű inasa, és mi baj adódna ott, ahol a szakácsot is Jézusnak hívják?

- Állapodjunk meg három fogásban - mondtam -, és azok is legyenek a lehető legegyszerűbbek.
- Akkor az első fogás legyen felfújt - mondta Mary.
- Jézus nem tud felfújtat csinálni - közölte Martin.
- Kicsoda? - döbbent meg Mary?
- Jézus, a szakácsom - magyarázta Martin.
- Sose tudtam, hogy a szakácsodat Jézusnak hívják - mondta McGrade. - Miért nem híreszteled el a világon, hogy ismét eljött a földre?
- Ami azt illeti, eléggé furcsa alakban jött el - mondta Robin. - Jézus három méter magas hausza, akinek tele van tetoválva az arca törzsi jelekkel, úgy néz ki, mint aki megérett a sírba tételre, és gyalázatosan főz.

  
Az Orrvérzés c. fejezet gyengébb idegzetűeknek és a vértől iszonyodóknak nem ajánlott, ugyanis utóbbiból nincs hiány, és bár néhány momentuma szórakoztató volt, de őszintén szólva, nem éreztem teljesen lezártnak, ráadásul olyan érzésem volt, mintha Gerry bácsi Facebookozna. Magyarul, amikor emberkék teljesen felesleges dolgokat osztanak meg magukról. És az orrvérzésünk részletei - szerény véleményem szerint - is ilyenek. (Rendben, kellett még néhány oldal a készülő kéziratba.)

A záró fejezetben megismerhetjük azt a nőt, aki évekig nagy hatással volt kedvenc állatbarátunkra. Ursula nem mindennapi nő, ez tény és való. Gyönyörű, ám különlegesen értelmezi az anyanyelvét, kizárólag napi lappal hajlandó felkeresni a mellékhelyiséget és társaságba is csak óvatosan érdemes vele menni. Így hát nem csoda, hogy Ursula nem egy kínos, olykor meghökkentő helyzetbe keveredik és keveri Gerryt.

Nem mondanám, hogy csalódottan csuktam be a könyvet, mert az Ursuláról szóló fejezeten ismét remekül szórakoztam, de egyértelműen az első fejezet vitte a pálmát. Igen, hiányzott ez az imádnivaló, lökött család. Nem lehet nem szeretni őket, főleg Larry beszólásait.

Nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem tudta túlszárnyalni az Istenek kertjét. Azért ne szontyolodjon el senki, A halak jelleme is jó, csak ebben Durrell egy másik arcát is megismerhetjük, és valljuk be, nem rossz dolog az, ha valakit megismerünk egy másik oldaláról is.


A hangoskönyvön az első két fejezet hallható Szacsvay László előadásában, ami biztosan nem lehet rossz. Valaki hallgatta már?


Gerald Durrell: A halak jelleme
Eredeti cím: Fillets of Plaice
Fordította: Révbíró Tamás
Illusztrálta: Réber László
240 oldal
Európa Kiadó, 2012
2500 Ft

Szabó Magda 1966-ban töltött hat hetet férjével, Szobotka Tiborral Görögországban, melyek emlékeit és élményeit rögzítette a fülszöveg szerinti legnépszerűbb művében.

Mai fejjel talán nem is gondolnánk, hogy annak idején bár a vízumot könnyen megszerezhette a Hellászba készülő honfitársunk, ám a szállásfoglalás és az étkezések már problémát jelentettek. De ne feledjük, még javában benne voltunk a szocializmusban és akkoriban kész csoda volt, ha egy-egy magyar eljuthatott egy nem szocialista országba. Micsoda élmény lehetett mindez Szabó Magda számára, aki az antik világ bűvöletében nőtt fel! Maga lesz a paradicsom ez a hat hét!  - gondolta, de ekkor még nem számolt azzal, hogy az istenek ma is egykori lakhelyükön járnak.

"Hellász az istenek földje - éneklik a Szirének -, mindig vágytál látni, évtizedekig a remény minden szikrája nélkül, nem csak a görög klasszikusokból, saját nemzeted költőitől tanultad róla az első fogalmakat."

 Pedig a készülődést számomra nagyon is szimpatikusan és követendő módon kezdte: beszerzett egy görög úti szótárt és megtanult néhány szót és kifejezést, és nem úgy vágott neki az útnak, hogy úgyis beszélnek angolul, németül és franciául, biztosan nem lesz gond a kommunikációval. És milyen jól jött néha az a néhány szó! Ezt külön azért is emelem ki - mert természetesen tisztelet a kivételnek! -, mert hány honfitársunk vág neki mai nap is egy-egy külföldi útnak nulla, vagy azzal szinte egyenértékű (értsd: köszön és tud venni egy kólát meg egy fagyit) nyelvtudással.

Szabó Magda lelkesen és várakozással teli vág neki az útnak, ám már az első szállás megtalálása sem olyan egyszerű feladat, és ekkor még nem is sejtik, mi mindent rejthet egy-egy szekrény...

 De térjünk inkább át a helyszínre! Az írónőék Athénban az Akropolisz felkeresése után részt vettek egy színházi előadáson, a továbbiakban ellátogattak Korinthoszba, Mükénébe, Epidauroszba, Delphibe, Rhodoszra és számos más helyet is meglátogattak. Barátokra tettek szert, Szabó Magda gondjaiba vett egy kutyát (nem is ő lett volna, ha nem így tett volna), utolérte az isteni bosszú és számtalan momentum felidéződött benne egykori tanulmányaiból. Megtudjuk, milyen az, ha az idegenvezetőnk is legalább olyan, ha nem lelkesebb, mint mi vagyunk és abból is kapunk példát, ha az idegenvezető egyáltalán nem mutat érdeklődést a sokadjára látott romok iránt, holott a turista kíváncsi, ezeregy kérdése lenne, elvégre ő most és -talán - utoljára jár ott először.

A Zeusz küszöbén nemcsak útleírás, visszaemlékezés, események és helyszínek felsorolása, hanem igazi kulturális csemege is: számos irodalmi és mitológiai utalással találkozunk, és Szabó Magda lelkesedése az isteni bosszú és a hőség okozta kellemetlenségek ellenére is ránk is átragad és lelki szemeink előtt már látjuk is magunkat, ahogy az Akropolisz lépcsőin kaptatunk felfelé. Majd felébredünk és megállapítjuk, hogy a bakancslistánk újabb úti céllal gyarapodott. Végigjárjuk az írónőék útvonalát és a csomagunkból nem maradhat ki egy görög úti szótár (bár a regényből egy-két szót én is megtanultam már, de ez még nagyon kevés) és a Zeusz küszöbén sem.
Nem izgalmasabb egy ilyen utazás, mint ha csak a tengerben áztatnánk egész idő alatt magunkat?

    Borzasztó furcsa érzés látni a felfelé masírozó és az aláereszkedő kettős hangyasort, magunkat is közöttük, s azt érezni, hogy halandók vagyunk, elmúlunk, de a hely, ahol járunk, örök, az is, hogy tulajdonképpen nem is fontos, kik vagyunk; mióta az Akropolisz áll, mindig mentek rajta emberek, mindig is fognak menni, míg csak világunkat el nem pusztítja egy kozmikus katasztrófa, és voltaképpen mindegy is, ki hág ezeken a lépcsőkön magasra, csak mindig menjen valaki, csak sose vesszen ki az emberekből a szépség utáni szomjúság.

Szabó Magda: Zeusz küszöbén
294 oldal
Európa Kiadó, 2006
2200 Ft

Larry letette kését és villáját, s rámeredt mamára. - Tizenegyen? - ismételte meg. - Tizenegyen? Tizenegy kiskutya! Nektek elment a józan eszetek.
- De hiszen mondom, hogy csak kölyökkutyák... apró kis jószágok - mondta idegesen mama. - És Lulu nagyon gondosan bánik velük.
- Ki a fene az a Lulu? - kérdezte Larry.
- Az anyjuk... nagyon kedves jószág felelte mama.
- Akkor hát tizenkét kutyánk van, a fene enné meg!
- Hát igen, azt hiszem - mondta a mama. - Tulajdonképpen még nem számoltam meg őket.
- Ez a baj ebben a házban! - csattant fel Larry. - Itt senki se számol! És mielőtt észbe kapna az ember, térdig jár az állatokban! Olyan az egész, mintha megismétlődne a Teremtés, csak még rosszabbul. Egy bagolyból egész hadosztály támad, mire észbe kap az ember; a szobák valamennyi zugában szexőrült galambok tombolnak, a lakás dugig szárnyasokkal, mint egy madárkereskedés, nem is szólva a kígyókról, a békákról és az apró halakról, amelyeken Macbeth boszorkányai évekig megélhetnének. És ráadásul képesek vagytok újabb tizenkét kutyát hozni a házhoz. Ez tökéletes bizonyítéka annak, hogy ez a család bolond.

Természetesen tudtam, ki volt az a Gerald Durrell, mert gyerekkoromban mindig ment egy-egy sorozata a tévében, de az a helyzet, hogy még nem olvastam tőle semmit. Így nagyon örültem, amikor januárban felfedeztem egy eseményt a Molyon. Akkor még nem voltam ennyire kórosan eseményfüggő. Már majdnem lejelentkeztem róla, hogy így is van már annyi, könyv még sehol, majd visszajelentkezem, amikor rátaláltam az Istenek kertjére. Rögtön az elején szembesültem azzal, hogy sikerült belecsapni a lecsóba, ugyanis ez a kötet már a harmadik, ami a korfui élményekről íródott. No, de Durrell is azt írja, nem várja el az olvasótól, hogy az előzményeket ismerje, így hát megnyugodtam, és belevetettem magam az olvasásba.