Kilenc évvel ezelőtt azt írtam erről a könyvről miután újraolvastam, hogy nagyon sokat kaptam tőle, és megosztottam néhány gondolatot az önmegvalósítással és az önmeghaladással kapcsolatban magamról is.
Újraolvasva azt a bejegyzésem csak mosolyogtam az akkori önmagamon, mert az elmúlt kilenc évben olyan sokat változtam, hogy arra a megállapításra jutottam: nekem ez a könyv kevés.
Azt is el fogom mondani, miért.
Múlt keddtől hétfőig ingyenesen megnézhettem az AVAIYA UNIVERSITY Healing Codependency & Cultivating Self-Love sorozatát, ahol az AVAIYA egyik alapítója, Ande Anderson online beszélgetett a témáról egy-egy coach-csal, pszichológussal, pszichoterapeutával pszichológiai, spirituális és szomatikus megközelítésben egyaránt. Ezért szerettem ezeket a videókat, ráadásul 30-40 perc alatt olyan felismeréseim voltak, amikre nem is számítottam. Ezt nem teljesen kaptam meg ettől a könyvtől.
Elöljáróban elmesélek egy történetet. Olyan tízéves lehettem, amikor ismerősöknél voltunk egy este. A nagypapa elmesélte, hogy az akkor kb. három éves lányunokája nem akar kijönni a vendégekhez és az anyukája veszekszik vele. Magyarul a kislány hisztizik, csinálja a fesztivált. Erre megszólalt az egyik családtagom: Gyermek az, nem kell azzal foglalkozni. Engem akkor nagyon megütött ez a mondat, és természetesen senkinek sem tűnt fel, hogy rám milyen hatással volt, beszélgettek, nevetgéltek tovább.
A kötet négy pszichológus szerzője is a saját szemszögéből beszél az önfejlesztés, önmegvalósítás és az önmeghaladás témájáról.
Bagdy Emőke rögtön Mérei Ferencre hivatkozik, aki megjövendölte, hogy a 21. század nagy kihívása a manipuláció lesz, így azzal kapcsolatban oszt meg gondolatokat, hogyan védhetjük meg magunkat ellene.
Ha tudod, hogy benned milyen folyamatok, erők működnek, az nagyon sokat segít abban, hogy megvédd magad – önmagadtól.
Gyerekként nagyon érzékenyek vagyunk, és ha nem kapunk meg bizonyos ingereket, akkor bizonyos géneink nem aktiválódnak és a későbbiekben már nincs esélyünk ezek felélesztésére. Erre nem vennék mérget, mert nagyon sokan tanulnak meg felnőttként olyan dolgokat, amiket más gyerekként sajátított el. Felnőttként is megtanulható a biztonságos kötődés, a szeretet, a(z asszertív) kommunikáció, ahogyan az érzelmi intelligencia és más humán készségek is fejleszthetőek.
Ráadásul minden gyerekkori esemény mély hatással van a további életünkre.
Erik H. Erikson pszichológus azon tézisére építi fel az előadását, mely szerint születésünktől egészen életünk végéig folyamatosan tanulunk, és ennek a folyamatnak különböző szakaszai vannak, melyek a fejlődésünket szolgálják. Ha valamelyik szakasz során hiba keletkezik, nem valósul meg, akkor az egyén életében is elakadás jön létre azon a szinten. Pl. aki fiatalon nem bulizta ki magát, és mindezt később szeretné bepótolni. Csendben megjegyzem, lehet, csak azért nem járt minden hétvégén bulizni, mert introvertált és/vagy szuperérzékeny. Megint megfeledkeztünk az emberiség kb. 22%-áról (később megérted, miért nem csak 20-at írok).
Ráadásul az életközepi válság nem feltétlenül negyven éves kor után és a csak házasságban/párkapcsolatban élők ajtaján kopogtat be.
Beszél a személyiségfejlődés folyamatairól, melyeket - ha ismerünk, - tudatosak leszünk és képesek leszünk bizonyos helyzetekben megvédeni magunkat a minket érő hatásokkal szemben.
Megemlíti a regressziót, amely az előző szintre való visszalépést jelenti. Pl. amikor egy gyerek életében komoly változás történik, és újra bepisil. Vagy - teszem hozzá - dadogni kezd, pedig már szépen beszélt.
Hiányoltam ebből a részből azokat a visszalépési módokat, melyek a felnőttekre még jellemzőek, és Rudas János a Delfi örököseiben ír is ezekről: amikor egy felnőtt egyet hátralép, nem vállal felelősséget. Idetartoznak a gyermekded magatartások (emlékszel, amikor a Covid alatt sokan pizsamában ültek otthon munka közben?), az ápolatlanság és a rendetlenség, az énes indítékú kapcsolatok - ahol az egyén csak kapni akar (hozzátenném a codependencyt is, azaz a kapcsolati függőséget (mely nem feltétlenül csak a párkapcsolatban jelentkezik, hanem minden olyan esetben, ahol mások igényeit és szükségleteit helyezzük a sajátjaink elé)), az orális jellegű feszültségoldások: evés, ivás, dohányzás, beszéd (fecsegés, pletykálás) túlhajtása.
Pozitívum volt viszont számomra, hogy utal arra, hogy a tudatalattinknak szüksége van arra, hogy szellőztesse önmagát, és ilyenkor vannak azok a bizonyos elszólások, amiket magunk sem értünk, honnan jöttek, ill. bizonyos viselkedési formák.
A másik pozitívum, amit kiemelnék, hogy kitér arra is, hogy az elfojtott érzések előbb-utóbb betegségekhez, testi tünetekhez vezetnek, azonban erről csupán ennyit mond.
Kíváncsi vagyok, kinek tűnt még fel, hogy a fejezete végén a professzor asszony egy papos szófordulatot használ (szeretném a szívetekre helyezni - ezt eddig református lelkészektől hallottam, de nem mindegyik használja). Tudom, hogy Bagdy Emőke édesapja is lelkész volt, neki is megvan a saját puttonya, ahogy mindannyiunknak, csak meglepett ez a kifejezés egy pszichológus szájából.
Az előadásában tehát az önismeret fontosságára hívja fel a figyelmet: tudjuk meg, miért viselkedünk úgy, ahogy tesszünk, és mindezt honnan hoztuk. Mert amennyiben ezzel tisztában vagyunk, képesek leszünk rajta változtatni és fejlődni.
Bagdy Emőke azt mondja, hogy pszichológiai szempontból az az ember, aki nem tudatos, nem ismeri fel a viselkedési hibáit, megreked, és ehhez tenném hozzá, amit nemrég hallottam, hogy spirituális szempontból pedig halott.
Ha tudod, mit tehetsz azért, hogy egészségben, jó közérzetben és harmonikus kapcsolatokban élj, az már a te személyes felelősséged, hogy teszed vagy nem teszed. Tegyük mindnyájan!
F. Várkonyi Zsuzsa rögtön a témából eredő önre, azaz az egóra tér ki, hogy egoista, önző világban élünk, ahol bárki megvalósíthatja önmagát, csakhogy sokszor úgy, hogy közben átgázol másokon. Szeretném megvédeni az egót, mert az egyhetes videózás során tanultam meg, milyen fontos mindannyiunk számára az egészséges egó. Ő különböztet ugyanis meg minket másoktól, neki köszönhetjük, hogy tudjuk, hol végződünk mi, és hol kezdődnek mások.
Bár adott, hogy lehetőségünk van mindannyiunk számára, hogy megvalósítsuk magunkat, mégis nagyon sokan vannak, akik valahol megakadtak ezen az úton - és ez nem a nagy egójuk miatt van.
Ezt követően áttér a Maslow-piramisra, de csak az ötlépcsős változatra. Ezt a képet találtam, mely már nyolclépcsős, és épp a csúcsán a könyv egyik fontos témája, az önmeghaladás szerepel.
Abraham Maslow azokat a szükségleteket ábrázolta a róla elnevezett piramisán, melyek a siker eléréséhez alapvetőek egy-egy ember életében.
 |
| legfelül transzcendentális az a szint |
F. Várkonyi Zsuzsa a következő szinteket említi: túlélés (fiziológiai szükségletek), biztonság, kapcsolat (szociális szükségletek), teljesítmény (kognitív szükségletek, ő a tanulást és a munkát sorolja ide) és az önmegvalósítás. Szerinte nem lehet átugrani egy-egy szintet, hogy magasabbra jussunk. Erre cáfol rá Kádár Annamária a későbbiekben, és a saját tapasztalataimból is csatlakozom hozzá.
Érdekes, hogy szerinte a sikeres emberek mögött egy támogató család áll, majd ellenpéldaként hozza Szent-Györgyi Albertet, akit a nagybátyja, Lenhossék Mihály egyáltalán nem tartott jó képességűnek, így már azt mondja, hogy bár Maslow is fontosnak tartotta egy támogató közösség meglétét, ez nem minden esetben van így.
Ő is kiemeli a gyerekkori események, traumák hatását a későbbi életévekre.
(...) óriási tévedés azt gondolni, hogy "Olyan kicsi volt még, hogy nem emlékezhet!". Az igazság ennek éppen az ellenkezője - csak épp nem tudatos, nem felidézhető emlékképek maradtak vissza az első évekből, hanem személyiségcsonkító gátak, bénultságok, korlátok.
A következőekben kitér az Eric Berne által felfedezett sorskönyvi előírásokra, azokra a parancsokra, melyek sokunk életében valamikor felbukkantak és az életünk bármely területére bénító hatással bírnak, ill. ezek eredetére.
„Ne légy önmagad!” A szülő folyton példákat hoz fel mások megfelelőségéről. „Bezzeg a szomszéd gyereke!" Mindez önértékelési zavarokhoz vezethet.
„Ne bízz!” A szülő azt sugallja, hogy a világ veszélyes és gonosz, a többiek rosszindulatúak, irigyek, mindenki csak magára számíthat.
„Ne érezz!” A szülő azt tanítja, hogy az érzések megélése és kifejezése a gyengeség jele. „Ne bőgj, mint a lányok!” - mondják a kisfiúknak, akik később képtelenek lesznek a szomorúságot és az agressziót megkülönböztetni.
„Ne légy gyerek!” A szülő nem tűri, nem tolerálja a gyerekséggel együtt járó viselkedési formákat, mint a bohóckodás, a hiszti, a dac, a füllentés, vagy épp a ruhák bekoszolása.
„Ne csináld!” A szülő azzal, hogy mindent megtesz a gyerek helyett, semmit nem bíz rá, arra neveli, hogy tehetetlen legyen, a gondjai megoldását másoktól várja.
„Ne légy egészséges!” Mivel a betegséggel jól lehet manipulálni - a pici egészségügyi problémája például összefoghatja az egyébként marakodó szülőket -, sok gyerek ráébred arra, hogy jobban megéri betegnek lenni, mint egészségesnek.
„Ne gondolkozz!” A szülő az „okos”, aki tudja mi a jó és mi a rossz. A gondolkodás a felnőttek dolga, a gyerek legfeljebb megmosolyogni való következtetésekre juthat.
„Ne légy fontos!” A szülő azt sugallja, hogy aki fontos, az bajt okozhat a másiknak. „Látod, mennyi szomorúságot okoz nekem az apád, de mit tehetek, úgy szeretem!” - sóhajt fel elkeseredetten az anya.
„Ne tartozz sehová!” Ha a családhoz, mint első közösséghez tartozás fájdalmas, könnyen kialakulhat a kötődéstől való szorongás.
„Ne nőj fel!” A szülő saját félelmei miatt sokszor azt a képzetet kelti a gyerekben, hogy a felnőttek világa rossz, veszélyes. Például az serdülőkori anorexia egyik jellegzetes oka a felnőtt női szereptől való irtózás.
„Ne légy sikeres!” A szülők egy része profi abban, hogyan neveljen önértékelési gondokkal küzdő gyereket, azáltal, hogy teljesítményeit lekicsinylik, erőfeszítését bagatellizálják. A sikerfélelem hátterében állhat a szülőkkel való rivalizálás veszélye, a gyerek nem akar „túlnőni” a szülőn, meg kívánja őrizni azt az egyensúlyt, amiben a szülő fölérendelt és büszke maradhat.
Hánnyal sikerült azonosulnod? Ezeket természetesen kiegészíthetjük a sajátjainkkal is. Szuperérzékenyként elmondhatom, hogy az én családomban is van, aki még felnőttként is rám szólt, mert egy-egy vizsgám után annyira örültem, mint Elle Woods, és - egészségesen - büszke voltam magamra, így azonnal megkaptam: Az öndicséret öngyalázat.
Mivel ilyenkor rosszul éreztem magam, de magamban továbbra is örömködtem, meg kellett tanulnom és másoknak is mondtam már, hogy nyugodtan dicsérd meg magad.
Ezek az előírások transzgenerációsak, így ki tudja, hány generáció óta bénítják meg a családtagok életét anélkül, hogy tudatában lennének.
Ilyenek bizonyos viselkedési minták, mint pl. amikor egy pár folyton veszekszik egymással, majd néhány év múlva a gyerekeik is folyton veszekednek, amit ők természetesen nem értenek...
A héten bukkantam a Fejtörők - Az érzelmekről kártyacsomagra, és ezt a kártyát látva eszembe jutott, hogy vannak családok, akik kiabálással és mutogatással (a gyerek a bűnbak, hiszen: Te vagy az oka, hogy elváltunk/hogy beteg vagyok/hogy alkoholista vagyok stb.) mutatják ki a szeretetüket.
Egyértelmű, hiszen minden kisbaba azzal az elhatározással jön a világra, hogy tönkre tegye a szülei vagy mások kapcsolatát/egészségét, akármijét, és már a kórházban, majd otthon is folyamatosan ezt tervezgeti. Ilyen szinten nem tudatosak az emberek, ennyire nem képesek felelősséget vállalni önmagukért, önvizsgálatot tartani.
Azért hoztam múlt héten
Kosztolányi Dezső Ali c. novelláját, mert eszembe jutott ehhez a részhez kapcsolódóan. A teljesítménymániás szülők esetén (akiknek mindig csak ötöst hozzon a gyereke és lehetőleg DR. is legyen majd) a pszichológus felteszi a kérdést:
A diplomája miatt fogja szeretni a gyereket? Vagy, akik úgy gondolják, ha a gyereknek enni-inni adnak, megveszik nekik az aktuálisan népszerű mesefigurás cuccokat, akkor rendben is vagyunk. Valóban szüksége van ezekre, hiszen még gyerek, de ha nem kap mellé érzelmi támogatást, az miért van rendben? Tudom:
gyermek az, nem kell vele foglalkozni. És ahogy F. Várkonyi Zsuzsa említi a hasonló eseteknél: az ilyen felnőtt/szülő azt mondja, hogy ő is így nőtt fel és mégis ember lett belőle, csakhogy
milyen. Ez nem mindegy.
Kosztolányi a novellában nagyon jól mutatja be, milyen az, amikor a szülők elválnak, de nem békésen, és egyes családtagok között kialakul a verseny, miközben megfeledkeznek a legfontosabbról - a gyerekről, aki nem érti az egészet, csak arra következtet belőle, hogy biztosan vele van a baj, mert az ő szemében a felnőttek tökéletesek.
Eszembe is jutott, hányan vannak, akik szeretnének gyereket, de valamilyen okból nincs, vagy nem lehet nekik, akiket nem zavarna, ha nem matekzseni, esetleg fiú létére szuperérzékeny, hogy kire hasonlít, hogy nyüzsög, hogy kíváncsi, és hányan vannak, akiknek van akár több gyerekük is, és úgy bánnak velük, mint a kapcával.
Orosz Katalin fejezetét az 1970-es években felbukkanó új mozgalommal, a kulturális kreatívokkal indítja. Ők azok, akiknek újfajta igényeik keletkeztek: a párkapcsolat intimitása, a felszabadultság érzése, és ezekhez keresik a támogatókat. Azt hangsúlyozza, amit minden spirituális vezető (idetartoznak a nagy világvallások vezetői és hirdetői is!), hogy mindannyian összetartozunk, egy nagy egység részei vagyunk.
Amíg valakinek nem jut eszébe, hogy azzal, ahogyan él másokra is hat, vagy hogy személyisége fejleszthető, és mindezért felelősséggel tartozik, addig nem tud erről az "ön"-ről. Ilyen például, amikor valaki csak követel a házastársától (...). Nyilván nem veszi észre, mi történik vele és mi történik a kapcsolatban. Szakkifejezéssel azt mondjuk, nem tud önmagára reflektálni. Nincs egy "reflektora", amit önmagára tudna irányítani, hogy lássa saját szemével, mit tesz. Más szemének pedig nem hisz, csak belülről átélt szubjektív, és így előbb-utóbb önössé, sőt önzővé váló meggyőződései vezetik.
Nagyon örültem, hogy a következőkben kitér a test és a lélek kapcsolatára, amit Bagdy Emőke is említett korábban, és Orosz Katalin az autogén tréninget hirdeti. Ez szép és jó, elmondja a saját életére milyen hatással volt a relaxáció, ill. egy kliense történetét is elmeséli, akinek segített, azonban nem ad konkrét eszközt, pl. egy légzőgyakorlatot. Barbara (a kliens) esetéből sem derül ki, mi váltotta ki benne azt, hogy folyamatosan értéktelennek érezte magát (gyomorgörcsei voltak) és elvárta, hogy a párja is folyamatosan elmondja neki az ellenkezőjét.
Nem mindegy, hogyan tekintünk a betegségünkre: elvisszük a testünket egy doktor bácsihoz, hogy végezze el rajtunk a megfelelő műveleteket, amelyektől aztán meggyógyulunk? A betegség mindig kiegyensúlyozatlanságra utal, úgy is mondhatnánk, hogy a szervezetünk megfelelő reakciója egy kezelhetetlen helyzetre. Ha a beteg elkezdi megvizsgálni, mi is ez a kezelhetetlen helyzet, és orvosával együttműködve igyekszik megérteni testének üzenetét, önmaga is felelősséget vállal saját gyógyulásáért. Nagyon sokszor olyan mélyre van elrejtve a lelki tényezők, okok hosszú láncolata, hogy azt szinte nem tudjuk kibogozni - különösen egyedül nem.
Kíváncsi vagyok, ha ezt elmondanánk az orvosi rendelőkben üldögélő és a gyógyszertárakat az aktuálisan reklámozott csodaszerekért felkeresőknek elmesélnénk, mit szólnának? Valószínűleg hárítanának, és ugyanúgy csak az orvostól és a varázspirulától/-kenőcstől várnák a csodát.
Már pici babaként az önmegvalósítás útját járjuk, hiszen folyamatosan gyakoroljuk a mozgást, és amennyiben ebben nem segítenek, később egészségügyi problémákhoz is vezet.
Megjegyzem, hogy a későbbi egészségügyi problémák nem biztos, hogy mindig innen erednek. Pl. a folyamatos negatív gondolkodás és a meg nem élt érzelmek is hatással vannak pl. a tartásunkra, mert a súlyuk nyom. Ráadásul a különböző traumák is többféleképpen jelentkeznek előbb-utóbb. Tényleg igaz, ha szembenézünk velük, szó szerint megkönnyebbülünk. Ezt én is megtapasztaltam.
Sokan még mindig nem ismerték fel, hogy önnön lényükkel törődni kell, hogy az ebbe befektetett munka értékes, és hogy ezáltal személyiségünk egyre inkább a maga egyediségében nyilvánul meg, változásra és fejlődésre képes.
Kádár Annamária a pillangóhoz hasonlítja a kötet három alapgondolatát. Példaként rögtön Fodor Sándor Csipike c. meseregényének címszereplőjét említi, aki végigjárja az önmegvalósítás rögös útját. Mert ez sem egyik pillanatról a másikra történik. Mindenki a saját tempójában halad, és jó, ha odafigyelünk, milyen emberek társaságában töltjük az időnket.
Ahogy Mark Twain fogalmaz: őrizkednünk kell azoktól, akik lekicsinylik törekvéseinket, mert „a törpék mindig így tesznek, míg az igazán nagyok azt éreztetik velünk, hogy mi is azzá válhatunk”.
Amióta én is sokat foglalkozom ezzel a témával, azt látom, hogy a világ minden táján vannak, akik azért nem jutnak előrébb, mert félnek, hogy mit szólnak majd a szüleik, a rokonaik, a barátaik (ez kapcsolódik F. Várkonyi Zsuzsához is).
Ebben a videóban Vickita elmesélte, hogy amikor kezdett több lenni, a barátnője ezt megjegyezte neki, mire ő felismerte, hogy az
ő többsége zavarja, és rájött, hogy
ez nem az ő problémája, hanem a barátnőjéé, és ha ezt nem tudja elfogadni, akkor már nincs közük egymáshoz.
Kádár Annamária a továbbiakban áttér Maslow hétlépcsős piramisára, aki maga is sokáig úgy vélte, hogy minden lépcsőfokot egymás után kell végigjárni, hogy megvalósíthassuk önmagunkat, azonban rájött a tévedésére és korrigálta. Maslow összegyűjtötte az önmegvalósító emberek tulajdonságait, melyeket olvasva már gyanakodtam, és a teljes skálát az alábbiakkal egészíteném ki:
Az ilyen emberek képesek órákon át úgy belemerülni az adott tevékenységbe, hogy teljesen megfeledkeznek a külvilágról, beleértve önmagukat is. Egyszer csak azon kapják magukat, hogy eltelt x óra és azóta nem ettek, nem ittak és a mosdóban sem voltak.
Nagyszerűen működnek remete üzemmódban.
Valóban nem félistenek és nem tökéletesek, de a makacsságuk éppen a pozitív tulajdonságaik közé tartozik, mert hajtja őket. Valóban unalmasak és irritálóak lehetnek egyesek számára, és idesorolnám azt is, hogy sok(k), sőt ijesztőek lehetnek azok számára, akik szembesülnek az eredményeikkel. A sokk hatás alatt lévő emberek nem gondolnak arra, hogy ugyanezt ők is elérhetnék.
Az már csak a hab volt a tortán, hogy a Kádár Annamária által is példaként említett személyek (valósak és fiktívek egyaránt) többsége is INTJ vagy INFJ. 😂
Gandhi, Amélie, az
Amélie csodálatos életéből (őt INFP-nek tartják, de
az Elizabeth Bennetről írt töltelékbejegyzésem végén van egy kép, amin ő is ott van a sok-sok INFJ nő között és múlt héten láttam róla
egy videót is),
Philippe az
Életrevalókból, a
Veszélyes kölykök tanárnője,
Louanne is tipikus INFJ (ráadásul Michelle Pfeiffer szerintem teljesen önmagát játssza ebben a filmben), és bár
A remény rabjait eddig még nem láttam, de meg fogom nézni, mert nagyon kíváncsi voltam, és utánanéztem, a felhasználók szerint
Andy Dufresne melyik személyiségtípushoz tartozik, és micsoda meglepetés: INTJ! 😁
Frissítés: Megnéztem a filmet, és a hab a tortán, hogy az Andyt játszó
Tim Robbins is INTJ! 😁
Ú, de tudtam már a film elején.
Azért találtak ennyi INXJ-t az önmegvalósító emberek között, mert mindkét típus értékrendjében az elsők között szerepel, amiről ez a fejezet is szól, hogy folyamatosan fejlessze magát, hogy a legjobbat hozza ki magából és kíváncsi a benne rejlő potenciálra, és tesz is érte, akkor is, ha mások nem támogatják ebben.
Nem olvasó családba születtem, és amikor megtanultam olvasni, lelkesen mentem minden családtagomhoz az olvasókönyvemmel, hogy felolvassak neki belőle, és ezt kaptam: Ne olvass már annyit, elromlik a szemed! Engem viszont ez hidegen hagyott, olvastam tovább magamban, és mai is egy ilyen reakció csak olaj a tűzre, annál jobban csinálom.
Egy INXJ-nek szüksége van arra, hogy legyen valamije, ami csak az övé, mint nekem ez a blog. A legsötétebb időszakaimban is ott volt, és ezért is hiányzott annyira, amikor abbahagytam. Valóban nem az instant gratifikációért tesszük, amit teszünk, hanem mert nekünk az a dolog jó. Így léptem én is túl a blog miatti nyafogáson, ami évekig bennem volt.
Hosszú távra tervezünk, és ha választani kell két dolog közt, akkor azt választjuk, amiből később profitálhatunk, akkor is, ha most az a kényelmetlen. És ha valamiért még x évig kell tanulni, akkor x évig tanulunk.
Így, aki nem tartozik közénk, így járt és majd a következő életében megvalósítja önmagát. Viccet félretéve, nem azon múlik, hogy a Myers-Briggs személyiségteszted eredménye mit dobott ki, hanem hogy mennyire akarod.
Abban viszont nem értek egyet a pszichológussal, hogy a remény nagyon fontos abban, hogy elérjünk valamit. Megtanultam, hogy a remény bizonytalan, a hit a lényeg. Hogy elhiszem azt, hogy sikerülni fog. Most még nem tudom, mikor, de meglesz.
Hogy egy újabb INFJ-től idézzek:
Még nem tudom, hogy fogom csinálni, de meglesz. És minden rendben lesz.
Tizennégy évesen - nyáron - megszületett a fejemben a gondolat, hogy megtanulok olaszul. Úgy emlékszem, nem mondtam senkinek, csak úgy jött, miközben a foci vébén az olasz himnuszt hallgattam. Akkor már tudtam, hol tanulok tovább, és abban a középiskolában nem is volt olasztanár.
Az angoltanáromnak meséltem erről, amikor hozzájártam különórákra, ő a spanyolt ajánlotta inkább, mert azt többen beszélik, de én ragaszkodtam az olaszhoz.
Évekkel később, főiskolásként kezdtem olaszul tanulni. Ráadásul ketten is azt mondták az ismerőseim közül (nemzetközi gazdálkodás alapszakra jártam), hogy miért nem németül tanulok, mert milyen fontosak a magyar-német gazdasági kapcsolatok és a némettel jobban járok. A szuperérzékeny lelkemnek rosszul esett, de én annyira meg akartam tanulni olaszul. És megtanultam. Nem járultam hozzá a magyar-olasz gazdasági kapcsolatok erősítéséhez, viszont nagyon sokat tanultam olaszoktól a YouTube-ról pl.
Ezt másoktól is megtanultam (és nem ebből a könyvből), ha valami csak úgy jön, hogy Te ezt, vagy azt szeretnél tanulni, kipróbálni, azzal foglalkozni, az nem véletlen, mert ott van benned és képes vagy rá. Vagy amikor valakiben valami megtetszik - nem romantikus értelemben. Pl. egy tulajdonsága, a munkája. Lehet, hogy már most benned van (pl. feltűnik, milyen kedves, és rájössz, hogy Te is ilyen vagy; vagy jó valamiben, és abban Te is az lehetsz).
A fejezet végén nagyon örültem
Reményik Sándor versének, a Kegyelemnek, amivel itt találkoztam kilenc éve először. Nagyon igaz az a vers, bármiben is hiszel. Egyszer kezdenek eloszlani a felhők és újra kisüt a nap, csak az a kérdés, hogy észrevesszük-e.
Az önmegvalósító személyek rendkívüli emberek, gyakran mégis a hétköznapiság benyomását keltik, mert egyszerűen nincs szükségük arra, hogy bármit bizonygassanak, hogy mások figyelmét felhívják magukra, ezért kerülik a feltűnést, és mernek önmaguk lenni. Az egyéni meglátásokban, a kreativitásban, az aktív életvitelben, a sokoldalúságban, az őszinteségben és hitelességben mutatkozik meg elsősorban az önmegvalósító személy mélységes szabadsága.
Tudom, hogy a könyv témája nagyon gazdag és összetett, könyvtárakat lehetne megtölteni a róla szóló anyagokkal, és jó, hogy a négy pszichológus más-más szemszögből közelíti meg, de csak a felszínt kapargatják, és nem minden esetben adnak eszközöket egy-egy probléma megoldásához. Pl. Kádár Annamária írja, hogy az önmegvalósítás egyik akadálya, hogy nem tudjuk, mi a küldetésünk. Oké, de hogyan tudhatjuk meg? Ezért írtam, hogy a 78%-nak segíthet a könyv, de a 20% szuperérzékenyeknek és a 2% INTJ-knek, nem. Mi nem érjük be felületes információkkal.
Hiányoltam a belső gyermeket, hogy mindannyiunkban ott él az egykori kislány/kisfiú, aki valamikor megsérült, és most meg kell tanulnunk, hogy a saját szülőnk legyünk. Ez miért nem kerül szóba pl. a sorskönyvi parancsoknál??? F. Várkonyi Zsuzsa megemlíti, hogy a Tanulom magam c. könyvében részletesen foglalkozik ezzel (azaz a sorskönyvi parancsokkal). Azt a könyvét még nem olvastam, viszont 2018-ban megjelent a Hoztam, kaptam, átszabtam! c. könyve, melyben a Bódy Gergővel a Klubrádióban folytatott beszélgetéseit olvashatjuk a témában. Azt ajánlom.
És rendben van, hogy az önismeret is egy élethosszig tartó folyamat (jó esetben), de van három nagyon fontos dolog: learn, unlearn, relearn. Meg kell tanulnunk új dolgokat (hiedelmeket) tanulni, a régieket (a korlátozó hiedelemeket pl.) elfelejteni és bizonyos dolgokat újratanulni (pl. hogy meg lehet bízni az emberekben és nem mindenki egy szemétláda - elnézést).
Már hallom is, amit annyiszor megkaptam: Neked sose jó semmi!!!!!!!!!!!!! Elvégre INFJ vagyok! 😁
Ezért elmondom - szerintem -, mi kell az önmegvalósításhoz és az önmeghaladáshoz. Akkor is, ha lyukas az a piramis. Tavaly nyár óta a napokban találkoztam újra egy ismerősömmel, beszélgettünk, és elmondta, milyen sokat változtam azóta kívül-belül egyaránt. Ő nagyjából képben van a dolgaimmal, tudja, hol hiányos a piramisom. Tehát, így is lehet fejlődni.
Nemrég újra megnéztem a Batman: Kezdődik!-et, és emlékszel, mit mond Thomas Wayne Bruce-nak, amikor gyerekként beleesik a kútba? Miért esünk a gödörbe? Hogy kimásszunk belőle! Ez elhangzik a könyvben is, hogy a krízishelyzetekben fejlődünk és van, hogy ilyenkor csak felfelé léphetünk. Én sem hittem volna el korábban, de tényleg így van. Az egyhetes sorozat alatt (amit a bejegyzés elején említettem) többen elmesélték, hogy mi történt velük annak idején, és ma már hálásak érte, mert annak köszönhetik, hogy túlléptek rajta és most másoknak segítenek ebben. 😍
Visszatérve a filmhez, Bruce gyerekkora óta fél a denevérektől, és egyszer úgy dönt, szembenéz velük. A denevérek jelentik az összes traumát, korlátozó hiedelmet, mindazt, amit valaha kaptunk. Tegnap reggel nekem is eszembe jutott egy, ahogy gyerekkoromban gúnyolódott rajtam valaki (ő nagyon viccesnek találta, én nem), és már nem piszkált meg. Egyszerűen arra gondoltam, hogy milyen ma ő, és milyen vagyok én. Elengedtem.
 |
| Engedd ki a denevéreket! |
Ha fejlődni akarsz, akkor ne csak egy szemszögből keress megoldást. Nem jártam senkihez sem a saját puttonyommal, hanem a sorozatmaratonokat YouTube-maratonra cseréltem, és több nyelven (Jó neked, te tudsz nyelveket! - Azt mondom, tanulj Te is, ha nekem ment, Neked is fog.) folyamatosan nézek videókat, cikkeket olvasok és jönnek a lehetőségek (rengeteg ingyenes webinaron vettem részt, tegnapelőtt este is pl.). Az én problémáim olyan sokrétűek voltak, hogy - szerintem - egy emberrel nem biztos, hogy sikerült volna kideríteni az okokat. Ráadásul nem heti egy órában. Ezzel senkit sem szeretnék megbántani, csak nekem ennyire komplex a személyiségem és több szinten is gondok voltak.
Régen elolvastam a pszichológiai könyveket, írtam róluk és pá. Jó ideje viszont elgondolkodom azon, mit hasznosíthatok belőlük, legyen szó bármilyen tartalomról. Lehet, csak egy gondolatot, lehet, az egészet. Azért fontos, hogy több szempontból is utánajárjunk, mert így tudjuk meg, nekünk melyik a legjobb. Ez viccesen fog hangzani, de tavaly a Redditen egy mémnek köszönhetően értettem meg, miért csinálok valamit, ami számomra természetes, más viszont biztosan nagyon furcsán nézne rám miatta. 😁 Ráadásul ezt nem valamelyik családtagomtól vagy mástól vettem át, ez az Ni miatt van.
Folyamatosan kiiktattam minden olyan tartalmat, amitől nem leszek szebb, jobb, okosabb, elegánsabb, több és nem érzem tőle jobban magam. A közösségi oldalakra sem lépek be naponta és nem posztolok akkor is hatvanhatot egyszerre.
Nem véletlenül írtam az utolsó előtti mondatot, mert ahhoz, hogy a hernyóból pillangóvá váljunk, kívül-belül át kell alakulni. Én is évekig félig-meddig olyan voltam, mint mások: nagyon elveszett. Nem tudtam, mit akarok, hagytam magam befolyásolni, azt sem tudtam, ki vagyok? Ill. azt sejtettem, mit nem akarok - és ez is valami. Azt tudtam, hogy nem fogok uniformizálódni, mert nem vagyok olyan.
Tavaly példaként Angelina Jolie-t említette valaki, akiről tudjuk, hogy a 2000-es évek elején nagyon vadóc volt, szeretett meghökkentő lenni. Aztán gondolt egyet, hogy ő nem ilyen akar lenni, belőle sem nézték ki, hogy képes megváltozni, és nézz rá!
Most jöhetsz azzal, hogy persze, mert neki volt rá pénze, de ez nem csak pénz kérdése. Az egész belül kezdődik, hogy Te változni akarsz és pici lépésekben elkezdesz tenni érte. Annyian nyafognak, hogy nincs időm erre se, meg arra sem, amire azt tudom mondani, ha igazán fontos a számodra, találsz rá mindennap pár percet. Ha ma elolvastál három oldalt egy háromszáz oldalas könyvből, már csak 297 van hátra. Tényleg mindennap be kell lépned arra a közösségi oldalra? Annyira fontos, hogy megoszd, hogy fáj a hajad, letört a körmöd, esetleg beteg vagy és sajnáltatni akarod magad, együttérzésre vágysz? Mindenki posztját lájkolnod kell és kommentelned? Mi van, ha öt perccel kevesebbet töltesz azon az oldalon, mint máskor?
Nemrég hallottam, hogy
repetición es tu reputación, azaz az ismétlés a tiszteleted. Amit csinálsz, az alapján fognak tisztelni - vagy nem tisztelni, és Te is saját magad. Olyan, mint
Bill Murray az
Idétlen időkig c. filmben. Ha folyamatosan ugyanazt csinálod, ugyanazt az eredményt kapod. Ennyi.
Az egyik legjobb tanács, amit a múlt héten kaptam:
Szeress bele (újra) önmagadba! - Légy kíváncsi, mi mindenre vagy még képes.
Számomra az egyik legcsodálatosabb dolog, amivel meghaladtam önmagam, hogy már nem a múltban élek. Nincs az, hogy ránézek a naptárra és eszembe jut, hogy x éve történt az, hogy... Van, hogy csak napok múlva ugrik be, hogy akkor ez vagy az történt, de már nem hoz fel rossz érzéseket, nem kezdek nyavalyogni és agyalni rajta. El tudtam és tudom engedni, és ez annyira jó. Inkább azzal foglalkozom, mit tehetek ma.
A másik dolog pedig, hogy már nem veszem át mások energiáját! Ezt novemberben fedeztem fel először, majd egyre többször, és elkezdtem gyanakodni, hogy kezdek INTJ-vé válni (ez nem fog menni), de nem ez az oka. Hanem, hogy végre a saját dolgaimmal foglalkozom és nem vagyok üres többé.
Ezt pedig nem hagyhattam ki: 😁
 |
| Szívesen 😘 |
Az önmegvalósítás a humanisztikus pszichológia központi fogalma, ez minden ember alapvető motivációja, ami a fejlődést, az autonóm létet, a kiteljesedést, képességeink teljes kihasználását jelenti, a vágyat arra, hogy "mind jobban azzá legyünk, amik vagyunk, és mindenné váljunk, aminek az elérésére képesek vagyunk." (Maslow)
Két észrevétel: Amélie lakásában nem egy évtizede rejtette el a kisfiú a dobozt, hanem évtizedekkel korábban, mert ma már az egykori kisfiúnak is unokája van. A filmben ötven évet mondanak, ami kicsit túlzás, ám több, mint negyven éve történt.
Andy nem egy Marylin Monroe-, hanem egy Raquel Welch-posztert használ arra a célra, amit Kádár Annamária említ (nem spoilerezek azok előtt, akik nem látták még a filmet), bár van Marylin Monroe-ról és Rita Hayworth-ről is posztere.
Bagdy Emőke - Kádár Annamária - F. Várkonyi Zsuzsa - Orosz Katalin: Teljesebbé válni
Önfejlesztés, önmegvalósítás, önmeghaladás
Sorozat: Nyitott Akadémia
168 oldal
Kulcslyuk Kiadó, 2012
Bejegyzések
