Fordította: Veress Zoltán
Mi a szonett? Ugrásra kész oroszlán,
tenger fölött fellegekkel fedett ég;
nem madrigál, nem pillangó-kecsesség,
roppant erő négy versszakban szorongván.
Milyen legyen? Ne kongjon soha tompán,
ritmusa szárnyát szép rímek emeljék;
különösen vigyázz rá, hogy a vers-vég
csattanjon jól: ott törjön ki az orkán.
Tűnjön melegnek, mint egy olvatag dal,
s legyen feszes: gondold ki hideg aggyal,
majd kalapáld és fényezd újra s újra;
súlyos legyen s lebegjen, mint az álom,
ami a legfőbb, fél során se látsszon,
hogy alkotása mily rabszolgamunka.
Úgy szeretnék sok-sok verset írni,
karcsú verset, mint a kisfiúk,
kövér verset, mint a bő bolondok
hosszú verset, mint az út.
Úgy szeretnék másról verset írni,
nem magamról, mint a boldogok,
pontos verset, mint a tiszta hóhér,
okos verset, mint az ok.
Úgy szeretnék mindig verset írni,
csavarodni, végtelen tekercs,
verset írni, mint az ég, s az asztal,
verset írni, mint a vers.
1947. május 8.
José Gomes Ferreira: Belerúgok ezekbe a húsos levelekbe öltözött fákba
Fordította: Döbrentei Kornél
Belerúgok ezekbe a húsos levelekbe öltözött fákba.
De várjatok!
A fa szó nem fát jelent,
csak az árnyék pillanatát,
s a nap szó nem égeti meg a kezet.
És máig nem láttam repülni a fülemüle szót.
Ó, ha papírra tudnám ragasztani a madarak énekét,
igazi trilláikat ízekre szedve,
s ama alkotó nap-kezet,
mely kitalálta a virágokat.
De nem.
Mindig ugyanazok a köd-csapóajtós
szavak.
Mindig a beletörődés abba, hogy a Költészet
mágikus híd a semmibe.
Octavio Paz: Szavak forgószele
Fordította: Somlyó György
José Emilio Pacheconak
Kitárom az ablakot
amely
sehova se nyílik
A befelé
nyíló ablakot
A szél
kiszámíthatatlan
forgó
homok-vár-tornyokat kavar
Háznál
magasabbakat
ezen
a lapon
Ledőlnek és fölmagasodnak
S mielőtt bármit
mondanának
egyetlen lapozással
a semmibe tűnnek
Visszhangok viharzása
vágyak ihlette
saját fordulatok
Most
egy másik térre nyílva
Nem azt
mondják amit mi mondunk
mást mindig mást
és mindig ugyanazt
A vers szavait
nem mi mondjuk
A vers mond minket
Versek:
José Gomes Ferreira
Octavio Paz
Kép: Focus.it
Ma délután szembesültem a jeles nappal, így nem maradhatunk ma (sem) vers nélkül:
Giosuè Carducci: A rímhez
Fordította: Takács Zsuzsa
Üdvözöllek, rím! A lantos,
hogyha rangos,
téged üldöz játszi kedvvel.
Ám te villogsz, meg se mukkansz,
csak kibuggyansz,
ím a nép szivéből egyszer.
Két csók közt is oly hatásos
vagy s a táncos,
tarka-barka förgetegben;
messzi múltat, szép reményt is
összebékítsz,
szárnyra kelve míg kerengsz fenn.
Ó, de vígan vágsz te vissza,
hogyha tiszta
vágy iramlik este tájban;
s míg aratnak egyre, három
– furcsa kánon –
gazda lépte döng vidáman.
Bajnokoknak büszke torkán,
hogyha orkán
zúg, a virtust zenged egyre,
ha a dárda, vérbenázva,
szörnyű lárma
közt, lesújt a pajzshegyekre!
Kardja tört el egykor, arra,
hol Navarra
tartománya áll, Rolandnak;
zengő kürtjeidbe fújva,
újra s újra
nagy nevéről szólsz te annak.
Dús sörényű és bozontos
táltosod most
gyors futásra ösztökélve,
elmerengsz ott fenn a hátán,
Cid románcán,
s megkapaszkodsz üstökébe.
Majd a Rhône hol fut szaladva,
fürge habba
fáradt fürtödet beejted,
s ráhagyod a sok-sok árva
kis madárra,
mik Toulouse-ban énekelnek.
Lám Rudelnek nagy szerelme
elvezette
gyors szeled szárnyán a sajkát,
s haldoklónak érte ajka
vágyva majd a
hercegasszony égő ajkát.
Szép királynő, üdvözöllek!
Hisz tetőled
lett a régi metrum ékes.
S lám e lázadó is eljön,
hogy köszöntsön
térdet hajtva, íme téged!
Ősatyáink dísze, gondja
vagy te, s pompa
vagy nekem meg szent mulatság.
Hű, szerelmes vallomáshoz
szép virágot
adj, s a harchoz íjat adj hát!
Vers: BabelMatrix
Bejegyzések
