Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Libri Kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése

Megtörtént már Veled, hogy úgy érezted, egy könyv csak Rád várt? Nemrég megnéztem, megkezdődött-e már az ilyenkor szokásos karácsonyi könyvvásár, és az intuícióm most sem hagyott cserben. Bementem az üzletbe, ahol az eladó lámpát kapcsolt és megmutatta, hogy azokon az asztalokon találom az 500 Ft-os könyveket. Az egyiken ott volt Romain Puértolas regénye, melyből csak ez az egy volt.

Szétnéztem a többi asztalon is, majd visszatértem oda, ahol A kislány, aki lenyelt egy akkora felhőt, mint az Eiffel-torony volt. Belelapoztam, elolvastam a fülszöveget, mert rémlett, hogy a megjelenése körül már láttam.

Most pedig úgy éreztem, tökéletes karácsonyi ajándék lesz magamnak egy Tersánszky Józsi Jenő-novelláskötettel együtt.

Nem tettem a fa alá, hanem már karácsony előtt elkezdtem olvasni, és már az első oldalakon tudtam, hogy jól választottam.

A történetet, melynek főszereplője a postáskisasszonya, egy légiirányító meséli el egy vén figarónak, akinek a székébe épp beült.

Providence Dupois, a postáskisasszony, egy nap megjelent, hogy felszállási engedélyt kérjen. Ez még önmagában nem is olyan furcsa a narrátorunk számára, azonban kiderül, hogy Providence saját maga számára kéri az engedélyt. Hogy miért? Mert kitört az a fránya izlandi vulkán, ráadásul éppen aznap, amikor a kézbesítőnő Párizsból Márrakesbe indulna, hogy elhozza a hétéves, örökbe fogadott kislányát, Zaherát, aki cisztás fibrózisban szenved. A kislány úgy érzi magát, mintha lenyelt volna egy Eiffel-torony nagyságú felhőt.

Zahera a betegsége miatt, (melyet egy génhiba okoz, a tüdő és a légutak nyálkahártyájának mirigyei folyamatosan kórosan sűrű, nyákos váladékot termelnek, amely eltömi a léghólyagocskákat is, ezért a tüdő légzőfelülete jelentősen csökken*) egész eddigi életét a kórház falai között töltötte, ahol a napjai köhögéssel és gyógytornával indulnak. Édesanyja a születésekor meghalt, az édesapjáról pedig senki sem tud semmit.

Zahera a betegsége ellenére nagyon életvidám, érdeklődő és kíváncsi kislány. Imádja a csillagokat, és ha felnő, űrcukrász szeretne lenni. Mióta Providence megajándékozta egy laptoppal és internet-előfizetéssel, mindennek utánanéz a világhálón, felfedezte, hogy Minden mindennel összefügg, és új ismereteit a kórtermi társaival is megosztja. A cisztás fibrózist leszámítva itt teljesen magamra ismertem, mert ugyanilyen voltam, csak akkor még nem volt internet, sem laptop. Ráadásul Zahera nem mártírként tekint önmagára, mert van egy másik gyerek a kórházban, aki súlyosabb betegségben szenved, és bölcsen rájött arra, hogy ő hozzá képest mennyire szerencsés.

Betegsége ellenére Zahera szerencsésnek tartja magát. (...)
Vagyis: mindig van ezen a Földön olyan, aki nálad betegebb. És amikor erre rájössz, rögtön más színben látod magad, és azt gondolod, hogy tulajdonképpen irtó szerencsés vagy, sokkal rosszabbul is állhatna a szénád.

Providence-t hideg zuhanyként éri az Orly repülőtéren a hír, hogy folyamatosan törölnek minden járatot. Ő megígérte a kislányának, hogy ott lesz nála, aki csak erre a napra várt, így nem hagyhatja cserben. Providence számára nincs lehetetlen. Bár eleinte furcsa dolgok történnek, amiket ő maga sem ért, furcsa emberek közé keveredik, de egyszer csak újra az Orlyn találja magát - bikiniben, hogy útra kelljen Marokkóba.

Túl könnyű feladni. Lehet, hogy mindent megpróbált már. De a lehetetlent még nem.

Nagyon megszerettem ezt az elszánt és kifinomult szaglással rendelkező kézbesítőnőt, aki előtt nincs lehetetlen, akkor sem, ha egy izlandi vulkán és egy betegség az ellenfelei. Zahera pedig sokak számára példát mutat, ahogyan a világot és a betegségét látja. Nem ítélkezem, csak megfigyeltem, hogy sokan előszeretettel szeretik egymást túllicitálni abban, hogy ki szed többféle gyógyszert és kinek hány és milyen egészségügyi problémája van, vagy épp melyikük járt aznap több szakrendelésen és vizsgálaton. Erre itt ez a hétéves kislány, aki a világot csak a laptopja kijelzőjén látta, mindennap az életéért küzd, és nem nyavalyog. Sőt, hálás azért, mert neki csak egy felhője van.

Romain Puértolas regénye egyszerre abszurd, szívbe markoló és humoros, hogy enyhítse a lapokon elénk táruló szenvedést, fájdalmat és nehézségeket. Mellette pedig, ha figyelmesen olvasunk, nagyon is aktuális és elgondolkodtató sorokkal találkozunk. Ezt a könyvet receptre kellene felírni, mert - ha eléggé nyitottak vagyunk - biztosan megtaláljuk benne azt a bizonyos egy gondolatot, amit magunkkal vihetünk belőle. Nekem többet is sikerült találnom, miközben jókat mosolyogtam, a könnyeim törölgettem, jegyzeteltem, hogy minek nézzek utána, és most megyek Julio Iglesiast hallgatni, mert a szerzeteseknek azt is meg tudom magyarázni, miért tekintik őt látnoknak. 😉

Igen, az embernek mindig legyen a zsebében egy aprócska tibeti szerzetes, szükség esetére: depresszió, hitehagyottság, önbizalomhiány ha gyötör, a miniatűr tibeti barát remek gyógyír.

Ha pedig nincs kéznél a miniatűr szerzetes, ez a könyv is egész jól helyettesíti.

Azért Monsieur Puértolas elkövetett egy logikai bakit: Providence már viseli azt a bikinibugyit (eddig bikinialsóként ismertem, de egye fene), melyet csak három oldallal később vesz meg. Egy újabb csoda?

A könyv fülszövegében pedig Providence vezetékneve Dubois-ként szerepel, a regényben viszont Dupois.

Romain Puértolas: A kislány, aki lenyelt egy akkora felhőt, mint az Eiffel-torony

Eredeti cím: La petite fille qui avait avalé un nuage grand comme la tour Eiffel

Fordította: Füsi Lídia

257 oldal

Libri Kiadó, 2017

3499 Ft

*Forrás: Házipatika - Dr. Mészner Zsófia

Kép: Pinterest

Javier Marías 1994-ben megjelent regényének címét is Shakespeare-től kölcsönözte, azonban míg A szívem fehérben az idézet mellett a mű címe (Macbeth) is többször elhangzik, itt erről szó sincs, és éppen ezért én sem árulom el, melyik drámából van. Ma már úgysem nehéz kideríteni, úgyhogy térjünk át inkább a regényre.

Narrátorunkról csak annyit tudunk, hogy férfi - a neve (Víctor) csak jóval később derül ki - és különös dolog történt vele. Éppen az első éjszakáját készült eltölteni Martával a nő otthonában, aki a vacsorát követően rosszul lett és nemsokkal később meghalt.
A lakásban rajtuk kívül Marta alig kétéves kisfia tartózkodott (aki ekkor már aludt), míg a nő férje, Eduardo Londonba utazott.

"Itt vagyunk egyforma testhelyzetben, ugyanabban a térben, még érzem; semmi sem változott, mégis minden megváltozott; tudom, de nem értem. Nem tudom, miért élek én, és ő miért halott, nem tudom, miben áll az egyik, miben a másik. Most nem igazán értem ezeket a kifejezéseket."

Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Víctor maga sem tudja, és azt gondolom, a helyében egyikünk sem tudná, mi lenne a helyes lépés. De miután hazamegy a saját lakásába, folyton csak a történtekre gondol, és rájön, hogy valójában nem is ismerte Martát, a koráról is csak az újságból értesül. Ennek ellenére szeretne többet megtudni arról a nőről, aki a karjai közt halt meg, ezért elmegy a temetésre és később megismeri Marta családját is. Úgy érzi, csak így tudja feldolgozni mindazt, ami vele történt.

" (...) Nincsenek szándékaim. Csak az a helyzet, hogy szörnyű és nevetséges dolog történt velem, és úgy érzem magam, mintha varázslat ülne rajtam, hogy valami visszajár, kísért, ott tanyázik nálam, a fejemben, a testemben, és haunted vagyok olyasvalaki miatt, akit csak halálában ismertem meg, és abban a néhány csókban, amitől megkímélhettük volna magunkat."

Miközben Víctor Marta életét igyekszik megismerni, az utolsó óráit rekonstruálni (Miért éppen vele volt aznap éjszaka?), egyre jobban megismerjük a férfi életét, munkáját, a múltjának néhány eseményét, mindazt, ami a jelenhez vezetett.

A regény középpontjában az élet, a halál és a szeretteink, a környezetünk, illetve önmagunk megismerése áll. Senki sem tudja, hogyan fog meghalni, és hallottunk már groteszk halálesetekről (pl. az elhunyt éppen elcsúszott a fürdőszobában), de mihez kezdjen valaki, ha éppen ő a szemtanúja egy ilyen halálnak? Vajon ismerjük-e a másikat, megmutatja-e a másik fél a valódi énjét előttünk és mi megmutatjuk-e teljes valónkban önmagunkat másoknak? Miből áll egy ember élete?

Bár a türelmetlen olvasókat bizonyára megijesztik a többsoros mondatok, az oldalakon át tartó elmélkedések és asszociációk, de éppen ezek - és persze a jellegzetes, már jól ismert stílusa - teszik olyan maríasossá ezt a regényt is. Egy-egy apróság, egy-egy, nem a főszálhoz kapcsolódó esemény az, amely révén jobban megismerjük és megértjük Víctort.

Azért is szeretem Marías regényeit, mert a szereplői (általában a narrátorai) olyan gondolatokat vetnek fel, amik nekünk, olvasóknak valószínűleg nem jutnának eszünkbe, és amelyek között mindig akad legalább egy, amely engem is gondolkodásra késztet. Ezek a gondolatok pedig nemcsak olvasás közben, hanem később is eszembe jutnak és újra felidézik a regény egy-egy momentumát vagy egyszerűen csak a hangulatát.

Nem mindig önös érdekből vagy félelemből vagy valódi tévedés miatt hallgatunk el valamit, nem mindig védekezésből, gyakran megesik, hogy pusztán csak nem akarunk kellemetlenek vagy ünneprontók lenni, vagy bánatot okozni, máskor mindössze kulturáltságból tesszük, mert nem vall jólneveltségre és kulturáltságra, hogyha teljesen fölfedjük magunkat, a hóbortjainkról meg a szenvedélyeinkről nem is beszélve; néha a származásunkat hallgatjuk el vagy hamisítjuk meg, mert szinte mindannyian jobban szeretnénk más felmenőt valamelyik nagyszülő helyett, az ember eltitkolja a szüleit, a nagyszüleit, testvéreit, férjét, feleségét, néha még a házastársára jobban hasonlító vagy őfeléje hajló gyermekét is, elhallgat néhány mondatot a saját életéről, röstelkedik az ifjúsága vagy gyermekkora vagy felnőttkora miatt, minden életrajzban akad szégyenletes vagy lesújtó vagy gyászos epizód, egynéhány vagy talán sok is – talán az egész az, úgy ahogy van -, ami a többiek számára jobb, ha az ember önmaga előtt is leplezi. Túl sok minden miatt szégyenkezünk, a küllemünk miatt, hajdani meggyőződéseink miatt, naivitásunk és tudatlanságunk miatt, valamikori meghunyászkodásunk vagy büszkeségünk miatt, engedékenységünk vagy engedetlenségünk miatt, sok, meggyőződés nélkül tanácsolt vagy kimondott dolog miatt, azért, hogy beleszerettünk abba, akibe beleszerettünk, hogy barátja voltunk annak, akinek voltunk – az élet gyakran folytonos elárulása és megtagadása annak, ami előtte volt, mindent kiforgatunk és eltorzítunk, ahogy múlik az idő, de bármennyire ámítjuk is magunkat, bennünk marad a tudat, hogy őrzünk titkokat, hogy titokzatosnak látszunk, s ha a legtöbbje mégoly hétköznapi, akkor is. Milyen fárasztó mindig az árnyékban mozogni, vagy inkább nehéz, sohasem egyforma a félhomály, nem is azonos önmagával, minden embernél más a világosabb, más a homályosabb rész attól függően, hogy mit tud, a napok, a beszélgetőtársak és a törekvések szerint változik, és állandóan azt mondjuk magunknak: „Már nem az vagyok, aki voltam, hátat fordítottam régi énemnek.”

Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám
Eredeti cím: Mañana en la batalla piensa en mí
Fordította: Pávai Patak Márta
448 oldal
Libri Kiadó, 2015
3990 Ft

Mostanában többször is találkoztam az interneten Fanny könyvével, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt nekem el kell olvasnom. Már itt várt rám az asztalon, amikor javában a Germinalt olvastam, mégis azt éreztem, hogy ez a könyv azt sugallja: engem kell olvasnod. Így hallgattam rá, és elkezdtem.

Valószínűleg keveseknek kell bemutatni Fannyt, de aki esetleg még nem hallott volna róla, annak (is) röviden összefoglalom, mit kell tudnia.

Fanny is ugyanolyan kisgyerek volt, mint a többiek, mígnem másfél évesen izomsorvadást diagnosztizáltak nála. Az állapota fokozatosan romlott, mire iskolába került, már kerekesszékben töltötte a napjait. Úszásoktató édesanyja mindent megtett, hogy javítson a lánya állapotán, így rendszeresen magával vitte az uszodába, ahol Fanny a vízben ugyanolyan volt, mint mindenki. Ott nem voltak előtte akadályok.

Tizenöt évesen megtalált az orvosi papírjai közt egyet, mely három évvel korábban készült és az orvos feketén-fehéren kijelentette, hogy tizennyolc éves koráig élhet, a légzőszervei addig bírják. Az első döbbenet után úgy döntött, ő élni akar és a hátralévő napok mindegyikét kihasználja.

Majd eljött az a bizonyos nap, és Fanny még mindig életben volt. Azóta minden napot egy újabb ajándéknak tekint. És bár neki (sőt, igazán csak neki) is adódnak nehézségek az életében, mégsem adja fel.

Tizenkét évesen elveszítette az anyukáját, de az édesapjára és a barátaira ekkor is és a későbbi nehéz pillanatokban is számíthatott. És nehézségből nem volt kevés: egy kínai őssejt-beültetés, később anyagi gondok, szerelmi csalódás és a mindennapok apróságai.

Mielőtt bárki arra gondolna, hogy egy újabb celebkönyvvel van dolga, megnyugtatom: egy pillanatig sem éreztem, hogy Fanny öncélúan, a pénz és/vagy a szereplési vágy miatt írta volna meg a könyvét. Ő csak azt szeretné megmutatni, hogy bár őt másnak, sérültnek nevezik, ennek ellenére ugyanolyan ember, mint bármelyikünk. Csak ő kerekesszékben ül. És mindezek ellenére mosolyog! Nem sajnáltatja és nem is sajnáltatni akarja magát, nem azért írta le mindazt, amin az elmúlt években keresztülment, hanem mert mindebből erőt tudott meríteni és minket is erre biztat.
Mert valljuk be, a legtöbb ember, ha észrevesz egy sérült embert, rögtön elfordítja a fejét és arra gondol, hogy: szegény.

Városnézés közben a csajok hívták fel a figyelmemet arra, hogy látványosság lettem. A híres épületek helyett inkább engem bámultak a turisták.
Az emberek többsége nem érti... Az arcukra van írva: "Mit mosolyog ott a kerekesszékben az a csaj? Tényleg boldog lenne? De hát nem is tud járni, szegény..."
De valójában bennem csak egy tükröt látnak, és ilyenkor magukat sajnálják. Mert én lehet, hogy nem tudok járni, de mégis boldog vagyok.

Bár neki is vannak pillanatai, amikor kiborul a bili, de nem adja fel. Tudja, hogy minden akadály azért van, hogy leküzdjük őket. Igen, sokszor nehéz, de nem szabad feladni. Fel kell állni a padlóról - sokadjára is. Ez az, amit üzen a könyvével, hogy sosem szabad feladni az álmainkat, hanem tegyünk meg mindent azért, hogy valóra váljanak. Mert Te döntesz. Igen, mi döntünk, akarjuk-e azt a valamit. Hajlandóak vagyunk-e tenni érte, vagy az önsajnálatba merülünk és egyszerűen feladjuk? Melyiket választjuk?

Aztán beszélgettünk a nehézségekről is. Egyhangúan megállapítottuk, hogy márpedig igenis kellenek ezek is az életünkbe. Mert így leszünk csak képesek igazán örülni az apró sikereknek. Számtalan ember riad vissza az olyan feladatoktól is, amik pedig nem haladnák meg a képességeit, vagy esik depresszióba például egy-két fölösleges kiló miatt, miközben annyi minden másban meglelhetné a boldogságát, ha akarná!

Nagyon sokat kaptam ettől a könyvtől és Fannytól, akiből árad az élni akarás, a pozitívum és a kitartás. Hihetetlenül őszinte könyvet írt, melyben nincsenek tabuk. Sokszor torokszorító, sokszor vidám és egyáltalán nem mentes az öniróniától sem, amit különösen értékelek egy emberben. Pláne Fannyban, aki képes viccet csinálni az állapotából, és ez bizony képes falakat lebontani emberek között.

Olvasás közben alaposan átértékeli az ember a saját problémáit, és olyan dolgokat is észrevesz, amit korábban nem. Vajon a mi kisebb-nagyobb gondjaink mekkorák ahhoz képest, hogy itt ez a lány, akiből árad a vidámság, de mégsem tud egyedül megfordulni az ágyban, vagy segítség nélkül fel- és leszállni egy lépcsős buszra/ról. Mi lenne, ha mi ülnénk abban a kerekesszékben? Ugye, hogy mindjárt másként tekintünk a saját problémáinkra?

Míg mások kórházakba járnak infúziós kezelésre, hogy feltöltsék őket, addig nekem itt volt ez a könyv, ami a lelkemmel tette ugyanezt. Fel is teszem a velem szemben lévő polcra, hogy mindig előttem legyen, és ha csak ránézek, ismét erőt tudjak belőle meríteni. Mert én döntök.

Mindenki életében vannak nehézségek, kinek kisebbek, kinek nagyobbak. Többeknek már az is problémát jelent, hogy fel kell állni valamiért a kényelmes fotelból, mások pedig egész életükön át néhány lépésért küzdenek. Az, hogy mit nevezünk nehézségnek, igencsak relatív.

Hozleiter Fanny Mosolyka: Te döntesz
320 oldal + képmelléklet
Libri Kiadó, 2013
3990 Ft
Fanny Facebook-oldala

Mint a legtöbben, én is középiskolásként találkoztam először Kafka műveivel, egészen pontosan Az átváltozással, amit részletesen kielemeztünk, de a többi művei csak említés szintjén került szóba, az életrajzi hátteréből pedig nem is emlékszem szinte semmire. Mea culpa. Így nagyon örültem, amikor az újdonságok között rábukkantam Michael Kumpfmüller regényére, amiből megismerhetjük Kafka életének utolsó évét.

1923 júliusában az akkor már évek óta tuberkulózisban szenvedő és korábbi munkahelyétől, a biztosítótársaságtól nyugdíjazott 40 éves Kafka Müritzbe érkezik nővéréhez és annak gyerekeihez. Az író pihenni, de leginkább betegsége okán a tengeri levegő jótékony hatása miatt dönt az utazás mellett. A tengerparton megismerkedik egy táncosnői álmokat dédelgető fiatal lánnyal, Tilével, aki a közeli Berlini Zsidó Népotthon gyereküdülőjében gyerekfelügyelőként tölti a nyarat, és meghívja a következő estére Kafkát magukhoz. Az üdülőben szakácsként dolgozó Dora Diamant is felfigyelt a tengerparton Kafkára, akiről azt hitte, a családjával nyaral.
De a péntek esti vacsora mindkettejük életét megváltoztatja.
Ahogy telnek a napok, Kafka és Dora egyre több időt tölt együtt, majd úgy döntenek: Berlinben, ahová külön-külön térnek vissza, összeköltöznek.

Dora csak nevet az ilyesféle történeteken. A tengerparton üldögélnek, és a várakozásról szóló történeteket mesélnek egymásnak. A doktor is várakozással töltötte a fél életét, legalábbis most utólag így érzi, az ember vár, és nem hisz benne, hogy jön valaki, és akkor egyszer csak mégis megtörténik.

Dora Diamant

Azonban a dolog nem ilyen egyszerű: az I. világháború utáni években járunk, a hiperinfláció éveiben, amikor egyik napról a másikra az árak a többszörösére nőttek az előző napinak, ill. a faji megkülönböztetés már ekkoriban felütötte a fejét.

Dora nemcsak 15 évvel volt fiatalabb Kafkánál, hanem gyakorló zsidóként a szintén zsidó, de vallását nem gyakorló író íróval folytatott kapcsolatát a lány szülei nem nézték volna jó szemmel, így sokáig egyikük sem írt szüleiknek a másikról.

A fülszöveg szerint szerepet kap Kafka életének ezen szakaszában a magyar származású orvos, Klopstock Róbert, aki csak mellékszereplőként bukkan fel a regényben, a főszerepet természetesen Kafka és Dora kapja. Csupán ennyi hiányérzetem akadt, miután becsuktam a könyvet.

Bár Kafka utolsó évében számos dolog történt, még ekkoriban is írt és jelent meg egy-egy elbeszélése, mégis egyfajta lassúságot és nyugalmat éreztem olvasás közben. Már ez első oldalakon annyira magába szippantott, hogy csak a későbbiekben figyeltem fel, hogy Saramago-hoz hasonlóan nincsenek gondolatjelekkel jelölve a párbeszédek, egyszerűen az E/3. személyű narrációba vannak ágyazva, de azonnal kiderül, kinek a szájából hangzottak el.
Kettejük történetét, hol Kafka, hol Dora szemszögéből követjük nyomon, de a dialógusok kivételével a narrátor egyszer sem lép ki az E/3.-ból.

Különleges atmoszférájú, gyönyörűen megírt regény szerelemről, szenvedésről, küzdésről, reménykedésről az utolsó pillanatig.

Nem furcsa egyébként, hogy az ember élete utolsó pillanatáig kívánságokat és kérdéseket forgat a fejében?

Az életrajzi regények és/vagy Kafka rajongói biztosan nem fognak csalódni. Öröm egy-egy ilyen regényt felfedezni a mai könyvpiacon, melynek szerzője hosszas kutatómunka után írta meg a könyvét.
Ezek után nekem is ideje jobban megismerkednem Kafka életművével.

Michael Kumpfmüller: Az élet gyönyörűsége
Eredeti cím: Die Herrlichkeit des Lebens
Fordította: Nádori Lídia
264 oldal
Libri Kiadó, 2013
2990 Ft

Frida Kahlo vitathatatlanul a múlt század egyik legnagyobb hatású festője volt. Azt azonban nem sokan tudtuk róla, hogy az egyik barátnőjétől kapott kis fekete füzetben gyűjtögette azokat a recepteket, melyek élete egy-egy meghatározó eseményéhez és személyéhez kötődtek, és amit Füveskönyvnek nevezett. A könyv azonban nem sokkal a halála után eltűnt, és azóta sem került elő.

Egy júliusi éjszakán a Casa Azúlban (Kék Ház) egy ismeretlen lovas jelenik meg, akit a szolgálók pillantása kísér a hálószobában fekvő Fridához, aki egy üzenet átadására kéri a férfit, aki nem sokkal később eltűnik. Ő a Hírvivő, aki gyerekkora óta minden fontos változás előtt felbukkan Frida életében.

Frida harmadik lányként született a négygyermekes családba, ő volt édesapja kedvence, aki a kezdetektől fiúnak nevelte. A gyermekkori paralízis követményeként egyik lába deformálódott, ami miatt iskolatársai csúfolták, ill. később ezért hordott hosszú szoknyákat.

A forradalom kitörésekor a gyermek Fridát és egyik nővérét küldik ki kémkedni az utcára, ahol a kislány ekkor találkozik először a Hírvivővel. Bár a titokzatos lovas nem szól hozzá, a találkozás emléke végig kíséri egész életét.

Egy szeptemberi napon a tizennyolc éves Frida barátjával, Alejandróval száll buszra. Bár rossz érzése támad, mégis követi a fiút. A busz egy villamossal ütközik, melynek következtében Frida életveszélyes sérüléseket szenved. Miközben élet-halál között fekszik a kórházban, különös álmot lát: egy titokzatos, fekete fátyolos nő birodalmába kerül, aki az életét kéri, Frida azonban egyezséget köt vele, hogy továbbélhessen:

- Az lehetséges, hogy a képed helyettesítsen, de figyelmeztetlek, hogy amint telnek az évek, egyre inkább a közelembe kerülsz, apránként fogom elvenni az éltedet, amely után most annyira áhítozol. Van, amit az ember nem tehet meg nem történtté. Ám most kegyet gyakorolok veled szemben, amiért emelted az ünnepség fényét. Mielőtt elbúcsúznánk, keresztanyád jogán engedd meg, hogy megajándékozzalak egy gondolattal: Frida, légy óvatos a vágyaiddal... mert időnként valóra válnak!
- Nem fogsz csalódni bennem, Keresztanyám! Megígérem, nem felejtem el a kedvességedet.
- Frida, ha a kedvemben akarsz járni, minden évben szép áldozatot kell készítened a számomra. Örömmel veszem, ha étellel, virággal, ajándékokkal kínálsz. De figyelmeztetlek: mindig azt fogod kívánni, bárcsak ezen a napon meghaltál volna! Gondom lesz rá, hogy erről életed egyetlen napján se feledkezz meg!

A megpróbáltatások sora pedig ez után veszi csak kezdetét: Frida hónapokig ágyhoz kötve tengeti napjait gerinctörése és egyéb sérülései miatt. Ekkor kezd festegetni.
Csodával határos módon talpra áll, és úgy dönt, festő lesz. Egyik önarcképével felkeresi a kor legnagyobb festőjét, Diego Riverát, akit már korábban is ismert, és aki azonnal felismeri a lány tehetségét.

Habár Diego nős és számtalan szeretője akad, mégis Fridát választja. Azonban az újabb házassága sem akadályozza meg, hogy új felesége mellett más nők kegyeit is keresse.

Végigkövetjük az Egyesült Államokban, majd az ismét Mexikóban töltött éveket, Frida elismert művésszé válását, kettejük se veled, se nélküled kapcsolatát, a számtalan szerető felbukkanását mindkettejük életében, melynek ellenére mégis tudják: ők összetartoznak.

A szerző nem egy szokásos életrajzot írt. Minden fejezetben szó esik egy-egy ételről, melynek a receptjét a fejezet végén olvashatjuk. Így akár mi is bármikor elkészíthetjük Frida vagy Diego kedvenc ételét. Bevallom, nem vagyok járatos a mexikói konyhában, de nem is sejtettem, hogy ennyiféle chili létezik, és azt sem tudtam, hogy a mexikóiak Halottak napján oltárt állítanak elhunyt szeretteiknek, melyre azok fényképei mellett kedvenc ételei is felkerülnek, melyeket a halottak a hiedelem szerint el is fogyasztanak.

Két hibát fedeztem fel a könyvben: az egyik fejezetben Frida nővérének, Cristinának két lánya van, majd néhány mondattal később egy lánya és egy fia. Aztán ismét szóba kerülnek a gyerekek (Isolde és Antonio), tehát ezek szerint Cristinának egy lánya és egy fia volt.

A XVIII. fejezet egyik fő szereplője a Szegeden született, később New Yorkban élő Muray Miklós fotós, aki Frida legnagyobb szerelme volt. Az ebben a fejezetben szereplő recept hozzávalói a Mole de ollaéi, ami már egy korábbi fejezetben szerepelt.

De ezektől eltekintve, a regény rendkívül olvasmányos, érdemes tehát időt szakítani rá, mert nem akaródzik majd letenni.
A fejezetek elején szereplő rajzok zöme pedig Frida egy-egy festményének részlete, melyek egyben utalások az aktuális fejezet történéseire. Annak ellenére, hogy a Rivera házaspár életében rendkívül fontos szerepet töltött be a politika (mindketten kommunista elveket vallottak), az ezt taglaló részek sem unalmasak, nem törik meg az olvasás lendületét.

Bár láttam a Frida életét bemutató filmet, a regény mégis számtalan újdonsággal szolgált.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti az életrajzi regényeket és kíváncsi erre a hihetetlen élni akarással bíró asszony nem mindennapi életére.

Érdekesség: a borítón szereplő fényképet Muray Miklós készítette Fridáról.

A Casa Azúl, a festőnő egykori otthona évtizedek óta ad otthont a Frida Kahlo Emlékmúzeumnak.

A Casa Azúl nem csupán lakóhelyül szolgált, de szentély, menedék és oltár is volt úrnője számára. A Casa Azúl egy volt Fridával.

F. G. Haghenbeck: Frida füveskönyve
Rejtélyek, vágyak, receptek
Eredeti cím: Hierba Santa
Fordította: Kepes János
345 oldal
Libri Kiadó, 2012
3490 Ft

Képek: SFGATE