A prózaíró Adyt sokan nem ismerik, pedig érdemes ezt az oldalát is felfedezni, mert azok, akik hadilábon állnak a költészetével, a prózáját talán egy kicsit könnyebben emészthetőnek találják majd.
Ebben a füzetben 34 elbeszélés kapott helyet, melyek 1907 és 1913 között jelentek meg. Témájukat tekintve emberekkel (egy emberrel és a környezetével vagy egy kisebb-nagyobb közösséggel), mindennapi dolgokkal, érzésekkel, igazságkereséssel találkozunk, továbbá gyönyörű nyelvezet és mély emberismeret jellemzi őket.
Aki nem szereti a szimbolizmust, inkább válasszon magának más olvasmányt, mert az őrületbe fogja kergetni. Elárulom, én viszont épp emiatt kezdtem el olvasni, és olyan szépségekre bukkantam benne, hogy több is kiérdemelte A nap szava címet.
Természetesen voltak történetek, amik nem tetszettek annyira, azonban igazi gyöngyszemekre is bukkantam köztük.
Mindennap egy-egy elbeszélést olvastam, hogy 34 napon át tartson a varázslat, mely már az elsőben, a Flóra leány marad első mondataiban jelen volt:
A Szajna megbicsakolta magát: szőke hullámai új szenzációk után sikoltoztak. A Szajna nem barbár folyó s utálja a filiszterséget. Partjain kik élnek, csöndesek és banálisak nem maradhatnak. Miért tűrje a Szajna, hogy állandóan bizonyos valakié legyen a szerencse? És miért is tűrje a Szajna, hogy Flóra hercegnő férjet válasszon s gyermekszülések közben megaggosodjék? Párist új lázban és mozdulásban akarta látni a Szajna. Egy nem szép napon lebukott a trónjáról az epigon Napoleon. Égett, robbant és üvöltött a világ ezidőben. Flóra hercegnőt ez a vihar kikergette egy gyönyörű és sugaras karámból. Sohasem fog ilyen nagy életet látni már többé az Elysée. Utolsó, bágyadt, de csapongó vágyai röpködtek itt a szibarita-életnek. A dámák még egyszer utoljára kiillatozták nemük minden édes és beteg illatát. Érkezése előtt a piszkos demokráciának hófehér keztyűket húztak magukra a lelkek. A férfiak trubaduri köpenyben járultak a hölgyek elé kézcsókra. Puhaságot és bizanci bujaságot hirdettek a maguk eszközeivel mindenfajta művészek.
 |
| Eva Butterfly: A Szajna partjai a 19. században |
Az este szomszédjaiban, melyben egy festő vall önpusztító életéről első személyben, felfedeztem egy verset is. Hogy melyiket írta előbb, nem tudom, mivel az elbeszélés 1907-ben jelent meg, a vers pedig 1908-ban:
Akarom, hogy az én különös esetemet olvassák. (...) Akarom, hogy ez írásomat leányok is olvassák. (...) Iszonyúan hatalmas férfiúnak éreztem elégszer magam. És az élet célja nem ez?
Ugyanezt találtam meg az Akarom: tisztán lássatok c. versében is:
(...)
Ma: bárkinél külömb vagyok,
Holnap: törpülhet érdemem,
Ma bárkinél külömb vagyok.
Holnapután: más jön talán,
Ma: én vagyok a legkülömb,
Holnapután: más jön talán.
Nem várhatok, nem várhatok,
Nem várhatok, mert sietek,
Nem várhatok, nem várhatok.
(...)
Akarom, tisztán lássatok,
(...)
A kötet elbeszélései közül a legadysabb számomra A Wagram-óda lett, melyben az ünnepelt, idős francia költő, Henry Garaud épp hazatér, és a titkára emlékezteti, hogy szerdára egy novellát kell írnia a Napkirály korából. Garaud korabeli influenszer, aki a regényében kétszer megemlít egy parfümüzletet, amelyért ezer frankot kap, és valószínűleg vannak azért saját ötletei is, de főleg mások felkérésére ír. És ekkor a titkárától megtudja, hogy a fiatal, lázadó és éhenkórász költő, Catulle Quest fogházba megy, ahol végre lesz szállása és enni kap, mert lázító verset írt a szocialisták lapjának. Catulle Questnek ugyanis elvei vannak: tavaly kiadták volna a verseit, ha egyet-kettőt kihúz belőlük, ő azonban jót nevetett rajta és saját maga adta ki. Ő testesíti meg azt, amire titokban Henry Garaud is mindig vágyott, csak nem merte megtenni:
Fáradtan, lustán írni akart Henry Garaud. A Wagram-zsoltár első, nagyságos igéit akarta megfogni. De Catulle Questre gondolt és letette a tollat. Ez az ember az ő dicsőséges öregségét jön meghiusítani. Ez az ember azt csinálja, amit ő akart s amit ő nem mert csinálni fiatal korában. Aszkéta, vad, hős, lázadó és mártir mer lenni a gazember. Büszke, akit csengő pénzért nem énekeltethet minden erszényes, pökhendi szatócs. És nem hajlik meg és nem törik össze. Ő, Henry Garaud, mindig erről álmodott valamikor. Mi történt vele? Gyáva volt, okos vagy tehetségtelen. Csupa kibirás, kibirkózás az egész élete, minden sikere. Csupa buta ünnepi cécó, ostobák tapsa. És most reszket, hogy voltaképpen semmit sem csinált. Csak annyit, hogy a feleségének néha a rue de la Paix-n is lehet vásárolni, a két csúnya, álmos leánya zsúrokat tarthat a barátnők részére s a Georges-fiú veszíthet a lóversenyen. Ezek fejében neki alkalmilag kell lelkesednie Jeanne d'Arcért, Wagramért, Napoleonért. Óh, az a Catulle Quest, a gazember.
Ezt a novellát bizonyára Ady saját élményei ihlették, miután 1901-ben az akkor még fiatal újságíró cikket írt a nagyváradi katolikus papok fényűzéséről, mely miatt perbe fogták, és 1903-ban maga is három napot töltött börtönben. Az életét és a munkásságát ismerve pedig tudjuk, hogy élete végéig ő is hű maradt az elveihez és nem alkudott meg. Vajon hányan vannak ma is, akik inkább megalkusznak, mint hogy végre felvállalják önmagukat és a sarkukra álljanak?
Több novellában is egy-egy közösség áll a középpontban, és köztudott, hogy mindenhol akadnak fekete bárányok, akik nem hajlandóak követni a többieket, a hagyományokat, mert más nézeteket vallanak. Az egyikükkel, A Zenóbia falujában találkozunk, aki történetesen a címszereplő unokája. Zenóbia fiatalkorában elkerült a faluból, és egyszer csizmát küldött haza az öccsének, akinek ezzel, szó szerint, megmentette az életét. Azóta minden lányos család megtanulta, ha a gyermekük elér egy bizonyos kort, a nagyvárosba küldik tanulni, ahonnan majd hazatér, és ez az egész falu javára válik. Csakhogy Zenóbia Mária nevű unokája nem hajlandó követni a hagyományokat, ő mást akar.
A Nyomorék Tar Pista címszereplője a saját testi adottságai miatt hoz végzetes döntést, válik duplán a faluja fekete bárányává.
Van, amikor a változás nagyon is ott van a levegőben, és egy egész falu életét felforgatja , ahogy azt az Az új harangokban olvashatjuk:
Egyáltalában az egész kis falu zavarodott volt, nyugtalan, valami újtól, csodától várandós. Az emberek nem tudtak egyenes lélekkel, mint máskor, dolgaik után látni, verejtékezni. Halkabb, gyávább volt a munka, a nyögés, a sóhaj, a káromkodás, még a szerelem is. Valami titkos, babonás döccenőn fölborulhattak az együgyű, szegény, árva kis falusi lelkek. Holott orgonafák, már-már akácok is nyiladoztak s a gabona nagy gőggel kihányta fejét a mezőkön. Mégse akart a maga rendjén menni semmi a kis zavarodott faluban.
Ahogy a bejegyzés elején említettem, Ady most is megmutatja, milyen mélyen ismerte az emberi lelket. A Péter gróf történetéből megtudjuk, hogy még a rossz helyzetben lévők is irigykednek egymásra, sőt, a jobb helyzetben lévő irigyli a másikat, mivel eddig ő birtokolta a legnyomorultabb címet. Lám, hol fel nem üti a fejét az irigység.
Az Elmult a temetésben a fiatal tudós, Enyingi Sándor életét ismerjük meg. A férfi tavaly vesztette el a feleségét, és most a kislánya koporsója mellett áll szülőfalujában. A férfiben az értelem és az érzelem viaskodik. Már korábban elkerült a falujából Budapestre, ahol munkájával tiszteletet és anyagi megbecsülést vívott ki, amelyből az otthoniak nem sokat értenek. Enyingi Sándornak küldetése van, őt ez hajtja, amely olyan erős, hogy a racionalitása kerekedik felül az érzésein.
Teljesen megértettem a gondolkodását és az réveit, azonban eszembe jutott az egyik kedvenc kérdésem: Mi lenne, ha nem így lenne? Ha ezúttal másként történne? Kíváncsi lennék, vajon mit szólna hozzá, és vajon elgondolkodna-e ezen, vagy továbbra is az értelem diadalmaskodna?
Néha viaskodott magával, átkozta magát Enyingi Sándor, hogy ő rossz ember, szívtelen ember, de kritikus agya ilyenkor is győzött. Ő nem tehet arról, hogy küldetése volt s hogy a szegény, kevés munkájú tímár-apa kis udvara után egy teljességes, széles világ várt reá. Az apja és az anyja úgy se értenek semmi mást az ő életéből, minthogy pénzt tud nekik adni, úri házat tart, most Budapestre viszik s a főispán is tisztelettel beszél vele. És ez az egész város is csak annyira ismeri őt, mint a legtávolabb élő idegent, csak annyira ismeri, amennyit a lokálpatriotizmus javára ízetlen újsághírekből kiszedett.
A másik legelgondolkodtatóbb elbeszélés a Három szegény kis fiú, melyben három kisgyerek lelki világa bontakozik ki előttünk:
(Viktor, azaz Viki nyolc esztendős, iskolába járó, komoly, derék emberke, aki méltatlanul sok szomorúságot kapott ettől a nem gyöngéd, sőt otromba élettől. Nagy baj az is, hogy Viki szinte művészi médiuma a fájdalomnak, a fájásnak, mert olyan a lelke, mint a csipke, melyet könnyes, siró leányszemekkel terveztek. Különben Viktor, azaz Viki egy kicsit apahelyettes is, gyámja a két öccsének s ez - sajnos - bántóan, különösen megtetszett a Viktor öreges modorán. A két öccs: az ősi, magyar és harcias nevü Tuhutum hatéves lesz, jövőre őt is iskolába adják és Zsoli, aki Zsolt lesz, ha emberebb kort ér. Valószinü, hogy Zsoliból, aki négyesztendős mult, lesz Zsolt, Zsolt lesz - mert a kölyök csontos, piros arcú, pompás, verekedő természetü, erős. Ellenben szegény, félelmes nevü Tuhutum nagyon gyáva, félénk, nyavalyás gyermek s ennélfogva Viktor alkalmak adtán az ő pártját fogja szivesebben. Mert Viktor, azaz Viki gyámkodó érzései megfontoltak, bölcsek, mint ahogy illik egy koldus kis majoreszkóhoz, kinek a papája nem él a mamájával. Ennek nagy története van, amit hosszú volna itt elbeszélni, elég az hozzá, hogy csúnya herce-hurcák után a törvény mind a három fiút a mamának adta oda. A mama azonban megjárta, mert ő kiváltképpen s még a válópör alatt azért harcolt olyan elszántan a fiaiért, mert tuszoknak akarta őket. Azt remélte, hogyha megkapja a három fiút s ha okosabb és jobb ut nem nyilik, majd ő diktálja az urának a békeföltételeket. Másképpen estek a dolgok, a mama tervei nem sikerültek s még az se sikerült végül, hogy a papa mindent elfelejtsen a három fiúért. Azóta a mama az egyetemre jár, orvosnő akar lenni, a fiúk mellett egy német kisasszony van s a háznál Trézsi, egy falusi asszony, aki szakácsnő és minden. A német kisasszony fölhasználta az ebédutáni szabadságot, kiszökött valahová egy órára, Trézsi asszony a konyhában dolgozik és szomorú nótákat dalol. Ő is elvált asszony, de neki egyetlen gyereke sincs s ő tartásdijat se kap havonkint s az egyetemre se járhat. Szóval a három fiú együtt s egyedül, azaz hármasan és fölügyelet nélkül van, tehát furcsákat beszél, miként az következik:)
A három gyerek a szüleikről beszélget, és érezni, hogy Viki szereti az apjukat, jó embernek tartja, aki pénzt is küld nekik, és a kisfiú azt szeretné, ha a mamával visszamennének hozzá. Tuhutum egy kicsit bizonytalan, de azért ő is inkább jó embernek tartja a papát, míg Zsoli határozottan állítja róla, hogy rossz ember, mivel a mama mondta neki a múltkor. Ez volt az a mondat, amikor eszembe jutott, miért nem szabad az elvált szülőknek egymás ellen nevelni, uszítani a gyereket. Ha a gyerek akár folyamatosan, de elég csak párszor, azt hallja a sértett szülőtől, hogy a másik rossz (és egyéb jelzőket), ezeket magára veszi, mert ösztönösen tudja, hogy ő annak a két embernek a gyereke, és ha az egyik szülő rossz, akkor ő is az. Ez pedig már ekkor, de a későbbiekben is nagyon súlyos önértékelési problémákat (önutálatot, önszabotázst) okoz, és ezzel sajnos nagyon sok szülő ma sincs tisztában. Arról már nem is beszélve, ha ráadásul a gyerek a rossz szülőre hasonlít.
Ahogy azt Adytól már megszokhattuk, a korabeli magyar viszonyokat (politika, irodalmi élet) sem hagyja szó nélkül. A magyar és az oláh vidékek mellett pedig eljutunk Milánóba, Párizsba és még Oroszországba is.
Meglepett, hogy néhány elbeszélése milyen naturalisztikus, mert ez Móricz-novelláira jellemző, és lám, már Ady is írt ilyeneket.
A témájuk és a helyszínük tekintetében az elbeszélések változatosak, mély emberismeretről és érzésekről vallanak, melyeket a tőle megszokott gyönyörű nyelvezettel tár az olvasó elé.
Egy-két évig borzalommal figyelem a magam lelkét. Milyen rakoncátlan és milyen telhetetlen lélek ez. Merre s meddig fog nyargalni velem. Minden napom eseményes, minden kis rezzenésére az életnek hatalmas kórusokkal felel a szívem. Intenzív életakarattal és szilajsággal élek. Nem kerülnek el a katasztrófák. Mert magam sem akarom elkerülni őket. Izgat a dicsőség olykor. Küzdök is érte, s mikor elérem: félreugrom. Így szaladok. Tudom, hogy várnak reám. Nem érdekel, hogy kik, de megyek elébük.
Vörös felhők alatt.
Ady Endre: Sápadt emberek
106 oldal
Interpopulart, 1996
Populart füzetek 93.
Az elbeszélések megtalálhatóak
a MEK-ben is. Az idézeteket is innen hoztam, akik megőrizték az eredeti helyesírást, ahol a cím végén pont van.
Bejegyzések
