A kötetben Kosztolányi Dezső a magyar és idegen nyelvekkel, irodalommal, színházzal, fordítással, írással és olvasással kapcsolatos írásait olvashatjuk. Szó esik bennük - többek között - az anyanyelv ápolásáról és rombolásáról, az idegen szavak befurakodásáról, nyelvtanulásról, nyelvújításról, a korabeli színházi életről, a magyar és a világirodalom számos alakjáról, az író munkájáról (műhelytitkokról), egy szóval mindenről, amit Kosztolányi akkoriban látott és tapasztalt.

Minthogy én is imádom az idegen nyelveket, az irodalmat, és fontosnak tartom, hogy az anyanyelvünket is alázattal és úgy használjuk, ahogy megérdemli, így nem nehéz elképzelni, milyen kíváncsian nyitottam ki minden alkalommal a könyvet és vártam a csodákat. És a csodák minden alkalommal meg is érkeztek.

Olvasás közben pedig nem egyszer eszembe jutott, hogy ma is szükség lenne egy Kosztolányira, aki nyelvtanulásra, olvasásra, gondolkodásra és mindenekelőtt az anyanyelvünk helyes használatára buzdít.

Mivel magam is elboldogulok egy-két idegen nyelven, imádtam a nyelvtanulásról szóló írásait, és egy kicsit neki is szerepe van abban, hogy a portugál nyelvvel ismerkedem mostanában. Már kedvenc szavam is van.  Abban is teljesen egyetértek vele, hogy egy idegen nyelvet önmagáért érdemes tanulni és nem egy jövőbeli haszon kedvéért vagy reményében, illetve a nyelvtanulást sosem lehet abbahagyni, nem mondhatjuk, hogy már annyira ismerjük az adott idegen nyelvet, hogy nincs több tanulnivaló.
Azért megjegyezném, hogy spanyolul a beteg vagyok nem soy enfermo, hanem estoy enfermo, mivel egy állapotról beszélünk.

A nyelv maga a végtelenség. Minél tovább foglalkozom vele, annál inkább látom, hogy sohase lehet a végére érni. Csak vérünk érzi. Értelmünk mindig elámul, ha elemezzük és tudatosítjuk azt, amit vérünk érez. De ez az ámulat számomra az élet egyik legnagyobb gyönyörűsége. 

Jót derültem A lélek beszéde 4. részén, amely az Egy aggódó írótárs címet viseli, aki arról panaszkodik, hogy szegény külföldi turista hogyan boldogulhatna Budapesten, ha a vendéglő és a patika is magyarul van kiírva?

   - Furcsállom, hogy most, mikor majdnem egy évszázad után ismét szót merünk emelni nyelvünk védelmére, egyesek nem ezt az elhagyott, hamupipőke sorban sínylődő árvát sajnálják meg, hanem a szegény külföldieket, akik dollárokkal bélelt pénztárcával huszonnégy vagy negyvennyolc óráig időznek közöttünk. Mindenesetre sietek eloszlatni írótársam aggodalmát, hogy szíve meg ne repedjen a szerencsétlen, jobb sorsot érdemlő külföldiek szenvedése miatt. Nem tudom, hogy akikre céloz, nem a képzelet koholmányai-e. Azt sem tudom, hogy amennyiben csakugyan hús-vér emberek, megtették-e ezt a panaszt, mert olyan bárgyú, hogy szinte hihetetlennek tetszik. Lehetséges azonban, hogy így volt. Végre az emberiség kilencven százaléka javíthatatlan tökfilkó. (...) Ezek a külföldiek jogtalanul estek kétségbe és háborodtak föl. Mi is külföldiek vagyunk, mihelyt elhagyjuk határainkat. De még sohase vettük zokon, hogy például Dániában dánok a cégtáblák, és Lettországban lettek a fölírások. Mindezt természetesnek tartottuk. Amit nem értetünk meg ott, igyekeztünk megérteni. Ha nem sikerült, akkor se forgott veszedelemben se kényelmünk, se nyugalmunk, se testi épségünk. Bármily vad, idegen nyelvgyűrű vett is körül bennünket, még nem fordult elő, hogy egy patikában kértünk volna pecsenyét és egy vendéglőben bajuszpedrőt. A mai városok berendezése - Pekingben, Chicagóban és Budapesten egyaránt - oly szemléletes, oly érzékletesen képszerű, hogy egy patikát lehetetlen egy vendéglővel összetéveszteni. 

A másik kedvencem (természetesen a sok között) a Költő és politika lett, amelyben kitér az egy-egy írótól, költőtől kiragadott sorokra, melyeket előszeretettel használnak nemcsak a politikusok, de a különböző szervezetek is, és ha ezeket a kiragadott gondolatokat az eredeti szövegkörnyezetükben olvassuk, kiderül, hogy még véletlenül sem azzal a céllal kerültek papírra, ahogyan azt a hivatkozók bőszen hirdetik. Példa erre az a hangverseny, ahol a halotthamvasztás népszerűsítése érdekében egy ismert színész (nem derül ki, ki volt) Reviczky Gyula egyik költeményét adta elő...


De itt a helyük a versekkel és a prózával foglalkozó részeknek is. Milyen jó is volt olvasni, amikor azt írja, hogy a verseket önmagukért olvassuk és nem kell azon agyalnunk közben: Mit gondolt a költő mialatt papírra vetette ezeket a sorokat? Ezért nincs nálam hétfőnként verselemzés sem, mert azt gondolom, mindenkinek mást adhat egy-egy vers.

A vers mindannyiunk anyanyelve. 

A prózáról pedig így gondolkodik:

   Ezért tartom helytelennek azt az álláspontot, mely szerint az írót külső élettörténete után kell megítélnünk. Melyik az a biográfus, ki engem kielégít? Ki mutat rá a szenvedések s az ihlet kútforrására? Hányszor volt egy remekműnek a sugallója egy kis fejfájás, egy kis pénzzavar? Ki tudja az élet ily aprócseprőségeit felhajhászni? Senki, senki. Ideje tehát, hogy felhagyjunk a régi, lomtárba való szólásmódokkal, s ha az íróról van szó, ne sandítsunk az irodalomtörténetekbe, hanem tisztán írásaira szögezzük szemünket. Ne azt kérdezzük, hogy élt az író, mikor dolgozott, hanem arra feleljünk, jó-e a könyv vagy nem.

Imádtam a műhelytitkairól olvasni, a regényeinek keletkezéséről (az az Édes Anna-dolog sem úgy van, ahogy annak idején a középiskolában tanították) és egy-egy versfordítás születéséről. Érdekes, hogy Kosztolányi azt javasolja, ha betegek vagyunk, olvassunk verseket, mivel rövid terjedelműek, nem kell megjegyeznünk közben a szereplők neveit és éppen ezért nem igényelnek akkora odafigyelést, mint  a prózai művek.


Egyetértek vele abban is, hogy az iskolában hasznos lenne megtanítani a gyerekekkel a törlést. Elég, ha csak magamra gondolok egy-egy bejegyzés megírásakor, hiszen én is többször átnézem, csiszolgatom, javítom, és nem egyszer törlök is belőlük, sőt van, hogy itt-ott átírom.
És ha már iskola és oktatás, arról sem szabad megfeledkeznünk, milyen fontos, hogy a gyerekekkel megszerettessék az olvasást:

A gyermeknek olvasnia kell. Nem sokat kell olvasnia. Jót kell olvasnia. Az ilyen olvasmány táplál. De az az olvasmány, mely csak kötelesség, butít. Kezébe kell adni a gyermeknek az iskolában az eleven, lélegző remekműveket, nem félig, hanem egészen, s módját kell találni annak, hogy kifejezhesse nemtetszését még a legnagyobb lángelmékkel szemben is. A kötelező tetszés megöli az ízlést. Neveljük gyermekeinket szabadságra, vitatkozzunk velük, neveljük őket, ha kell, még neveletlenségre is. Ne afféle irodalmi szajkók legyenek, akik betéve tudják, amit úgysem érdemes tudni, hogy egy költő melyik évben, hónapban és napon született, ki volt az anyai és apai nagybátyja. Az iskolai irodalmi oktatás egyetlen feladata az, hogy olvasókat neveljen. 

Kosztolányi nem egyszer vitába keveredett az írásaiban (általában ő reagál egy-egy újságcikkre, értekezésre), és nagyon szimpatikus volt, hogy ezeket olvasva nem azt éreztem, hogy meg akarja alázni a másik felet, hogy jól meg akarja mondani neki a magáét (ahogyan ez mostanában divat), hanem a saját érveit hozza és támasztja alá.


Ezúton szeretnék gratulálni az Osiris Kiadó azon munkatársának, aki kitalálta, hogy a kötet végén szereplő jegyzet elnevezésű rész miniatűr betűs legyen. A néhány soros részekkel nincs is baj, de egy hosszabb, olykor többoldalas -126-os betűméretű szöveget olvasni büntetéssel felérő.

Amikor hetekkel ezelőtt elkezdtem írni ezt a bejegyzést, találtam egy cikket a neten (persze most fogalmam sincs, hol volt, mert nem mentettem el), amelyben a szerzője Kosztolányi hibáit gyűjtötte össze, amiket a kötetben szereplő írásaiban követett el. Hiába, ő sem volt tévedhetetlen, de pl. amikor olvastam, nekem is feltűnt, hogy a Petőfi-évfordulónál mintha elszámolta volna magát. Ettől eltekintve azért továbbra is rajongok a munkásságáért, és a Nyelv és lélek legalább negyedével meg tudnám tölteni a blogot.


Kosztolányi írásaiból ma is sokat tanulhatunk és hasznosíthatunk, éppen ezért lenne jó, ha sokan a kezükbe vennék és végigolvasnák ezt a gyűjteményt. Főleg azoknak ajánlom szíves figyelmükbe, akik maguk is valamilyen formában írogatnak, akár hobbi, akár komolyabb szinten. Ha mialatt gépelem ezt az irományt, nem rongálom a billentyűzetem, miért tenném ezt a közben használt másik eszközzel, az anyanyelvemmel?
Bár ma már sajnos ez a könyv is csak antikváriumokban lelhető fel. Mindenesetre én nagyon örülök, hogy a polcomon tudhatom, és kedves Névrokonom, ha olvasod, szeretném még egyszer megköszönni, hogy annak idején megszerezted és eljuttattad hozzám ezt a gyöngyszemet.

Mindennek megvan a nyoma írásmodorunkon, sőt helyesírásunkon is. Évek óta figyelem, hogy teremt az írógép új helyesírást. Ezeket a szócsoportokat: úgylátszik, maéjszaka, tegnapeste, jónapot, jóéjszakát önkényesen és következetesen egybeírja, egyre-másra alkotja és honosítja meg nyomtatásban is a hosszú és éktelen szószörnyeket, mintha nem volnának amúgy is eléggé hosszú szavaink. Nekünk, akik még mindig kézzel körmölünk, fáradságos egybeírni a szavakat. A gépírónak viszont kényelmesebb, mert egy billentést takarít meg vele. Vigyázzunk a megvadult írógépre, különben érzéseink és gondolataink zenéje nemsokára oly lelketlen kattogássá válik, mint a gépzongora lármája. 

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek
Sorozat: Osiris Klaszikusok
622 oldal
Osiris Kiadó, 2002
3600 Ft
A bejegyzésben szereplő kép forrása: egykor.hu