Amikor tavaly az Európa elrablását olvastam, eszembe jutott Márainak ez a regénye, amelynek helyszíne Nápoly, és kíváncsi lettem rá. Eredetileg egy korábbi kiadást szerettem volna belőle, de mivel elég borsos volt az ára, végül az újat vettem meg.

Edith Eva Eger könyvéről egészen múlt hónapig nem is tudtam. Nem tűnt fel sem az előrendelések között tavaly ősszel, az On The Spotot sem néztem, így amikor az egyik webáruház hírlevelének sikerlistás könyvei között megláttam, gondoltam, megnézem, mégis miről szól. Végül a fülszöveg győzött meg, és akkor még nem is sejtettem, milyen jó döntés volt megrendelni ezt a könyvet.

Edit egy kassai zsidó család harmadik lányaként látta meg a napvilágot. Legidősebb nővére, Magda zongorázni, a fiatalabb, Klára hegedülni, Edit pedig balettozni tanult, illetve tornászott.
A fokozódó antiszemitizmus idején a rokonaik sürgették a családot, hogy minél hamarabb hagyják el Kassát, de a szülők maradtak.

1944-ben egy áprilisi reggelen - amikor Edit 16 éves volt és egyedül Klára nem volt velük Kassán - katonák érkeztek a házukba és vitték el a családot. Az édesapjuk meggyőződése szerint a háború végéig kell csak dolgozniuk egy Kenyérmező nevű helyen, és ez csak egy átmeneti állapot lesz. Amint vége a háborúnak, hazatérhetnek.

A család 1928-ban Cseszlovákiában. Balról jobbra: Ilona a kis Edittel, Magda, Klára és Lajos

Később kiderült, hogy Kenyérmező nevű hely nem létezik, és néhány hét múlva a család egy marhavagonba zsúfolódva útnak indult Auschwitzba. Az első napon a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele szelektálta az újonnan érkezőket (a nőket), így került Edit és Magda jobbra, míg az édesanyjuk balra, abba a sorba, amely a gázkamrába vezetett.
A lányok még aznap értesültek édesanyjuk haláláról, és este Mengele megjelent köztük, hogy szemügyre vegye az újoncokat. Edit a táncnak köszönhette, hogy az orvos felfigyelt rá és a produkciójáért egy kenyérrel jutalmazta.
A haláltáborban, majd a gyárban végzett munka és az erőltetett menet során a két nővér végig egymás mellett volt. Ha kellett csellel is, de együtt maradtak, és ez a kötelék, illetve kezdetben a társaikkal való játék, és a humor volt, ami segített nekik túlélni a borzalmakat.
A lányok nem is sejtették, hogy az amerikai felszabadítás után számukra még nem ért véget a veszély.

Edit feleségül ment Éger Bélához, de az újabb fenyegetések közepette már a menekülés mellett döntöttek. A család (ekkor már megszületett az első gyermekük) végül egy Amerikába induló hajóra szállt, és kezdett újra a nulláról mindent.
Bár Amerikában is számos nehézséggel kellett megküzdeniük, a legnagyobb bajt tudattalanul is önmaguknak okozták. Béla családja is az antiszemitizmus áldozata lett, de mindketten mélyen magukba temették az emlékeiket.

Megpróbáltam elűzni a múlt emlékeit. Azt hittem, ez a túlélés kulcsa. Csak sok év múltán értettem meg, hogy a menekülés nem gyógyír a fájdalomra; hogy az csak rosszabb lesz tőle. Amerikában földrajzi értelemben minden addiginál messzebb voltam a korábbi börtönömtől; de pszichésen itt sokkal inkább rab voltam, mint azelőtt. Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől -, nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.

Almudena Grandes regénye legalább másfél éve várakozott a polcomon, pedig egyáltalán nem ijesztett meg sem a több mint egykilónyi tömege, sem a 23 és fél centis magassága. Mert tudom, van, aki már a látványától megretten, de számomra ez csak egy apróság volt, ezért úgy döntöttem, hogy decemberben a despacito lesz a jelszavam, és nem érdekel, meddig tart, végre elolvasom a Megdermedt szívet.

A regény cselekménye két szálon fut: az első a jelenben halad, és a narrátorunk, Álvaro, akit az apja, Julio Carrión temetésén ismerünk meg 2005 márciusában.
A másik szál a múltbeli eseményeket meséli el harmadik személyben, és ez a rafinált történetvezetés teszi lehetővé, hogy a regény egy pillanatig se legyen unalmas.

Álvaro az elhunyt Julio Carrión negyedik gyermeke (két bátyja, egy nővére és egy húga van), aki minden értelemben kilóg testvérei közül. Míg két bátyja apjukkal a családi vállalatnál dolgozik, ő fizikus lett, egyetemen tanít és kiállítást szervez, és az egyetlen az öt gyerek között, aki apjuk kiköpött mása. Aki nem ismeri őket, nem mondaná meg, hogy ő is a többiek testvére, annyira nem hasonlítanak egymásra.


Álvaro a temetésen is kilóg a sorból, a családjától távolabb áll, amikor a szűkkörű szertartáson megpillant egy ismeretlen nőt, aki csak neki tűnik fel. A temetés után is többször eszébe jut az ismeretlen, majd egy banki értesítésnek köszönhetően megismeri a nőt, Raquel Fernándezt, aki apja befektetéseit kezelte és a szeretője volt. Igen, nekem is szöget ütött a fejembe, hogy Julio Carrión 83 éves volt, Raquel pedig 35...

Az elhunyt apa jelentős örökséget hagyott gyermekeire, és számos titkot a múltjából. A mindig megnyerő, mindenkit elbűvölő Julio Carrión valódi énjét fia csak a halála után ismeri meg. Raquel Fernández pedig sok olyan dolgot tud a Carrión családról, amit eddig Álvaro nem is sejtett.
Álvaro és Raquel egymásba szeret - igen, ez úgy hangzik, mint egy szappanoperában, pedig egyáltalán nem az -, de a múltjukban rejtőző titkok súlya állandóan ott lebeg fölöttük.

Raquel emigráns családból származik, kommunista és republikánus nagyszülei a spanyol polgárháború idején voltak kénytelenek mindent maguk mögött hagyni és Franciaországba emigrálni, ott születtek a gyerekeik és az unokáik, de ők mindvégig megőrizték spanyol identitásukat. A család csak Franco halála után térhetett vissza Madridba, amikor Raquel még kislány volt.

A Franco-diktatúra viszont Julio Carrión számára kifejezetten kedvező volt: ekkor szerezte a vagyonát, mely most a gyermekeire száll.

A már említett múltbeli szálak ezeket az eseményeket beszélik el: megismerjük Raquel dédszüleit, majd nagyszüleit, szüleit és rokonaikat, Julio Carrión szüleit, illetve egy, a visszatérést követően Madridban tett látogatást, amely nem a várt eredménnyel járt Ignacio Fernández (Raquel nagypapája) számára és amelyre Raquel a mai napig emlékszik.

   - Mi történt, nagyapa? - merte végül megkérdezni, amikor már nyoma sem maradt a tölcsérnek a kezében, és a májusi levegő lágy vidámsága meg az emberek az utcán vigasztaló balzsamként hatottak elbizonytalanodott lelkére.
   - Hajaj! Ez egy hosszú mese. Nagyon hosszú és nagyon régi. Nem értenéd és ráadásul... Azt hiszem, nem lenne jó neked, ha tudnád.
   - Miért?
   Nagyapa ránézett, lassan, átható tekintettel, egyenesen a szemébe, az ő nyolcéves kislánylelkének legmélyére, és Raquel úgy sejtette, hogy soha nem fog válaszolni erre a kérdésre, de tévedett.
   - Hát mert.... - Habozott kicsit. - Visszajöttünk Spanyolországba, nem? És az lenne az ésszerű... Ha minden jól megy, te örökre itt fogsz élni. És ha itt akarsz élni, akkor vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Sőt, jobb nem érteni...

Mindez pedig alaposan felkavarja mindkettejük életét, főleg az Álvaróét, aki eddig boldogan élt a feleségével és a kisfiukkal:

    - Senki sem morbid, amíg oka nem lesz rá, hogy az legyen - szakított most félbe ő sztentori hangon zengve, mint aki ítéletet hirdet. - Mégis egy dologban igazat adok neked, Álvaro. Mindaz, amit elmeséltél, nagyon-nagyon furcsa. Nemcsak ez a nő, hanem minden, ami a temetésen történt, a levél, a látogatás a bankban... Nem tudom, hogy fejezzem ki, de... nem illik hozzád. Nem összeegyeztethető azzal, ami te vagy, ami az életed, nem is tudom, nagyon furcsa, és veled nem szoktak furcsa dolgok történni. Nem igaz? Te vagy az az ember, akivel soha nem történik semmi, kivéve a többé-kevésbé betervezett dolgokat, az az ember, aki el sem tudja képzelni ezt a lehetőséget, soha nem veszted el a fejed, már sokszor beszélgettünk erről. Persze világos, hogy bizonyos eseményeket nem mi választunk (...), de ennyi véletlen egyszerre... és te a kellős közepében... Különös, de ez a történet nem lepne meg annyira, ha valaki más mesélné, valaki, aki kevésbé megfontolt ember, nem olyan kiegyensúlyozott, mint te, nem olyan tiszta gondolkodású, vagy csak ingatagabb. Nem lepődnék meg rajta annyira, ha velem történne, mert kéthetente tele lesz a tököm mindennel, a lakásommal, a feleségemmel, a munkámmal, az egyetemmel, az egész kibaszott életemmel. De hogy veled történjen? Másrészt az is igaz, hogy téged szinte mindenki másnál jobban ismerlek, és ezért hát már mondtam az elején, hogy nem fogom tudni megmagyarázni, de... Egyszerűen nem illik hozzád, ha érted, mire gondolok.
   - Igen, igen, értem. Ráadásul igazad van, nem illik hozzám.
   - Mégis megtörtént veled. 

A karácsonyi novellák olvasása után is rövidebb olvasmányra vágytam, ezért választottam Vladimir Nabokov összegyűjtött elbeszéléseinek első részét, az Egy naplemente részleteit.
A kötet 37 elbeszélést tartalmaz (a maradék 31 a második kötetben - Első szerelem - jelent meg), amelyeket Nabokov az 1920-as és 1930-as években már emigránsként, oroszul vetett papírra, majd később a fiával, Dmitrivel fordított angolra. A magyar kiadás is utóbbiak alapján készült.

Az elbeszélések között több is akad, melynek emigránsok a szereplői, de találunk köztük írót, sárkányt, manót, egyszerű hétköznapi embereket, gyerekeket is, a témájuk szerint - többek között - mesét, bűnügyit és fantasztikusat (szép magyar szóval fantasyt) is. Némelyekben pedig felbukkannak az író kedvencei: a pillangók és a sakk is.
Természetesen nem írok mind a 37 elbeszélésről, csupán néhányat emelnék ki.

Már az első történet, Az erdei manó elvarázsolt, olyan nagyon nabokovos volt. Az íróhoz bekopog az erdei manó, aki elmeséli, hogy kénytelen volt ő is elmenekülni Oroszországból, ő is emigráns lett. Nosztalgikus és gyönyörű.

   "Olyan rémisztőek az utcák. Így hát beugrottam. Beugrottam hozzád. Megismersz? Napokon át hancúroztunk, kurjongattunk egymásnak hajdanán. Az óhazában. Csak nem felejtetted el?"
   A hangja jóformán megvakított. Káprázott a szemem, szédültem - emlékeztem arra a boldogságra, arra a visszhangzó, végtelen, visszahozhatatlan boldogságra...

Amikor kiderült, hogy La Veneziana c. elbeszélés középpontjában egy festmény áll, rögtön tudtam, hogy ez csakis jó lehet.

    A festmény valóban nagyon szép volt. Luciani félprofilban, meleg, fekete háttér előtt festette meg a velencei szépséget.  A rózsás árnyalatú ruha kiemelte a szembetűnő, sötét nyakat, a fül alatti kis, finom ráncokat; bal válláról éppen lecsúszni készült a cseresznyepiros kabátkát szegélyező szürke hiúzszőrme. Jobb kezének hosszú, párba rendezett ujjai megigazították a lecsúszó szőrmét, de a mozdulat megállt; mogyorószín, egyenletesen sötét szeme mereven, bágyadtan tekintet alá a vászonról. Bal keze, fehér patyolatfodrokkal a csukló körül, egy kosárka sárga gyümölcsöt tartott; koronaszerű, keskeny fejdísze ragyogott a sötétbarna hajban. Balján a fekete hátteret megbontotta a széles, jobbra nyíló rés, amely megmutatta az alkonyi eget és a felhős este kékeszöld sávját.

Sebastiano del Piombo: Dorotea - La Veneziana

A történet helyszíne egy kastély, amelynek tulajdonosa az Ezredes, aki vendégül látja a McGregor házaspárt (az idős műgyűjtő férjet és fiatal feleségét), éppen hazalátogatott a fia, Frank és magával hozta Simpsont, egyetemi barátját is.
De miért olyan fontos a festmény? La Veneziana ugyanis meglehetősen hasonlít Maureen McGregorra, és ha egy, a fentebb említett társaságban egy ilyen nő is megjelenik, az bizony felkavarja az állóvizet. Csattanós történet, amelyből az itáliai festészetről is megtudhatunk néhány újdonságot.



Az egyik kedvencem a Dajkamese lett, melynek főszereplője Erwin, minden áldott nap munkába menet és jövet gyűjti a háreme tagjait. Persze csak képzeletben, mivel Erwin csupán egyszer szólított meg egy nőt, aki ráripakodott. De Erwin képzeletében bármely neki tetsző nő bekerül a gyűjteményébe.
Egy szombat este - felcsendül a Faustból a Virágária (így már sejthető, mi történik hősünkkel) - a kávézóban a fiatalember mellé leül egy Madame Monde néven bemutatkozó idősebb nő. Madame Monde valójában a megtestesült gonosz, aki mindent tud Erwin álmairól, és felajánlja neki, hogy a képzelgései valóra válnak. Ennek csak egyetlen feltétele van: mindenképpen páratlan számú nőt kell választania.

   - Rögtön megtetszettél nekem. Ez a félénkség, ugyanekkor ez a merész, arcátlan képzelet. Arra az ártatlan, ám temérdek tehetséggel megáldott ifjú szerzetesre emlékeztetsz, akit még Toscanában ismertem. Ez az utolsó éjszakám. Nőnek lenni sajátos állapot, de idősödő nőnek lenni maga a pokol, ha megbocsátod nekem e kifejezést. Azonfelül a napokban elkövettem egy apró csínyt - hamarosan az összes újságban erről olvashatsz -, úgyhogy jobb lesz minél hamarabb kiszállnom ebből az életből. 

Másnap Erwin el is kezdi összeválogatni a szóba jöhető nőket. Ezen a részen jókat mosolyogtam, ugyanis Erwin számolja, hánynál tart, és amikor megjegyzi, hogy: csak ennyi, eszembe jutott, hogy eddig senki sem állt vele szóba, most pedig milyen telhetetlen lett. Erwint nem kedveltem meg, de a történet vége felé volt egy sejtésem, amely beigazolódott.



Hasonló témájú a másik kedvencem, a Rámenős fickó is, aki éppen Erwin ellentéte. Kosztya az a tipikusan idegesítő alak, aki minden neki tetsző nőnél próbálkozik, és természetesen el akarja csábítani őket - a lehető legkisebb anyagi ráfordítás mellett. De az összeget csak a hódítást követően veszi számba. Egyébként nős, viszont a felesége túlságosan egyszerű, ő pedig szereti az izgalmakat. Éppen a vonaton utazik, amikor kiszemeli következő áldozatát.

   Becsukja az ablakot, megfordul, és kellemes meglepetéssel veszi észre, hogy bűvölő mesterkedése közben a fülke megtelt: három férfi ül bent, újságot olvasva, a távolabbi sarokban pedig egy púderes arcú kis barna. Zselatinszerűen áttetsző kabátot visel, mely talán ellenáll az esőnek, de nem egy férfitekintetnek. Illedelmes humor és korrekt szemlegeltetés - ez a jelszavunk. 

A fickó valóban idegesítő és rámenős, de a novella zseniális.



A Viszontlátás két fivér története, akik tíz év után ismét találkoznak. Mindketten orosz emigránsok, Lev Berlinben él, és üzenetet kap fivérétől, Szerafimtől, hogy aznap este meglátogatja. Lev éppen a pravoszláv karácsonyt készült megünnepelni két házaspárral, és minden pénzét egy kiselejtezett karácsonyfára költötte, ráadásul így kénytelen az ünneplést lemondani.

   Képzeletben megformálta Szerafim alakját, húsos, lottyadt vállát, roppant sárcipőjét, elképzelte a tócsákat a dácsájuk előtt húzódó kertben, a szüleik halálát, a forradalom kezdetét... Valójában soha nem álltak közel egymáshoz, még az iskolában sem, ahol mindkettejüknek megvolt a maga baráti köre, és a tanáraik is mások voltak... (...) Egy nap, amikor a folyóban úszkált, Szerafim majdnem megfulladt... Ezek voltak Lev legélénkebb emlékei Szerafimról, és tudja az ég, ez nem volt valami sok. Gyakran hisszük azt, hogy valakire eleven részletességgel emlékszünk, aztán utánagondolunk, és a kép egyszerre kiüresedik, ösztövér és sekély lesz - csalóka homlokzat, az emlékezet koholmánya. Mindamellett Szerafim azért a fivére volt. Nagyon sokat evett. Pedáns volt. Mi még? Egy este, a teázóasztalnál...

Megérkezik Szerafim, de a két testvér egyszerűen nem tud mit kezdeni egymással. Mindketten feszengenek, nem tudnak miről beszélgetni, mintha idegenek lennének egymás számára. Pedig még közösségi média sem létezett akkoriban.



Nabokov történetei olyan sokszínűek, mint a borítón a pillangók, és mindannyiukban ott rejtőzik a Nabokov-varázslat, amellyel a hétköznapi dolgokat képes felmagasztalni, az olvasót pedig a lapokhoz szögezni. Olykor keserédesek, szomorúak, elgondolkodtatóak, izgalmasak, ijesztőek, szürreálisak; áthatja őket az Oroszország utáni honvágy és emlékezés, szépek és egyszerűen csak jó őket olvasni. Érdemes lassan adagolni és kiélvezni a varázslat minden pillanatát, nem csak befalni, mert úgy nem működik, éppen a lényeg vész el.

Ahhoz képest, hogy Nabokov-rajongó vagyok, elég kevés művét olvastam még. A Pnyin professzort először öt éve, bár akkor nem született bejegyzés róla.
Mielőtt újra levettem a polcról, csak arra emlékeztem, hogy nagyon szerettem és az Anna Karenina is szóba kerül benne.

Professzorunk az ötvenes éveiben jár, és  - az 1950-es években - a waindelli egyetemen oroszt tanít.
Tyimofej Pavlovics Pnyin Oroszországban született, és 1917-ben sok honfitársával egyetemben kénytelen volt elhagyni hazáját. Először Európában élt (Prágában diplomázott, majd Párizsba ment), és 1940-ben hajóra szállt az Újvilág felé. Azóta egyetemi adjunktusként keresi kenyerét. Kezdő és haladó orosz csoportjai nem nevezhetőek éppen népesnek, és a tanítási módszere sem mindennapi.

Ahogyan maga Pnyin sem: ő az, aki a szórakozott professzor mintapéldánya. Kopasz, szemüveges, nagy hasú és pipaszárlábú. Folyamatosan csetlik-botlik, nehezen igazodik el a mindennapi életben, ám annál inkább otthon van az irodalom világában.

Nem, a világ volt szórakozott, és éppen neki, Pnyin professzornak kellett benne rendet tartania. Élete egyetlen nagy háborúskodás volt az érzéketlen tárgyakkal, amelyek szétestek, vagy rátámadtak, vagy felmondták a szolgálatot, vagy szőrén-szálán eltűntek, mihelyt kapcsolatba kerültek vele. Ami a kezét illeti, egyszerűen kétbalkezes volt, de mivel egy szempillantás alatt szájharmonikát tudott fabrikálni a borsóhüvelyből, mivel tízet szökkent a víz színén a lapos kavics, ha elhajította, s mivel összekulcsolt kezével pislogó nyulat tudott a falra vetíteni, s tudott még egész csomó, hasonlóképpen infantilis bűvészmutatványt, ami az oroszoknál mindig készenlétben áll, abban a hitben élt, hogy a természet nagy kézügyességgel és műszaki érzékkel áldotta meg.

Nabokov a kisregényben megint egy új oldalát mutatta meg: Pnyin professzorral mindig történik valami, és ezek a történések a legtöbbször nem úgy sikerülnek, ahogyan azt hősünk eltervezte. Pl. éppen előadást készül tartani, amikor kiderül, hogy egy immáron ötéves menetrendből szerzett információnak köszönhetően kénytelen idő előtt leszállni arról a vonatról, amelyen éppen utazik. És ez még csak a kezdet.

Bár Pnyin professzor évek óta megkapta az amerikai állampolgárságot, az angol nyelvvel még mindig meggyűlik a baja:

Orosz beszéde valósággal zene volt, az angolja gyilkos merénylet. 

- Pnyin barátunk - mondta Clements - külön nyelvet beszél. Verbális leleményei új színt visznek az életbe. Kiejtési hibái mítoszteremtők. Minden nyelvbotlása valódi orákulum. A feleségemet például Johnnak hívja.

Pnyin professzor egyszerű életet él: napjait az aktuális lakóhelye, az egyetem és a könyvtár falai között tölti, ám a társasági élete sem nevezhető unalmasnak. Főleg, ha honfitársaival gyűlik össze, akik szívesen vitatják meg pl. az Anna Karenina kezdő dátumát.

A regény folyamán a narrátorunk utal arra, hogy személyesen ismeri a professzort, de a közös múltjukra csak a későbbiekben derül fény.


Pnyin professzor az egyik legszerethetőbb - ha nem éppen a legszerethetőbb - irodalmi alak, akivel az eddigi olvasmányaim során találkoztam. Bár a saját kis világában él, akinek a mai napig sem sikerült beilleszkednie az amerikai életbe, igazi csodabogár, mégis ha segítséget kérnek tőle, nem mond nemet. Magának való, ám a hozzá hasonlók társaságában otthonosan mozog és csupa szív ember.

Bár Nabokov ezt a regényét már angolul írta, mégis nagyon orosznak éreztem. Valószínűleg az olykor Csehovra emlékeztető jeleneteknek köszönhetően, de ezeket olvasva sem unatkoztam egy pillanatig sem. Újra be kellett látnom, hogy Pnyin professzorhoz képest mennyi mindent nem olvastam még, így újabb művek kerültek fel a várólistámra, köztük Jack Londontól a Martin Eden.


Nabokov ezúttal is elvarázsolt a leírásaival (és a rendkívül gazdag szókincsével), és egy nagyon szerethető szereplőt alkotott, akiről valóban élmény volt olvasni. Ki gondolná, hogy a Pnyin professzor a Lolita előtt született?

    Amikor legközelebb felpillantott, már vacsoraidő volt.
    Levette a szemüvegét, a kezében tartva, keze fejével megdörgölte pőre és fáradt szemét, s még mindig gondolatokba merülve tekintetét a szemközti ablakra szögezte, amelyen oldódó merengésével párhuzamosan fokozatosan feltűnt az ibolyakék esthomály, amit ezüsttel bordázott a mennyezetvilágítás fénycsöveinek tükröződése, s feltűnt a kinti csupasz, fekete gallyak szövevénye előtt a tarka könyvgerincek visszatükrözött sora. 

Azért azt megjegyezném a fordítással kapcsolatban, hogy a férfiak zakót hordanak, nem blézert.
A Fehér Holló Könyvek pedig egy nagyon jó sorozat (volt), kár, hogy ma már csak néhány kötet szerezhető be belőle. Szerencsére a Pnyin professzor is közéjük tartozik.


Vladimir Nabokov: Pnyin professzor
Sorozat: Magvető Remekírók - Fehér Holló Könyvek
Eredeti cím: Pnin
Fordította: Zentai Éva
217 oldal
Magvető Kiadó, 2005

A legutóbbi megjelenésekor már szemeztem Kertész Erzsébet Jósika Júliáról szóló regényével, de végül csak nemrég került be a gyűjteményembe.
A könyvről csupán annyit tudtam, hogy Podmaniczky Júliának állít emléket, aki nyolc évet várt, hogy feleségül mehessen Jósika Miklós íróhoz, majd az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után Brüsszelbe menekültek, ahol Júlia csipkeboltot nyitott.

De ez a regény jóval több ennél. Már az elején teljesen magával ragadott, olyan jó volt elmerülni benne.

A Podmaniczky család az édesapa, Károly halála után költözött aszódi birtokukra. Itt él özvegye és egyben második felesége, Elise asszony öt gyermekükkel (Júliával, Elizával, Frigyessel, Árminnal és Marie-val) és a személyzettel.

Édesanyjuk - egy szász miniszer lánya - nagyon szigorú a gyermekeivel, a legfontosabb számára, hogy a külvilág előtt  a tökéletes család látszatát és a lányok feddhetetlenségét mutassa. Júlia immáron évek óta a kor ünnepelt írójának, Jósika Miklósnak jegyese. Az író ugyanis nős, és felesége nem akar beleegyezni a válásba, mert szeretne minél több pénzt kicsikarni férjétől.
A fojtogató családi légkörből húga, Eliza a házasságba menekül, ahol reméli, szabad lehet.
Végül Jósika felesége hajlandó elválni férjétől, így 1847 szeptemberében Júlia és Miklós megtarthatja esküvőjét az ekkor már idős és vak Wesselényi Miklós birtokán.

Nabokov azon írók közé tartozik, akiknek egy-egy könyvét mindig jó levenni a polcról, mert tudom, hogy nem fogok benne csalódni. Bár még csak néhány művét olvastam, de elmondhatom, hogy ezúttal nagyon meglepett. De abszolút pozitív értelemben.

A kötetben szereplő két kevésbé ismert kisregény igazi csemege a rajongóknak, hiszen rögtön a szerző előszavát olvashatjuk előttük, melyben a kisregények születéséről és a hozzájuk fűződő kapcsolatáról vall.

A szem főszereplője és egyben narrátora egy Berlinbe menekült orosz emigráns (ami nem véletlen), aki házitanítóként dolgozik egy ugyancsak emigráns családnál, ahol gyakori vendég egy nő, Matilda. Főhősünk feladata esténként hazakísérni az asszonyt, akivel hamarosan viszonyba bonyolódik. Matilda férje ekkoriban külföldön tartózkodik, így csak később szerez tudomást a dologról. A féltékeny férj bosszújától rettegve hősünk az öngyilkosságba menekül, és ettől kezdve külső szemlélőként figyeli az eseményeket, környezetét és a Páva utca 5. lakosait.

A lövés - a megítélésem szerint halálos lövés - óta rokonszenv helyett érdeklődéssel figyeltem magam, és idegennek találtam - a lövés előtti - keserves múltamat. Ez a párbeszéd Weinstockkal új életem kezdetének bizonyult. Külső szemlélő lettem. Szellemalaknak tartottam magam, és ez feljogosított bizonyos kedvtelésekre.

Bár olvastam a fülszöveget, de amint kinyitottam a könyvet, el is felejtettem, így meglepetés csavart tartogatott számomra. Ahogy Nabokov is írja az előszóban, a szem szerepe a fontos, a figyelő, aki kívülről nézi a ház lakóit: a két nővért, a férjet és az ott megforduló vendégeket, akik közül egyiküket mindannyian másként látják.


A bűvölőt Nabokov is az "ős-Lolitaként" emlegeti, és valóban az. Az alaptörténet megegyezik a későbbi nagyregénnyel.
A bűvölő egy negyvenes éveiben járó, jó anyagi körülmények között élő pedofil férfi, aki egy napon két nő között a parkban ülve megpillant egy tizenkét éves, görkorcsolyázó kislányt, egy nimfácskát. Az egyik asszony szószátyárságának köszönhetően kiderül, hogy a kislány jelenleg nála és a férjével él egy másik városban, mivel özvegy édesanyja súlyos beteg, akinek tökéletes nyugalomra van szüksége.
A bűvölő megismeri az anyát, akit egyszerűen csak némbernek nevez, és eldönti: a cél érdekében feleségül veszi.

Most, ma, mindeközben a vágy sajtóhibája eltorzította a szerelemjelentését. Ez a sötét folt olyan akadályt jelentett, amelyet szét kellett zúzni, el kellett tüntetni, amilyen hamar csak lehet - mindegy, miféle boldogsághamisítás révén -, hogy a gyermek végre tudatára ébredjen a tréfa csattanójának, és hogy ő is elnyerje jutalmát, vagyis hogy együtt kacaghassanak egy jót, végre érdek nélkül gyámkodhasson a lány fölött, s az apaság hulláma egybeolvadjon a szexuális szerelem hullámával.

A pedofilok tevékenységét (ha lehet így fogalmazni) én sem támogatom, sőt, elítélem, ám Nabokov a kisregényben, míg a bűvölő érzéseit, tetteit írja le, bennünket, olvasókat is elbűvöl a szavaival. Egyszerűen képtelen voltam félretenni, mert annyira magával ragadott, sikerül-e megvalósítani a tervet.Az egész kisregényt áthatja az erotika, de nem a napjainkban oly népszerű erotikus-romantikus ponyvák stílusában, hanem a Nabokovra jellemzően: gyönyörűen.  Az  előbbiek fogyasztóit garantáltan meglepné!

 A Horváth család 1956. november 20-án dönt úgy, végleg elhagyják Magyarországot. Elhatározásuk oka, hogy a legnagyobb fiukat, Bélát a tömbmegbízott megfenyegette. Béla és a házban élő Hajagos Laci ugyanis aktívan kivette részét az októberi 23-i eseményekből. Az apa, Károly bátyja, Miska már évtizedek óta az Újvilágban él, így az ő segítségét kérik. A család végül felkerekedik és a Keleti pályaudvarról Győrig, majd a határig utaznak, később pedig Ausztriából az Egyesült Államokba egy táborba, ahol a magyar menekülteket fogadják. Itt találkoznak először Miskával, akinek segítségével hamarosan beköltözhetnek New York magyar negyedébe, a Második Avenue-ra. Az apa tévészerelő, az anya, Mária korábban az egyik budapesti illatszerboltban dolgozott és rövidesen mindketten találnak megfelelő munkát maguknak. A gyerekek pedig megkezdik tanulmányaikat az új iskolákban. Nekik a legkönnyebb a beilleszkedés, a nyelvet is gyorsan elsajátítják, míg a szülők esténként az Amerikai Nyelvmestert forgatják.