Ahhoz képest, hogy Nabokov-rajongó vagyok, elég kevés művét olvastam még. A Pnyin professzort először öt éve, bár akkor nem született bejegyzés róla.
Mielőtt újra levettem a polcról, csak arra emlékeztem, hogy nagyon szerettem és az Anna Karenina is szóba kerül benne.
Professzorunk az ötvenes éveiben jár, és - az 1950-es években - a waindelli egyetemen oroszt tanít.
Tyimofej Pavlovics Pnyin Oroszországban született, és 1917-ben sok honfitársával egyetemben kénytelen volt elhagyni hazáját. Először Európában élt (Prágában diplomázott, majd Párizsba ment), és 1940-ben hajóra szállt az Újvilág felé. Azóta egyetemi adjunktusként keresi kenyerét. Kezdő és haladó orosz csoportjai nem nevezhetőek éppen népesnek, és a tanítási módszere sem mindennapi.
Ahogyan maga Pnyin sem: ő az, aki a szórakozott professzor mintapéldánya. Kopasz, szemüveges, nagy hasú és pipaszárlábú. Folyamatosan csetlik-botlik, nehezen igazodik el a mindennapi életben, ám annál inkább otthon van az irodalom világában.
Nabokov a kisregényben megint egy új oldalát mutatta meg: Pnyin professzorral mindig történik valami, és ezek a történések a legtöbbször nem úgy sikerülnek, ahogyan azt hősünk eltervezte. Pl. éppen előadást készül tartani, amikor kiderül, hogy egy immáron ötéves menetrendből szerzett információnak köszönhetően kénytelen idő előtt leszállni arról a vonatról, amelyen éppen utazik. És ez még csak a kezdet.
Bár Pnyin professzor évek óta megkapta az amerikai állampolgárságot, az angol nyelvvel még mindig meggyűlik a baja:
Pnyin professzor egyszerű életet él: napjait az aktuális lakóhelye, az egyetem és a könyvtár falai között tölti, ám a társasági élete sem nevezhető unalmasnak. Főleg, ha honfitársaival gyűlik össze, akik szívesen vitatják meg pl. az Anna Karenina kezdő dátumát.
A regény folyamán a narrátorunk utal arra, hogy személyesen ismeri a professzort, de a közös múltjukra csak a későbbiekben derül fény.
Pnyin professzor az egyik legszerethetőbb - ha nem éppen a legszerethetőbb - irodalmi alak, akivel az eddigi olvasmányaim során találkoztam. Bár a saját kis világában él, akinek a mai napig sem sikerült beilleszkednie az amerikai életbe, igazi csodabogár, mégis ha segítséget kérnek tőle, nem mond nemet. Magának való, ám a hozzá hasonlók társaságában otthonosan mozog és csupa szív ember.
Bár Nabokov ezt a regényét már angolul írta, mégis nagyon orosznak éreztem. Valószínűleg az olykor Csehovra emlékeztető jeleneteknek köszönhetően, de ezeket olvasva sem unatkoztam egy pillanatig sem. Újra be kellett látnom, hogy Pnyin professzorhoz képest mennyi mindent nem olvastam még, így újabb művek kerültek fel a várólistámra, köztük Jack Londontól a Martin Eden.
Nabokov ezúttal is elvarázsolt a leírásaival (és a rendkívül gazdag szókincsével), és egy nagyon szerethető szereplőt alkotott, akiről valóban élmény volt olvasni. Ki gondolná, hogy a Pnyin professzor a Lolita előtt született?
Azért azt megjegyezném a fordítással kapcsolatban, hogy a férfiak zakót hordanak, nem blézert.
A Fehér Holló Könyvek pedig egy nagyon jó sorozat (volt), kár, hogy ma már csak néhány kötet szerezhető be belőle. Szerencsére a Pnyin professzor is közéjük tartozik.
Vladimir Nabokov: Pnyin professzor
Sorozat: Magvető Remekírók - Fehér Holló Könyvek
Eredeti cím: Pnin
Fordította: Zentai Éva
217 oldal
Magvető Kiadó, 2005
Mielőtt újra levettem a polcról, csak arra emlékeztem, hogy nagyon szerettem és az Anna Karenina is szóba kerül benne.
Professzorunk az ötvenes éveiben jár, és - az 1950-es években - a waindelli egyetemen oroszt tanít.
Tyimofej Pavlovics Pnyin Oroszországban született, és 1917-ben sok honfitársával egyetemben kénytelen volt elhagyni hazáját. Először Európában élt (Prágában diplomázott, majd Párizsba ment), és 1940-ben hajóra szállt az Újvilág felé. Azóta egyetemi adjunktusként keresi kenyerét. Kezdő és haladó orosz csoportjai nem nevezhetőek éppen népesnek, és a tanítási módszere sem mindennapi.
Ahogyan maga Pnyin sem: ő az, aki a szórakozott professzor mintapéldánya. Kopasz, szemüveges, nagy hasú és pipaszárlábú. Folyamatosan csetlik-botlik, nehezen igazodik el a mindennapi életben, ám annál inkább otthon van az irodalom világában.
Nem, a világ volt szórakozott, és éppen neki, Pnyin professzornak kellett benne rendet tartania. Élete egyetlen nagy háborúskodás volt az érzéketlen tárgyakkal, amelyek szétestek, vagy rátámadtak, vagy felmondták a szolgálatot, vagy szőrén-szálán eltűntek, mihelyt kapcsolatba kerültek vele. Ami a kezét illeti, egyszerűen kétbalkezes volt, de mivel egy szempillantás alatt szájharmonikát tudott fabrikálni a borsóhüvelyből, mivel tízet szökkent a víz színén a lapos kavics, ha elhajította, s mivel összekulcsolt kezével pislogó nyulat tudott a falra vetíteni, s tudott még egész csomó, hasonlóképpen infantilis bűvészmutatványt, ami az oroszoknál mindig készenlétben áll, abban a hitben élt, hogy a természet nagy kézügyességgel és műszaki érzékkel áldotta meg.
Nabokov a kisregényben megint egy új oldalát mutatta meg: Pnyin professzorral mindig történik valami, és ezek a történések a legtöbbször nem úgy sikerülnek, ahogyan azt hősünk eltervezte. Pl. éppen előadást készül tartani, amikor kiderül, hogy egy immáron ötéves menetrendből szerzett információnak köszönhetően kénytelen idő előtt leszállni arról a vonatról, amelyen éppen utazik. És ez még csak a kezdet.
Bár Pnyin professzor évek óta megkapta az amerikai állampolgárságot, az angol nyelvvel még mindig meggyűlik a baja:
Orosz beszéde valósággal zene volt, az angolja gyilkos merénylet.
- Pnyin barátunk - mondta Clements - külön nyelvet beszél. Verbális leleményei új színt visznek az életbe. Kiejtési hibái mítoszteremtők. Minden nyelvbotlása valódi orákulum. A feleségemet például Johnnak hívja.
Pnyin professzor egyszerű életet él: napjait az aktuális lakóhelye, az egyetem és a könyvtár falai között tölti, ám a társasági élete sem nevezhető unalmasnak. Főleg, ha honfitársaival gyűlik össze, akik szívesen vitatják meg pl. az Anna Karenina kezdő dátumát.
A regény folyamán a narrátorunk utal arra, hogy személyesen ismeri a professzort, de a közös múltjukra csak a későbbiekben derül fény.
Pnyin professzor az egyik legszerethetőbb - ha nem éppen a legszerethetőbb - irodalmi alak, akivel az eddigi olvasmányaim során találkoztam. Bár a saját kis világában él, akinek a mai napig sem sikerült beilleszkednie az amerikai életbe, igazi csodabogár, mégis ha segítséget kérnek tőle, nem mond nemet. Magának való, ám a hozzá hasonlók társaságában otthonosan mozog és csupa szív ember.
Bár Nabokov ezt a regényét már angolul írta, mégis nagyon orosznak éreztem. Valószínűleg az olykor Csehovra emlékeztető jeleneteknek köszönhetően, de ezeket olvasva sem unatkoztam egy pillanatig sem. Újra be kellett látnom, hogy Pnyin professzorhoz képest mennyi mindent nem olvastam még, így újabb művek kerültek fel a várólistámra, köztük Jack Londontól a Martin Eden.
Nabokov ezúttal is elvarázsolt a leírásaival (és a rendkívül gazdag szókincsével), és egy nagyon szerethető szereplőt alkotott, akiről valóban élmény volt olvasni. Ki gondolná, hogy a Pnyin professzor a Lolita előtt született?
Amikor legközelebb felpillantott, már vacsoraidő volt.
Levette a szemüvegét, a kezében tartva, keze fejével megdörgölte pőre és fáradt szemét, s még mindig gondolatokba merülve tekintetét a szemközti ablakra szögezte, amelyen oldódó merengésével párhuzamosan fokozatosan feltűnt az ibolyakék esthomály, amit ezüsttel bordázott a mennyezetvilágítás fénycsöveinek tükröződése, s feltűnt a kinti csupasz, fekete gallyak szövevénye előtt a tarka könyvgerincek visszatükrözött sora.
Azért azt megjegyezném a fordítással kapcsolatban, hogy a férfiak zakót hordanak, nem blézert.
A Fehér Holló Könyvek pedig egy nagyon jó sorozat (volt), kár, hogy ma már csak néhány kötet szerezhető be belőle. Szerencsére a Pnyin professzor is közéjük tartozik.
Vladimir Nabokov: Pnyin professzor
Sorozat: Magvető Remekírók - Fehér Holló Könyvek
Eredeti cím: Pnin
Fordította: Zentai Éva
217 oldal
Magvető Kiadó, 2005