Írogatva merültem álomba,
irogatva ébresztett fel az éj,
mert szavak kerengtek zsinatolva
ablakomnál, hol feküdtem én.

Ki terelhette őket össze,
talán az éhség, vagy talán a szél?
halálra fagyva, szinte megkötözve
csipkedte őket eső és a dér.

Aztán felvittem őket mind magammal.
A nagy tükör is csupa pára lett,
mert eddig nem tudtam, szavakkal
félálomban az ember mit tehet.

S reggel, mikorra ébredeztem,
eltűnt mind, ajtóm nyitva állt.
A nap fent forrón egét szekerezte,
s a fákról csúfolt sok madár.

Hamvas Béla: Isten tenyerén ébredtem

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!