Archive for március 2010

Mert aki Westminsterben lakik - hány éve is már? több mint húsz -, még a legnagyobb forgalom közepén, vagy éjszaka felébredve is, érez - Clarissa biztos volt ebben - valami különös csendet, ünnepélyességet; valami leírhatatlan szünetjelet, várakozásteli visszafojtottságot (persze, lehet mindez a szívétől is, melyet, mint mondták, megviselt az influenza), mielőtt a Big Ben üt. Most! Felzúgott-zengett. Először csak zenei jelzésként szinte, aztán, visszavonhatatlanul, ütni kezdte az órát. Ólmos-súlyos gyűrűi szétoszlottak a levegőben. Micsoda szamarak vagyunk, gondolta Clarissa, keresztülvágva a Victoria Streeten. Mert az ég a megmondhatója csupán, miért szeretjük annyira, miért látjuk ilyennek, miért fűzzük tovább gondolatban, magunk köré építve, mindig újra ledöntve, minden pillanatban újjáteremtve ezt az egészet; de hát a legutolsó madárijesztő, a sok porig alázott nyomorult is, ahogy ott ül kinn a lépcsőn (és szürcsöli önnön tönkrejutottságának seprőjét), ugyanígy tesz; s éppen ezért, erről meg volt győződve, semmire sem lehet itt jutni: éppen ezért, mert szeretik az életet. Az emberek szemében, lendületében, lábdobogásában, vánszorgásában, a zajban és a forgatagban, a kocsikban, autókban, autóbuszokban, teherautókban, az utcán végigimbolygó-csoszogó szendvicsemberekben; a cinek és fúvósok csinnadrattájában, a verklinyikorgásban, a magasan fönn keringő repülőgép diadalmas motorberregésében, cérnavékonyka énekhangjában - mindenütt ott volt, amit ő is szeretett: az élet, London, ez a júniusi pillanat.

Sokan talán nem is tudják, hogy ez a regény ihlette Az órák című regényt, amiből a nagy sikerű film készült.

Virginia Woolf egy nő egy napját vetette papírra. Clarissa Dalloway 52 éves, London utcáin sétál és estélyt készül adni. Mrs. Dalloway köztiszteletben álló hölgy, hiszen a férje politikus. Ez alatt az egy nap alatt betekintést nyerünk Clarissa lánykorába, megismerhetjük a családját, barátait.

A középpontban kétségtelenül Mrs. Dalloway áll, azonban feltűnik az utcán egy fiatal házaspár: Septimus Warren-Smith és olasz felesége, Rezia. Septimus átélte az első világháború borzalmait, ami végérvényesen megváltoztatta az életét. Bár feleségül vette az életvidám Lucreziát, mégsem boldogok együtt. Rezia normális életet szeretne egy normális férjjel, azonban Septimus mellett ez nem lehetséges.

Mrs. Dalloway élete sem olyan egyszerű. Indiából 25 év után hazatér egykori szerelme, aki bejelenti, hogy beleszeretett egy ottani nőbe. Lánya, Elizabeth pedig - szerinte - a nem megfelelő nővel barátkozik, férjét ebédre hívják, azonban nélküle.

Elérkezik az este, ahol London színe-java megjelenik, Clarissa ismét tökéletes estélyt szervezett.

Ezt a regényt nem lehet csakúgy levenni a polcról, hogy "na, akkor most ezt olvasom". Ennek a regénynek különleges hangulata van. Nehezen olvasható, egy-egy mondatot többször is el kell olvasni, hogy igazán megértsük. Ezért is választottam idézetet a regény elejéről. Ha már azt sem sikerült itt elolvasni, akkor nem fog menni a többi sem. Virginia Woolf elkalandozik írás közben, akárcsak néha az olvasó. Ha nem olvastam volna, nem értettem volna meg Az órákat sem, hiszen sok a közös kiindulópont. Nehezen és lassan ment, de megérte.

Nem tudom, a közzététel után, miért változik meg a bejegyzés utolsó bekezdésének és az előtte lévő sornak a betűtípusa, mert itt a szerkesztőben minden tökéletesen egyforma. Elnézést kérek a hibáért.

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Eredeti cím: Mrs. Dalloway
Fordította: Tandori Dezső
264 oldal
Európa Kiadó, 2004
2800 Ft

Hogy miért szeretem annyira ezt a könyvet? Mert elvarázsol, szórakoztat és tele van finomabbnál finomabb csokival.

Azok közé tartozom, akik először látták a filmet és csak később olvasták a könyvet. Persze a film is tetszett, tökéletes a szereposztás, de könyv - ahogy általában lenni szokott - nagyon sok pluszt hozzátesz. Nem véletlen, hogy újra és újra lekerül a polcról. A könyv a '90-es évek végén íródott, így a történet nem az '50-es évek végén játszódik. De nem ez az egyetlen eltérés.

Vianne Rocher hatéves Anouk lányával érkezik meg Lasquenet-be, egy kis francia faluba. Februárt írunk, a faluban éppen karnevál van. Az ismeretlen nő azonnal szemet szúr a helyieknek, leginkább a falu papjának, Reynaud-nak. A kedélyeket még inkább borzolja, amikor Vianne csokoládézót nyit Nagyböjt idején. Ahogy az lenni szokott, az emberek összesúgnak a háta mögött, hiszen hol a férje? Miért egyedül neveli a kislányát? A sugdolózások azonban együtt járnak a kíváncsisággal, így egyre többen látogatják a csokoládézót.

Vianne újabb haragosokra tesz szert, amikor befogadja a részeges férjétől menekülő Josephine-t, valamint szóba elegyedik a vízi cigányokkal. Mondanom sem kell, ezek a faluban főben járó bűnnek számítanak.

A végkifejlet azt hiszem, ismert, de az odáig vezető út számos titkot és meglepetést tartogat az Olvasó számára, aki felváltva Vianne és Reynaud tolmácsolásában ismeri meg az eseményeket, amelyeket tökéletesen összefoglal Vianne:

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpel pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé. Hát, olyan nagy bűn ez?"